Előfizetés

Szegőfi Ákos: Lovagok, udvari bolondok és tömegmészárlás

Szegőfi Ákos
Publikálás dátuma
2019.04.07. 08:00

Fotó: Peter Adones / Anadolu Agency/AFP
Azon mechanizmusokról lesz szó, amelyekkel az „új jobboldal” tevőlegesen hozzájárul az erőszak kialakulásához. Ideje beszélni a felelősségről, arról a politikai nyelvezetről és közegről, amely szavazatok és támogatás fejében elősegíti a szélsőségessé válást
A christchurch-i, a pittsburgh-i vagy éppen a tatárszentgyörgyi gyilkosok tetteit jobboldali részről hallgatás fogadja. Olyan vallási felekezethez vagy kisebbséghez tartozó embereket öltek halomra, akiket ideológiai indíttatásból amúgy sem kedvelnek. A merénylet után néhány nappal személytelen, a (nagybetűs) Erőszakot elítélő részvétnyilvánításokat tesznek közzé, miközben lázas működésbe kezd az immunrendszer, hogy olyan magyarázatot kreáljon, amiben a jobboldalnak nem jut semmi felelősség. Kedvelt módszer az összeesküvés-elméletek, a „gyanús körülmények” hangsúlyozása. Az ezt hangoztatók szerint a támadás nem is azon ártatlanok ellen irányult, akiktől kegyetlen és értelmetlen módon elrabolták az életüket, hanem a jobboldal ellen folytatott titkosszolgálati-idegenhatalmi akcióról beszélnek. E módszer alkalmazásához hőpajzs-vastagságú arcbőr szükségeltetik. Ennek hiányában gyakran fordulnak egy másik, jóval divatosabb módszerhez: az elkövető(k) feltételezett elmebajára való hivatkozáshoz. A tetteseket „magányos farkasnak”, vagy „beteg embernek” bélyegzik, azt sugallva, hogy egyedi, ritka, és kiszűrhetetlen problémáról van szó, aminek semmi köze az agresszív, kirekesztő ideológiához. Hiszen kukacos almák mindenhol akadnak.
A társadalomtudományok kezdetben általában abból indultak ki, hogy nemzetiszocializmus és a fehér felsőbbrendűség tanait maguknak valló emberek betegek. Narcisztikus személyiségtorzulásuk van, ami visszavezethető valamilyen freudi értelemben vett megoldatlan gyermekkori komplexusra. Ez a megközelítés fenntarthatatlannak bizonyult: a társadalomban nem élnek akkora számban személyiségzavarban szenvedő egyének, hogy magyarázni tudjuk velük a nácizmushoz mérhető tömegmozgalmakat. A későbbi csoportlélektani kutatások a szociális normákra, a felelősség lebegtetésére koncentráltak, valamint igyekezték meghatározni azokat a környezeti alapállásokat, amik elősegíthetik a radikalizálódást. Következtetéseiket körülbelül így lehetne összefoglalni: „ami nem öl meg, az radikalizál”. Szegénység, alacsony iskolázottság, gyermekkori abúzus, társadalmi sikertelenség; néhány azon tényezők közül, amelyek fogékonnyá tesznek a radikális propagandára. Vaszilij Grosszman haditudósító a 40-es években írta le nézetet: „egész nemzetek keresik sikertelenségeik kulcsát a világzsidóság összeesküvésében.” A klasszikus megközelítés még mindig divatos. Még mindig íródnak cikkek – nem csak jobboldali portálokon – arról, hogy milyen gyerekkori traumában osztozik a norvég tömeggyilkos Breivik és a christchurchi lövöldöző Brenton Tarrant. A környezeti faktorokra való mutogatás a „minden náci elmebeteg” teóriát a „minden neonáci sikertelen és ostoba” – urbánus körökben hozzáteszik még azt is, hogy: „vidéki” – teóriára cserélte. Ennek finomabb változata arról szól, hogy a szélsőjobbos fiatalokat félrevezették, ami ironikusan rímel arra, ahogyan az összeesküvés-hívők a társadalmat szemlélik.

