Tamás Pál: Régi és új radikalizmusról

Publikálás dátuma
2019.04.07. 12:00
VARGA IMRE SZOBORPARKBA SZÁMŰZÖTT KUN BÉLA EMLÉKMŰVE
Fotó: Népszava
A Tanácsköztársaság 100. évfordulójával kapcsolatban most itthon az az igazán érdekes, ki illetve mely szervezetek tartózkodtak, vagy igyekeztek a látszat szerint a középtől balra nem megszólalni. A magyar pártvezetés 1938-39-es szovjetunióbeli likvidálása évtizedekig kihagyatta a Tanácsköztársaságot az állampárti magyar emlékezetpolitikáról. A rendszerváltás után legalább egy-másfél évtizedig pedig egy, még a 1920-as évek legelején megfogalmazott radikálisan jobboldali (sőt helyenként a pogromok nyelvét használó) narratíva vált a történetről a hazai  közbeszédben meghatározóvá. S mert a 90-es évek polgári oldalán ezzel frontálisan senki sem szállt szembe, a szocialisták és az akkor még létező szellemi infrastruktúrájuk – néhány részletet leszámítva – is hallgattak. Igazi átfogó, új (kritikai/nem kritikai) 1919-es modern monográfia azóta sem született. Korábban, az 1970-80-as években persze megjelent sok minden. Hajdu Tibor, az időszak legjelentősebb történésze meghatározó munkáit 1989 előtt írta.
Idén tavasszal a szocialista párt baloldali tagozata gyártott egy tanulmánygyűjteményt. TGM is írt újságcikket Lukács Györgyről és 1919-ről. Született még néhány helyi projekt. Igazán nem sok. Jövőre már nem fogunk az egészre emlékezni.
Nem Kun Béla-plakátos menetelésekről álmodok. De a magyar baloldal technikai dilemmáinak jó része már akkor, 1919-ben előbukkant. Egyébként a két, most talán összehasonlítható politikai rendszer, a lengyel és a magyar épp ekkoriban leginkább széttartó. A talán máig is ható akkori következményekről nem szoktunk beszélni. Lengyelországban akkor nem volt nemzeti összeomlás és Tanácsköztársaság - újraszületett a lengyel állam. Bár erről mostanában Pesten nem szoktak beszélni, de a 1920-as években ez a lengyel állam sokkal modernebb volt a magyarnál.

Önjáróbb lengyelek

Az 1918-20-as fotók tömegjelenetein a közép-európai belvárosok többsége mára felcserélhetővé vált. A tanácsköztársaságok, ahol egyáltalán voltak 1918 végén és 1919 elején - Mannheimben, Münchenben, Kielben, Brémában - belesimulnak a regió történetébe, Budapest a maga 133 napjával bírta legtovább. De ugyanazok a színek, gesztusok, ugyanaz a “városi nép” látszik a fényképeken. A weimari korszakról sokat tudunk, de arról, hogy közben nemcsak Csehszlovákia, hanem - ha kevésbé is - a lengyel társadalom is sokat modernizálódott, már kevesebbet. Érdekes, hogy az egyik mostani pesti Trianon-konferencián, ahol számtalan érdekes részlettel szolgáltak a század legfontosabb magyar fordulatáról, kifejezetten "az összeomlás politökonómiájáról” nem beszéltek. A rendszerszerű kudarcot egyszerűen nem vállaljuk. Megnyerhettek volna bárkit is szövetségesül a korabeli politikai elitek a modernizáció életben tartásához? Ellen-modernizációjukhoz partnert akkor sehogy sem találtak - Trianonból ez is következett.
Tévedünk, amikor Timothy Snyder nyomán azt hisszük a politika - akkor is, ma is - hullámokban változik. Hogy 1990-ben a hullámok Nyugatról Keletre tartottak és mosták alá a politikai építmények alapjait. Most pedig épp ellenkező mozgás figyelhető meg. A kádárizmus bomlásának 1988-89-ben nem volt köze a berlini fal leomlásához. Még akkor sem, ha a trabantos exodus kezelésében tulajdonképpen véletlenül közünk volt a nagy történethez. De nem Honeckerék robbantották fel a magyar rezsimet.
Persze Orbán hat Európára, de a lengyel mozgás ma önjáróbb, mint hisszük. A populizmus és a új autoritarizmus közötti különbségek nem elhanyagolhatóak, ha nem is írnak mindent felül. Lehet, még mindig nem veszem igazán komolyan Snydert, aki számára Orbán és Kaczynski nem csak Közép-Európa jövőjét jelentik, hanem egyenesen valamilyen innen származó exportváltozatot a nyugati jobboldal számára.
Nem tudjuk azt sem, mely radikalizmusnak lehet jobb befogadói környezete Nyugat-Európában. Magunkról tudjuk, hol álltunk a háború alatt, még ha azt is gondoljuk, ma ez már nem számít. Lehet, hogy így van, de nem tudjuk, milyen hatása volt mindennek a szövetségi rendszer átrendeződésére. A lengyelek különböző formákban harcoltak a szövetségi oldalon, még akkor is, ha a zsidók 1943-44-es lemészárlását figyelembe vesszük. Rólunk inkább hihették, megérdemeltük, hogy trófeák legyünk a szovjet oldalon. És mindettől függetlenül, nem tudjuk, milyen hatása lehet mindennek egy újabb európai integrációs hullámra.

