A remény adott, ahogy a reménytelenség is - Interjú Kerékgyártó Istvánnal

Publikálás dátuma
2019.04.07. 11:00

Fotó: Túry Gergely / HVG
Izgalmas életpálya Kerékgyártó Istváné, tele merész váltásokkal: nyakig benne volt, államtitkárként közelről látott bele a hatalmi mechanizmusokba. Immár 20 éve szabadúszó, író. Legújabb, Schnitzler mintájára készült művének alcíme Pénzmagyar. A Hurok regényváltozata 2014-ben jelent meg, a drámaváltozatot pedig nemrég mutatták be a Jurányi Házban, az Orlai Produkció menedzselésével. Ebben barokkos oratóriumként működtetik e sajátos körmagyart.
Eredetileg drámának írta a Hurok című művét. Mi késztette, hogy később aztán regénnyé formálja?  Én regényírónak tartom magam, de a Rükverc című kötetemben Máté Gábor meglátta a drámát, meg is rendezte a Katonában, és ennek sikerén felbuzdulva írtam a Hurok című színdarabot. És hiába lett 160 dráma közül a második egy jeligés pályázaton, nem akarták bemutatni Magyarországon. De mivel fontosnak tartottam az üzenetét, megírtam regénynek, ami meg is jelent a Kalligram Kiadónál. Végül néhány éve Stuttgartban németül volt a darab ősbemutatója, amit Bagossy László rendezett, akárcsak a magyarországi ősbemutatót, idén februárban. Stuttgartban másként fogadták a drámát, mint idehaza, másként rezonáltak rá?  Én azt hittem, nem fogják érteni ezt a magyaros mutyizást, ügyeskedést, megalázást. De volt egy közönségtalálkozó, meg több előadás után beszélgettem a nézőkkel, és meglepetésemre azt mondták, értik, miről van szó, mert ne higgyem, hogy náluk nincsenek meg az ehhez hasonló jelenségek. Persze azt hozzátették, hogy jóval kisebb mértékben. Azt mondanám, értették, de szerencséjükre náluk, ha efféle disznóságok kiderülnek, annak következményei lesznek. Nem úgy, mint nálunk. Minél feljebb megyünk a ranglétrán, annál nagyobb a mocsok és annál nagyobb lefele a rúgás, felfele a nyalás. A fenti mocsok csorog alá?  Igen, azt hiszem, nagyon fontos a vezetők, az elit példája, felelőssége. Természetesen másként gondolkodnak és cselekszenek annak az országnak a polgárai, ahol azért mond le egy miniszter, mert kiderül, hogy elfogadott egy ötveneurós ajándékot, és másként, ahol százmilliós uniós támogatásokat szerez meg egy miniszter öreg édesanyjának, s mikor ezt szóvá teszik, megrántja a vállát és otthagyja az újságírót. Magyarországon minél följebb megyünk, annál nagyobbak és arcátlanabbak a lopások, ráadásul az ügyészségi és rendőrségi szóvivők ilyenkor rendszerint „bűncselekmény hiányáról” hablatyolnak zavartan. Hát milyen példa ez? Mit gondoljon ilyenkor a kisember? Nektek lehet, nekem meg coki? A darabomban így mondja ezt az egyik szereplő az államtitkár barátjának: „Láttam, mennyit teszel zsebre. Én is megkívántam. Nekem is jól jött egy kis plusz. Mindenki tudja, mennyit loptok ott fönt, hát nekem is jár egy kicsi.” Van-e esély a tisztulásra, mikor a fennálló rendszer és a működési mechanizmusok rögvest beszippantják s megrontják vagy kicsinálják az embert?  Ebben a struktúrában aligha van esély tisztulásra. Pontosabban: azoknál, akik részesei a struktúrának, ami leginkább egy feudális hűbéri rendszerhez hasonlít. Fidelitasos egyetemisták végzés után azonnal államtitkárok akarnak lenni (copyright G. Fodor Gábor), hiszen minden fenntartás nélkül kínálják lelküket a romlott hatalomnak. Minél odaadóbb vazallus vagy, annál nagyobb jutalomra számíthatsz hűbéruradtól. De ennél többről van szó: csak akkor számíthatsz bármire is, ha behódolsz. Kádár „Aki nincs ellenünk, az velünk van” állítása így módosult mára: „Aki nincs velünk, az ellenünk van”. Tehát, aki az államtól húz jövedelmet, az orvostól a takarítóig, a kőszínházi