Új platformok, régi ideológiák

Ennek a cikknek nem célja az untig ismételt egyéni változók sokadik összegzése. Helyette azon mechanizmusokról lesz szó, amelyekkel az „új jobboldal” tevőlegesen hozzájárul az erőszak kialakulásához. Ideje beszélni a felelősségről, arról a politikai nyelvezetről és közegről, amely szavazatok és támogatás fejében elősegíti a szélsőségessé válást. A klasszikus nézetben a hangsúly egy elnyomó rendszeren és annak egyirányú propagandáján volt, de az olyan merényletek nyomán, mint például a pittsburghi zsinagógában elkövetett mészárlás, a figyelem az anonim fórumok és a politikai influenszerek felé fordult.
A fórumokon történő radikalizáció két okból is sikeres. Az egyik a névtelenség. Az álnéven kommentelés lehetőséget ad, hogy olyan véleményeket is megosszunk, amelyeket a társadalmi normák miatt nem akaródzik személyesen elismerni. Ezt felfoghatjuk egyfajta elszigetelt helyen történő kísérletezésként is – mint mikor a gyerekek titokban összegyűlnek, hogy a szüleik figyelő tekintetétől távol felrobbantsanak egy békát. A másik a közösségi élmény. Egy tanárom néhány évvel ezelőtt egy konferencián fiatal MIÉP-esekkel találkozott. Elmondása szerint a pártnak gyakorlatilag semmi támogatottsága nem volt már, de a közösséghez tartozás szükséglete felülírta a lenézett csoporttagságból fakadó hátrányokat, ezért a tagok a társadalom megvetése ellenére is összetartottak. A radikális kommentoldalak látogatói is gyakran tisztában vannak vele, hogy megvetendő véleményt képviselnek, de az interneten keresztül hozzájuk hasonló társakat találnak, ami felülírja a normáknak való megfelelni akarást.

A radikalizálódás csalétkei: a mémek

Manapság a radikalizmus határán imbolygók hatalmas lökést kaptak a szélsőjobb beszédmódjának politikai fősodorba emelkedésével, ami részben a muszlimellenes retorika újraélesztése miatt is lett sikeres. A muszlim-ellenesség társadalmi elfogadottsága jóval nagyobb, mint az antiszemitizmusé, és a marginalizált radikális pártok ezen retorika alkalmazásával szalonképessé varázsolták magukat. Álhírekkel, mémekkel és trollkodással fokozzák azt a mentalitást, amit a „morális pánik” kifejezéssel írhatnánk le legjobban, miközben semmilyen innovatív javaslatuk nincs valódi problémák megoldására.
Kis túlzással azt lehet állítani, hogy a „meztelen” szélsőjobboldali propagandát a társadalom többsége, ha nem is tudja feltétlen elmagyarázni, de felismerni felismeri, így kezdetben a régi mondandót – „mindenkit jó gyűlölni, aki nem olyan, mint mi” – újfajta jelmezbe öltöztetik. Ez a jelmez, bármily különösen hangzik is, az udvari bolond jelmeze. Shakespeare-i hagyományokat követve az udvari bolond vicces és kotnyeles. Kimondhat olyasmiket is, amiket a történet többi archetipikus szereplője tabunak tart, bár titokban „mindenki” szeretne beszélni róla. Teli szájjal nevetve figurázhatja ki a politikai korrektség tanait és az ezeket propagáló hatalmi szereplőket. Mesélhet összekacsintóan rasszista vagy hímsoviniszta vicceket, miközben a többiek a megdöbbenéstől csak tátogni tudnak. Jelenleg a mémeket mesélő, arctalan udvari bolond figurája osztogatja a jegyeket a szélsőjobboldali rémségek cirkuszába. Az általa kínált narratíva úgymond „felszabadítja” a vele azonosulókat, akik úgy érezhetik, hogy „valaki végre kimondja, amit mindenki gondol.”
A radikalizálódás az udvari bolond vezetésével apró lépésekben történik. Kísérletezéssel, sokszor barátságokkal. Potenciális merénylőnk, „Q”, viccesnek és szabadosnak érzékelt politikai üzenetekkel kerül kapcsolatba, vagy éppen célozzák meg egy közösségi oldalon. Néhány ilyen alkalom után Q megosztja ezeket és rájön, hogy egy közösség tagjai pozitívan reagálnak rá, és további tartalmat mutatnak neki, ami rezonál Q egyes érzelmeire. Felkeres névtelen fórumokat, fokozatosan halad a nyilvánvalóan szélsőjobboldali tartalmak felé, amelyek a rajzfilmfigurák jelmezében még mindig elfogadhatónak tűnnek. Q elsajátít egyfajta gúnyos konspiratív gondolkodást. A fórumon arra is biztatják, hogy semmiképp ne higgyen a többség által használt híroldalaknak, hanem legyen „felvilágosult”, használjon alternatív – vagyis szélsőjobboldali perspektívából íródott – forrásokat. Ezeken még több mémmel és viccel ismerkedik meg, a visszhangkamra falai pedig egyre vastagabbá válnak Q körül.