Vége 1989-nek

Önmagában azzal sem érünk sokat, hogy Orbán még 2016-ban azt mondja valahol, hogy illiberális rendnek azt nevezzük, amelyben a liberálisok nem nyertek. A közép-európai poszt-89-es pártok olyan sokféleképpen tévedtek, hogy kudarcaikat semmiféleképpen nem nevezhetik ma komolyan “liberálisnak”. Ezek a 1989 előtti disszidens hálózatok, ha politikailag meg is buktak, kiiktathatatlanok az 1989 utáni közép-európai politikai rendszerekből. Lengyelországban hihették, hogy akárki is politizál, az ő vízióikra reagál. A magyar esetben az egykori disszidensekből baloldali technokraták ideiglenes útitársai lettek. E politikuscsapatok politikai nyelvükkel Magyarországon egyértelműen, a lengyeleknél részben önmagukat tévesztették meg. Rendszertanilag nem liberálisok, hanem inkább különbözőfajta radikálisok voltak, sajátos poszt-disszidensek. Hát akkor miért ne jelentkezhetnének helyükön akár most különféle új-liberális, nem az 1989 előtti ellenzékből kinövő formációk. Esetleg akkor már “nyugati liberálisok” és nem volt-disszidensek lennének.
Amit 2016-ban Orbán észrevesz, az nem a liberalizmus, hanem 1989 vége. Az 1989 utáni másfél évtizedben a XIX. századi lengyel, magyar nemzeti liberális konzervativizmusról itt amúgy nincs szó. Ahogy nyugat-európai pártközi kooperációkat irányító, koordinatív liberális pártokról sem. Megbuktak azok a politikai erők, amelyek azt hitték magukról, hogy az új rendszert ők csinálták. Akik biztosan azt hitték (akár jóakaratúan is), hogy aki előbb kezdte - jóval 89 előtt -, attól a többiek többet fognak tanulni.
Ezeket a radikalizmusokat nem nehéz meghatározni. Szigorú szerepekkel dolgoznak: ellenségek, szövetségesek, barátok, áldozatok. Könnyen begyakorolhatóak voltak, a többieket mindig könnyű címkézni. Húsz évig ezekből az alapváltozatokból mindent ki lehetett rakni. Átmenetek nem léteztek. Itt tulajdonképpen kétféle csapdahelyzetet látunk. A lengyelt, ahol 1976 (a KOR - a Munkásvédelmi Bizottság megalapítása) és 1989 között létrejön egy igazi politikai osztály, amely mindent megtanult, amit a föld alatt megtanulhatott. Ami persze, nem működött, amikor itt volt a szabadság, együtt kellett működni a többi politikai játékossal, akik hirtelen a színre léptek. A kooperációs zavar programozva volt. Hiába volt ott a sok tudás, tapasztalat, ha az nem az új sokpárti, eltérő hagyományú erőterekre volt méretezve.
Ezzel szemben másként működött a magyar 1989 utáni poszt-ellenzék és egy teljesen másféle kommunikációs zavart produkál. A magyar erőtérben az 1970-80-as évek fordulójától létezik egy néhány száz fős értelmiségi hálózat, amely cseh, lengyel konfliktusmintákat követ. Először igazán a csehszlovák Charta mozgalom technikáját használja, és sikeresen próbálkozik aláírásgyűjtéssel. Az elején a magyar belügy még nem biztos, mennyire kell ezt ellenzékinek értelmezni. Végül is attól, hogy cseh entellektüelekkel rokonszenveznek, Istenkém... De a magyar Szabad Európa adások ellenzékként beszélnek róluk, s végül a magyar belügy is kezdte annak kezelni őket. Nem mindenkivel és nem automatikusan, de sokakkal szemben kezdtek foglalkozási és publikációs tilalmakat érvényesíteni. Minden működni kezdett igazi kelet-európai rendőruralomként.
Valószínűleg szerepet játszott ebben az is, hogy a 70-es évek vége felé már a belügy is végképp le akarta építeni az 1956-57-ben létrehozott nagy létszámú politikai rendőrséget. A konszolidált Kádár-rendszerben már nem volt rájuk ekkora létszámban szükség, és a 60-as évek végétől több hullámban próbálták is őket apparátusi vagy pártmunkakörökbe áttelepíteni. Ezek a helyzetek, maga az egész korszak rosszul dokumentált. Nem tudjuk pontosan, milyen apparátusi ellenreakciók voltak, de valószínű, ahogy fogytak a szolgálatok, úgy erősödnek azok a próbálkozások, amelyek bizonyítani akarták, hogy egyre intenzívebb politikai elhárításra van szükség. Jelentős mértékű ellenzéki szerveződések azonban nem igazán voltak a piacon. S a politikai rendőrtiszteknek ebben a helyzetben nem lehetett annyira ellenükre, ha foglalkozniuk kellett egy új disszidens mozgalommal.

