Forgács Imre: Miről szavazunk az EP-választáson?

Publikálás dátuma
2019.04.06. 19:45
MARABU RAJZA
Úgy tűnik, hogy a Brexit totális csődje már a Financial Times szerkesztőinek fejét is megzavarta. A világ talán legbefolyásosabb napilapjának publicistája március 25-én azon merengett, hogy az Európai Uniónak nem éri meg elengednie Nagy-Britanniát. A cikk írója úgy fogalmazott, hogy a nagy tömegtüntetés után „fel van adva az EU-nak a lecke”. Több mint 1 millióan demonstráltak Londonban a britek uniós tagsága mellett, ezért most Brüsszel törheti a fejét, hogy mitévő legyen. A szerző végkövetkeztetése szerint a szigetország rendezetlen távozása tovább növelné az Unió bajait: így ha az bekövetkezik, csak a populisták kezére játszanak. Az olvasó egyszerűen nem hisz a szemének. Hogyan, rosszul emlékeznénk? Az Európai Unió akart megszabadulni az Egyesült Királyságtól és nem fordítva?
Szerencsére a Brexitre Emmanuel Macron is másként emlékszik. Sokkoló, de egyúttal felemelő az Unióban maradó 27 tagállam polgáraihoz a napokban intézett üzenete. Ő sem vitatja, hogy Európa helyzete drámai („ég a ház”), ám mindezt éppen Nagy-Britannia kilépésével hozza összefüggésbe. Szerinte a II. világháború óta soha nem volt ennyire szükség Európára, s Európa azóta sem volt akkora veszélyben, mint most. A Brexit csapdája „nem az Európai Unióhoz tartozásban, hanem a hazugságban és a felelőtlenségben rejlik, amelyek lerombolhatják az Uniót. Ki mondta meg a briteknek az igazat a Brexit utáni jövőjükről? Ki beszélt nekik az európai piachoz való hozzáférés elvesztéséről? A nacionalista elfordulás nem kínál megoldást: az csak egy program nélküli elutasítás.”
Mindezek fényében a feladat Magyarországon is egyszerűnek látszik. A felelős választók május 26-án remélhetőleg azokra adják majd a voksukat, akik erősíteni és nem szétverni akarják az Uniót. A tudatos döntéshez azonban nem lesz elég, ha csak a pártokhoz fűződő érzelmeikre hagyatkoznak. Az EP-választásokról szóló 2003-as törvényt ugyanis már alaposan átírta a Fidesz. Ezért hasznos lenne, ha a mandátumok kiosztásának unalmas technikai szabályaival minden ellenzéki szavazó időben megismerkedne.

A no deal

Alaptalan feltételezés, hogy Európában bárki is örülne a brit válságnak, ami a nagy múltú politikai és közjogi rendszer egészét összeomlással fenyegeti. Netán az EU csak azért ragaszkodna a brit parlament által háromszor is elutasított Kilépési Megállapodáshoz, hogy bebizonyítsa: még sincs élet az EU-n kívül? Az FT-cikk ugyanis erre céloz, miután feltételezi, hogy Brüsszelben „ily módon akarják lejáratni másutt is a nacionalista és illiberális erőket”. Ez – bár jól hangzik – nehezen hihető. Egy ilyen politika már csak azért is valószínűtlen, mert a németeknek és a többi nettó befizetőnek mélyebben kell majd a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy pótolják az uniós költségvetésből kieső bevételeket. A britek szokásos „brüsszelezése” sajnos ezúttal sem hiteles. Egyszerűen elhallgatják a népszavazás előtti eseményeket és a kilépési szerződés elfogadtatása érdekében tett uniós erőfeszítéseket.
A brit külön-utasságnak hosszú előtörténete van, s nem túlzás azt állítani, hogy London mindig is kerékkötője volt az integrációs folyamatnak. Az 1973-as csatlakozás óta Margaret Thatcher és minden utóda makacsul ragaszkodott a „kivételes” bánásmódhoz. Ezt bizonyítják az uniós szerződésekhez kapcsolt kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyek például a közös valuta vagy Schengen ügyében biztosítottak különleges státuszt a briteknek. Ezek sorát bővítette az Európai Tanács 2016. februári határozata, amit annak érdekében fogadtak el, hogy a közelgő népszavazáson a választók majd a bennmaradás mellett döntsenek. Az állam-és kormányfők például vállalták, hogy az Egyesült Királyság kimaradhat a pénzügyi válságkezelésből, miután nem tagja az euróövezetnek. Sőt: az alapértékeket is megkérdőjelezték azáltal, hogy a munkaerő szabad mozgását részben korlátozó intézkedésekbe is beleegyeztek. Idén Theresa May jogi garanciákat kapott annak érdekében, hogy a Kilépési Megállapodást a képviselőkkel másodszorra sikerüljön elfogadtatnia. A kiegészítő nyilatkozatban az Unió vezetői megerősítették, hogy az ír határra vonatkozó átmeneti rendelkezések (backstop) csak ideiglenesek. Így az alsóház harmadik elutasító döntése után a May-kormánynak igazán illene lemondania, ami persze előrehozott választást jelentene. Egyelőre a "no deal" látszik valószínűnek, de a teljes káoszból akár még egy vámunió is kijöhet. Az viszont már bohózatba illő ötlet – bár jogilag korrekt –, hogy a „kilépő” britek a májusi EP-választásokon is részt vegyenek.