A red pilling fontossága

A szélsőjobboldali fórumok látogatói a digitális oknyomozó oldal, a Bellingcat próbakutatásai alapján különleges jelentőséget tulajdonítanak a „red pilling” pillanatának. A red pill, vagyis a vörös tabletta szimbólumát az 1999-es Mátrix filmből kölcsönözték. Különös, hogy a szélsőjobboldal mennyire tele van az ehhez hasonló, kontextusából kiragadott popkulturális utalásokkal. A jelenetben a főszereplőnek felajánlanak egy piros tablettát (és egy kéket), amit bevéve megtudja az igazságot a világról. A red pilling a szélsőjobboldali zsargonban annak elfogadását jelenti, hogy a világ a zsidó elit irányítása alatt áll. Mire eddig eljutnak, a delikvensek több ezer vicceskedő mémet láttak már antiszemita tartalommal, amelyek fokozatosan építették fel bennük azt a torz érzékelést, hogy tényleg minden a zsidók befolyása alatt áll, hogy a feketék a fehérek elpusztítására törnek, vagy hogy létezik egy keresztényellenes mesterterv stb.
Az olyan fórumhalmazok mint az 8chan, iránytűként szolgálnak a közösség hangadóinak: több milliós feliratkozószámmal rendelkező Youtube-csatornák felé mutatnak, ahol pszeudo-értelmiségiek és politikusok igazolják az elméleteket (mindezt jó pénzért cserébe.) Q-ra megerősítő hatással van a feliratkozók száma, az előadásmód és a profi háttértechnika is. Egyes fórumozók Donald Trump hatalomba emelkedését tartják saját red pilling pillanatuknak – ekkor fogadták el, hogy Amerika egy globális faji összeesküvés hálójába került, ahonnan az új elnök mutatja a kiutat. Ha magyarországi példát kellene keresnünk, valószínűleg a menekültválság környékén, vagy a Soros-kampány kezdetén lenne érdemes kutakodni hasonló pillanatok után. A menekültek mesterséges feltartóztatása a Keleti pályaudvarnál, illetve az ott készült képsorok kontextusból történő kiragadása red pilling lehetett sok honfitársunk számára, akik akarva-akaratlan úgy érzékelték, hogy a „fehér Európa” ostrom alatt áll. Később a NER médiagépezete – kis külföldi segítséggel –összeházasította a bevándorlást egy antiszemita összeesküvés-elmélettel.