színésztől a közmunkásig, a hazai magáncég tulajdonosától az itt működő külföldi cég vezetőjéig, aki függ valamelyest az államtól – és melyik nem ilyen –, jobb, ha vigyáz, mit mond, mit lájkol a Fészbukon – utóbbi figyelésére komoly szervezet épül ki. Itt egy ember szabad igazán, maga Orbán Viktor. De az igazság az, hogy akadnak még független diákok, nyugdíjasok, szabadúszó művészek, mesteremberek, akikre szüksége van a hétköznapok emberének (hacsak nincs állami alkalmazott szerettük, akit féltenek), akik még hallatják a hangjukat. De ők vannak kisebbségben, az ország többsége lapít, fél és hallgat. A darabban bemutatott körkép arra utal, hogy nemcsak a drog vagy a nyomor, de a hatalomvágy és a mohóság is kiszolgáltatottá tesz, és okozhatja saját vesztét. Ez adhat okot némi reményre?  Marczali Henrik, a múlt század elejének neves történésze írja, hogy a török hódoltság tarthatatlan állapotokat teremtett Magyarországon, és ezek a tarthatatlan állapotok 150 évig tartottak. Ez a rendszer megbukhat hónapokon belül, de eltarthat a miniszterelnök aggkoráig is. Azért reményt bármi adhat, mondjuk egy közelgő uniós választás, melynek eredményeként Orbán a perifériára kerül és elszigetelődik. Persze ennek megint mi isszuk meg a levét. Bőven lennének indokaim a reményre, de legalább ennyi a reménytelenségre is. A Hurokban a társadalmi rétegekből a szélsőségeket látjuk: a hatalmon lévőket és az abszolút veszteseket. Az átlagembert, a túlélni igyekvőket nem. Ugyanígy az értelmiséget sem. Miért? Szerintem nem. A darabnak éppúgy főszereplői a politikai és üzleti hatalmasságok mellett a megalázott titkárnő, a sarki bolt vezetője, annak pénztárosa és pultosa. Ők bizony átlagemberek. Ők pont hogy szeretnének normálisan élni. Nincsenek nagyobb vágyaik, mint hogy – József Attilával – „Ehess, ihass, ölelhess, alhass!”, és még csak a mindenséggel sem akarják mérni magukat, ahogy a költő szeretné. És persze azt nem mondhatják a költővel, hogy „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat”. Ők bizony szolgálnak, mint oly sokan ma Magyarországon. És hogy hol az értelmiség? Ez a társadalom nyomokban tartalmaz csak értelmiséget. Egy részét megvették kilóra (tanárokat, újságírókat, orvosokat, tudósokat, mérnököket, művészeket), akik a hatalommal együtt csaholnak, bár pontosan tudják, hogy egy hazug rendszert szolgálnak. Ők megjelennek a darabomban is. Az értelmiség másik, talán legnépesebb része meg kussol. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”, mondogatja, és ezzel elveszti számomra értelmiségi jellegét. Szolgák ők, akik pénzért szinte bármit megtesznek. Persze értem az érveiket: el kell tartanom a gyerekeket, öreg szüleim csak rám számíthatnak stb. stb. És akceptálom is ezt, csak nem szívesen nevezem őket értelmiségnek. És harmadiknak ott van az a nagyon vékonyka réteg, a „szabadon lebegő értelmiségi” (copyright Mannheim Károly), aki elmondja kritikai véleményét, de nagyon beszűkültek a platformok, ahol ezeknek hangot adhat. A hatalom gyakran ellehetetleníti, kiéhezteti őket. Róluk nem szól ez a darab, ezt elismerem. Talán majd egyszer, egy másik. Egyik regénybeli szimbóluma azt mutatja, hogy a leszakadót könnyen elejtik. A túlélés záloga a nyájjal tartás, amíg leselkedik a vadállat, támadnak a ragadozók?  