A Tanácsköztársaság 100. évfordulójával kapcsolatban most itthon az az igazán érdekes, ki illetve mely szervezetek tartózkodtak, vagy igyekeztek a látszat szerint a középtől balra nem megszólalni.
A magyar pártvezetés 1938-39-es szovjetunióbeli likvidálása évtizedekig kihagyatta a Tanácsköztársaságot az állampárti magyar emlékezetpolitikáról. A rendszerváltás után legalább egy-másfél évtizedig pedig egy, még a 1920-as évek legelején megfogalmazott radikálisan jobboldali (sőt helyenként a pogromok nyelvét használó) narratíva vált a történetről a hazai közbeszédben meghatározóvá. S mert a 90-es évek polgári oldalán ezzel frontálisan senki sem szállt szembe, a szocialisták és az akkor még létező szellemi infrastruktúrájuk – néhány részletet leszámítva – is hallgattak. Igazi átfogó, új (kritikai/nem kritikai) 1919-es modern monográfia azóta sem született. Korábban, az 1970-80-as években persze megjelent sok minden. Hajdu Tibor, az időszak legjelentősebb történésze meghatározó munkáit 1989 előtt írta.
Idén tavasszal a szocialista párt baloldali tagozata gyártott egy tanulmánygyűjteményt. TGM is írt újságcikket Lukács Györgyről és 1919-ről. Született még néhány helyi projekt. Igazán nem sok. Jövőre már nem fogunk az egészre emlékezni.
Nem Kun Béla-plakátos menetelésekről álmodok. De a magyar baloldal technikai dilemmáinak jó része már akkor, 1919-ben előbukkant. Egyébként a két, most talán összehasonlítható politikai rendszer, a lengyel és a magyar épp ekkoriban leginkább széttartó. A talán máig is ható akkori következményekről nem szoktunk beszélni. Lengyelországban akkor nem volt nemzeti összeomlás és Tanácsköztársaság - újraszületett a lengyel állam. Bár erről mostanában Pesten nem szoktak beszélni, de a 1920-as években ez a lengyel állam sokkal modernebb volt a magyarnál.
Önjáróbb lengyelek
Az 1918-20-as fotók tömegjelenetein a közép-európai belvárosok többsége mára felcserélhetővé vált. A tanácsköztársaságok, ahol egyáltalán voltak 1918 végén és 1919 elején - Mannheimben, Münchenben, Kielben, Brémában - belesimulnak a regió történetébe, Budapest a maga 133 napjával bírta legtovább. De ugyanazok a színek, gesztusok, ugyanaz a “városi nép” látszik a fényképeken. A weimari korszakról sokat tudunk, de arról, hogy közben nemcsak Csehszlovákia, hanem - ha kevésbé is - a lengyel társadalom is sokat modernizálódott, már kevesebbet. Érdekes, hogy az egyik mostani pesti Trianon-konferencián, ahol számtalan érdekes részlettel szolgáltak a század legfontosabb magyar fordulatáról, kifejezetten "az összeomlás politökonómiájáról” nem beszéltek. A rendszerszerű kudarcot egyszerűen nem vállaljuk. Megnyerhettek volna bárkit is szövetségesül a korabeli politikai elitek a modernizáció életben tartásához? Ellen-modernizációjukhoz partnert akkor sehogy sem találtak - Trianonból ez is következett.
Tévedünk, amikor Timothy Snyder nyomán azt hisszük a politika - akkor is, ma is - hullámokban változik. Hogy 1990-ben a hullámok Nyugatról Keletre tartottak és mosták alá a politikai építmények alapjait. Most pedig épp ellenkező mozgás figyelhető meg. A kádárizmus bomlásának 1988-89-ben nem volt köze a berlini fal leomlásához. Még akkor sem, ha a trabantos exodus kezelésében tulajdonképpen véletlenül közünk volt a nagy történethez. De nem Honeckerék robbantották fel a magyar rezsimet.
Persze Orbán hat Európára, de a lengyel mozgás ma önjáróbb, mint hisszük. A populizmus és a új autoritarizmus közötti különbségek nem elhanyagolhatóak, ha nem is írnak mindent felül. Lehet, még mindig nem veszem igazán komolyan Snydert, aki számára Orbán és Kaczynski nem csak Közép-Európa jövőjét jelentik, hanem egyenesen valamilyen innen származó exportváltozatot a nyugati jobboldal számára.