Teuton romantika

A szélsőjobboldali közösségbe felvételt nyerő Q megismer egy saját mitológiával és epikus jelentéstartalommal rendelkező küldetést – ami bizonyos hasonlóságot mutat a teuton romantikával operáló náci mitológiával is. A „felébredettek” feladata ebben a mitológiában a lepel lerántása az őket elnyomó uralomról, az uralom megszüntetése, a „fehérek” jogainak biztosítása. Az agresszió szükségességét egy régi tétel alapján igazolják: a nem-fehér lakosság ellen elkövetett merényletek sorozatával „fajok közti” polgárháborút lehet kirobbantani. Ennek a nonszensz teóriának a szellemében vett magához fegyvert Dylann Roof, aki kilenc embert lőtt agyon a dél-karolinai Charleston egy metodista templomban. A faji polgárháború kirobbantása érdekében végzett ki ötven embert Új-Zélandon Brenton Tarrant és a magyar romagyilkosságok elkövetői is rasszista indulatok elszabadításában reménykedtek, mikor cigány családokra támadtak. Tarrant esete jellegzetes: manifesztumából kitűnik, mennyire meg akart felelni annak az új jobboldali folklórnak, amelynek lelkes követője volt. Az élő közvetítéssel és az összefirkált fegyverekkel rettentő videójátékot kreált egy tömeggyilkosságból. Kommentjei és megnyilvánulásai az új jobboldal konspirációelméleteinek, mémjeinek és közkedvelt álhíreinek zavaros mosléka. Tarrant radikalizmusa különösnek tűnhet, mert világlátott ember, aki az utóbbi éveket utazgatással töltötte.

Eltorzult valóságérzékelés

Szeretnénk azt hinni, hogy a kulturális levegőváltozás enyhítő hatással van az előítéletekre, ez azonban csak bizonyos esetekben igaz. Hogy egy radikális példát említsünk, a politikai iszlám és a modern dzsihád nagyapja, Szajjid Kutb (Qutb - a Muszlim Testvéiség ideológiájának elméleti megalapozója - a szerk.) fiatal diákként éveket töltött az Egyesült Államok legjobb egyetemein, Victor Hugo-t és Shelley-t olvasott. Hazatérése után nem sokkal megírta saját manifesztumát, a Mérföldkövek-et, amiben előrevetítette a Nyugat pusztulásának szükségességét, illetve Korán-(félre)értelmezéseivel megágyazott olyan szélsőséges szervezeteknek, mint a Muszlim Testvériség, az al-Kaida vagy az ISIS.
Tarrant szintén sokat utazott, de Kutbhoz hasonlóan tapasztalatait kizárólag saját szélsőséges nézeteinek igazolására használta fel. A folklórt nem ismerők számára érthetetlen szimbólumkatyvaszt hozott létre, puskájára középkori magyar neveket firkált, közben szerb muszlimellenes dalokat hallgatott. Dylann Roof a rodéziai (Zimbabwe) bozótháború apartheid-párti katonáinak felségjelvényeit varrta a dzsekijére. Az elkövetők az internet keresőszoftvereit és algoritmusait használták fel saját szélsőséges nézeteik elmélyítésére. A kapocs a mindenhonnan összehalászott, eklektikus szimbólumok között az az új jobboldali világnézet, ami egyszerre kínál leegyszerűsített magyarázatot a világ működésére és igazolja az agressziót. Ennek a világnézetnek a képviselői most hallgatnak, vagy motyognak pár szót. Tevékenységük ékes bizonyítéka, hogy a világnézet annyira eltorzította Tarrant valóságérzékelését, hogy ő maga úgy hiszi, néhány éven belül – Nelson Mandelához hasonlóan  – őt is szabadon fogják engedni és Nobel-békedíjat kap a gyilkosságokért.

Forgács Imre: Miről szavazunk az EP-választáson?

