Sebes György: Győzelmek magyar módra

Publikálás dátuma
2019.04.07. 13:00
Mészárosné Kelemen Beatrix új játékszert kapott
Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI
Autentikus forrásból tudjuk, hogy „Magyarországon a legolvasottabb, a legnézettebb és a leglátogatottabb médiumok mind kormányellenesek, vagy kormánykritikusok”. Ha igaznak fogadjuk el ezt az állítást – márpedig Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter panaszkodott így a Kossuth rádióban -, akkor mindjárt magyarázatot is kapunk a hazai tévék legújabb változásaira. Olyan csatornákról van ugyanis szó, amelyek – finoman szólva – közel állnak a hatalomhoz, de amelyeket – ezek szerint - kevesen néznek. Így pedig értelmet nyerhetnek az egyébként logikátlan és megmagyarázhatatlan átalakítások, amelyeknek közös jellemzőjük, hogy olyan magyarosak.
Az első közülük az Echo TV megszűnése. Amiért csak a legelvakultabb hívek ejthettek könnyeket. Hiszen új tulajdonosai – Mészáros Lőrinc és családja – új szemléletet is hoztak ehhez a csatornához. Legalábbis a szintén kormányhoz közeli Origo hírportál szerint „a televízió a nemzeti identitást, a magyar kultúrát és a polgári értékrendet közvetítő, nézőközpontú szemlélet állította középpontba”. Ettől még nézőcsalogató műsort is adhattak volna, de a vak szolgálat és elhivatottság nyilván akadályozta ezt. Viszont a fideszes pártközpontban bizonyára nagyon elégedettek voltak. Az Echo összeolvadt a Hír TV-vel. Azzal az adóval, amelyet tavaly sikerült visszatéríteni a nyájhoz, miután meg tudtak szabadulni a korábbi tulajdonos, Simicska Lajos maradványaitól. Pontosabban eddig ezt hihettük.
Csakhogy kiderült, sok olyan ember dolgozott még a  Hír TV-nél, aki „látta Lenin elvtársat”, vagyis a hírhedt G-nap után is maradt, vagy utána érkezett. Ezektől a megbízhatatlannak vélt elemektől most – végre – megtisztítják az új konglomerátumot. Igazán magyar módra: miután az Echo TV szűnt meg, a Hír TV alkalmazottait bocsátják el nagyobb számban. Talán azért is, mivel az új csatorna székhelye az Angol utcában – azaz az Echo TV-ben – lesz, ne kelljen keresgélniük a munkahelyüket. Minthogy az már nincs nekik.
Nem kétséges, milyen műsorokra számíthatunk ezután az összeolvadt adóktól. Miközben egy sokkal nézettebb csatorna a jelek szerint május elsejétől teljesen megszűnik. Illetve ez így nem pontos. Csak nem lesz benne a tévék műsorkínálatában. De nehogy azt higgye valaki, hogy ez veszteség. Á, dehogy, nagy győzelem. Már legalábbis a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) – tehát a már csak nevében közszolgálati tévéket működtető társaság – közleménye alapján. Tudniillik, „tovább erősödik a szabad, személyre szabott műsorválasztás lehetősége”, miután a csatornát az m3.hu honlapon ingyenesen lehet elérni. Itt ismét láthatóvá válik az utolérhetetlen és csak a fideszes propagandában megnyilvánuló magyar módszert. Diadalt kommunikálnak, mikor egyértelmű veszteségről van szó.
Ha valaki nem tudná, az M3 a köztévé egyetlen politikamentes, s talán ezért egyik legnézettebb programja. Itt ismétlik a magyar televíziózás hős- és aranykorának műsorait, köztük egyértelmű gyöngyszemeket. Nagyszerű színészekkel forgatott filmek és tévéjátékok, színházi előadások, alkalmakra készült összeállítások szerepelnek benne. Meg klasszikussá nemesedett tévés egyéniségek műsorai, portrék, dokumentumfilmek, megőrzésre érdemes adások. És jól mondja a már idézett közlemény: „a közszolgálati média küldetése a kulturális értékteremtés és értékőrzés”. Csakhogy ezt mostantól másképpen kívánják szolgálni. Egy technikai újításnak köszönhetően ugyanis a néző maga állíthatja össze az általa érdekesnek tartott tartalmakat. Interneten – ingyenesen - elérhetővé teszik ugyanis minden olyan videóanyagukat, amelynek online jogával rendelkeznek. Céljuknak azt tartják, hogy „a nézőket segítsék a szabad műsorszerkesztésben és a választásban”.
Mindezzel van némi probléma. Az csak a kisebbik baj, hogy át akarják ruházni a műsorszerkesztés nem csekély feladatát olyanokra, akiknek nem ez a dolguk, miközben az MTVA kötelékében nyilván sok olyan alkalmazott lehet, akinek éppen ez (lenne) a feladata. Nagyobb gond, hogy napjainkban az online-térben elsősorban a fiatalok mozognak otthonosan. Azok tehát, akik a legritkábban nézik az M3 műsorát. A retro-csatorna közönsége ugyanis elsősorban az idősebbek, akik valóban nosztalgiáznak egy-egy régi műsor kapcsán. Viszont nagy többségüknek nincs számítógépe, okostelefonja, nem is nagyon értenek hozzá. Ők azt szokták meg, hogy bekapcsolják a tévét és jön a műsor. Nem szerkesztenek, nem válogatnak, csak nézik. Persze tény, megváltozott a világ és jó, ha mindenki lépést tart vele. De ennek nem az a módja, hogy megszüntetnek egy sikeres csatornát és még igyekeznek nagy diadalnak is beállítani.
Igaz, tapasztalhattuk már nem egyszer, a hatalom – és kiszolgálói – azt csinálnak, amit éppen akarnak és jónak látnak. A Hír TV munkatársainak kirúgása, vagy az M3 megszüntetése miatt tüntetések sem várhatók. Ám jellegzetes lépések, és jól mutatják mennyit számítanak a nézők – vagy ha úgy tetszik, a választópolgárok – a mai rendszernek. Itt tehát már egy magasabb szintű etetésről van szó, mint amit napjaink csatornáitól megszoktunk. Az etetőknek ezek után nem kell csodálkozniuk, ha „a legnézettebb és a leglátogatottabb médiumok mind kormányellenesek, vagy kormánykritikusok”.
Valamit valamiért.