Hihetetlen mértéket öltött a képmutatás, a hazudozás. Tudok olyan potentátot, aki a miniszterelnök közelébe kerülve megtagadta a Barcelona focicsapatát, akinek gyerekkora óta drukkolt, és hirtelen Real Madrid-szurkoló lett. Ott vannak aztán a miséken a hitetlen politikusok, és hányják a kereszteket. Ájuldoznak udvarhű művészeiken, íróikon, akiket nagy valószínűséggel soha nem olvastak, és dalaikat sem hallgatják. Közülük a jobb ízlésűek meg utálják ezeket, csak hallgatnak erről. Lett is botrány belőle, mikor a minap egy fideszes potentátból kibuggyant, hogy ő bizony a liberális sajtót olvassa, mert az övék harmatgyenge, ki is rúgták az illetőt a fideszes médiaszörny éléről. Minden arról szól, hogy megfeleljünk a legfőbb kegyúr kedvének, ízlésének, ami, mint kiderült, finoman fogalmazva sem a kultúra csúcsait ostromolja. Ez a hűbérúr iránti alázat jól ábrázolható a darab barokk zenei betéteivel, például a miniszterelnökkel telefonáló miniszter sok hajlítással előadott hódoló áriájával. Hatalmon lévő és hatalmon volt barátai hogyan fogadták leleplező irodalmi munkáit?  Már húsz éve csak írással foglalkozom, ma már nincsenek hatalmon lévő barátaim. Amikor az első könyvemet megírtam, akkor még voltak ismerőseim a hatalom környékén, és ők lelkesen gratuláltak. Még olyanok is, akik mocskos ügyekben is részt vettek. Aztán rájöttem, mindaddig nem zavarja ez őket, amíg nem személy szerint lepleződnek le. Én pedig nem konkrét személyekről írok. Amúgy meg nemigen olvas ez a mai politikai elit. Nem találkozom velük színházakban, könyvbemutatókon, koncerteken. Ők inkább focimeccsre és kolbásztöltő versenyekre járnak, inkább a lelátókon, mintsem színházi páholyokban – mint egykoron – dőlnek el a nagy ügyek.
Szerző

Kiss Noémi: Stella

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:45

Stella az osztályunkba járt. Idegen, szokatlan nevet hordott. A Stella-jelenséget ő adta az iskolának, ezért máig legendás eltűnése. Négy Zsuzsanna járt hozzánk, három Kati. Stelláék Almádiból költöztek Kőbányára, mi akkoriban a kiserdőnél laktunk. A nagyszülei minden évben eljöttek az osztályfarsangra, olyan sáros volt a téli csizmájuk, hogy levetette velük az ügyeletes portás a bejáratnál. Ők adták a tombolát. Tejet, joghurtot és négyféle pogácsát hoztak, mindig tele cuccokkal. Hatalmas műanyag szatyrokat cipeltek. Stella szétrakta hajtogatott szalvétába a süteményeket, osztott dobozos kólát, amit Bécsből csempésztek a szülei. Az osztályban többen szerették volna legjobb barátnőnek, de ő nem kivételezett, mindenkivel kedves volt. Hátára simuló egyenes szálú, hosszú haja messziről csillogott. Kötött pulóverekben járt, kőmosott farmerban, sosem volt szöszös vagy foltos. Az arca maga a Mona Lisa. Titokzatosan kedves és mérges tudott lenni. Máskor álmodozó és fékezhetetlenül szenvedélyes. Stella egyszer még az osztályfőnököt is megríkatta. Mert az felindulásból mindenkinek karót akart adni. Stella felállva kérte ki magának a közös büntetést. Nehogy ellustuljon a tanár, arra kényszerítette, derítse ki, hogy ki vitte haza a tanári asztalról a színes filceket. Miért lenne lopás? Persze meglett a tettes. Stella igazi császársága csak ezután jött: még azt is elintézte, hogy a tettes visszacsempéssze a tollakat, így úsztam meg büntetés nélkül. Szerettem Stellát nézni, nagyon jó szaga volt. Elég jól rajzolt képregényeket, hegedült, meg végigszökdelte a szüneteket. Olyan különös rocki lépéseket és diszkótáncokat tudott, hogy tátva maradt a szánk. Zene volt a teste. Az apukája külföldi kazettákat adott neki, ha már folyton úton volt, így adta át a szeretetét. Sofőr, mesélte Stella büszkén. Igazán menő, hogy Stella apukája kamionozik. Ráadásul balatoni szállodákba fuvarozott a dollárboltokból. Bécsből, Frankfurtból, Münchenből és Zürichből hozott árut, amit elcsent, Stella osztogatta fűnek-fának. Hetedikesek lehettünk, amikor hirtelen elköltöztek a lakótelepről. Senki nem tudta, mi történt pontosan. Évtizedek múlva láttam őt újra, amikor a füredi parton sétáltam a gyerekeimmel. Ott ültek egy padon