Nem tudjuk azt sem, mely radikalizmusnak lehet jobb befogadói környezete Nyugat-Európában. Magunkról tudjuk, hol álltunk a háború alatt, még ha azt is gondoljuk, ma ez már nem számít. Lehet, hogy így van, de nem tudjuk, milyen hatása volt mindennek a szövetségi rendszer átrendeződésére. A lengyelek különböző formákban harcoltak a szövetségi oldalon, még akkor is, ha a zsidók 1943-44-es lemészárlását figyelembe vesszük. Rólunk inkább hihették, megérdemeltük, hogy trófeák legyünk a szovjet oldalon. És mindettől függetlenül, nem tudjuk, milyen hatása lehet mindennek egy újabb európai integrációs hullámra.
Vége 1989-nek
Önmagában azzal sem érünk sokat, hogy Orbán még 2016-ban azt mondja valahol, hogy illiberális rendnek azt nevezzük, amelyben a liberálisok nem nyertek. A közép-európai poszt-89-es pártok olyan sokféleképpen tévedtek, hogy kudarcaikat semmiféleképpen nem nevezhetik ma komolyan “liberálisnak”. Ezek a 1989 előtti disszidens hálózatok, ha politikailag meg is buktak, kiiktathatatlanok az 1989 utáni közép-európai politikai rendszerekből. Lengyelországban hihették, hogy akárki is politizál, az ő vízióikra reagál. A magyar esetben az egykori disszidensekből baloldali technokraták ideiglenes útitársai lettek. E politikuscsapatok politikai nyelvükkel Magyarországon egyértelműen, a lengyeleknél részben önmagukat tévesztették meg. Rendszertanilag nem liberálisok, hanem inkább különbözőfajta radikálisok voltak, sajátos poszt-disszidensek. Hát akkor miért ne jelentkezhetnének helyükön akár most különféle új-liberális, nem az 1989 előtti ellenzékből kinövő formációk. Esetleg akkor már “nyugati liberálisok” és nem volt-disszidensek lennének.
Amit 2016-ban Orbán észrevesz, az nem a liberalizmus, hanem 1989 vége. Az 1989 utáni másfél évtizedben a XIX. századi lengyel, magyar nemzeti liberális konzervativizmusról itt amúgy nincs szó. Ahogy nyugat-európai pártközi kooperációkat irányító, koordinatív liberális pártokról sem. Megbuktak azok a politikai erők, amelyek azt hitték magukról, hogy az új rendszert ők csinálták. Akik biztosan azt hitték (akár jóakaratúan is), hogy aki előbb kezdte - jóval 89 előtt -, attól a többiek többet fognak tanulni.
Ezeket a radikalizmusokat nem nehéz meghatározni. Szigorú szerepekkel dolgoznak: ellenségek, szövetségesek, barátok, áldozatok. Könnyen begyakorolhatóak voltak, a többieket mindig könnyű címkézni. Húsz évig ezekből az alapváltozatokból mindent ki lehetett rakni. Átmenetek nem léteztek. Itt tulajdonképpen kétféle csapdahelyzetet látunk. A lengyelt, ahol 1976 (a KOR - a Munkásvédelmi Bizottság megalapítása) és 1989 között létrejön egy igazi politikai osztály, amely mindent megtanult, amit a föld alatt megtanulhatott. Ami persze, nem működött, amikor itt volt a szabadság, együtt kellett működni a többi politikai játékossal, akik hirtelen a színre léptek. A kooperációs zavar programozva volt. Hiába volt ott a sok tudás, tapasztalat, ha az nem az új sokpárti, eltérő hagyományú erőterekre volt méretezve.
Ezzel szemben másként működött a magyar 1989 utáni poszt-ellenzék és egy teljesen másféle kommunikációs zavart produkál. A magyar erőtérben az 1970-80-as évek fordulójától létezik egy néhány száz fős értelmiségi hálózat, amely cseh, lengyel konfliktusmintákat követ. Először igazán a csehszlovák Charta mozgalom technikáját használja, és sikeresen próbálkozik aláírásgyűjtéssel. Az elején a magyar belügy még nem biztos, mennyire kell ezt ellenzékinek értelmezni. Végül is attól, hogy cseh entellektüelekkel rokonszenveznek, Istenkém... De a magyar Szabad Európa adások ellenzékként beszélnek róluk, s végül a magyar belügy is kezdte annak kezelni őket. Nem mindenkivel és nem automatikusan, de sokakkal szemben kezdtek foglalkozási és publikációs tilalmakat érvényesíteni. Minden működni kezdett igazi kelet-európai rendőruralomként.