Tamás Pál: Régi és új radikalizmusról

Publikálás dátuma
2019.04.07. 12:00
VARGA IMRE SZOBORPARKBA SZÁMŰZÖTT KUN BÉLA EMLÉKMŰVE
Fotó: Népszava
A Tanácsköztársaság 100. évfordulójával kapcsolatban most itthon az az igazán érdekes, ki illetve mely szervezetek tartózkodtak, vagy igyekeztek a látszat szerint a középtől balra nem megszólalni. A magyar pártvezetés 1938-39-es szovjetunióbeli likvidálása évtizedekig kihagyatta a Tanácsköztársaságot az állampárti magyar emlékezetpolitikáról. A rendszerváltás után legalább egy-másfél évtizedig pedig egy, még a 1920-as évek legelején megfogalmazott radikálisan jobboldali (sőt helyenként a pogromok nyelvét használó) narratíva vált a történetről a hazai  közbeszédben meghatározóvá. S mert a 90-es évek polgári oldalán ezzel frontálisan senki sem szállt szembe, a szocialisták és az akkor még létező szellemi infrastruktúrájuk – néhány részletet leszámítva – is hallgattak. Igazi átfogó, új (kritikai/nem kritikai) 1919-es modern monográfia azóta sem született. Korábban, az 1970-80-as években persze megjelent sok minden. Hajdu Tibor, az időszak legjelentősebb történésze meghatározó munkáit 1989 előtt írta.
Idén tavasszal a szocialista párt baloldali tagozata gyártott egy tanulmánygyűjteményt. TGM is írt újságcikket Lukács Györgyről és 1919-ről. Született még néhány helyi projekt. Igazán nem sok. Jövőre már nem fogunk az egészre emlékezni.
Nem Kun Béla-plakátos menetelésekről álmodok. De a magyar baloldal technikai dilemmáinak jó része már akkor, 1919-ben előbukkant. Egyébként a két, most talán összehasonlítható politikai rendszer, a lengyel és a magyar épp ekkoriban leginkább széttartó. A talán máig is ható akkori következményekről nem szoktunk beszélni. Lengyelországban akkor nem volt nemzeti összeomlás és Tanácsköztársaság - újraszületett a lengyel állam. Bár erről mostanában Pesten nem szoktak beszélni, de a 1920-as években ez a lengyel állam sokkal modernebb volt a magyarnál.