a nagy hársfánál a szívkórház bejárata irányában. Stella nagy, görbe háttal falatozott, kötött, bolyhos szvetterben, másik kezével egy botot támasztott. Az anyja torzult arccal magyarázott valamit, hevesen, hangosan, de Stella mit sem törődve, nevetve falta a gondosan kicsomagolt csokoládéit. Mintha hús lett volna vagy háj. Bonbon boldogságból. Anyám iszik, súgta Stella. Először csak a padtársának, aztán pár lánynak, akikkel együtt gyakorolta tesiórán a szekrényugrást. Anyám vedel, mondta. Egyszer meg, hogy anyám tökrészegen hevert a konyhában, mikor reggel felkeltem, ezért most nincs ebédem. Összedobtunk neki pár kiflit és sajtot. Stella anyja gyakran kiütötte magát, amikor felmentünk hozzájuk játszani. Sokat jártunk oda, mindig kedvesen hívott minket, menő kvarcjátékaik voltak, videóztunk. Aztán mikor készültünk hazamenni, már csak annyit láttunk, hogy az anya fekszik a perzsaszőnyegen. Remeg a mellkasa, kiakadnak a szemei. Kapálózik a karjával. Stella szépen, gondosan becsukta a nappalijuk kétszárnyú ajtaját és kiterelt minket. Míg vártuk a liftet, hangokat hallottunk. Hör­gést és vinnyogást. Üvöltött az anyjával, kiabált és verte a kanapét. Futottunk, ahogy csak bírtunk, le a lépcsőn, nem vártuk meg a liftet, míg felér a nyolcadikra. Menekültünk, mint a földikutyák. Le, a föld alá, bárhová elbújtunk volna, csak ne halljuk, ahogy rugdossa Stella az anyját. Térj már észhez! Ahogy felpofozza. Megérdemled! Pedig segíteni kellett volna, orvost hívni, mert Stella mamája már nemcsak ivott, hanem gyógyszereket szedett, és vagdosta a bőrét. Rendszeresen veri a fejét a falba. Mesélte Stella. Az anyukáját elvitték a mentők. Hetekig kórházban volt. Kivették a gyomrának egy darabját, aztán a méhét. Stella mesélte, hogy a szíve nem bírta a kezeléseket, sokat sugározták, teljesen kimerült. Végül szanatóriumba került Balatonfüredre és Stellát is magával vitte, aki Almádiban lakott egész nyáron a nagyszüleinél. Innentől minden megváltozott. Keveset szólt bárkihez is, eltűnt a szenvedély, az adakozó Stella pára lett. Maradtak a mérges nevetések, a gúny és a félelem. Emlékszem, tavasz volt, történelemórán történt. A '48-as forradalmat tanultuk. Petőfi és a Pilvax kávéház képe a tankönyvben, kopogtak. Nem is kopogtak, inkább dörömböltek, majd beszakadt az osztályterem ajtaja. Nagydarab, borostás, tetovált nyakú férfi állt az ajtóban. Március volt, olyan erősen sütött a nap a padok között, hogy a tábla mellé kiakasztott forradalmi térkép és a periódusos rendszer is fényárban úszott. Stella apja volt az. Csillogott a fejbőre. Belépett a terembe, megállt a padok előtt. Húsdarab, húsapa. Szeretnivaló jelenség. Addig sosem láttuk. Mekkora ember! Kérte a lányát, határozott, kedves hangon, hogy azonnal pakoljon össze. El kell menni. Még köszönni is elfelejtett. Amit a történelemtanár nehezményezett, mi meg sem hallottuk. Összerezzentünk. Tátott szájjal vártuk, mi lesz. Stella felállt. Mona Lisának méreggel vegyített határozott kedvesség ült az ajkára. Pontosan tudta, mi következik. Szépen összepakolt. Elköszönt az osztálytól. Mielőtt kiléptek az ajtón, megpuszilta az apját. Kézen fogva mentek az iskola kapujánál parkoló kamionhoz. Az egész osztály figyelte őket az ablakból. Stella két fityiszt mutatott és visszaintegetett. A történelemtanár beírt valamit a naplóba. És jött megint a szegény, csóró, paraszt Petőfi dumájával. Még év végén is vártuk, hátha eljön a bizonyítványosztásra, de nem. Stella apja jött be intézni a papírokat. Annyit tudtunk meg, hogy Alsóörsön folytatja szeptembertől az iskolát. Amíg az anyja a szanatóriumban marad, a Balatonon fognak lakni, és sokat fürödhet majd Stella a tóban.