A posztdisszidens pártok bukása

Ugyanakkor véletlenül működni kezdtek a magyar értelmiségi piacon is az addig elsősorban a lengyel, orosz és csehszlovák értelmiségiek által használt formák, eszközök. Ezekből a Szabad Európa tűnt a legfontosabb “kollektív szervezőnek”. A magyar adásokat a 80-as években már nem zavarták, és az ott közölt tartalmakról szinte kockázat nélkül lehetett az értelmiségi nyilvánosságban beszélni. Az átmenet részleteivel nem foglalkozunk. De az urbánus disszidensek más csoportoknál korábban belevágva, gyorsabban pártosodva, vetélytársaiknál ismertebb médiaszemélyiségekkel, a Soros Alapítvány közvetlen támogatásával indultak, és ha az első választásokon nem is győztek, mint sok aktivistájuk remélte, azonban jelentős parlamenti képviseletre tettek szert. Tömegpárttá nem váltak, de voltak híveik, különösen antikommunista vidéki értelmiségi csoportokban. A történetet nem meséljük tovább, de a 90-es évektől a poszt-89-es hullám lassan kiment e párt alól, amely a 2000-es évek elejére le is épült, majd megszűnt.
A disszidensek magyar csoportja sem volt képes egy polgári párton keresztül betagozódni a rendszerbe. De kudarcuk semmiképpen sem jelenthette a liberális ideológiák bukását. A 90-es évek végétől lassan csatlakoztak hozzájuk fiatal liberális csoportok, akiknek azonban idejük, helyük, szervezettségük nem volt ahhoz, hogy az 1989-es vezetők bukását követően elindítsanak egy új liberális mozgalmat. Végül megjelent még egy alternatíva, egy új-baloldali. A disszidensek nem vállalhattak fel egy baloldali alternatívát. Előtörténetük is lehetetlenné tette akkor, de az idők változnak. És a baloldali radikalizmus könnyen léphet a poszt-disszidens radikalizmus helyére. A mai ellenzéki kis pártoknak ilyen strukturális szerepük nincs.
A 80-as évek végén a máshol kifejlesztett politikai eszközöknek (nyugati politikai rádióknak, kiterjedt szamizdatnak, engedetlenségi akciók hálózatának) ezzel együtt nálunk nem sikerült egy tömegbázisra épülő politikai osztályt létrehoznia. Lengyelországban mindez közismerten létezett, de végül új nyugat-európai típusú formációvá ott sem sikerült átépíteni. Sőt, a liberális politikai elit meglétéből, nálunk meg ezek hiányából következően radikális volt - a disszidensek megakadályozták az új polgári közép kiépülését.
A kétféle radikális kultúrának azonban volt egy közös eleme. Egy nyugati típusú pártkultúra tömegvilágképekre épít és nem vált hirtelenül oldalakat, szövetségeseket. Itt ennek pontosan a fordítottja történt sorozatban, s ezzel kétségtelenül rongálták azt a bizalmat, amire korábban még építhettek, s ez azután közvetlenül vezet(het)ett a poszt-disszidens pártok bukásához. A radikalizmus persze most sem tűnik el. Csak a disszidens jelmezek helyett másoknak lesz piacuk. Az Orbán-Kaczynski csapat egyszerre sokfajta érzelemmel szorítható ki. Ezeket pedig ki kellene kísérletezni. A lengyeleknél néhánynak a kontúrjai már láthatóak, nálunk még nem. Most az egykori poszt-disszidensek helyett új liberális és friss bal-radikális fogásokkal, hangsúlyokkal lehetne kísérletezni. Az ilyenekből érdekes koalíciók jöhetnek ki.
Szerző

Márton László: A sárga mellény mögött

Publikálás dátuma
2019.04.07. 09:00
A közvélemény a mozgalomnak rótta fel az agressziót
Fotó: ZAKARIA ABDELKAFI / AFP
Kezdetben a teljes népesség kétharmada rokonszenvezett velük, az EP-választáson csak 4 százalék támogatná listájukat.
Szombaton (március harmincadikán) huszadik alkalommal tüntettek a sárgamellényesek. Amikor tavaly novemberben berobbantak a francia politikába, háromszázezren voltak és a közvélemény kétharmada rokonszenvezett a mozgalommal. Manapság harminc-negyvenezer embert, azaz tízszer kevesebbet mozgósítanak, a rokonszenvezők aránya pedig 50 százalék alá esett. A lázadássá alakuló elégedetlenséget egy viszonylag jelentéktelen intézkedés (a gázolaj árának emelése, környezetvédelemre való hivatkozással) váltotta ki, ehhez járult a gazdagok vagyonadójának eltörlése és a nyugdíjasokra hárított adóteher elleni tiltakozás. Nem célom eldönteni: a kormánynak, a tüntetőknek vagy a spontán tiltakozást gyorsan manipuláló politikai pártoknak van-e igaza. A magyar elemzők nagy része megelégszik azzal, hogy Macronra és a francia elnök elődeire neoliberális címkét ragaszt, végletesen leegyszerűsítve egy többgyökerű, bonyolult jelenséget.

