Lenin Vörös Hadseregét várják a Kárpátok felől. A cseheket visszanyomták Komáromnál, a románok Szolnoknál szorongatják a honi verbuvált haderőmaradékot. Bécsben állítólag ellenforradalmi erők bevették magukat a magyar nagykövetségre és elrabolták az ott felhalmozott vagyont. Cserny József halálbrigádjai a fővárosban, a Szamuely Tibor-féle Lenin-fiúk különítményei vidéken is osztják a proletárdiktatúra halálos és rögtönítélő igazságát. Fedák Sári utcai tribünről mozgósít – Fegyverbe! Fegyverbe! –; mindenkit, nem csak a Tanácsköztársaság híveit, de a háborút elvesztő, az őszirózsás forradalmon már túl lévő, nemzetet és az ország határait féltőket is.
Aztán megölnek három papot.
Átvágják a torkukat.
Ha úgy tetszik, ezen a vérvonalon ér össze a már másfél hónapja uralkodó vörös proletárterror és Benedek Szabolcs fikciója, az egykor szeretői viszonyban lévő páros, az arisztokrata, ambiciózus, feminista, szüfrazsett, írónő Makovszky Antónia és a Galilei-körös, vallástalan zsidó, szemüveges, könyvtáros Gádor Oszkár megpróbáltatásaival. Kezdődik mindez 1919. május 1-jén a vörös drapériába öltöztetett Budapesten és folyik bő egy hétig. Pest utcáit, kapualjait, pincéit csak kétszer hagyjuk magunk mögött, egyszer egy főváros közeli Alföld-vidéki udvarház kedvéért, majd a regény legvégén, mikor a Lajta felé veszik szereplőink az irányt.
Mindvégig kitart az a benyomásunk az olvasás során, hogy a szerző igazából egy ismeretterjesztő történelmi könyvet kívánt írni a Tanácsköztársaságról, testközelből és társadalmi „alulnézetből”, amire a legalkalmasabb műfajként mégiscsak a regény kínálkozott – ilyenkor ugyanis a zavaró tények amúgy is könnyen lesöpörhetők a terepasztalról. Ám az a helyzet állt elő, hogy a korszak krónikáit, anekdotáit szemlátomást rendkívül jól ismerő szerző a tudás csapdájába esett, s a fikciónak – gyilkosságok ide vagy oda – vérszegényebb szöveg- és történettestet hagyott csak – azt is csupán körvonalazódni.
Amely történet ráadásul elég bonyolult, erőltetett tetsző, véletlenszerű – és alig hihető. A spoiler elkerülése végett csak annyit jegyzünk meg róla, hogy a Vörös Őrség és a Lenin-fiúk rivalizálása, valamint egy ifjúkorban elszenvedett abúzus keresztmetszeteként írható le többé-kevésbé. Ez a „történelmi távlat” a mindentudó elbeszélő hangjának eluralkodását vonja maga után, aki alig hagyja szóhoz jutni a regényszereplőket, vagy ha mégis, akkor is csak látszólag: ott van a merengéseikben, gondolataikban, ki- és ki nem mondott szavaikban – elég zavaró módon, de még a paródián innen. (Máskülönben rendkívül precíz, szabatos, jól felépített mondatokban.) A regényszerűség így csupán álca – lektűrszerűen elhibázottnak tűnik.
Ellenben felmerülhet egy „ellenforradalmi olvasat” lehetősége is, amely ugyan a regény lektűr jellegén nem módosít, ám a szerző kvalitásain mindenképpen, felmentést adhat számára, ha már így a kritikai kivégzőosztag elé állítottuk. A könyv oldalain ugyanis rendre felmerül annak az igénye, hogy a jótollúnak mondott Antónia egykoron megírja majd történetüket – papostúl, Korvin Ottó-stúl, a Marx-fordító Szabó Ervin-estül, fegyvergyári capriccióstúl, páncélvonatostúl.
„Egyszer majd valaki megírja a történetünket – merengett Antónia ezen a májusi éjszakán unokafivére lakásának megüresedett cselédszobájában kucorodva. – Az is lehet, hogy én. Ha pedig hozzácsapnám a mostani dolgokat, detektívregény kerekedne belőle” (189. o.) – olvasható a könyv feléhez érkezve, majd ezt szinte megerősítve, hasonlóképp zárul a kötet: „– Addig is – így Gádor – írhatna erről az egészről egy regényt. Antónia olyan arckifejezést öltött, mint aki nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen.” (406. o.)
Mi, olvasóként sem tudjuk eldönteni, Janus-arcunk melyik felét mutassuk. Annyi bizonyos, ha a metafiktív/posztmodern játékot komolyan vesszük, és Makovszky Antóniának tulajdonítjuk a szerzőséget, a detektívregény dolgában akkor is megbukott a könyv, mert se detektív, se nyomozás nincs benne. (Ez egy áldetektívregény.) A kalandosnak szánt történetre rátelepszik a tájékozott és didaktikus narrátor, és bizony sokszor gondoljuk azt is, alaposabb szerkesztési procedúrának kellett volna alávetni a szöveget, mert nemegyszer bukkannak fel olyan leírásismétlések, melyekről mintha időközben megfeledkezett volna Makovszky Antónia vagy akárki is a szerző (lásd a páncélvonatról szóló információkat: 355-356. vö. 370-371. o.). De az olyan lózungok sem ritkák, mint a következő: „Egy diktatúra pillanatok leforgása alatt fölépül. Észre sem vesszük, és már a nyakunkon ül.” (404. o.) Ezt ráadásul Antónia mondja szereplőként, ami maximum azon mai „vájt fülű” olvasók számára lehet hiteles, pláne érvényes, akik a mostani rezsimre gondolnak a „sorok közt olvasva” mindig és mindenhol – a hátsó borítóra is kitett idézet pont rájuk számít, őket csábítja.
A fiumei cápa és a Kádár hét napja írójának a Tanácsköztársaság kikiáltásának centenáriumára kihozott új könyvében tehát akár egy lektűrparódiát (imitációkísérletet) is üdvözölhetünk a korabeli események regényesen valósághűszerű elbeszélése mellett. Vagy nem. De akárhogy is, a fentebb említett két regény meséjét tekintve sokkal érdekfeszítőbb, elbeszélői hang szempontjából kiegyensúlyozottabb, összességében is sikerültebb volt.
(Helikon, 2019. 406 o.)