Forgács Imre
Publikálás dátuma
2019.04.06. 19:45
MARABU RAJZA
Úgy tűnik, hogy a Brexit totális csődje már a Financial Times szerkesztőinek fejét is megzavarta. A világ talán legbefolyásosabb napilapjának publicistája március 25-én azon merengett, hogy az Európai Uniónak nem éri meg elengednie Nagy-Britanniát. A cikk írója úgy fogalmazott, hogy a nagy tömegtüntetés után „fel van adva az EU-nak a lecke”. Több mint 1 millióan demonstráltak Londonban a britek uniós tagsága mellett, ezért most Brüsszel törheti a fejét, hogy mitévő legyen. A szerző végkövetkeztetése szerint a szigetország rendezetlen távozása tovább növelné az Unió bajait: így ha az bekövetkezik, csak a populisták kezére játszanak. Az olvasó egyszerűen nem hisz a szemének. Hogyan, rosszul emlékeznénk? Az Európai Unió akart megszabadulni az Egyesült Királyságtól és nem fordítva?
Szerencsére a Brexitre Emmanuel Macron is másként emlékszik. Sokkoló, de egyúttal felemelő az Unióban maradó 27 tagállam polgáraihoz a napokban intézett üzenete. Ő sem vitatja, hogy Európa helyzete drámai („ég a ház”), ám mindezt éppen Nagy-Britannia kilépésével hozza összefüggésbe. Szerinte a II. világháború óta soha nem volt ennyire szükség Európára, s Európa azóta sem volt akkora veszélyben, mint most. A Brexit csapdája „nem az Európai Unióhoz tartozásban, hanem a hazugságban és a felelőtlenségben rejlik, amelyek lerombolhatják az Uniót. Ki mondta meg a briteknek az igazat a Brexit utáni jövőjükről? Ki beszélt nekik az európai piachoz való hozzáférés elvesztéséről? A nacionalista elfordulás nem kínál megoldást: az csak egy program nélküli elutasítás.”
Mindezek fényében a feladat Magyarországon is egyszerűnek látszik. A felelős választók május 26-án remélhetőleg azokra adják majd a voksukat, akik erősíteni és nem szétverni akarják az Uniót. A tudatos döntéshez azonban nem lesz elég, ha csak a pártokhoz fűződő érzelmeikre hagyatkoznak. Az EP-választásokról szóló 2003-as törvényt ugyanis már alaposan átírta a Fidesz. Ezért hasznos lenne, ha a mandátumok kiosztásának unalmas technikai szabályaival minden ellenzéki szavazó időben megismerkedne.

A no deal

Alaptalan feltételezés, hogy Európában bárki is örülne a brit válságnak, ami a nagy múltú politikai és közjogi rendszer egészét összeomlással fenyegeti. Netán az EU csak azért ragaszkodna a brit parlament által háromszor is elutasított Kilépési Megállapodáshoz, hogy bebizonyítsa: még sincs élet az EU-n kívül? Az FT-cikk ugyanis erre céloz, miután feltételezi, hogy Brüsszelben „ily módon akarják lejáratni másutt is a nacionalista és illiberális erőket”. Ez – bár jól hangzik – nehezen hihető. Egy ilyen politika már csak azért is valószínűtlen, mert a németeknek és a többi nettó befizetőnek mélyebben kell majd a zsebükbe nyúlniuk ahhoz, hogy pótolják az uniós költségvetésből kieső bevételeket. A britek szokásos „brüsszelezése” sajnos ezúttal sem hiteles. Egyszerűen elhallgatják a népszavazás előtti eseményeket és a kilépési szerződés elfogadtatása érdekében tett uniós erőfeszítéseket.
A brit külön-utasságnak hosszú előtörténete van, s nem túlzás azt állítani, hogy London mindig is kerékkötője volt az integrációs folyamatnak. Az 1973-as csatlakozás óta Margaret Thatcher és minden utóda makacsul ragaszkodott a „kivételes” bánásmódhoz. Ezt bizonyítják az uniós szerződésekhez kapcsolt kiegészítő jegyzőkönyvek, amelyek például a közös valuta vagy Schengen ügyében biztosítottak különleges státuszt a briteknek. Ezek sorát bővítette az Európai Tanács 2016. februári határozata, amit annak érdekében fogadtak el, hogy a közelgő népszavazáson a választók majd a bennmaradás mellett döntsenek. Az állam-és kormányfők például vállalták, hogy az Egyesült Királyság kimaradhat a pénzügyi válságkezelésből, miután nem tagja az euróövezetnek. Sőt: az alapértékeket is megkérdőjelezték azáltal, hogy a munkaerő szabad mozgását részben korlátozó intézkedésekbe is beleegyeztek. Idén Theresa May jogi garanciákat kapott annak érdekében, hogy a Kilépési Megállapodást a képviselőkkel másodszorra sikerüljön elfogadtatnia. A kiegészítő nyilatkozatban az Unió vezetői megerősítették, hogy az ír határra vonatkozó átmeneti rendelkezések (backstop) csak ideiglenesek. Így az alsóház harmadik elutasító döntése után a May-kormánynak igazán illene lemondania, ami persze előrehozott választást jelentene. Egyelőre a "no deal" látszik valószínűnek, de a teljes káoszból akár még egy vámunió is kijöhet. Az viszont már bohózatba illő ötlet – bár jogilag korrekt –, hogy a „kilépő” britek a májusi EP-választásokon is részt vegyenek.