Önjáróbb lengyelek

Az 1918-20-as fotók tömegjelenetein a közép-európai belvárosok többsége mára felcserélhetővé vált. A tanácsköztársaságok, ahol egyáltalán voltak 1918 végén és 1919 elején - Mannheimben, Münchenben, Kielben, Brémában - belesimulnak a regió történetébe, Budapest a maga 133 napjával bírta legtovább. De ugyanazok a színek, gesztusok, ugyanaz a “városi nép” látszik a fényképeken. A weimari korszakról sokat tudunk, de arról, hogy közben nemcsak Csehszlovákia, hanem - ha kevésbé is - a lengyel társadalom is sokat modernizálódott, már kevesebbet. Érdekes, hogy az egyik mostani pesti Trianon-konferencián, ahol számtalan érdekes részlettel szolgáltak a század legfontosabb magyar fordulatáról, kifejezetten "az összeomlás politökonómiájáról” nem beszéltek. A rendszerszerű kudarcot egyszerűen nem vállaljuk. Megnyerhettek volna bárkit is szövetségesül a korabeli politikai elitek a modernizáció életben tartásához? Ellen-modernizációjukhoz partnert akkor sehogy sem találtak - Trianonból ez is következett.
Tévedünk, amikor Timothy Snyder nyomán azt hisszük a politika - akkor is, ma is - hullámokban változik. Hogy 1990-ben a hullámok Nyugatról Keletre tartottak és mosták alá a politikai építmények alapjait. Most pedig épp ellenkező mozgás figyelhető meg. A kádárizmus bomlásának 1988-89-ben nem volt köze a berlini fal leomlásához. Még akkor sem, ha a trabantos exodus kezelésében tulajdonképpen véletlenül közünk volt a nagy történethez. De nem Honeckerék robbantották fel a magyar rezsimet.
Persze Orbán hat Európára, de a lengyel mozgás ma önjáróbb, mint hisszük. A populizmus és a új autoritarizmus közötti különbségek nem elhanyagolhatóak, ha nem is írnak mindent felül. Lehet, még mindig nem veszem igazán komolyan Snydert, aki számára Orbán és Kaczynski nem csak Közép-Európa jövőjét jelentik, hanem egyenesen valamilyen innen származó exportváltozatot a nyugati jobboldal számára.
Nem tudjuk azt sem, mely radikalizmusnak lehet jobb befogadói környezete Nyugat-Európában. Magunkról tudjuk, hol álltunk a háború alatt, még ha azt is gondoljuk, ma ez már nem számít. Lehet, hogy így van, de nem tudjuk, milyen hatása volt mindennek a szövetségi rendszer átrendeződésére. A lengyelek különböző formákban harcoltak a szövetségi oldalon, még akkor is, ha a zsidók 1943-44-es lemészárlását figyelembe vesszük. Rólunk inkább hihették, megérdemeltük, hogy trófeák legyünk a szovjet oldalon. És mindettől függetlenül, nem tudjuk, milyen hatása lehet mindennek egy újabb európai integrációs hullámra.

