A christchurch-i, a pittsburgh-i vagy éppen a tatárszentgyörgyi gyilkosok tetteit jobboldali részről hallgatás fogadja. Olyan vallási felekezethez vagy kisebbséghez tartozó embereket öltek halomra, akiket ideológiai indíttatásból amúgy sem kedvelnek. A merénylet után néhány nappal személytelen, a (nagybetűs) Erőszakot elítélő részvétnyilvánításokat tesznek közzé, miközben lázas működésbe kezd az immunrendszer, hogy olyan magyarázatot kreáljon, amiben a jobboldalnak nem jut semmi felelősség. Kedvelt módszer az összeesküvés-elméletek, a „gyanús körülmények” hangsúlyozása.
Az ezt hangoztatók szerint a támadás nem is azon ártatlanok ellen irányult, akiktől kegyetlen és értelmetlen módon elrabolták az életüket, hanem a jobboldal ellen folytatott titkosszolgálati-idegenhatalmi akcióról beszélnek. E módszer alkalmazásához hőpajzs-vastagságú arcbőr szükségeltetik. Ennek hiányában gyakran fordulnak egy másik, jóval divatosabb módszerhez: az elkövető(k) feltételezett elmebajára való hivatkozáshoz. A tetteseket „magányos farkasnak”, vagy „beteg embernek” bélyegzik, azt sugallva, hogy egyedi, ritka, és kiszűrhetetlen problémáról van szó, aminek semmi köze az agresszív, kirekesztő ideológiához. Hiszen kukacos almák mindenhol akadnak.
A társadalomtudományok kezdetben általában abból indultak ki, hogy nemzetiszocializmus és a fehér felsőbbrendűség tanait maguknak valló emberek betegek. Narcisztikus személyiségtorzulásuk van, ami visszavezethető valamilyen freudi értelemben vett megoldatlan gyermekkori komplexusra. Ez a megközelítés fenntarthatatlannak bizonyult: a társadalomban nem élnek akkora számban személyiségzavarban szenvedő egyének, hogy magyarázni tudjuk velük a nácizmushoz mérhető tömegmozgalmakat. A későbbi csoportlélektani kutatások a szociális normákra, a felelősség lebegtetésére koncentráltak, valamint igyekezték meghatározni azokat a környezeti alapállásokat, amik elősegíthetik a radikalizálódást. Következtetéseiket körülbelül így lehetne összefoglalni: „ami nem öl meg, az radikalizál”.
Szegénység, alacsony iskolázottság, gyermekkori abúzus, társadalmi sikertelenség; néhány azon tényezők közül, amelyek fogékonnyá tesznek a radikális propagandára. Vaszilij Grosszman haditudósító a 40-es években írta le nézetet: „egész nemzetek keresik sikertelenségeik kulcsát a világzsidóság összeesküvésében.” A klasszikus megközelítés még mindig divatos. Még mindig íródnak cikkek – nem csak jobboldali portálokon – arról, hogy milyen gyerekkori traumában osztozik a norvég tömeggyilkos Breivik és a christchurchi lövöldöző Brenton Tarrant. A környezeti faktorokra való mutogatás a „minden náci elmebeteg” teóriát a „minden neonáci sikertelen és ostoba” – urbánus körökben hozzáteszik még azt is, hogy: „vidéki” – teóriára cserélte. Ennek finomabb változata arról szól, hogy a szélsőjobbos fiatalokat félrevezették, ami ironikusan rímel arra, ahogyan az összeesküvés-hívők a társadalmat szemlélik.
Új platformok, régi ideológiák
Ennek a cikknek nem célja az untig ismételt egyéni változók sokadik összegzése. Helyette azon mechanizmusokról lesz szó, amelyekkel az „új jobboldal” tevőlegesen hozzájárul az erőszak kialakulásához. Ideje beszélni a felelősségről, arról a politikai nyelvezetről és közegről, amely szavazatok és támogatás fejében elősegíti a szélsőségessé válást. A klasszikus nézetben a hangsúly egy elnyomó rendszeren és annak egyirányú propagandáján volt, de az olyan merényletek nyomán, mint például a pittsburghi zsinagógában elkövetett mészárlás, a figyelem az anonim fórumok és a politikai influenszerek felé fordult.
A fórumokon történő radikalizáció két okból is sikeres. Az egyik a névtelenség. Az álnéven kommentelés lehetőséget ad, hogy olyan véleményeket is megosszunk, amelyeket a társadalmi normák miatt nem akaródzik személyesen elismerni. Ezt felfoghatjuk egyfajta elszigetelt helyen történő kísérletezésként is – mint mikor a gyerekek titokban összegyűlnek, hogy a szüleik figyelő tekintetétől távol felrobbantsanak egy békát. A másik a közösségi élmény. Egy tanárom néhány évvel ezelőtt egy konferencián fiatal MIÉP-esekkel találkozott. Elmondása szerint a pártnak gyakorlatilag semmi támogatottsága nem volt már, de a közösséghez tartozás szükséglete felülírta a lenézett csoporttagságból fakadó hátrányokat, ezért a tagok a társadalom megvetése ellenére is összetartottak. A radikális kommentoldalak látogatói is gyakran tisztában vannak vele, hogy megvetendő véleményt képviselnek, de az interneten keresztül hozzájuk hasonló társakat találnak, ami felülírja a normáknak való megfelelni akarást.