Vízió Európáról

Emmanuel Macron diagnózisával könnyű egyetérteni, de az általa javasolt terápia csak hosszabb távon látszik megvalósíthatónak. Az „üzenet” azonban egyértelmű: Európa csak akkor állhat ellen a nacionalista nemzetmentők nyomulásának, ha a választók számára hihető alternatívákat és vonzó programokat kínál. A francia elnöknek igaza van például abban, hogy az európai modell a demokratikus szabadságjogokon, így a szabad választások elvén nyugszik. Azt a javaslatát viszont nem lesz könnyű elfogadtatnia, amely szerint egy Demokráciavédelmi Európai Ügynökséget kell létrehozni. Az új szervezetnek szánt feladat ettől függetlenül fontos: az EU szakértőket bocsátana minden tagállam rendelkezésére annak érdekében, hogy megvédjék a választásaikat a kibertámadásokkal szemben. Nemcsak Macron szerint felháborító, hanem valóban tiltani kellene azt is, hogy külföldi hatalmak európai politikai pártokat pénzzel támogassanak.
Abban is igaza van Macronnak, hogy egy új és sokak számára vonzó Európában az interneten terjesztett gyűlöletkeltést és erőszakot jogi eszközökkel is korlátozni kellene. A felvetés jogosságát alig néhány nappal az üzenet megjelenése után igazolták az új-zélandi tragikus események. A legkevesebb 50 áldozatot követelő tömeggyilkosságot élő adásban, több millióan osztották meg a közösségi média különböző felületein. A Facebook és a YouTube a barbár videót csak az új-zélandi rendőrség kifejezett kérésére távolította el, ami mutatja, hogy a szűrőrobotok mellett a technikai személyzet is csődöt mondott. A helyzet drámaiságát jól jelzi, hogy Mark Zuckerberg a március 30-ai The Washington Postban maga kérte a világ kormányaitól az internet „globális szabályozását”. A neoliberális gazdaságpolitika hívei számára nem lesz szimpatikus az üzenet azon része sem, miszerint Európának nem versenyprogramot, hanem konvergenciaprogramot kellene hirdetnie. Macron itt nem a piac kiiktatására gondol, hanem az EU-n belüli szociális biztonság növelését, egyfajta „szociális pajzs” bevezetését sürgeti. Az európai minimálbér újbóli felvetésével például akkor is foglalkozni kellene, ha a megvalósítására számos ok miatt nincs igazán esély. Látható, hogy Macron víziója messze túlmutat az EP-választásokon. Az üzenet zárógondolata viszont mindenképpen megszívlelendő. Eszerint a szavazás arról szól majd, hogy az „Európa által képviselt progresszív értékek többet jelentenek-e, mint egy zárójeles mondat a történelemben.”

