Eredetileg drámának írta a Hurok című művét. Mi késztette, hogy később aztán regénnyé formálja?
Én regényírónak tartom magam, de a Rükverc című kötetemben Máté Gábor meglátta a drámát, meg is rendezte a Katonában, és ennek sikerén felbuzdulva írtam a Hurok című színdarabot. És hiába lett 160 dráma közül a második egy jeligés pályázaton, nem akarták bemutatni Magyarországon. De mivel fontosnak tartottam az üzenetét, megírtam regénynek, ami meg is jelent a Kalligram Kiadónál. Végül néhány éve Stuttgartban németül volt a darab ősbemutatója, amit Bagossy László rendezett, akárcsak a magyarországi ősbemutatót, idén februárban.
Stuttgartban másként fogadták a drámát, mint idehaza, másként rezonáltak rá?
Én azt hittem, nem fogják érteni ezt a magyaros mutyizást, ügyeskedést, megalázást. De volt egy közönségtalálkozó, meg több előadás után beszélgettem a nézőkkel, és meglepetésemre azt mondták, értik, miről van szó, mert ne higgyem, hogy náluk nincsenek meg az ehhez hasonló jelenségek. Persze azt hozzátették, hogy jóval kisebb mértékben. Azt mondanám, értették, de szerencséjükre náluk, ha efféle disznóságok kiderülnek, annak következményei lesznek. Nem úgy, mint nálunk.
Minél feljebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a mocsok és annál nagyobb lefele a rúgás, felfele a nyalás. A fenti mocsok csorog alá?
Igen, azt hiszem, nagyon fontos a vezetők, az elit példája, felelőssége. Természetesen másként gondolkodnak és cselekszenek annak az országnak a polgárai, ahol azért mond le egy miniszter, mert kiderül, hogy elfogadott egy ötveneurós ajándékot, és másként, ahol százmilliós uniós támogatásokat szerez meg egy miniszter öreg édesanyjának, s mikor ezt szóvá teszik, megrántja a vállát és otthagyja az újságírót. Magyarországon minél följebb megyünk, annál nagyobbak és arcátlanabbak a lopások, ráadásul az ügyészségi és rendőrségi szóvivők ilyenkor rendszerint „bűncselekmény hiányáról” hablatyolnak zavartan. Hát milyen példa ez? Mit gondoljon ilyenkor a kisember? Nektek lehet, nekem meg coki? A darabomban így mondja ezt az egyik szereplő az államtitkár barátjának: „Láttam, mennyit teszel zsebre. Én is megkívántam. Nekem is jól jött egy kis plusz. Mindenki tudja, mennyit loptok ott fönt, hát nekem is jár egy kicsi.”
Van-e esély a tisztulásra, mikor a fennálló rendszer és a működési mechanizmusok rögvest beszippantják s megrontják vagy kicsinálják az embert?
Ebben a struktúrában aligha van esély tisztulásra. Pontosabban: azoknál, akik részesei a struktúrának, ami leginkább egy feudális hűbéri rendszerhez hasonlít. Fidelitasos egyetemisták végzés után azonnal államtitkárok akarnak lenni (copyright G. Fodor Gábor), hiszen minden fenntartás nélkül kínálják lelküket a romlott hatalomnak. Minél odaadóbb vazallus vagy, annál nagyobb jutalomra számíthatsz hűbéruradtól. De ennél többről van szó: csak akkor számíthatsz bármire is, ha behódolsz. Kádár „Aki nincs ellenünk, az velünk van” állítása így módosult mára: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Tehát, aki az államtól húz jövedelmet, az orvostól a takarítóig, a kőszínházi színésztől a közmunkásig, a hazai magáncég tulajdonosától az itt működő külföldi cég vezetőjéig, aki függ valamelyest az államtól – és melyik nem ilyen –, jobb, ha vigyáz, mit mond, mit lájkol a Fészbukon – utóbbi figyelésére komoly szervezet épül ki. Itt egy ember szabad igazán, maga Orbán Viktor. De az igazság az, hogy akadnak még független diákok, nyugdíjasok, szabadúszó művészek, mesteremberek, akikre szüksége van a hétköznapok emberének (hacsak nincs állami alkalmazott szerettük, akit féltenek), akik még hallatják a hangjukat. De ők vannak kisebbségben, az ország többsége lapít, fél és hallgat.
A darabban bemutatott körkép arra utal, hogy nemcsak a drog vagy a nyomor, de a hatalomvágy és a mohóság is kiszolgáltatottá tesz, és okozhatja saját vesztét. Ez adhat okot némi reményre?
