Forgács Imre: Miről szavazunk az EP-választáson?

Publikálás dátuma
2019.04.06 19:45
MARABU RAJZA
Úgy tűnik, hogy a Brexit totális csődje már a Financial Times szerkesztőinek fejét is megzavarta. A világ talán legbefolyásosabb napilapjának publicistája március 25-én azon merengett, hogy az Európai Uniónak nem éri meg elengednie Nagy-Britanniát. A cikk írója úgy fogalmazott, hogy a nagy tömegtüntetés után „fel van adva az EU-nak a lecke”. Több mint 1 millióan demonstráltak Londonban a britek uniós tagsága mellett, ezért most Brüsszel törheti a fejét, hogy mitévő legyen. A szerző végkövetkeztetése szerint a szigetország rendezetlen távozása tovább növelné az Unió bajait: így ha az bekövetkezik, csak a populisták kezére játszanak. Az olvasó egyszerűen nem hisz a szemének. Hogyan, rosszul emlékeznénk? Az Európai Unió akart megszabadulni az Egyesült Királyságtól és nem fordítva?
Szerencsére a Brexitre Emmanuel Macron is másként emlékszik. Sokkoló, de egyúttal felemelő az Unióban maradó 27 tagállam polgáraihoz a napokban intézett üzenete. Ő sem vitatja, hogy Európa helyzete drámai („ég a ház”), ám mindezt éppen Nagy-Britannia kilépésével hozza összefüggésbe. Szerinte a II. világháború óta soha nem volt ennyire szükség Európára, s Európa azóta sem volt akkora veszélyben, mint most. A Brexit csapdája „nem az Európai Unióhoz tartozásban, hanem a hazugságban és a felelőtlenségben rejlik, amelyek lerombolhatják az Uniót. Ki mondta meg a briteknek az igazat a Brexit utáni jövőjükről? Ki beszélt nekik az európai piachoz való hozzáférés elvesztéséről? A nacionalista elfordulás nem kínál megoldást: az csak egy program nélküli elutasítás.”
Mindezek fényében a feladat Magyarországon is egyszerűnek látszik. A felelős választók május 26-án remélhetőleg azokra adják majd a voksukat, akik erősíteni és nem szétverni akarják az Uniót. A tudatos döntéshez azonban nem lesz elég, ha csak a pártokhoz fűződő érzelmeikre hagyatkoznak. Az EP-választásokról szóló 2003-as törvényt ugyanis már alaposan átírta a Fidesz. Ezért hasznos lenne, ha a mandátumok kiosztásának unalmas technikai szabályaival minden ellenzéki szavazó időben megismerkedne.

A no deal

Alaptalan feltételezés, hogy Európában bárki is örülne a brit válságnak, ami a nagy múltú politikai és közjogi rendszer egészét összeomlással fenyegeti. Netán az EU csak azért ragaszkodna a brit parlament által háromszor is elutasított Kilépési Megállapodáshoz, hogy bebizonyítsa: még sincs élet az EU-n kívül? Az FT-cikk ugyanis erre céloz, miután feltételezi, hogy Brüsszelben „ily módon akarják lejáratni másutt is a nacionalista és illiberális erőket”. Ez – bár jól hangzik – nehezen hihető. Egy ilyen politika már csak azért is valószínűtlen, mert a németeknek és a többi nettó befizetőnek mélyebben kell majd a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy pótolják az uniós költségvetésből kieső bevételeket. A britek szokásos „brüsszelezése” sajnos ezúttal sem hiteles. Egyszerűen elhallgatják a népszavazás előtti eseményeket és a kilépési szerződés elfogadtatása érdekében tett uniós erőfeszítéseket.
A brit külön-utasságnak hosszú előtörténete van, s nem túlzás azt állítani, hogy London mindig is kerékkötője volt az integrációs folyamatnak. Az 1973-as csatlakozás óta Margaret Thatcher és minden utóda makacsul ragaszkodott a „kivételes” bánásmódhoz. Ezt bizonyítják az uniós szerződésekhez kapcsolt kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyek például a közös valuta vagy Schengen ügyében biztosítottak különleges státuszt a briteknek. Ezek sorát bővítette az Európai Tanács 2016. februári határozata, amit annak érdekében fogadtak el, hogy a közelgő népszavazáson a választók majd a bennmaradás mellett döntsenek. Az állam-és kormányfők például vállalták, hogy az Egyesült Királyság kimaradhat a pénzügyi válságkezelésből, miután nem tagja az euróövezetnek. Sőt: az alapértékeket is megkérdőjelezték azáltal, hogy a munkaerő szabad mozgását részben korlátozó intézkedésekbe is beleegyeztek. Idén Theresa May jogi garanciákat kapott annak érdekében, hogy a Kilépési Megállapodást a képviselőkkel másodszorra sikerüljön elfogadtatnia. A kiegészítő nyilatkozatban az Unió vezetői megerősítették, hogy az ír határra vonatkozó átmeneti rendelkezések (backstop) csak ideiglenesek. Így az alsóház harmadik elutasító döntése után a May-kormánynak igazán illene lemondania, ami persze előrehozott választást jelentene. Egyelőre a "no deal" látszik valószínűnek, de a teljes káoszból akár még egy vámunió is kijöhet. Az viszont már bohózatba illő ötlet – bár jogilag korrekt –, hogy a „kilépő” britek a májusi EP-választásokon is részt vegyenek.