A tudatos szavazó

A tét valóban nagy. Ennek ellenére nem várható el senkitől, hogy választási szakértővé képezze ki magát. Az alkotmányjogi tankönyvek szerint az arányos rendszerek elvben a legalkalmasabbak a választói akarat közvetítésére, s az EP-választásról szóló törvény az arányosság elvére épül. Főszabályként az ilyen rendszerekben minden párt annyi mandátumot szerez, amilyen arányban a választók az adott párt listájára szavaztak. Ez azonban csak részben lesz így, mert ennél a választásnál is van „bejutási küszöb”: csak az a párt jut mandátumhoz, azaz küldhet képviselőt az Európai Parlamentbe, amelyik több szavazatot kapott, mint az összes listára leadott szavazat 5 százaléka. Emellett a szavazatok mandátumra váltásánál egy – jogszabály által előírt – matematikai formula is változtat a voksolással elért eredményeken. A magyar törvény által alkalmazott ún. D’Hondt-mátrix a legerősebb pártot jutalmazza, s erről az ellenzéket támogatóknak tudniuk kell. Lehetővé teszi például, hogy a győztes párt a listájára leadott szavazatok kevesebb, mint 50 százalékával a mandátumok több mint felét megszerezze.
A hírek szerint a magyar EP-választáson 24 párt indulását regisztrálták. Nem a szimpatizánsokon múlik, hogy e pártok többsége esetében a leadott szavazatok eleve elvesznek, miután nem fogják elérni az említett 5 százalékot, ami az EP-be jutás jogi feltétele. A mandátumok „kiosztásában” csak a küszöb felettiek vesznek részt, de – a sajátos technika miatt – esetükben sincs garancia arra, hogy a mandátumkiosztás után Strasbourgba akár egyetlen képviselőt is küldhessenek. Ezért a nem Fidesz-támogatóknak mérlegelniük kell a voksaik várható „sorsát”, amit – a közvélemény-kutatók előzetes adatai alapján – viszonylag nagy biztonsággal felmérhetnek. Európa jövője a tét: akik május 26-án a leginkább esélyes ellenzéki pártokra adják szavazatukat, azok mondhatják majd el, hogy tudatosan döntöttek.