Szerző

Csabai László: Szabadságon

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:07

Ej, csak vinne már el engem a Jóisten! – mondja hosszú köhögésroham után Tóth József, az uraság kegyelemkenyerén élő tébécés juhász. – Vagy inkább az ördög! – vágja rá a felesége, és köp egy nagyot a cselédszállás földes padlójára. Az asszony mindenért mérges. Van is rá oka. Nyolc gyerekből még négy a nyakán. Meg a beteg férj. Látástól vakulásig dolgozik értük, még kisdolgát is állva, munka közben végzi el, de krompé és tészta még így is csak szűkösen jut az asztalra. Legnagyobb gyermeke, a katonaságtól szabadságra érkezett Pista ledobja magáról a lópokrócot és mosdani megy. Nem hiányzik neki az átkozódás, azt hall a seregben eleget. Élvezni akarja a pár napot, amit kapott. Egy kupa vizet zúdít mellére és arcára. Jólesik a meleg júniusi reggelen. Vízcseppeket felfogó szempillái szivárványt szülnek. Uniformist vesz fel, mert az, főleg, ha paszomány van rajta, elismerést szül a férfiaknál. És áhítatot a lányoknál. Tóth István vágyik a megbecsülésre. Uradalmi béresként sosem volt ebben része. A Honvédségnél sincs, mert bár szakaszvezetőségig vitte, nincs alárendeltje, akinek parancsolgathatna. Egyedül a munkaszolgálatosok veszik le előtte a fejfedőjüket, ha kenyér- vagy krumplihéjért kuncsorognak. – Adj’ isten, vitéz uram! – kurjant rá Ambrus ke­reszt­apa az első falusi porta kapujából. – Fogadj isten! – és Tóth Pista összeölelkezik vele. Aztán megvizsgálják egymást. Ambrus összeaszott, ahogy errefelé a férfinak lennie kell ötven felé. Pista ki van kerekedve, mint aki rendesen eszik, és csak módjával dolgozik. – Adtok végre a muszka pofájára? Idáig csak nem jönnek el! – Dehogy jönnek! Csak akkor van itt-ott visszavonulás, ha az harcászati szempontból előnyös. Oroszország irtózatosan nagy. Hosszú, kacskaringós frontra nincs elég emberünk. Meg a németeknek, olaszoknak sincs. Sztálingrádot feladtuk, nem volt taktikai jelentősége – mondja a szakaszvezető, amit mondtak neki, hogy majd mondani kell otthon. – És ráadásul jön az a csodafegyver. Jön? – Nem is egy. Rakéta. Tank. Aknavető. – Az jó. Hanem Pistikém, nem vagy szomjas? – Hát… ami azt illeti… – és a szakaszvezető már szájában érzi Ambrus keresztapa borának pezsgését. Híres borász ő Újszálláson, pedig persze csak vinkója van neki is. Ám az övé nem okoz fejfájást és bőrviszketést. Kellemesen kábít. Mint egy jó borból készült fröccs. – Szóval… Régen kortyoltam már egy jó kis borocskát. – Mit? Bort? Az nincs… Vagyis még nem forrt ki… Vagyis elfogyott, ami volt. De új kutat ásattam, a legjobb vizem van most a faluban. Gyere be, fiam, hozok egy bögrét. Sipeki tanár úr a vízelvezető árokhoz ültetett virágjait öntözi. Más már csak fűnek hagyja ezt a kis részt. Lekaszálja évente háromszor a nyulaknak. Mert az első világháború óta mindent lopnak, ami nincs bekerítve. Tóth Pista köszön, az öreg a kezét nyújtja. Jólesik a katonának ez a gesztus. – Jól telnek a nyugdíjas évek, Sipeki bácsi? – Hogy jól-e? Több a munkám, mint valaha. Karászi