Állam által magára hagyott

A francia jóléti modell alapjait a II. világháború előtt Léon Blum népfrontos kormánya rakta le, majd a felszabadulás után több lépcsőben alakult ki. A negyvenes  évektől a hetvenes évekig, a három dicsőséges évtizednek (les trente glorieuses) nevezett időszakban teljesedett ki, de az új évezred hajnalán, elsősorban a globalizáció hatására válságba jutott. Mind a jobbközép elnökök (Giscard, Chirac, Sarkozy) mind a szocialista Hollande megkísérelték a hagyományos iparágak hanyatlását, az egyre terjedő munkanélküliséget liberális és keynes-i eszközök keverékével visszaszorítani – sikertelenül. Macron ezt a helyzetet örökölte és részben új receptekkel próbálkozik. Egyelőre halvány ideológiáját haladóként (progressiste) határozza meg, célja egy új jóléti állam megteremtése.
A politikai struktúra átalakulása sem Macronnal kezdődött. A kommunista párt a Szovjetunió felbomlásával párhuzamosan leépült, mára jelentéktelenné vált. A szocialista párt klánjai több energiát fektettek egymás megsemmisítésébe, mint a kormányzásba, Sarkozy jobbközép pártja csak követte példájukat. A növekvő munkanélküliséggel a szakszervezetek is egyre erőtlenebbé váltak. Ezzel a mindenkori hatalom, a választók (és nem választók) közötti közvetítő szervek, ha nem is szűntek meg, gyengék, gyakran láthatatlanok maradtak.
A mozgalom kirobbanása és felszínen maradása a politikusokat és az elemzőket egyaránt meglepte, máig nem tárták fel a mozgalomban résztvevők motivációt. Annyit tudni, hogy a sárga mellények viselőit sem az osztálystruktúra, sem a regionális megoszlás nem különbözteti meg a francia társadalom más rétegeitől. Az üzemanyag-adó emelése azért válthatott ki heves reakciót, mert a nagyvárosok perifériájára szorult, a lakbéreket és/vagy ingatlanárakat megfizetni képtelen rétegeket sújtotta. Ennél is többet mond a felmérés, amelyből kiderül, hogy a sárgamellényesek kiszolgáltatottnak, az állam által magára hagyottnak érzik magukat, ugyanakkor rendkívül bizalmatlanok a hivatásos politikusokkal és a pártokkal szemben.