Vízió Európáról

Emmanuel Macron diagnózisával könnyű egyetérteni, de az általa javasolt terápia csak hosszabb távon látszik megvalósíthatónak. Az „üzenet” azonban egyértelmű: Európa csak akkor állhat ellen a nacionalista nemzetmentők nyomulásának, ha a választók számára hihető alternatívákat és vonzó programokat kínál. A francia elnöknek igaza van például abban, hogy az európai modell a demokratikus szabadságjogokon, így a szabad választások elvén nyugszik. Azt a javaslatát viszont nem lesz könnyű elfogadtatnia, amely szerint egy Demokráciavédelmi Európai Ügynökséget kell létrehozni. Az új szervezetnek szánt feladat ettől függetlenül fontos: az EU szakértőket bocsátana minden tagállam rendelkezésére annak érdekében, hogy megvédjék a választásaikat a kibertámadásokkal szemben. Nemcsak Macron szerint felháborító, hanem valóban tiltani kellene azt is, hogy külföldi hatalmak európai politikai pártokat pénzzel támogassanak.
Abban is igaza van Macronnak, hogy egy új és sokak számára vonzó Európában az interneten terjesztett gyűlöletkeltést és erőszakot jogi eszközökkel is korlátozni kellene. A felvetés jogosságát alig néhány nappal az üzenet megjelenése után igazolták az új-zélandi tragikus események. A legkevesebb 50 áldozatot követelő tömeggyilkosságot élő adásban, több millióan osztották meg a közösségi média különböző felületein. A Facebook és a YouTube a barbár videót csak az új-zélandi rendőrség kifejezett kérésére távolította el, ami mutatja, hogy a szűrőrobotok mellett a technikai személyzet is csődöt mondott. A helyzet drámaiságát jól jelzi, hogy Mark Zuckerberg a március 30-ai The Washington Postban maga kérte a világ kormányaitól az internet „globális szabályozását”. A neoliberális gazdaságpolitika hívei számára nem lesz szimpatikus az üzenet azon része sem, miszerint Európának nem versenyprogramot, hanem konvergenciaprogramot kellene hirdetnie. Macron itt nem a piac kiiktatására gondol, hanem az EU-n belüli szociális biztonság növelését, egyfajta „szociális pajzs” bevezetését sürgeti. Az európai minimálbér újbóli felvetésével például akkor is foglalkozni kellene, ha a megvalósítására számos ok miatt nincs igazán esély. Látható, hogy Macron víziója messze túlmutat az EP-választásokon. Az üzenet zárógondolata viszont mindenképpen megszívlelendő. Eszerint a szavazás arról szól majd, hogy az „Európa által képviselt progresszív értékek többet jelentenek-e, mint egy zárójeles mondat a történelemben.”

A tudatos szavazó

A tét valóban nagy. Ennek ellenére nem várható el senkitől, hogy választási szakértővé képezze ki magát. Az alkotmányjogi tankönyvek szerint az arányos rendszerek elvben a legalkalmasabbak a választói akarat közvetítésére, s az EP-választásról szóló törvény az arányosság elvére épül. Főszabályként az ilyen rendszerekben minden párt annyi mandátumot szerez, amilyen arányban a választók az adott párt listájára szavaztak. Ez azonban csak részben lesz így, mert ennél a választásnál is van „bejutási küszöb”: csak az a párt jut mandátumhoz, azaz küldhet képviselőt az Európai Parlamentbe, amelyik több szavazatot kapott, mint az összes listára leadott szavazat 5 százaléka. Emellett a szavazatok mandátumra váltásánál egy – jogszabály által előírt – matematikai formula is változtat a voksolással elért eredményeken. A magyar törvény által alkalmazott ún. D’Hondt-mátrix a legerősebb pártot jutalmazza, s erről az ellenzéket támogatóknak tudniuk kell. Lehetővé teszi például, hogy a győztes párt a listájára leadott szavazatok kevesebb, mint 50 százalékával a mandátumok több mint felét megszerezze.
A hírek szerint a magyar EP-választáson 24 párt indulását regisztrálták. Nem a szimpatizánsokon múlik, hogy e pártok többsége esetében a leadott szavazatok eleve elvesznek, miután nem fogják elérni az említett 5 százalékot, ami az EP-be jutás jogi feltétele. A mandátumok „kiosztásában” csak a küszöb felettiek vesznek részt, de – a sajátos technika miatt – esetükben sincs garancia arra, hogy a mandátumkiosztás után Strasbourgba akár egyetlen képviselőt is küldhessenek. Ezért a nem Fidesz-támogatóknak mérlegelniük kell a voksaik várható „sorsát”, amit – a közvélemény-kutatók előzetes adatai alapján – viszonylag nagy biztonsággal felmérhetnek. Európa jövője a tét: akik május 26-án a leginkább esélyes ellenzéki pártokra adják szavazatukat, azok mondhatják majd el, hogy tudatosan döntöttek.
Frissítve: 2019.04.06 19:45

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.