Vízió Európáról

Emmanuel Macron diagnózisával könnyű egyetérteni, de az általa javasolt terápia csak hosszabb távon látszik megvalósíthatónak. Az „üzenet” azonban egyértelmű: Európa csak akkor állhat ellen a nacionalista nemzetmentők nyomulásának, ha a választók számára hihető alternatívákat és vonzó programokat kínál. A francia elnöknek igaza van például abban, hogy az európai modell a demokratikus szabadságjogokon, így a szabad választások elvén nyugszik. Azt a javaslatát viszont nem lesz könnyű elfogadtatnia, amely szerint egy Demokráciavédelmi Európai Ügynökséget kell létrehozni. Az új szervezetnek szánt feladat ettől függetlenül fontos: az EU szakértőket bocsátana minden tagállam rendelkezésére annak érdekében, hogy megvédjék a választásaikat a kibertámadásokkal szemben. Nemcsak Macron szerint felháborító, hanem valóban tiltani kellene azt is, hogy külföldi hatalmak európai politikai pártokat pénzzel támogassanak.
Abban is igaza van Macronnak, hogy egy új és sokak számára vonzó Európában az interneten terjesztett gyűlöletkeltést és erőszakot jogi eszközökkel is korlátozni kellene. A felvetés jogosságát alig néhány nappal az üzenet megjelenése után igazolták az új-zélandi tragikus események. A legkevesebb 50 áldozatot követelő tömeggyilkosságot élő adásban, több millióan osztották meg a közösségi média különböző felületein. A Facebook és a YouTube a barbár videót csak az új-zélandi rendőrség kifejezett kérésére távolította el, ami mutatja, hogy a szűrőrobotok mellett a technikai személyzet is csődöt mondott. A helyzet drámaiságát jól jelzi, hogy Mark Zuckerberg a március 30-ai The Washington Postban maga kérte a világ kormányaitól az internet „globális szabályozását”. A neoliberális gazdaságpolitika hívei számára nem lesz szimpatikus az üzenet azon része sem, miszerint Európának nem versenyprogramot, hanem konvergenciaprogramot kellene hirdetnie. Macron itt nem a piac kiiktatására gondol, hanem az EU-n belüli szociális biztonság növelését, egyfajta „szociális pajzs” bevezetését sürgeti. Az európai minimálbér újbóli felvetésével például akkor is foglalkozni kellene, ha a megvalósítására számos ok miatt nincs igazán esély. Látható, hogy Macron víziója messze túlmutat az EP-választásokon. Az üzenet zárógondolata viszont mindenképpen megszívlelendő. Eszerint a szavazás arról szól majd, hogy az „Európa által képviselt progresszív értékek többet jelentenek-e, mint egy zárójeles mondat a történelemben.”