Tudatos szervezetlenség

Ez teszi érthetővé, hogy az immár négy hónapja tartó tiltakozásokat elsősorban a tudatos szervezetlenség jellemzi. Elutasítanak minden szervezett formát, nincs ismert vezetőségük, se szóvivőjük, nincs aki bejelentse tüntetéseiket, a pártoktól és a szakszervezetektől eltérően nincs rendezőgárdájuk se, a tüntetésekhez csatlakozó vandálok tetteinek következményeit nem vállalják. Az utóbbi időben, a "hagyományos" pártokhoz hasonlóan klánosodtak, a különböző csoportok sértegetik, rágalmazzák egymást. Az eredmény: noha kezdetben a teljes népesség kétharmada rokonszenvezett velük, egyetértett követeléseikkel, az európai parlamenti választásokon csak 4 százalék támogatná listájukat.
A mozgalom legsúlyosabb terhe az utcai erőszak megjelenése. Franciaországban a tüntetés alkotmányos jog, a legkülönbözőbb szervezetek élnek vele. A tüntetések gyakran hangosak, de békések, atrocitásokra a legritkábban kerül sor (1968 májusában milliók vettek részt a tüntetéseken, amelyeknek egyetlen, balesetben elhunyt áldozata volt). A rendőri ellenlépések is általában visszafogottak voltak. A sárgamellényesek tüntetéseit a legelsőtől kezdve a rombolás jellemzi. Eleinte "csak"utcai tárgyakat, lámpákat, buszmegállókat törtek össze, de néhány hét után a számukra a kapitalizmust képviselő McDonald’s éttermek, a pénzautomaták, a bankok, majd mindenféle üzletek, még a szatócsboltok kirakatai is sorra kerültek. Később egy - az államhatalmat képviselő - prefektúrát is felgyújtottak, egy minisztérium kapuját úthengerrel törték be. Az autópályákon felállított radarok többségét használhatatlanná tették, a fizetőkapukat megrongálták.
Ezeket a jelenségeket nagyon nagy jóindulattal periferikusnak is tekinthetjük, mert a tüntetők töredéke követte el, a közvélemény azonban a mozgalom terhére írta. Jóval súlyosabb a feketébe öltözött, maszkot viselő bűnbandák megjelenése. Általában a tüntetők utolsó soraiban rejtőznek, kirakatokat törnek be, kirabolják az üzleteket. A sárgamellényesekkel ellentétben jól szervezett és felszerelt csoportokat képeznek. A sárgamellényesek képtelenek és nem is hajlandók saját rendezőgárdát felállítani, a rendőrség általában késve érkezik.
Négy hónap óta nemcsak a Diadalív környéke és a Champs-Élysées válik hétvégeken csatatérré, de a nagyobb, ún. regionális fővárosok után már a kisebb városok főutcái is könnygázzal telnek meg, lángolnak az üzletek, a járda az összezúzott kirakatok törmelékével terített. A politikai szélsőségek is kihasználják a ritkán visszatérő alkalmat. A tüntetéseken szaporodnak az antiparlamentáris jelszavak, a kétharmados többséggel megválasztott államfő távozását követelő transzparensek. A 30 százalékon álló Marine le Pen arányos választási rendszerért áhítozik. Két héttel ezelőtt Alain Finkielkraut akadémikust néhány sárgamellényes inzultálta, de a zsidózásból kijutott a mozgalom egyik (vöröshajú) kezdeményezőjének is.
A közvélemény az életszínvonalat, vásárlóerőt illető követeléseiket jogosnak, kielégítésüket lehetségesnek tartja. Bármilyen oldalról közelítjük meg a politikát, botrány, hogy a világ ötödik gazdaságában kilencmillió ember, a lakosság mintegy 15 százaléka él a nyomorküszöb alatt. Macron gyors intézkedéseit, mint a minimálbér 100 eurós emelése, elégedetten fogadták, de strukturális változások nélkül a nyomor újratermelődik.
Jóval veszélyesebbek a valószínűleg kívülről súgott politikai követelések: az eddig a köztársasági elnök jogkörébe tartozó népszavazás rendszeresítése, a képviselők visszahívhatósága és a szavazatarányos választási rendszer. Külön-külön mindhárom ötlet megvalósítható, együttesen az V. köztársaság végét, kormányozhatatlanságot jelentenének és utat nyithatnak a nemzetmentő diktátorjelölteknek.
Nemcsak Párizs, de szinte az ös�- szes francia város főutcáját ellepték a csökkenő létszámú tiltakozók
Fotó: ERIC FEFERBERG / AFP

Új utakat keresnek?

Az elnök és a kormány ellenlépésként "nagy vitasorozatot" kezdeményezett. Macron és Édouard Philippe miniszterelnök költséget és fáradtságot nem kímélve bevetették magukat. Polgármesterekkel, regionális képviselőkkel, egyetemistákkal, nyugdíjasokkal találkoztak, most, a vitaidőszak végén a több százezer követelés és ötlet feldolgozása folyik. Objektív, mindenre kiterjedő elemzést és rövidtávon megvalósítható javaslatokat ígérnek. Úgy is mondhatnánk, elismerték, hogy az elmúlt két év kormányzási gyakorlata nem fedte választási ígéreteiket, új utakat, új módszereket keresnek.
Figyelemreméltó, hogy a négy hónapja tartó feszültségből se a fölényes többségben lévő kormánypárt, se a sokszínű ellenzék nem húzott hasznot. Macron személyes népszerűsége jóval elmarad attól, amit választási győzelmekor mértek, de a centristákkal szövetkező "elnöki párt" még mindig vezet. Se a három részre szakadt szocialisták, se a szélsőjobbra kacsintó republikánusok nem emésztették meg vereségüket. Új eszmék híján megelégedtek új, meglehetősen halvány politikusok kiállításával. Macron továbbra is tartja magát a "se nem bal, se nem jobb" elvéhez, de a meghirdetett haladó (progressiste) ideológiának és az ígért új jóléti államnak még körvonalai sem látszanak.
Kevés vigasz, hogy a hagyományos szociáldemokrácia bukásában magával rántotta a hagyományos neoliberalizmust is. A globalizáció nem vita tárgya, (majdnem) befejezett tény. Az ázsiai és afrikai migrációs hullámokat rendőri intézkedésekkel fékezni lehet, megállítani nem. A munkanélküliség valamit csökkent, de még mindig a kétszerese a szomszéd németországinak. Végül: hogyan lehet értelmezni azon milliók szavát, akik beszélni se tudnak?
Az elnök két közeli tanácsadója lemondott, hogy az új rend új ideológiáját kidolgozza. A kísérlet közhelyekbe fulladt. A közelgő EP-választáson mind a szocialisták, mind a republikánusok listáját politikusok híján filozófusok vezetik. Sárga mellény helyett Szókratész és Platón tógája? Két és félezer évvel ezelőtt a demokráciát a "harminc zsarnok" uralma követte!

