Úgy tűnik, hogy a Brexit totális csődje már a Financial Times szerkesztőinek fejét is megzavarta. A világ talán legbefolyásosabb napilapjának publicistája március 25-én azon merengett, hogy az Európai Uniónak nem éri meg elengednie Nagy-Britanniát. A cikk írója úgy fogalmazott, hogy a nagy tömegtüntetés után „fel van adva az EU-nak a lecke”.
Több mint 1 millióan demonstráltak Londonban a britek uniós tagsága mellett, ezért most Brüsszel törheti a fejét, hogy mitévő legyen. A szerző végkövetkeztetése szerint a szigetország rendezetlen távozása tovább növelné az Unió bajait: így ha az bekövetkezik, csak a populisták kezére játszanak. Az olvasó egyszerűen nem hisz a szemének. Hogyan, rosszul emlékeznénk? Az Európai Unió akart megszabadulni az Egyesült Királyságtól és nem fordítva?
Szerencsére a Brexitre Emmanuel Macron is másként emlékszik. Sokkoló, de egyúttal felemelő az Unióban maradó 27 tagállam polgáraihoz a napokban intézett üzenete. Ő sem vitatja, hogy Európa helyzete drámai („ég a ház”), ám mindezt éppen Nagy-Britannia kilépésével hozza összefüggésbe. Szerinte a II. világháború óta soha nem volt ennyire szükség Európára, s Európa azóta sem volt akkora veszélyben, mint most. A Brexit csapdája „nem az Európai Unióhoz tartozásban, hanem a hazugságban és a felelőtlenségben rejlik, amelyek lerombolhatják az Uniót. Ki mondta meg a briteknek az igazat a Brexit utáni jövőjükről? Ki beszélt nekik az európai piachoz való hozzáférés elvesztéséről? A nacionalista elfordulás nem kínál megoldást: az csak egy program nélküli elutasítás.”
Mindezek fényében a feladat Magyarországon is egyszerűnek látszik. A felelős választók május 26-án remélhetőleg azokra adják majd a voksukat, akik erősíteni és nem szétverni akarják az Uniót. A tudatos döntéshez azonban nem lesz elég, ha csak a pártokhoz fűződő érzelmeikre hagyatkoznak. Az EP-választásokról szóló 2003-as törvényt ugyanis már alaposan átírta a Fidesz. Ezért hasznos lenne, ha a mandátumok kiosztásának unalmas technikai szabályaival minden ellenzéki szavazó időben megismerkedne.
A no deal
Alaptalan feltételezés, hogy Európában bárki is örülne a brit válságnak, ami a nagy múltú politikai és közjogi rendszer egészét összeomlással fenyegeti. Netán az EU csak azért ragaszkodna a brit parlament által háromszor is elutasított Kilépési Megállapodáshoz, hogy bebizonyítsa: még sincs élet az EU-n kívül? Az FT-cikk ugyanis erre céloz, miután feltételezi, hogy Brüsszelben „ily módon akarják lejáratni másutt is a nacionalista és illiberális erőket”. Ez – bár jól hangzik – nehezen hihető. Egy ilyen politika már csak azért is valószínűtlen, mert a németeknek és a többi nettó befizetőnek mélyebben kell majd a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy pótolják az uniós költségvetésből kieső bevételeket. A britek szokásos „brüsszelezése” sajnos ezúttal sem hiteles. Egyszerűen elhallgatják a népszavazás előtti eseményeket és a kilépési szerződés elfogadtatása érdekében tett uniós erőfeszítéseket.
A brit külön-utasságnak hosszú előtörténete van, s nem túlzás azt állítani, hogy London mindig is kerékkötője volt az integrációs folyamatnak. Az 1973-as csatlakozás óta Margaret Thatcher és minden utóda makacsul ragaszkodott a „kivételes” bánásmódhoz. Ezt bizonyítják az uniós szerződésekhez kapcsolt kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyek például a közös valuta vagy Schengen ügyében biztosítottak különleges státuszt a briteknek. Ezek sorát bővítette az Európai Tanács 2016. februári határozata, amit annak érdekében fogadtak el, hogy a közelgő népszavazáson a választók majd a bennmaradás mellett döntsenek. Az állam-és kormányfők például vállalták, hogy az Egyesült Királyság kimaradhat a pénzügyi válságkezelésből, miután nem tagja az euróövezetnek.
Sőt: az alapértékeket is megkérdőjelezték azáltal, hogy a munkaerő szabad mozgását részben korlátozó intézkedésekbe is beleegyeztek. Idén Theresa May jogi garanciákat kapott annak érdekében, hogy a Kilépési Megállapodást a képviselőkkel másodszorra sikerüljön elfogadtatnia. A kiegészítő nyilatkozatban az Unió vezetői megerősítették, hogy az ír határra vonatkozó átmeneti rendelkezések (backstop) csak ideiglenesek. Így az alsóház harmadik elutasító döntése után a May-kormánynak igazán illene lemondania, ami persze előrehozott választást jelentene. Egyelőre a "no deal" látszik valószínűnek, de a teljes káoszból akár még egy vámunió is kijöhet. Az viszont már bohózatba illő ötlet – bár jogilag korrekt –, hogy a „kilépő” britek a májusi EP-választásokon is részt vegyenek.