A tudatos szavazó

A tét valóban nagy. Ennek ellenére nem várható el senkitől, hogy választási szakértővé képezze ki magát. Az alkotmányjogi tankönyvek szerint az arányos rendszerek elvben a legalkalmasabbak a választói akarat közvetítésére, s az EP-választásról szóló törvény az arányosság elvére épül. Főszabályként az ilyen rendszerekben minden párt annyi mandátumot szerez, amilyen arányban a választók az adott párt listájára szavaztak. Ez azonban csak részben lesz így, mert ennél a választásnál is van „bejutási küszöb”: csak az a párt jut mandátumhoz, azaz küldhet képviselőt az Európai Parlamentbe, amelyik több szavazatot kapott, mint az összes listára leadott szavazat 5 százaléka. Emellett a szavazatok mandátumra váltásánál egy – jogszabály által előírt – matematikai formula is változtat a voksolással elért eredményeken. A magyar törvény által alkalmazott ún. D’Hondt-mátrix a legerősebb pártot jutalmazza, s erről az ellenzéket támogatóknak tudniuk kell. Lehetővé teszi például, hogy a győztes párt a listájára leadott szavazatok kevesebb, mint 50 százalékával a mandátumok több mint felét megszerezze.
A hírek szerint a magyar EP-választáson 24 párt indulását regisztrálták. Nem a szimpatizánsokon múlik, hogy e pártok többsége esetében a leadott szavazatok eleve elvesznek, miután nem fogják elérni az említett 5 százalékot, ami az EP-be jutás jogi feltétele. A mandátumok „kiosztásában” csak a küszöb felettiek vesznek részt, de – a sajátos technika miatt – esetükben sincs garancia arra, hogy a mandátumkiosztás után Strasbourgba akár egyetlen képviselőt is küldhessenek. Ezért a nem Fidesz-támogatóknak mérlegelniük kell a voksaik várható „sorsát”, amit – a közvélemény-kutatók előzetes adatai alapján – viszonylag nagy biztonsággal felmérhetnek. Európa jövője a tét: akik május 26-án a leginkább esélyes ellenzéki pártokra adják szavazatukat, azok mondhatják majd el, hogy tudatosan döntöttek.
Szerző

Hegyi Iván: Country szól a Fehér Házban

Publikálás dátuma
2019.04.06. 15:34
HAGGARD IS BEJUTOTT NIXONHOZ - Az elnök előtte Cashtől kérte az Okie-t
Fotó: NATIONAL ARCHIVES CATALOG
Merle Haggard és zenekara, a Strangers oklahomai koncertre utazott 1969 tavaszán. Egyszer csak a banda tagjainak szemébe ötlött: „Muskogee 19 mérföld”. Haggard sosem hallott e településről, de érdeklődött Oklahoma iránt, mert édesapja abból az államból származott, Checotah-ból költözött a kaliforniai Bakersfieldbe, ahol Merle született. A papa a vasúttársaságnál dolgozott – fia még hetvenen túl is a nappalijában őrizte atyja Amtrak-sapkáját –, a család pedig egy lakókocsiban élt. Igaz, nem sokáig lehetett együtt, mert a papa Merle kilencéves korában meghalt, és hiányát a gyermek olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy rendszeres foglya volt a fiatalkorúak – majd a nem fiatalkorúak – börtönének. Erről az időszakról így beszélt: „Síppal szólítottak. Belehasított a levegőbe, ahogyan fütyültek; rémes volt. Éjszakánként meg egyenesen azt éreztem, a pokolban vagyok.”