Szegőfi Ákos: Lovagok, udvari bolondok és tömegmészárlás

Publikálás dátuma
2019.04.07. 08:00

Fotó: Peter Adones / Anadolu Agency/AFP
Azon mechanizmusokról lesz szó, amelyekkel az „új jobboldal” tevőlegesen hozzájárul az erőszak kialakulásához. Ideje beszélni a felelősségről, arról a politikai nyelvezetről és közegről, amely szavazatok és támogatás fejében elősegíti a szélsőségessé válást
A christchurch-i, a pittsburgh-i vagy éppen a tatárszentgyörgyi gyilkosok tetteit jobboldali részről hallgatás fogadja. Olyan vallási felekezethez vagy kisebbséghez tartozó embereket öltek halomra, akiket ideológiai indíttatásból amúgy sem kedvelnek. A merénylet után néhány nappal személytelen, a (nagybetűs) Erőszakot elítélő részvétnyilvánításokat tesznek közzé, miközben lázas működésbe kezd az immunrendszer, hogy olyan magyarázatot kreáljon, amiben a jobboldalnak nem jut semmi felelősség. Kedvelt módszer az összeesküvés-elméletek, a „gyanús körülmények” hangsúlyozása. Az ezt hangoztatók szerint a támadás nem is azon ártatlanok ellen irányult, akiktől kegyetlen és értelmetlen módon elrabolták az életüket, hanem a jobboldal ellen folytatott titkosszolgálati-idegenhatalmi akcióról beszélnek. E módszer alkalmazásához hőpajzs-vastagságú arcbőr szükségeltetik. Ennek hiányában gyakran fordulnak egy másik, jóval divatosabb módszerhez: az elkövető(k) feltételezett elmebajára való hivatkozáshoz. A tetteseket „magányos farkasnak”, vagy „beteg embernek” bélyegzik, azt sugallva, hogy egyedi, ritka, és kiszűrhetetlen problémáról van szó, aminek semmi köze az agresszív, kirekesztő ideológiához. Hiszen kukacos almák mindenhol akadnak.
A társadalomtudományok kezdetben általában abból indultak ki, hogy nemzetiszocializmus és a fehér felsőbbrendűség tanait maguknak valló emberek betegek. Narcisztikus személyiségtorzulásuk van, ami visszavezethető valamilyen freudi értelemben vett megoldatlan gyermekkori komplexusra. Ez a megközelítés fenntarthatatlannak bizonyult: a társadalomban nem élnek akkora számban személyiségzavarban szenvedő egyének, hogy magyarázni tudjuk velük a nácizmushoz mérhető tömegmozgalmakat. A későbbi csoportlélektani kutatások a szociális normákra, a felelősség lebegtetésére koncentráltak, valamint igyekezték meghatározni azokat a környezeti alapállásokat, amik elősegíthetik a radikalizálódást. Következtetéseiket körülbelül így lehetne összefoglalni: „ami nem öl meg, az radikalizál”. Szegénység, alacsony iskolázottság, gyermekkori abúzus, társadalmi sikertelenség; néhány azon tényezők közül, amelyek fogékonnyá tesznek a radikális propagandára. Vaszilij Grosszman haditudósító a 40-es években írta le nézetet: „egész nemzetek keresik sikertelenségeik kulcsát a világzsidóság összeesküvésében.” A klasszikus megközelítés még mindig divatos. Még mindig íródnak cikkek – nem csak jobboldali portálokon – arról, hogy milyen gyerekkori traumában osztozik a norvég tömeggyilkos Breivik és a christchurchi lövöldöző Brenton Tarrant. A környezeti faktorokra való mutogatás a „minden náci elmebeteg” teóriát a „minden neonáci sikertelen és ostoba” – urbánus körökben hozzáteszik még azt is, hogy: „vidéki” – teóriára cserélte. Ennek finomabb változata arról szól, hogy a szélsőjobbos fiatalokat félrevezették, ami ironikusan rímel arra, ahogyan az összeesküvés-hívők a társadalmat szemlélik.

Új platformok, régi ideológiák

Ennek a cikknek nem célja az untig ismételt egyéni változók sokadik összegzése. Helyette azon mechanizmusokról lesz szó, amelyekkel az „új jobboldal” tevőlegesen hozzájárul az erőszak kialakulásához. Ideje beszélni a felelősségről, arról a politikai nyelvezetről és közegről, amely szavazatok és támogatás fejében elősegíti a szélsőségessé válást. A klasszikus nézetben a hangsúly egy elnyomó rendszeren és annak egyirányú propagandáján volt, de az olyan merényletek nyomán, mint például a pittsburghi zsinagógában elkövetett mészárlás, a figyelem az anonim fórumok és a politikai influenszerek felé fordult.
A fórumokon történő radikalizáció két okból is sikeres. Az egyik a névtelenség. Az álnéven kommentelés lehetőséget ad, hogy olyan véleményeket is megosszunk, amelyeket a társadalmi normák miatt nem akaródzik személyesen elismerni. Ezt felfoghatjuk egyfajta elszigetelt helyen történő kísérletezésként is – mint mikor a gyerekek titokban összegyűlnek, hogy a szüleik figyelő tekintetétől távol felrobbantsanak egy békát. A másik a közösségi élmény. Egy tanárom néhány évvel ezelőtt egy konferencián fiatal MIÉP-esekkel találkozott. Elmondása szerint a pártnak gyakorlatilag semmi támogatottsága nem volt már, de a közösséghez tartozás szükséglete felülírta a lenézett csoporttagságból fakadó hátrányokat, ezért a tagok a társadalom megvetése ellenére is összetartottak. A radikális kommentoldalak látogatói is gyakran tisztában vannak vele, hogy megvetendő véleményt képviselnek, de az interneten keresztül hozzájuk hasonló társakat találnak, ami felülírja a normáknak való megfelelni akarást.