Vége 1989-nek

Önmagában azzal sem érünk sokat, hogy Orbán még 2016-ban azt mondja valahol, hogy illiberális rendnek azt nevezzük, amelyben a liberálisok nem nyertek. A közép-európai poszt-89-es pártok olyan sokféleképpen tévedtek, hogy kudarcaikat semmiféleképpen nem nevezhetik ma komolyan “liberálisnak”. Ezek a 1989 előtti disszidens hálózatok, ha politikailag meg is buktak, kiiktathatatlanok az 1989 utáni közép-európai politikai rendszerekből. Lengyelországban hihették, hogy akárki is politizál, az ő vízióikra reagál. A magyar esetben az egykori disszidensekből baloldali technokraták ideiglenes útitársai lettek. E politikuscsapatok politikai nyelvükkel Magyarországon egyértelműen, a lengyeleknél részben önmagukat tévesztették meg. Rendszertanilag nem liberálisok, hanem inkább különbözőfajta radikálisok voltak, sajátos poszt-disszidensek. Hát akkor miért ne jelentkezhetnének helyükön akár most különféle új-liberális, nem az 1989 előtti ellenzékből kinövő formációk. Esetleg akkor már “nyugati liberálisok” és nem volt-disszidensek lennének.
Amit 2016-ban Orbán észrevesz, az nem a liberalizmus, hanem 1989 vége. Az 1989 utáni másfél évtizedben a XIX. századi lengyel, magyar nemzeti liberális konzervativizmusról itt amúgy nincs szó. Ahogy nyugat-európai pártközi kooperációkat irányító, koordinatív liberális pártokról sem. Megbuktak azok a politikai erők, amelyek azt hitték magukról, hogy az új rendszert ők csinálták. Akik biztosan azt hitték (akár jóakaratúan is), hogy aki előbb kezdte - jóval 89 előtt -, attól a többiek többet fognak tanulni.
Ezeket a radikalizmusokat nem nehéz meghatározni. Szigorú szerepekkel dolgoznak: ellenségek, szövetségesek, barátok, áldozatok. Könnyen begyakorolhatóak voltak, a többieket mindig könnyű címkézni. Húsz évig ezekből az alapváltozatokból mindent ki lehetett rakni. Átmenetek nem léteztek. Itt tulajdonképpen kétféle csapdahelyzetet látunk. A lengyelt, ahol 1976 (a KOR - a Munkásvédelmi Bizottság megalapítása) és 1989 között létrejön egy igazi politikai osztály, amely mindent megtanult, amit a föld alatt megtanulhatott. Ami persze, nem működött, amikor itt volt a szabadság, együtt kellett működni a többi politikai játékossal, akik hirtelen a színre léptek. A kooperációs zavar programozva volt. Hiába volt ott a sok tudás, tapasztalat, ha az nem az új sokpárti, eltérő hagyományú erőterekre volt méretezve.
Ezzel szemben másként működött a magyar 1989 utáni poszt-ellenzék és egy teljesen másféle kommunikációs zavart produkál. A magyar erőtérben az 1970-80-as évek fordulójától létezik egy néhány száz fős értelmiségi hálózat, amely cseh, lengyel konfliktusmintákat követ. Először igazán a csehszlovák Charta mozgalom technikáját használja, és sikeresen próbálkozik aláírásgyűjtéssel. Az elején a magyar belügy még nem biztos, mennyire kell ezt ellenzékinek értelmezni. Végül is attól, hogy cseh entellektüelekkel rokonszenveznek, Istenkém... De a magyar Szabad Európa adások ellenzékként beszélnek róluk, s végül a magyar belügy is kezdte annak kezelni őket. Nem mindenkivel és nem automatikusan, de sokakkal szemben kezdtek foglalkozási és publikációs tilalmakat érvényesíteni. Minden működni kezdett igazi kelet-európai rendőruralomként.
Valószínűleg szerepet játszott ebben az is, hogy a 70-es évek vége felé már a belügy is végképp le akarta építeni az 1956-57-ben létrehozott nagy létszámú politikai rendőrséget. A konszolidált Kádár-rendszerben már nem volt rájuk ekkora létszámban szükség, és a 60-as évek végétől több hullámban próbálták is őket apparátusi vagy pártmunkakörökbe áttelepíteni. Ezek a helyzetek, maga az egész korszak rosszul dokumentált. Nem tudjuk pontosan, milyen apparátusi ellenreakciók voltak, de valószínű, ahogy fogytak a szolgálatok, úgy erősödnek azok a próbálkozások, amelyek bizonyítani akarták, hogy egyre intenzívebb politikai elhárításra van szükség. Jelentős mértékű ellenzéki szerveződések azonban nem igazán voltak a piacon. S a politikai rendőrtiszteknek ebben a helyzetben nem lehetett annyira ellenükre, ha foglalkozniuk kellett egy új disszidens mozgalommal.