Mivel 1960-ban úgy szabadult, hogy soha többé nem kellett cellában éjszakáznia, azon a 69-es buszúton dobosával, Roy Edward Burrisszel vidáman gondolt egyet, s a társas gépkocsiban negyedóra alatt írt egy dalt, amely aztán ugyanúgy vele maradt három éve – 2016. április 6-án – bekövetkezett haláláig, akár apja fejfedője. A szerzőpáros némi gúnnyal fogalmazta meg: „büszke vagyok arra, hogy »okie« vagyok Muskogee-ból” (az okie jelentése: oklahomai – a szerk.), majd este a koncerten meglepetten tapasztalta, miután az együttes melegében előadta a teljesen új számot, hogy a helyi közönség a nóvumot fogadja a legnagyobb ovációval. A nótát háromszor tapsolták vissza – tehát az ősbemutató alkalmával négyszer játszotta el azt a zenekar –, miközben az irónia senkinek sem tűnt fel, az oklahomaiak fejében meg sem fordult, hogy hovatartozásukkal bárki is csúfolódni merészel. S hát nagyrészt igaz volt, hogy Muskogee-ben nem hordtak hosszú és bozontos hajat, mint a hippik San Franciscóban; nem égettek behívókat a főúton, ahogyan tették azt megannyi nagyvárosban, a vietnámi háború elleni tiltakozásul; s nem „utaztak” LSD-vel, a legnagyobb izgalom az illegális whiskyfőzésből fakadt.
Hatvankilenc októberében már Ohióban is megállt a koncert az Okie From Muskogee felhangzása után, mert júliusban Haggard lemezre vette a nótát, és akkora sikert aratott vele, hogy novemberben a countrylista első helyére ugrott. Igaz, ez nála nem volt ritkaság: nyolcvannégy kislemeze közül harmincnyolc került az élre. A countrysztár nagyjából ezerötszáz dalt komponált, egy híján hatvan stúdió-, továbbá huszonhat válogatásalbumot adott ki, azaz tényleg lehengerelte Amerikát. Annál nagyobb szó, hogy e hatalmas termésből is külön kategóriát képvisel az „Okie”.
Habár Kris Kristofferson azt mondta a számról: „Talán az egyetlen gyönge dal, amelyet Merle jegyzett.” Maga a szerző is minimum ambivalens viszonyban volt saját szerzeményével. A New Yorkernek 1990-ben adott interjújában megemlítette: „Néha azt szeretném, bár ne írtam volna meg az Okie-t. Évtizedekre vetett vissza. Mégis minden este el kell játszanom.” Még szép, hogy így történt, mert egy amerikai magazin kritikusa ekképpen méltatta a dalt: „Azoknak az embereknek a himnusza, akiket semmilyen módon nem vettek észre vagy nem ismertek el; a csöndes többségé, akiknek ez a szám valóban büszkeséget adott.”
Amúgy nem kis pénzt hozott Haggardnak. Mivel aranylemezzé meg az év countryszámává vált, s több mint negyven hétig maradt a listán, a fellépések díját a háromszorosára emelte, azaz a szerző-előadó 1970-ben már tízezer dollárt kasszírozott esténként. Két évvel később pedig nem győzött bosszankodni, mert Johnny Cash járt a Fehér Házban, és Richard Nixon elnök azt kérte tőle, játssza el az „Okie-t”... Haggard annak idején látta a börtönben koncertező Cash-t („olyan volt, mintha Muhammad Alit néztem volna a ringben” – mondta évtizedekkel később), majd hetvenháromban maga is bejutott Nixonhoz, mert az elnök helyesbítette korábbi tévedését. Másodszorra tényleg felcsendült Muskogee dala...
A hetvenkilenc évesen elhunyt Haggard még két hónappal a halála előtt is turnézott. „Negyven éve vagyok úton” – mondta sokadik országjárása közben. A programban tizenhét szám hangzott fel. Plusz a ráadás. Az Okie, mi más?
Szerző