A radikalizálódás csalétkei: a mémek

Manapság a radikalizmus határán imbolygók hatalmas lökést kaptak a szélsőjobb beszédmódjának politikai fősodorba emelkedésével, ami részben a muszlimellenes retorika újraélesztése miatt is lett sikeres. A muszlim-ellenesség társadalmi elfogadottsága jóval nagyobb, mint az antiszemitizmusé, és a marginalizált radikális pártok ezen retorika alkalmazásával szalonképessé varázsolták magukat. Álhírekkel, mémekkel és trollkodással fokozzák azt a mentalitást, amit a „morális pánik” kifejezéssel írhatnánk le legjobban, miközben semmilyen innovatív javaslatuk nincs valódi problémák megoldására.
Kis túlzással azt lehet állítani, hogy a „meztelen” szélsőjobboldali propagandát a társadalom többsége, ha nem is tudja feltétlen elmagyarázni, de felismerni felismeri, így kezdetben a régi mondandót – „mindenkit jó gyűlölni, aki nem olyan, mint mi” – újfajta jelmezbe öltöztetik. Ez a jelmez, bármily különösen hangzik is, az udvari bolond jelmeze. Shakespeare-i hagyományokat követve az udvari bolond vicces és kotnyeles. Kimondhat olyasmiket is, amiket a történet többi archetipikus szereplője tabunak tart, bár titokban „mindenki” szeretne beszélni róla. Teli szájjal nevetve figurázhatja ki a politikai korrektség tanait és az ezeket propagáló hatalmi szereplőket. Mesélhet összekacsintóan rasszista vagy hímsoviniszta vicceket, miközben a többiek a megdöbbenéstől csak tátogni tudnak. Jelenleg a mémeket mesélő, arctalan udvari bolond figurája osztogatja a jegyeket a szélsőjobboldali rémségek cirkuszába. Az általa kínált narratíva úgymond „felszabadítja” a vele azonosulókat, akik úgy érezhetik, hogy „valaki végre kimondja, amit mindenki gondol.”
A radikalizálódás az udvari bolond vezetésével apró lépésekben történik. Kísérletezéssel, sokszor barátságokkal. Potenciális merénylőnk, „Q”, viccesnek és szabadosnak érzékelt politikai üzenetekkel kerül kapcsolatba, vagy éppen célozzák meg egy közösségi oldalon. Néhány ilyen alkalom után Q megosztja ezeket és rájön, hogy egy közösség tagjai pozitívan reagálnak rá, és további tartalmat mutatnak neki, ami rezonál Q egyes érzelmeire. Felkeres névtelen fórumokat, fokozatosan halad a nyilvánvalóan szélsőjobboldali tartalmak felé, amelyek a rajzfilmfigurák jelmezében még mindig elfogadhatónak tűnnek. Q elsajátít egyfajta gúnyos konspiratív gondolkodást. A fórumon arra is biztatják, hogy semmiképp ne higgyen a többség által használt híroldalaknak, hanem legyen „felvilágosult”, használjon alternatív – vagyis szélsőjobboldali perspektívából íródott – forrásokat. Ezeken még több mémmel és viccel ismerkedik meg, a visszhangkamra falai pedig egyre vastagabbá válnak Q körül.