A posztdisszidens pártok bukása

Ugyanakkor véletlenül működni kezdtek a magyar értelmiségi piacon is az addig elsősorban a lengyel, orosz és csehszlovák értelmiségiek által használt formák, eszközök. Ezekből a Szabad Európa tűnt a legfontosabb “kollektív szervezőnek”. A magyar adásokat a 80-as években már nem zavarták, és az ott közölt tartalmakról szinte kockázat nélkül lehetett az értelmiségi nyilvánosságban beszélni. Az átmenet részleteivel nem foglalkozunk. De az urbánus disszidensek más csoportoknál korábban belevágva, gyorsabban pártosodva, vetélytársaiknál ismertebb médiaszemélyiségekkel, a Soros Alapítvány közvetlen támogatásával indultak, és ha az első választásokon nem is győztek, mint sok aktivistájuk remélte, azonban jelentős parlamenti képviseletre tettek szert. Tömegpárttá nem váltak, de voltak híveik, különösen antikommunista vidéki értelmiségi csoportokban. A történetet nem meséljük tovább, de a 90-es évektől a poszt-89-es hullám lassan kiment e párt alól, amely a 2000-es évek elejére le is épült, majd megszűnt.
A disszidensek magyar csoportja sem volt képes egy polgári párton keresztül betagozódni a rendszerbe. De kudarcuk semmiképpen sem jelenthette a liberális ideológiák bukását. A 90-es évek végétől lassan csatlakoztak hozzájuk fiatal liberális csoportok, akiknek azonban idejük, helyük, szervezettségük nem volt ahhoz, hogy az 1989-es vezetők bukását követően elindítsanak egy új liberális mozgalmat. Végül megjelent még egy alternatíva, egy új-baloldali. A disszidensek nem vállalhattak fel egy baloldali alternatívát. Előtörténetük is lehetetlenné tette akkor, de az idők változnak. És a baloldali radikalizmus könnyen léphet a poszt-disszidens radikalizmus helyére. A mai ellenzéki kis pártoknak ilyen strukturális szerepük nincs.
A 80-as évek végén a máshol kifejlesztett politikai eszközöknek (nyugati politikai rádióknak, kiterjedt szamizdatnak, engedetlenségi akciók hálózatának) ezzel együtt nálunk nem sikerült egy tömegbázisra épülő politikai osztályt létrehoznia. Lengyelországban mindez közismerten létezett, de végül új nyugat-európai típusú formációvá ott sem sikerült átépíteni. Sőt, a liberális politikai elit meglétéből, nálunk meg ezek hiányából következően radikális volt - a disszidensek megakadályozták az új polgári közép kiépülését.
A kétféle radikális kultúrának azonban volt egy közös eleme. Egy nyugati típusú pártkultúra tömegvilágképekre épít és nem vált hirtelenül oldalakat, szövetségeseket. Itt ennek pontosan a fordítottja történt sorozatban, s ezzel kétségtelenül rongálták azt a bizalmat, amire korábban még építhettek, s ez azután közvetlenül vezet(het)ett a poszt-disszidens pártok bukásához. A radikalizmus persze most sem tűnik el. Csak a disszidens jelmezek helyett másoknak lesz piacuk. Az Orbán-Kaczynski csapat egyszerre sokfajta érzelemmel szorítható ki. Ezeket pedig ki kellene kísérletezni. A lengyeleknél néhánynak a kontúrjai már láthatóak, nálunk még nem. Most az egykori poszt-disszidensek helyett új liberális és friss bal-radikális fogásokkal, hangsúlyokkal lehetne kísérletezni. Az ilyenekből érdekes koalíciók jöhetnek ki.
Szerző

