Remek válogatás. Az esszék, interjúk és dokumentumok ugyanis híven reprezentálják a szerző pályájának legfontosabb állomásait. Mintegy összegzik mindazt, ami Lengyel Balázs számára igazán fontos volt. A címadó esszé azonban ezen belül is kivételes jelentőséget kap. Mert ez önmagában is summázat. Két utazás emlékeinek tükrében.
„Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belépni” – e közismert hérakleitoszi szállóigét, bocsássuk előre, Lengyel Balázs méltán választotta a mű mottójául. Evidens elvont igazsága itt megszenvedett konkrét tapasztalattá lényegül.
Az első utazás a Városba 1948-ban történt. A szerző és felesége, Nemes Nagy Ágnes a húszas éveikben járnak. Túlélték a háborút, az illegalitás veszélyeit: az utolsó időkben Lengyel Balázs katonaszökevényként hamis papírokkal, álnéven bujkált, s ebben a kockázatos választásban a fiatal feleség is osztozott. Ráadásul a bujkálók – antifasiszta meggyőződésükkel összhangban – bújtatták, segítették a náluk is kiszolgáltatottabbakat. 1948-ban tehát úgy tűnhetett: túljutottak a nehezén. Ösztöndíjat kaptak Rómába, a művészek-filoszok Paradicsomába. Ekkorra már mindketten nevet szereztek az irodalomban, a jövő tele volt ígéretekkel. Joggal érezték tehát úgy, hogy övék a világ. A címlap remek fotóján arcuk épp ezt a reményt sugározza.
A második utazás 1993-ban jött el. Nemes Nagy Ágnes ekkor már két éve halott. Kapcsolatuk nem úgy alakult, mint azt a hajdani, fergeteges római vakáció sejtette. Feszültségek, konfliktusok, kríziseket halmozó periódusok jöttek, a kölcsönös gyötrelmek végül váláshoz vezettek. Miközben nem tudtak elszakadni egymástól, továbbra is – mindvégig – szellemi-emberi szimbiózisban éltek. Idővel Lengyel Balázsnak új családja lett. Nem kell túlzott empátia ahhoz, hogy elképzelhessük, ez a modus vivendi hányféle lelki csapdát rejtett. S az egykor zavartalannak tűnő irodalmi pálya is jóval nehezebb lett. Sőt, olykor szinte vesszőfutássá vált. Az ötvenes években perifériára kényszerítették őket, a mellőzöttség, a megalázó kirekesztettség okozta sebek szinte gyógyíthatatlanokká súlyosbodtak. Ennek tükrében csak töredékes vigaszt jelenthetett, hogy lassan, sok kitérő után végül mégiscsak elfoglalhatták méltó helyüket az irodalmi életben.
Az akkor és a most fájdalmas szembesítése leltárkészítésre késztet, mindenekelőtt a veszteségek számbavételére, hiszen az első utazás ösztöndíjas társai közül nem él már Pilinszky János és Weöres Sándor, az irodalmi barátok közül eltávozott Ottlik Géza. S újra és újra tudatosul Nemes Nagy Ágnes szorongató hiánya.
Valami vigasz azonban mégiscsak feldereng: „az az asszony, aki a feleségem volt, majd szellemi társam egy életen át, s akivel viaskodva szerettük egymást, létrehozott valamit, ami létemnél, létünknél teljességgel több”. Lengyel Balázs ezt transzfigurációnak nevezi, alakváltásnak tehát, a múlandóság világából a nagy költői mű átemelődik a halhatatlanságba. Nemes Nagy Ágnes, Ottlik, Pilinszky vagy Weöres alkotásai örökre velünk maradnak.
Lengyel Balázs a második római utazás egyik nyári estéjén a Virágok terének nyüzsgését szemlélve az utcai könyvárus ponyváján a világirodalom nagyjainak művei között felfedezi Nemes Nagy Ágnes verseinek olaszra fordított kötetét. A transzfiguráció konkrét, kézzel fogható valósággá vált. A reakció végtelenül – megrendítően – emberi: „Hogy itt a könyve, mint Fitzgeraldé, hiába, nem tudom a közös létben, a között-létben többé neki elmondani.
Infó:
Lengyel Balázs: Két Róma
Jelenkor, 2018.