Hegyi Iván: Country szól a Fehér Házban

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2019.04.06. 15:34
HAGGARD IS BEJUTOTT NIXONHOZ - Az elnök előtte Cashtől kérte az Okie-t
Fotó: NATIONAL ARCHIVES CATALOG
Merle Haggard és zenekara, a Strangers oklahomai koncertre utazott 1969 tavaszán. Egyszer csak a banda tagjainak szemébe ötlött: „Muskogee 19 mérföld”. Haggard sosem hallott e településről, de érdeklődött Oklahoma iránt, mert édesapja abból az államból származott, Checotah-ból költözött a kaliforniai Bakersfieldbe, ahol Merle született. A papa a vasúttársaságnál dolgozott – fia még hetvenen túl is a nappalijában őrizte atyja Amtrak-sapkáját –, a család pedig egy lakókocsiban élt. Igaz, nem sokáig lehetett együtt, mert a papa Merle kilencéves korában meghalt, és hiányát a gyermek olyannyira nem tudta feldolgozni, hogy rendszeres foglya volt a fiatalkorúak – majd a nem fiatalkorúak – börtönének. Erről az időszakról így beszélt: „Síppal szólítottak. Belehasított a levegőbe, ahogyan fütyültek; rémes volt. Éjszakánként meg egyenesen azt éreztem, a pokolban vagyok.”
Mivel 1960-ban úgy szabadult, hogy soha többé nem kellett cellában éjszakáznia, azon a 69-es buszúton dobosával, Roy Edward Burrisszel vidáman gondolt egyet, s a társas gépkocsiban negyedóra alatt írt egy dalt, amely aztán ugyanúgy vele maradt három éve – 2016. április 6-án – bekövetkezett haláláig, akár apja fejfedője. A szerzőpáros némi gúnnyal fogalmazta meg: „büszke vagyok arra, hogy »okie« vagyok Muskogee-ból” (az okie jelentése: oklahomai – a szerk.), majd este a koncerten meglepetten tapasztalta, miután az együttes melegében előadta a teljesen új számot, hogy a helyi közönség a nóvumot fogadja a legnagyobb ovációval. A nótát háromszor tapsolták vissza – tehát az ősbemutató alkalmával négyszer játszotta el azt a zenekar –, miközben az irónia senkinek sem tűnt fel, az oklahomaiak fejében meg sem fordult, hogy hovatartozásukkal bárki is csúfolódni merészel. S hát nagyrészt igaz volt, hogy Muskogee-ben nem hordtak hosszú és bozontos hajat, mint a hippik San Franciscóban; nem égettek behívókat a főúton, ahogyan tették azt megannyi nagyvárosban, a vietnámi háború elleni tiltakozásul; s nem „utaztak” LSD-vel, a legnagyobb izgalom az illegális whiskyfőzésből fakadt.
Hatvankilenc októberében már Ohióban is megállt a koncert az Okie From Muskogee felhangzása után, mert júliusban Haggard lemezre vette a nótát, és akkora sikert aratott vele, hogy novemberben a countrylista első helyére ugrott. Igaz, ez nála nem volt ritkaság: nyolcvannégy kislemeze közül harmincnyolc került az élre. A countrysztár nagyjából ezerötszáz dalt komponált, egy híján hatvan stúdió-, továbbá huszonhat válogatásalbumot adott ki, azaz tényleg lehengerelte Amerikát. Annál nagyobb szó, hogy e hatalmas termésből is külön kategóriát képvisel az „Okie”.
Habár Kris Kristofferson azt mondta a számról: „Talán az egyetlen gyönge dal, amelyet Merle jegyzett.” Maga a szerző is minimum ambivalens viszonyban volt saját szerzeményével. A New Yorkernek 1990-ben adott interjújában megemlítette: „Néha azt szeretném, bár ne írtam volna meg az Okie-t. Évtizedekre vetett vissza. Mégis minden este el kell játszanom.” Még szép, hogy így történt, mert egy amerikai magazin kritikusa ekképpen méltatta a dalt: „Azoknak az embereknek a himnusza, akiket semmilyen módon nem vettek észre vagy nem ismertek el; a csöndes többségé, akiknek ez a szám valóban büszkeséget adott.”
Amúgy nem kis pénzt hozott Haggardnak. Mivel aranylemezzé meg az év countryszámává vált, s több mint negyven hétig maradt a listán, a fellépések díját a háromszorosára emelte, azaz a szerző-előadó 1970-ben már tízezer dollárt kasszírozott esténként. Két évvel később pedig nem győzött bosszankodni, mert Johnny Cash járt a Fehér Házban, és Richard Nixon elnök azt kérte tőle, játssza el az „Okie-t”... Haggard annak idején látta a börtönben koncertező Cash-t („olyan volt, mintha Muhammad Alit néztem volna a ringben” – mondta évtizedekkel később), majd hetvenháromban maga is bejutott Nixonhoz, mert az elnök helyesbítette korábbi tévedését. Másodszorra tényleg felcsendült Muskogee dala...
A hetvenkilenc évesen elhunyt Haggard még két hónappal a halála előtt is turnézott. „Negyven éve vagyok úton” – mondta sokadik országjárása közben. A programban tizenhét szám hangzott fel. Plusz a ráadás. Az Okie, mi más?