A radikalizálódás csalétkei: a mémek
Manapság a radikalizmus határán imbolygók hatalmas lökést kaptak a szélsőjobb beszédmódjának politikai fősodorba emelkedésével, ami részben a muszlimellenes retorika újraélesztése miatt is lett sikeres. A muszlim-ellenesség társadalmi elfogadottsága jóval nagyobb, mint az antiszemitizmusé, és a marginalizált radikális pártok ezen retorika alkalmazásával szalonképessé varázsolták magukat. Álhírekkel, mémekkel és trollkodással fokozzák azt a mentalitást, amit a „morális pánik” kifejezéssel írhatnánk le legjobban, miközben semmilyen innovatív javaslatuk nincs valódi problémák megoldására.
Kis túlzással azt lehet állítani, hogy a „meztelen” szélsőjobboldali propagandát a társadalom többsége, ha nem is tudja feltétlen elmagyarázni, de felismerni felismeri, így kezdetben a régi mondandót – „mindenkit jó gyűlölni, aki nem olyan, mint mi” – újfajta jelmezbe öltöztetik. Ez a jelmez, bármily különösen hangzik is, az udvari bolond jelmeze. Shakespeare-i hagyományokat követve az udvari bolond vicces és kotnyeles. Kimondhat olyasmiket is, amiket a történet többi archetipikus szereplője tabunak tart, bár titokban „mindenki” szeretne beszélni róla. Teli szájjal nevetve figurázhatja ki a politikai korrektség tanait és az ezeket propagáló hatalmi szereplőket. Mesélhet összekacsintóan rasszista vagy hímsoviniszta vicceket, miközben a többiek a megdöbbenéstől csak tátogni tudnak. Jelenleg a mémeket mesélő, arctalan udvari bolond figurája osztogatja a jegyeket a szélsőjobboldali rémségek cirkuszába. Az általa kínált narratíva úgymond „felszabadítja” a vele azonosulókat, akik úgy érezhetik, hogy „valaki végre kimondja, amit mindenki gondol.”
A radikalizálódás az udvari bolond vezetésével apró lépésekben történik. Kísérletezéssel, sokszor barátságokkal. Potenciális merénylőnk, „Q”, viccesnek és szabadosnak érzékelt politikai üzenetekkel kerül kapcsolatba, vagy éppen célozzák meg egy közösségi oldalon. Néhány ilyen alkalom után Q megosztja ezeket és rájön, hogy egy közösség tagjai pozitívan reagálnak rá, és további tartalmat mutatnak neki, ami rezonál Q egyes érzelmeire. Felkeres névtelen fórumokat, fokozatosan halad a nyilvánvalóan szélsőjobboldali tartalmak felé, amelyek a rajzfilmfigurák jelmezében még mindig elfogadhatónak tűnnek. Q elsajátít egyfajta gúnyos konspiratív gondolkodást. A fórumon arra is biztatják, hogy semmiképp ne higgyen a többség által használt híroldalaknak, hanem legyen „felvilágosult”, használjon alternatív – vagyis szélsőjobboldali perspektívából íródott – forrásokat. Ezeken még több mémmel és viccel ismerkedik meg, a visszhangkamra falai pedig egyre vastagabbá válnak Q körül.
A red pilling fontossága
A szélsőjobboldali fórumok látogatói a digitális oknyomozó oldal, a Bellingcat próbakutatásai alapján különleges jelentőséget tulajdonítanak a „red pilling” pillanatának. A red pill, vagyis a vörös tabletta szimbólumát az 1999-es Mátrix filmből kölcsönözték. Különös, hogy a szélsőjobboldal mennyire tele van az ehhez hasonló, kontextusából kiragadott popkulturális utalásokkal. A jelenetben a főszereplőnek felajánlanak egy piros tablettát (és egy kéket), amit bevéve megtudja az igazságot a világról. A red pilling a szélsőjobboldali zsargonban annak elfogadását jelenti, hogy a világ a zsidó elit irányítása alatt áll. Mire eddig eljutnak, a delikvensek több ezer vicceskedő mémet láttak már antiszemita tartalommal, amelyek fokozatosan építették fel bennük azt a torz érzékelést, hogy tényleg minden a zsidók befolyása alatt áll, hogy a feketék a fehérek elpusztítására törnek, vagy hogy létezik egy keresztényellenes mesterterv stb.