Márton László: A sárga mellény mögött

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:00
A közvélemény a mozgalomnak rótta fel az agressziót
Fotó: ZAKARIA ABDELKAFI / AFP
Kezdetben a teljes népesség kétharmada rokonszenvezett velük, az EP-választáson csak 4 százalék támogatná listájukat.
Szombaton (március harmincadikán) huszadik alkalommal tüntettek a sárgamellényesek. Amikor tavaly novemberben berobbantak a francia politikába, háromszázezren voltak és a közvélemény kétharmada rokonszenvezett a mozgalommal. Manapság harminc-negyvenezer embert, azaz tízszer kevesebbet mozgósítanak, a rokonszenvezők aránya pedig 50 százalék alá esett. A lázadássá alakuló elégedetlenséget egy viszonylag jelentéktelen intézkedés (a gázolaj árának emelése, környezetvédelemre való hivatkozással) váltotta ki, ehhez járult a gazdagok vagyonadójának eltörlése és a nyugdíjasokra hárított adóteher elleni tiltakozás. Nem célom eldönteni: a kormánynak, a tüntetőknek vagy a spontán tiltakozást gyorsan manipuláló politikai pártoknak van-e igaza. A magyar elemzők nagy része megelégszik azzal, hogy Macronra és a francia elnök elődeire neoliberális címkét ragaszt, végletesen leegyszerűsítve egy többgyökerű, bonyolult jelenséget.

Állam által magára hagyott

A francia jóléti modell alapjait a II. világháború előtt Léon Blum népfrontos kormánya rakta le, majd a felszabadulás után több lépcsőben alakult ki. A negyvenes  évektől a hetvenes évekig, a három dicsőséges évtizednek (les trente glorieuses) nevezett időszakban teljesedett ki, de az új évezred hajnalán, elsősorban a globalizáció hatására válságba jutott. Mind a jobbközép elnökök (Giscard, Chirac, Sarkozy) mind a szocialista Hollande megkísérelték a hagyományos iparágak hanyatlását, az egyre terjedő munkanélküliséget liberális és keynes-i eszközök keverékével visszaszorítani – sikertelenül. Macron ezt a helyzetet örökölte és részben új receptekkel próbálkozik. Egyelőre halvány ideológiáját haladóként (progressiste) határozza meg, célja egy új jóléti állam megteremtése.
A politikai struktúra átalakulása sem Macronnal kezdődött. A kommunista párt a Szovjetunió felbomlásával párhuzamosan leépült, mára jelentéktelenné vált. A szocialista párt klánjai több energiát fektettek egymás megsemmisítésébe, mint a kormányzásba, Sarkozy jobbközép pártja csak követte példájukat. A növekvő munkanélküliséggel a szakszervezetek is egyre erőtlenebbé váltak. Ezzel a mindenkori hatalom, a választók (és nem választók) közötti közvetítő szervek, ha nem is szűntek meg, gyengék, gyakran láthatatlanok maradtak.
A mozgalom kirobbanása és felszínen maradása a politikusokat és az elemzőket egyaránt meglepte, máig nem tárták fel a mozgalomban résztvevők motivációt. Annyit tudni, hogy a sárga mellények viselőit sem az osztálystruktúra, sem a regionális megoszlás nem különbözteti meg a francia társadalom más rétegeitől. Az üzemanyag-adó emelése azért válthatott ki heves reakciót, mert a nagyvárosok perifériájára szorult, a lakbéreket és/vagy ingatlanárakat megfizetni képtelen rétegeket sújtotta. Ennél is többet mond a felmérés, amelyből kiderül, hogy a sárgamellényesek kiszolgáltatottnak, az állam által magára hagyottnak érzik magukat, ugyanakkor rendkívül bizalmatlanok a hivatásos politikusokkal és a pártokkal szemben.