Vízió Európáról
Emmanuel Macron diagnózisával könnyű egyetérteni, de az általa javasolt terápia csak hosszabb távon látszik megvalósíthatónak. Az „üzenet” azonban egyértelmű: Európa csak akkor állhat ellen a nacionalista nemzetmentők nyomulásának, ha a választók számára hihető alternatívákat és vonzó programokat kínál. A francia elnöknek igaza van például abban, hogy az európai modell a demokratikus szabadságjogokon, így a szabad választások elvén nyugszik. Azt a javaslatát viszont nem lesz könnyű elfogadtatnia, amely szerint egy Demokráciavédelmi Európai Ügynökséget kell létrehozni. Az új szervezetnek szánt feladat ettől függetlenül fontos: az EU szakértőket bocsátana minden tagállam rendelkezésére annak érdekében, hogy megvédjék a választásaikat a kibertámadásokkal szemben. Nemcsak Macron szerint felháborító, hanem valóban tiltani kellene azt is, hogy külföldi hatalmak európai politikai pártokat pénzzel támogassanak.
Abban is igaza van Macronnak, hogy egy új és sokak számára vonzó Európában az interneten terjesztett gyűlöletkeltést és erőszakot jogi eszközökkel is korlátozni kellene. A felvetés jogosságát alig néhány nappal az üzenet megjelenése után igazolták az új-zélandi tragikus események. A legkevesebb 50 áldozatot követelő tömeggyilkosságot élő adásban, több millióan osztották meg a közösségi média különböző felületein. A Facebook és a YouTube a barbár videót csak az új-zélandi rendőrség kifejezett kérésére távolította el, ami mutatja, hogy a szűrőrobotok mellett a technikai személyzet is csődöt mondott. A helyzet drámaiságát jól jelzi, hogy Mark Zuckerberg a március 30-ai The Washington Postban maga kérte a világ kormányaitól az internet „globális szabályozását”.
A neoliberális gazdaságpolitika hívei számára nem lesz szimpatikus az üzenet azon része sem, miszerint Európának nem versenyprogramot, hanem konvergenciaprogramot kellene hirdetnie. Macron itt nem a piac kiiktatására gondol, hanem az EU-n belüli szociális biztonság növelését, egyfajta „szociális pajzs” bevezetését sürgeti. Az európai minimálbér újbóli felvetésével például akkor is foglalkozni kellene, ha a megvalósítására számos ok miatt nincs igazán esély.
Látható, hogy Macron víziója messze túlmutat az EP-választásokon. Az üzenet zárógondolata viszont mindenképpen megszívlelendő. Eszerint a szavazás arról szól majd, hogy az „Európa által képviselt progresszív értékek többet jelentenek-e, mint egy zárójeles mondat a történelemben.”
A tudatos szavazó
A tét valóban nagy. Ennek ellenére nem várható el senkitől, hogy választási szakértővé képezze ki magát. Az alkotmányjogi tankönyvek szerint az arányos rendszerek elvben a legalkalmasabbak a választói akarat közvetítésére, s az EP-választásról szóló törvény az arányosság elvére épül. Főszabályként az ilyen rendszerekben minden párt annyi mandátumot szerez, amilyen arányban a választók az adott párt listájára szavaztak. Ez azonban csak részben lesz így, mert ennél a választásnál is van „bejutási küszöb”: csak az a párt jut mandátumhoz, azaz küldhet képviselőt az Európai Parlamentbe, amelyik több szavazatot kapott, mint az összes listára leadott szavazat 5 százaléka. Emellett a szavazatok mandátumra váltásánál egy – jogszabály által előírt – matematikai formula is változtat a voksolással elért eredményeken. A magyar törvény által alkalmazott ún. D’Hondt-mátrix a legerősebb pártot jutalmazza, s erről az ellenzéket támogatóknak tudniuk kell. Lehetővé teszi például, hogy a győztes párt a listájára leadott szavazatok kevesebb, mint 50 százalékával a mandátumok több mint felét megszerezze.
A hírek szerint a magyar EP-választáson 24 párt indulását regisztrálták. Nem a szimpatizánsokon múlik, hogy e pártok többsége esetében a leadott szavazatok eleve elvesznek, miután nem fogják elérni az említett 5 százalékot, ami az EP-be jutás jogi feltétele. A mandátumok „kiosztásában” csak a küszöb felettiek vesznek részt, de – a sajátos technika miatt – esetükben sincs garancia arra, hogy a mandátumkiosztás után Strasbourgba akár egyetlen képviselőt is küldhessenek. Ezért a nem Fidesz-támogatóknak mérlegelniük kell a voksaik várható „sorsát”, amit – a közvélemény-kutatók előzetes adatai alapján – viszonylag nagy biztonsággal felmérhetnek. Európa jövője a tét: akik május 26-án a leginkább esélyes ellenzéki pártokra adják szavazatukat, azok mondhatják majd el, hogy tudatosan döntöttek.