Valószínűleg szerepet játszott ebben az is, hogy a 70-es évek vége felé már a belügy is végképp le akarta építeni az 1956-57-ben létrehozott nagy létszámú politikai rendőrséget. A konszolidált Kádár-rendszerben már nem volt rájuk ekkora létszámban szükség, és a 60-as évek végétől több hullámban próbálták is őket apparátusi vagy pártmunkakörökbe áttelepíteni. Ezek a helyzetek, maga az egész korszak rosszul dokumentált. Nem tudjuk pontosan, milyen apparátusi ellenreakciók voltak, de valószínű, ahogy fogytak a szolgálatok, úgy erősödnek azok a próbálkozások, amelyek bizonyítani akarták, hogy egyre intenzívebb politikai elhárításra van szükség. Jelentős mértékű ellenzéki szerveződések azonban nem igazán voltak a piacon. S a politikai rendőrtiszteknek ebben a helyzetben nem lehetett annyira ellenükre, ha foglalkozniuk kellett egy új disszidens mozgalommal.
A posztdisszidens pártok bukása
Ugyanakkor véletlenül működni kezdtek a magyar értelmiségi piacon is az addig elsősorban a lengyel, orosz és csehszlovák értelmiségiek által használt formák, eszközök. Ezekből a Szabad Európa tűnt a legfontosabb “kollektív szervezőnek”. A magyar adásokat a 80-as években már nem zavarták, és az ott közölt tartalmakról szinte kockázat nélkül lehetett az értelmiségi nyilvánosságban beszélni. Az átmenet részleteivel nem foglalkozunk. De az urbánus disszidensek más csoportoknál korábban belevágva, gyorsabban pártosodva, vetélytársaiknál ismertebb médiaszemélyiségekkel, a Soros Alapítvány közvetlen támogatásával indultak, és ha az első választásokon nem is győztek, mint sok aktivistájuk remélte, azonban jelentős parlamenti képviseletre tettek szert. Tömegpárttá nem váltak, de voltak híveik, különösen antikommunista vidéki értelmiségi csoportokban. A történetet nem meséljük tovább, de a 90-es évektől a poszt-89-es hullám lassan kiment e párt alól, amely a 2000-es évek elejére le is épült, majd megszűnt.
A disszidensek magyar csoportja sem volt képes egy polgári párton keresztül betagozódni a rendszerbe. De kudarcuk semmiképpen sem jelenthette a liberális ideológiák bukását. A 90-es évek végétől lassan csatlakoztak hozzájuk fiatal liberális csoportok, akiknek azonban idejük, helyük, szervezettségük nem volt ahhoz, hogy az 1989-es vezetők bukását követően elindítsanak egy új liberális mozgalmat. Végül megjelent még egy alternatíva, egy új-baloldali. A disszidensek nem vállalhattak fel egy baloldali alternatívát. Előtörténetük is lehetetlenné tette akkor, de az idők változnak. És a baloldali radikalizmus könnyen léphet a poszt-disszidens radikalizmus helyére. A mai ellenzéki kis pártoknak ilyen strukturális szerepük nincs.
A 80-as évek végén a máshol kifejlesztett politikai eszközöknek (nyugati politikai rádióknak, kiterjedt szamizdatnak, engedetlenségi akciók hálózatának) ezzel együtt nálunk nem sikerült egy tömegbázisra épülő politikai osztályt létrehoznia. Lengyelországban mindez közismerten létezett, de végül új nyugat-európai típusú formációvá ott sem sikerült átépíteni. Sőt, a liberális politikai elit meglétéből, nálunk meg ezek hiányából következően radikális volt - a disszidensek megakadályozták az új polgári közép kiépülését.
A kétféle radikális kultúrának azonban volt egy közös eleme. Egy nyugati típusú pártkultúra tömegvilágképekre épít és nem vált hirtelenül oldalakat, szövetségeseket. Itt ennek pontosan a fordítottja történt sorozatban, s ezzel kétségtelenül rongálták azt a bizalmat, amire korábban még építhettek, s ez azután közvetlenül vezet(het)ett a poszt-disszidens pártok bukásához. A radikalizmus persze most sem tűnik el. Csak a disszidens jelmezek helyett másoknak lesz piacuk. Az Orbán-Kaczynski csapat egyszerre sokfajta érzelemmel szorítható ki. Ezeket pedig ki kellene kísérletezni. A lengyeleknél néhánynak a kontúrjai már láthatóak, nálunk még nem. Most az egykori poszt-disszidensek helyett új liberális és friss bal-radikális fogásokkal, hangsúlyokkal lehetne kísérletezni. Az ilyenekből érdekes koalíciók jöhetnek ki.