Tudatos szervezetlenség

Ez teszi érthetővé, hogy az immár négy hónapja tartó tiltakozásokat elsősorban a tudatos szervezetlenség jellemzi. Elutasítanak minden szervezett formát, nincs ismert vezetőségük, se szóvivőjük, nincs aki bejelentse tüntetéseiket, a pártoktól és a szakszervezetektől eltérően nincs rendezőgárdájuk se, a tüntetésekhez csatlakozó vandálok tetteinek következményeit nem vállalják. Az utóbbi időben, a "hagyományos" pártokhoz hasonlóan klánosodtak, a különböző csoportok sértegetik, rágalmazzák egymást. Az eredmény: noha kezdetben a teljes népesség kétharmada rokonszenvezett velük, egyetértett követeléseikkel, az európai parlamenti választásokon csak 4 százalék támogatná listájukat.
A mozgalom legsúlyosabb terhe az utcai erőszak megjelenése. Franciaországban a tüntetés alkotmányos jog, a legkülönbözőbb szervezetek élnek vele. A tüntetések gyakran hangosak, de békések, atrocitásokra a legritkábban kerül sor (1968 májusában milliók vettek részt a tüntetéseken, amelyeknek egyetlen, balesetben elhunyt áldozata volt). A rendőri ellenlépések is általában visszafogottak voltak. A sárgamellényesek tüntetéseit a legelsőtől kezdve a rombolás jellemzi. Eleinte "csak"utcai tárgyakat, lámpákat, buszmegállókat törtek össze, de néhány hét után a számukra a kapitalizmust képviselő McDonald’s éttermek, a pénzautomaták, a bankok, majd mindenféle üzletek, még a szatócsboltok kirakatai is sorra kerültek. Később egy - az államhatalmat képviselő - prefektúrát is felgyújtottak, egy minisztérium kapuját úthengerrel törték be. Az autópályákon felállított radarok többségét használhatatlanná tették, a fizetőkapukat megrongálták.
Ezeket a jelenségeket nagyon nagy jóindulattal periferikusnak is tekinthetjük, mert a tüntetők töredéke követte el, a közvélemény azonban a mozgalom terhére írta. Jóval súlyosabb a feketébe öltözött, maszkot viselő bűnbandák megjelenése. Általában a tüntetők utolsó soraiban rejtőznek, kirakatokat törnek be, kirabolják az üzleteket. A sárgamellényesekkel ellentétben jól szervezett és felszerelt csoportokat képeznek. A sárgamellényesek képtelenek és nem is hajlandók saját rendezőgárdát felállítani, a rendőrség általában késve érkezik.
Négy hónap óta nemcsak a Diadalív környéke és a Champs-Élysées válik hétvégeken csatatérré, de a nagyobb, ún. regionális fővárosok után már a kisebb városok főutcái is könnygázzal telnek meg, lángolnak az üzletek, a járda az összezúzott kirakatok törmelékével terített. A politikai szélsőségek is kihasználják a ritkán visszatérő alkalmat. A tüntetéseken szaporodnak az antiparlamentáris jelszavak, a kétharmados többséggel megválasztott államfő távozását követelő transzparensek. A 30 százalékon álló Marine le Pen arányos választási rendszerért áhítozik. Két héttel ezelőtt Alain Finkielkraut akadémikust néhány sárgamellényes inzultálta, de a zsidózásból kijutott a mozgalom egyik (vöröshajú) kezdeményezőjének is.
A közvélemény az életszínvonalat, vásárlóerőt illető követeléseiket jogosnak, kielégítésüket lehetségesnek tartja. Bármilyen oldalról közelítjük meg a politikát, botrány, hogy a világ ötödik gazdaságában kilencmillió ember, a lakosság mintegy 15 százaléka él a nyomorküszöb alatt. Macron gyors intézkedéseit, mint a minimálbér 100 eurós emelése, elégedetten fogadták, de strukturális változások nélkül a nyomor újratermelődik.
Jóval veszélyesebbek a valószínűleg kívülről súgott politikai követelések: az eddig a köztársasági elnök jogkörébe tartozó népszavazás rendszeresítése, a képviselők visszahívhatósága és a szavazatarányos választási rendszer. Külön-külön mindhárom ötlet megvalósítható, együttesen az V. köztársaság végét, kormányozhatatlanságot jelentenének és utat nyithatnak a nemzetmentő diktátorjelölteknek.
Nemcsak Párizs, de szinte az ös�- szes francia város főutcáját ellepték a csökkenő létszámú tiltakozók
Fotó: ERIC FEFERBERG / AFP