Utazó rántott csirke

Publikálás dátuma
2019.04.01. 09:22

Kóstolja meg, ne kéresse magát! – kínált az ötven körüli asszony, elém tolva a vászonkendőből kicsomagolt étvágygerjesztő rántott csirkecombokat. A vonat már egy órája robogott, na jó, inkább zötyögött velünk Budapest felé. Az ablaknál ültem, útitársam velem szemben fészkelte be magát. Feje búbjára tornyozott hajába már itt- ott ősz szálak vegyültek, arca azonban meglepően sima volt, csak szeme sarkából indultak szarkalábak a halántéka felé. A tavaszi nap már lefelé készülődött azon az 1971-es tavaszi délutánon. Kőszegről igyekeztem hazafelé. Szerencsére nem volt tele a fülke, így az asszony maga mellé tehette az „ozsonnás” kosarat, ahogy mondta.
Azokban a régi, történelem előtti időkben az emberek könnyen szóba elegyedtek egymással. Különösen a hosszú vonatozás alatt születtek alkalmi ismeretségek. A személyvonatokon, vicinálisokon nemigen volt büfékocsi, sokan vittek magukkal útravalót, hogy jobban teljen az idő a 4-5, átszállással akár 8 órás utazás alatt. Persze a nyugat-dunántúli faluból a lányához látogatóba igyekvő asszonnyal már az indulásra várva beszélgetni kezdtünk. Pontosabban ő kezdte. Mire kigördült a szerelvény a szombathelyi pályaudvarról, már tudta rólam, hogy pesti srác vagyok, de bizonyos tanulmányi s egyéb okok miatt Kőszegre száműzettem.
Az indulás után tehát egy órácskával, már mint jó ismerőst kínálgatott. Ez nem tápos, gyári csirke fiatalember! Egy másikat is levágtam, mert a lányom imádja a rántott csirkét és Pesten ilyet nem ehet. Ez reggel még az udvaron kapirgált. Azután elővett egy kis demizsont és egy pohárka borral leöblítettük az ozsonnát.
Tudja, most van egy kis háztájink, de az apámnak valamikor 50 holdja volt. Szép nagy házunk is volt, istállóval, lovakkal, tehenekkel. Igyekvő ember volt az apám, neki volt a faluban először cséplőgépe. Azután jött a front. A németek elvitték a marhákat, a lovakat, az oroszok, a baromfit és az apámat „málenkij robotra”. Utólag azt mondom, talán még így járt jobban. Huszár volt az I. világháborúban, s a kardját hazahozta. Elrakta a katonaládájába, meg is feledkezett róla, az oroszok viszont megtalálták, amikor mindent felforgattak. Agyon is lőhették volna fegyver rejtegetés miatt - hallottunk efféléket.
Évek múlva jött meg, de addigra már a nép ellensége, kulák lett. Én nem tanulhattam tovább, pedig a tanító úr szerint jó fejem volt, de a falu tanácstitkára, egy volt suszter megakadályozta, mert hogy egy kulák lánya ne vegye el a dolgozó nép gyermekei elől a helyet. Tudom, hogy akkoriban Pesten sem volt könnyű, de azt el sem tudják képzelni, hogy milyen hatalma volt a helyi párttitkárnak, tanácselnöknek. Élet-halál urai voltak.
Így hát most a tsz-ben dolgozom a kertészetben. A háztájiból szépen pénzelünk, lakásra gyűjtünk a lányomnak. Az apám sajnos korán meghalt. Szerintem az vitte a sírba, hogy az élete munkáját úgy vették el tőle, hogy ő közben 2000 kilométerre robotolt. De erről csak a halála előtt és nagyon szűkszavúan mesélt. Érdekes, hogy nem gyűlölte az oroszokat, az egyszerű embereket. Találkozott jóval, gonosszal is. Azt mondta, én legalább hazajöhettem, de sok szerencsétlen fogolytársam kénytelen ott leélni az életét. De a lányom már gimnáziumot végezhetett és most Pesten dolgozik egy irodában.
Nem volt sem keserűség, sem gyűlölet a hangjában. Elfogadta az életet olyannak, amilyen. Ha jól emlékszem a Déli pályaudvarra érkeztünk. Segítettem neki lekászálódni a bőröndjével, meg a kosarával. Elbúcsúztunk egymástól és ki erre, ki arra indult a dolgára.
Persze nem csak vonatokon utaztak a rántott csirkék. Az emberek gyakran jártak kirándulni a budai hegyekbe, a Dunakanyarba. Mi is. Ünnepnap, illetve vasárnap vágtunk neki a Papa P 70-esével, az NDK autóipar „remekével”, Visegrádra mentünk kedvenc vízesésünkhöz. Akkor nekünk Gyuri bátyámmal valóságos Niagarának tűnt, természetes kőmedencéjében nyáron boldogan lubickoltunk. Amikor 20 év múlva visszamentem, először azt hittem, eltévesztettem a „házszámot”, mert egy kis bukó volt a patakon, amit csak jóindulattal lehetett vízesésnek nevezni.
A kirándulás előtt a mama rántott csirkecombot, szárnyat sütött. Elővette a fém uzsonnás dobozt, aminek felül fogantyúja volt és két csattal lehetett lezárni. A szellőzésről apró lyukak gondoskodtak. A csirke mellé kenyér, paprika, paradicsom, sószóró, szalvéta került. Termoszban teát is vittünk. Amikor a bratyóval elfáradtunk és megéheztünk, a Mama kinyitotta a dobozt és a pokrócra terített vászonkendőre kipakolta az uzsonnát. Olyan jól étteremben sem esett az étel.
A balatoni strandokra is sok család vitt magával elemózsiát. Kamaszként irigykedve néztem, ahogy az ódivatú fürdődresszekben a parton üldögélő parasztasszonyok gargantuai ebéddel kínálták családjukat. Előkerültek a felfújt teherautó-belsőkben a vízen lebegő klottgatyás atyafiak, és kezdődött a lakoma. A rántott hús mellett egyéb sültek, házi savanyúságok, sütemények halmai tűntek el az éhes szájakban.
Mi pedig, csóró pesti srácok főtt kukoricát vettünk az árustól. A nyakába akasztott, kendővel letakart kosárban sokáig forró maradt a kukorica. Azzal is jól lehetett lakni és különben sem zabálni mentünk a strandra.
Azután egyre több lett a fizetős strand és a büfé a tó körül és szép lassan eltűntek az elemózsiás kosarak, a fémdobozok. És velük együtt egy korszak is.
Szerző