A red pilling fontossága

A szélsőjobboldali fórumok látogatói a digitális oknyomozó oldal, a Bellingcat próbakutatásai alapján különleges jelentőséget tulajdonítanak a „red pilling” pillanatának. A red pill, vagyis a vörös tabletta szimbólumát az 1999-es Mátrix filmből kölcsönözték. Különös, hogy a szélsőjobboldal mennyire tele van az ehhez hasonló, kontextusából kiragadott popkulturális utalásokkal. A jelenetben a főszereplőnek felajánlanak egy piros tablettát (és egy kéket), amit bevéve megtudja az igazságot a világról. A red pilling a szélsőjobboldali zsargonban annak elfogadását jelenti, hogy a világ a zsidó elit irányítása alatt áll. Mire eddig eljutnak, a delikvensek több ezer vicceskedő mémet láttak már antiszemita tartalommal, amelyek fokozatosan építették fel bennük azt a torz érzékelést, hogy tényleg minden a zsidók befolyása alatt áll, hogy a feketék a fehérek elpusztítására törnek, vagy hogy létezik egy keresztényellenes mesterterv stb.
Az olyan fórumhalmazok mint az 8chan, iránytűként szolgálnak a közösség hangadóinak: több milliós feliratkozószámmal rendelkező Youtube-csatornák felé mutatnak, ahol pszeudo-értelmiségiek és politikusok igazolják az elméleteket (mindezt jó pénzért cserébe.) Q-ra megerősítő hatással van a feliratkozók száma, az előadásmód és a profi háttértechnika is. Egyes fórumozók Donald Trump hatalomba emelkedését tartják saját red pilling pillanatuknak – ekkor fogadták el, hogy Amerika egy globális faji összeesküvés hálójába került, ahonnan az új elnök mutatja a kiutat. Ha magyarországi példát kellene keresnünk, valószínűleg a menekültválság környékén, vagy a Soros-kampány kezdetén lenne érdemes kutakodni hasonló pillanatok után. A menekültek mesterséges feltartóztatása a Keleti pályaudvarnál, illetve az ott készült képsorok kontextusból történő kiragadása red pilling lehetett sok honfitársunk számára, akik akarva-akaratlan úgy érzékelték, hogy a „fehér Európa” ostrom alatt áll. Később a NER médiagépezete – kis külföldi segítséggel –összeházasította a bevándorlást egy antiszemita összeesküvés-elmélettel.

Teuton romantika

A szélsőjobboldali közösségbe felvételt nyerő Q megismer egy saját mitológiával és epikus jelentéstartalommal rendelkező küldetést – ami bizonyos hasonlóságot mutat a teuton romantikával operáló náci mitológiával is. A „felébredettek” feladata ebben a mitológiában a lepel lerántása az őket elnyomó uralomról, az uralom megszüntetése, a „fehérek” jogainak biztosítása. Az agresszió szükségességét egy régi tétel alapján igazolják: a nem-fehér lakosság ellen elkövetett merényletek sorozatával „fajok közti” polgárháborút lehet kirobbantani. Ennek a nonszensz teóriának a szellemében vett magához fegyvert Dylann Roof, aki kilenc embert lőtt agyon a dél-karolinai Charleston egy metodista templomban. A faji polgárháború kirobbantása érdekében végzett ki ötven embert Új-Zélandon Brenton Tarrant és a magyar romagyilkosságok elkövetői is rasszista indulatok elszabadításában reménykedtek, mikor cigány családokra támadtak. Tarrant esete jellegzetes: manifesztumából kitűnik, mennyire meg akart felelni annak az új jobboldali folklórnak, amelynek lelkes követője volt. Az élő közvetítéssel és az összefirkált fegyverekkel rettentő videójátékot kreált egy tömeggyilkosságból. Kommentjei és megnyilvánulásai az új jobboldal konspirációelméleteinek, mémjeinek és közkedvelt álhíreinek zavaros mosléka. Tarrant radikalizmusa különösnek tűnhet, mert világlátott ember, aki az utóbbi éveket utazgatással töltötte.

Eltorzult valóságérzékelés

Szeretnénk azt hinni, hogy a kulturális levegőváltozás enyhítő hatással van az előítéletekre, ez azonban csak bizonyos esetekben igaz. Hogy egy radikális példát említsünk, a politikai iszlám és a modern dzsihád nagyapja, Szajjid Kutb (Qutb - a Muszlim Testvéiség ideológiájának elméleti megalapozója - a szerk.) fiatal diákként éveket töltött az Egyesült Államok legjobb egyetemein, Victor Hugo-t és Shelley-t olvasott. Hazatérése után nem sokkal megírta saját manifesztumát, a Mérföldkövek-et, amiben előrevetítette a Nyugat pusztulásának szükségességét, illetve Korán-(félre)értelmezéseivel megágyazott olyan szélsőséges szervezeteknek, mint a Muszlim Testvériség, az al-Kaida vagy az ISIS.
Tarrant szintén sokat utazott, de Kutbhoz hasonlóan tapasztalatait kizárólag saját szélsőséges nézeteinek igazolására használta fel. A folklórt nem ismerők számára érthetetlen szimbólumkatyvaszt hozott létre, puskájára középkori magyar neveket firkált, közben szerb muszlimellenes dalokat hallgatott. Dylann Roof a rodéziai (Zimbabwe) bozótháború apartheid-párti katonáinak felségjelvényeit varrta a dzsekijére. Az elkövetők az internet keresőszoftvereit és algoritmusait használták fel saját szélsőséges nézeteik elmélyítésére. A kapocs a mindenhonnan összehalászott, eklektikus szimbólumok között az az új jobboldali világnézet, ami egyszerre kínál leegyszerűsített magyarázatot a világ működésére és igazolja az agressziót. Ennek a világnézetnek a képviselői most hallgatnak, vagy motyognak pár szót. Tevékenységük ékes bizonyítéka, hogy a világnézet annyira eltorzította Tarrant valóságérzékelését, hogy ő maga úgy hiszi, néhány éven belül – Nelson Mandelához hasonlóan  – őt is szabadon fogják engedni és Nobel-békedíjat kap a gyilkosságokért.
Szerző