tanítót besorozták. Én vettem át az osztályait. És még Csarodára is átjárok helyettesíteni, mert az ottani tanítónő folyton beteg. És te? Voltál a Donnál? Igen? Hogy élted túl? Tóth István géhás században szolgál, ami a Honvédségben az álmok netovábbja. Nem mennek szuronnyal rohamra, nem áznak, fagynak meg a lövészárokban. Van mit enniük és az egyenruhák mosásába még senki nem halt bele. Igaz, ha a Raták géppuskázni kezdik a frontvonalat, az elér hozzájuk, és a sztálinorgonák is be-bevágnak. – Élek tanár úr. Jó helyen vagyok, és… a Mindenható megsegített eddig. – Az ugyan nem! A Mindenhatónak, ha egyáltalán létezik, ehhez a háborúhoz semmi köze. Vagy, ha van, elfordult az övéitől. Milliók halnak meg. Azok hiába imádkoztak. – Igen, ezt nehéz megérteni. – Ostoba, vak az emberiség. Egymást ölik, ahelyett, hogy az urak ellen fordulnának. Mert azok csinálták a háborút. Éppúgy, mint ’14-ben. – Szó, mi szó, az urak ott is urak. És hadnagy aligha lesz a magamféléből. – Ahelyett, hogy ezeket a vitéz urakat szolgálnátok, fel kéne nyársalnotok őket! Tóth Pista körbenéz, nem hallja-e valaki. Aztán az jut eszébe, nem provokátor-e a másik. – Ne beszéljen így, Sipeki bácsi! Baja lehet belőle. A fronton az ilyenért gúzsba kötés és korbács jár. Ez a legkevesebb. De kaphat golyót is a lázadó. – Unom a lapítást. Mi hasznom belőle? A nyugdíjamból aludttejre meg zsemlére futja csak. A fiaim a fronton. De a feleségem meg egyre csak vitatkozik velem, hogy a kormányzó jót akar, és Erdélyért áldozatot kell hoznunk. A kormányzó! Akasztófára Horthyt! Meg persze Hitlert. És Mussolinit. Meg Antonescut, Tisót és a többi kutyát. A szakaszvezető nem gondolta volna, hogy a tanítóból bolsevik lesz. Az iskolában mindig megünnepelték a kormányzó neve napját, és Sipeki nem hirdetett mást, mint amit a vasárnapi mozi filmhíradójában és a rádióban mondtak. – Akkor… – és Pista hangját lehalkítva közelebb lép. – Sipeki bácsi is úgy gondolja, hogy Rákosiban meg Sztálinban kell bízni? Mert a fronton az oroszok állandóan azt bömböltetik a hangszórókból, hogy a magyaroknak Rákosi Mátyás, a világ összes dolgozó emberének meg Sztálin József fogja elhozni a felszabadulást. Elveszik a gazdagoktól, amit azok összeharácsoltak maguknak, a munkások jó fizetést kapnak, a parasztok meg földet. Ezért Sztálin személyesen kezeskedik. – Egyet mondok én neked, fiam: Sztálint kell először felakasztani! Ambrus keresztapa kútvize nem oltotta el Tóth Pista szomját. Lucskos lett a feje az izzadságtól, ennyit ért el csak vele. A Sárkány kocsma a község központjában van, belép ide. Szétnéz. A könyöklőasztaloknál egymás felé fordulva halkan vitatkozó gazdák és a falon lévő, Magyarország gyarapodását mutató térképek a régiek. A csapos viszont ismeretlen. Egy vörös hajú, pattanásos arcú figura. – Adj’ isten! Kertész Bandi hol van? – Hol van? Há’ hol lenne? Már újra kérdezne, mikor eszébe jut, hogy hiszen a zsidókat egy hónapja elvitték. Megdermed. Amikor a frontújságban olvasta a zsidók „internálását”, mindig a horgas orrú, városi bankos zsidókra