Új utakat keresnek?

Az elnök és a kormány ellenlépésként "nagy vitasorozatot" kezdeményezett. Macron és Édouard Philippe miniszterelnök költséget és fáradtságot nem kímélve bevetették magukat. Polgármesterekkel, regionális képviselőkkel, egyetemistákkal, nyugdíjasokkal találkoztak, most, a vitaidőszak végén a több százezer követelés és ötlet feldolgozása folyik. Objektív, mindenre kiterjedő elemzést és rövidtávon megvalósítható javaslatokat ígérnek. Úgy is mondhatnánk, elismerték, hogy az elmúlt két év kormányzási gyakorlata nem fedte választási ígéreteiket, új utakat, új módszereket keresnek.
Figyelemreméltó, hogy a négy hónapja tartó feszültségből se a fölényes többségben lévő kormánypárt, se a sokszínű ellenzék nem húzott hasznot. Macron személyes népszerűsége jóval elmarad attól, amit választási győzelmekor mértek, de a centristákkal szövetkező "elnöki párt" még mindig vezet. Se a három részre szakadt szocialisták, se a szélsőjobbra kacsintó republikánusok nem emésztették meg vereségüket. Új eszmék híján megelégedtek új, meglehetősen halvány politikusok kiállításával. Macron továbbra is tartja magát a "se nem bal, se nem jobb" elvéhez, de a meghirdetett haladó (progressiste) ideológiának és az ígért új jóléti államnak még körvonalai sem látszanak.
Kevés vigasz, hogy a hagyományos szociáldemokrácia bukásában magával rántotta a hagyományos neoliberalizmust is. A globalizáció nem vita tárgya, (majdnem) befejezett tény. Az ázsiai és afrikai migrációs hullámokat rendőri intézkedésekkel fékezni lehet, megállítani nem. A munkanélküliség valamit csökkent, de még mindig a kétszerese a szomszéd németországinak. Végül: hogyan lehet értelmezni azon milliók szavát, akik beszélni se tudnak?
Az elnök két közeli tanácsadója lemondott, hogy az új rend új ideológiáját kidolgozza. A kísérlet közhelyekbe fulladt. A közelgő EP-választáson mind a szocialisták, mind a republikánusok listáját politikusok híján filozófusok vezetik. Sárga mellény helyett Szókratész és Platón tógája? Két és félezer évvel ezelőtt a demokráciát a "harminc zsarnok" uralma követte!