Marczali Henrik, a múlt század elejének neves történésze írja, hogy a török hódoltság tarthatatlan állapotokat teremtett Magyarországon, és ezek a tarthatatlan állapotok 150 évig tartottak. Ez a rendszer megbukhat hónapokon belül, de eltarthat a miniszterelnök aggkoráig is. Azért reményt bármi adhat, mondjuk egy közelgő uniós választás, melynek eredményeként Orbán a perifériára kerül és elszigetelődik. Persze ennek megint mi isszuk meg a levét. Bőven lennének indokaim a reményre, de legalább ennyi a reménytelenségre is.
A Hurokban a társadalmi rétegekből a szélsőségeket látjuk: a hatalmon lévőket és az abszolút veszteseket. Az átlagembert, a túlélni igyekvőket nem. Ugyanígy az értelmiséget sem. Miért?
Szerintem nem. A darabnak éppúgy főszereplői a politikai és üzleti hatalmasságok mellett a megalázott titkárnő, a sarki bolt vezetője, annak pénztárosa és pultosa. Ők bizony átlagemberek. Ők pont hogy szeretnének normálisan élni. Nincsenek nagyobb vágyaik, mint hogy – József Attilával – „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, és még csak a mindenséggel sem akarják mérni magukat, ahogy a költő szeretné. És persze azt nem mondhatják a költővel, hogy „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”. Ők bizony szolgálnak, mint oly sokan ma Magyarországon. És hogy hol az értelmiség? Ez a társadalom nyomokban tartalmaz csak értelmiséget. Egy részét megvették kilóra (tanárokat, újságírókat, orvosokat, tudósokat, mérnököket, művészeket), akik a hatalommal együtt csaholnak, bár pontosan tudják, hogy egy hazug rendszert szolgálnak. Ők megjelennek a darabomban is. Az értelmiség másik, talán legnépesebb része meg kussol. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, mondogatja, és ezzel elveszti számomra értelmiségi jellegét. Szolgák ők, akik pénzért szinte bármit megtesznek. Persze értem az érveiket: el kell tartanom a gyerekeket, öreg szüleim csak rám számíthatnak stb. stb. És akceptálom is ezt, csak nem szívesen nevezem őket értelmiségnek. És harmadiknak ott van az a nagyon vékonyka réteg, a „szabadon lebegő értelmiségi” (copyright Mannheim Károly), aki elmondja kritikai véleményét, de nagyon beszűkültek a platformok, ahol ezeknek hangot adhat. A hatalom gyakran ellehetetleníti, kiéhezteti őket. Róluk nem szól ez a darab, ezt elismerem. Talán majd egyszer, egy másik.
Egyik regénybeli szimbóluma azt mutatja, hogy a leszakadót könnyen elejtik. A túlélés záloga a nyájjal tartás, amíg leselkedik a vadállat, támadnak a ragadozók?
Hihetetlen mértéket öltött a képmutatás, a hazudozás. Tudok olyan potentátot, aki a miniszterelnök közelébe kerülve megtagadta a Barcelona focicsapatát, akinek gyerekkora óta drukkolt, és hirtelen Real Madrid-szurkoló lett. Ott vannak aztán a miséken a hitetlen politikusok, és hányják a kereszteket. Ájuldoznak udvarhű művészeiken, íróikon, akiket nagy valószínűséggel soha nem olvastak, és dalaikat sem hallgatják. Közülük a jobb ízlésűek meg utálják ezeket, csak hallgatnak erről. Lett is botrány belőle, mikor a minap egy fideszes potentátból kibuggyant, hogy ő bizony a liberális sajtót olvassa, mert az övék harmatgyenge, ki is rúgták az illetőt a fideszes médiaszörny éléről. Minden arról szól, hogy megfeleljünk a legfőbb kegyúr kedvének, ízlésének, ami, mint kiderült, finoman fogalmazva sem a kultúra csúcsait ostromolja. Ez a hűbérúr iránti alázat jól ábrázolható a darab barokk zenei betéteivel, például a miniszterelnökkel telefonáló miniszter sok hajlítással előadott hódoló áriájával.
Hatalmon lévő és hatalmon volt barátai hogyan fogadták leleplező irodalmi munkáit?
Már húsz éve csak írással foglalkozom, ma már nincsenek hatalmon lévő barátaim. Amikor az első könyvemet megírtam, akkor még voltak ismerőseim a hatalom környékén, és ők lelkesen gratuláltak. Még olyanok is, akik mocskos ügyekben is részt vettek. Aztán rájöttem, mindaddig nem zavarja ez őket, amíg nem személy szerint lepleződnek le. Én pedig nem konkrét személyekről írok. Amúgy meg nemigen olvas ez a mai politikai elit. Nem találkozom velük színházakban, könyvbemutatókon, koncerteken. Ők inkább focimeccsre és kolbásztöltő versenyekre járnak, inkább a lelátókon, mintsem színházi páholyokban – mint egykoron – dőlnek el a nagy ügyek.