Az olyan fórumhalmazok mint az 8chan, iránytűként szolgálnak a közösség hangadóinak: több milliós feliratkozószámmal rendelkező Youtube-csatornák felé mutatnak, ahol pszeudo-értelmiségiek és politikusok igazolják az elméleteket (mindezt jó pénzért cserébe.) Q-ra megerősítő hatással van a feliratkozók száma, az előadásmód és a profi háttértechnika is. Egyes fórumozók Donald Trump hatalomba emelkedését tartják saját red pilling pillanatuknak – ekkor fogadták el, hogy Amerika egy globális faji összeesküvés hálójába került, ahonnan az új elnök mutatja a kiutat. Ha magyarországi példát kellene keresnünk, valószínűleg a menekültválság környékén, vagy a Soros-kampány kezdetén lenne érdemes kutakodni hasonló pillanatok után. A menekültek mesterséges feltartóztatása a Keleti pályaudvarnál, illetve az ott készült képsorok kontextusból történő kiragadása red pilling lehetett sok honfitársunk számára, akik akarva-akaratlan úgy érzékelték, hogy a „fehér Európa” ostrom alatt áll. Később a NER médiagépezete – kis külföldi segítséggel –összeházasította a bevándorlást egy antiszemita összeesküvés-elmélettel.
Teuton romantika
A szélsőjobboldali közösségbe felvételt nyerő Q megismer egy saját mitológiával és epikus jelentéstartalommal rendelkező küldetést – ami bizonyos hasonlóságot mutat a teuton romantikával operáló náci mitológiával is. A „felébredettek” feladata ebben a mitológiában a lepel lerántása az őket elnyomó uralomról, az uralom megszüntetése, a „fehérek” jogainak biztosítása. Az agresszió szükségességét egy régi tétel alapján igazolják: a nem-fehér lakosság ellen elkövetett merényletek sorozatával „fajok közti” polgárháborút lehet kirobbantani. Ennek a nonszensz teóriának a szellemében vett magához fegyvert Dylann Roof, aki kilenc embert lőtt agyon a dél-karolinai Charleston egy metodista templomban.
A faji polgárháború kirobbantása érdekében végzett ki ötven embert Új-Zélandon Brenton Tarrant és a magyar romagyilkosságok elkövetői is rasszista indulatok elszabadításában reménykedtek, mikor cigány családokra támadtak. Tarrant esete jellegzetes: manifesztumából kitűnik, mennyire meg akart felelni annak az új jobboldali folklórnak, amelynek lelkes követője volt. Az élő közvetítéssel és az összefirkált fegyverekkel rettentő videójátékot kreált egy tömeggyilkosságból. Kommentjei és megnyilvánulásai az új jobboldal konspirációelméleteinek, mémjeinek és közkedvelt álhíreinek zavaros mosléka. Tarrant radikalizmusa különösnek tűnhet, mert világlátott ember, aki az utóbbi éveket utazgatással töltötte.
Eltorzult valóságérzékelés
Szeretnénk azt hinni, hogy a kulturális levegőváltozás enyhítő hatással van az előítéletekre, ez azonban csak bizonyos esetekben igaz. Hogy egy radikális példát említsünk, a politikai iszlám és a modern dzsihád nagyapja, Szajjid Kutb (Qutb - a Muszlim Testvéiség ideológiájának elméleti megalapozója - a szerk.) fiatal diákként éveket töltött az Egyesült Államok legjobb egyetemein, Victor Hugo-t és Shelley-t olvasott. Hazatérése után nem sokkal megírta saját manifesztumát, a Mérföldkövek-et, amiben előrevetítette a Nyugat pusztulásának szükségességét, illetve Korán-(félre)értelmezéseivel megágyazott olyan szélsőséges szervezeteknek, mint a Muszlim Testvériség, az al-Kaida vagy az ISIS.
Tarrant szintén sokat utazott, de Kutbhoz hasonlóan tapasztalatait kizárólag saját szélsőséges nézeteinek igazolására használta fel. A folklórt nem ismerők számára érthetetlen szimbólumkatyvaszt hozott létre, puskájára középkori magyar neveket firkált, közben szerb muszlimellenes dalokat hallgatott. Dylann Roof a rodéziai (Zimbabwe) bozótháború apartheid-párti katonáinak felségjelvényeit varrta a dzsekijére. Az elkövetők az internet keresőszoftvereit és algoritmusait használták fel saját szélsőséges nézeteik elmélyítésére. A kapocs a mindenhonnan összehalászott, eklektikus szimbólumok között az az új jobboldali világnézet, ami egyszerre kínál leegyszerűsített magyarázatot a világ működésére és igazolja az agressziót. Ennek a világnézetnek a képviselői most hallgatnak, vagy motyognak pár szót. Tevékenységük ékes bizonyítéka, hogy a világnézet annyira eltorzította Tarrant valóságérzékelését, hogy ő maga úgy hiszi, néhány éven belül – Nelson Mandelához hasonlóan – őt is szabadon fogják engedni és Nobel-békedíjat kap a gyilkosságokért.