gondolt, akik a szegény emberek vérét szívták, akik elárvereztették a fizetni nem tudók bútorát, állatait. Az meg sem fordult a fejében, hogy az ilyen Kertész Bandi-féléknek is mennie kell. Pedig ő kenyeres pajtása volt mindig. Szó szerint. Mert a mézes kenyeret megosztották egymással, amikor a nyári szünetben hétszám pecáztak a Szamoson. – Pénzed van-e, katona? – förmed rá a vörös. – Nekem? Hogyne lenne! – És valóban van még két pengője. A többi spórolt zsoldját odaadta anyjának. – Az jó. Mert aki nem fogyaszt, annak alomars! Tóth legszívesebben lekeverne egyet ennek a goromba fráternek, de mégis inkább rendel egy fröccsöt. Dúró Anti bácsi, a részeges fuvaros jön oda hozzá. – Neked is hiányzik Bandi, mi? – Jó cimborám volt. Sokat pecáztunk. – A fronton is pecázol? – Engedik is ott azt! Ott parancs van mindenre. – Kézigránáttal lehet jól halat fogni. A vízben robbanó gránát megroppantja a hal fejét. Négy pajtása meglátogatás után, délre már csak egyetlen vizit van hátra. A legfontosabb. Pista elindul a Molnár porta felé. Molnár Erzsikével táncolt egyszer, ami komoly dolog. És leveleznek. Ami szintén az. Csakhogy Molnáréknak tizenkét holdjuk van, Tóthéknak meg semennyi. Ami viszont a legkomolyabb a világon. „De tán nem azért húztam le három esztendőt a Honvédségben, nem azért védtem a hazát meg a keresztény világot és lettem szakaszvezető, hogy még mindig csak egy cselédfiút lássanak bennem! Az úristenit neki!” – mondja most magában Pista, mint ahogy mondta már ezerszer. A lány apja az udvaron. – Üdvözlet a hős honvédnek! Hány napot kaptál, Pista fiam? – Jó napot, Feri bátyám. Nyolcat. Épp elég bejárni a rokonságot. Most éppen… Hanem, ha már itt vagyok, váltanák néhány szót Erzsikével. Szabad? – Tudom, hogy leveleztek. Örülök neki. A tanító és a lelkész is kihirdette, hogy minden lánynak legyen honvéd levelezőtársa. Mert az otthon hírei tartják a lelket a katonában. – Így van. Bennem is… Nekem is… Mindig nagyon vártam… Szólna akkor Erzsikének? – Egy kicsit még várjunk. Ruhát próbál. Most hozták meg neki a menyegzői ruhát. – Ki megy férjhez? – De bolondokat kérdezel! Hát ő maga. Tarjányi Dezső veszi el. Az intéző fia. „Dezső, aki három bikaborjú árán lett szolgálatra alkalmatlan a sorozáson. De kinéz neki húsz hold, hát ez a ribanc Erzsi szétteszi neki a lábát!” – szitkozódik hazafelé tartva Tóth Pista. „Még szerencse, hogy nem szerelmesedtem belé ebbe a ribancba!” Pedig folyton csak rá gondolt, szinte imádkozott hozzá, amikor a sztálinorgonák sivítottak felettük. Ahogy halad a házak előtt, a kutyák a kerítéshez szaladnak. A sok ugatás összefolyik a fejében, amikor azonban átvág a kaszálón, egy ugatás kiválik a többiből, követi őt. Megfordul Pista. És a boldogság megforrósítja torkát. Betyár az. A mudi kutya, akit ő tanított be. Oda kellett adnia unokaöccsének, mert nem bízott benne, hogy a szülei gondját viselnék. És a drága jószág nem felejtette el. Már az ölébe ugrik, már nyalogatja volt gazdájának a nyakát, az arcát. Lenyalja róla az izzadságot. És a könnyeket.
Szerző