A szemközti irodaházakból déltájban özönlöttek ki a dolgozók ebédelni a közeli kínai, török és vietnámi kifőzdékbe. A takarékosabbak zsemlét, felvágottat vettek az élelmiszerboltban, és ha jó idő volt, kiültek a rózsakertbe, amit hajdan egy romantikus lelkű önkormányzati képviselő telepített a tízemeletes panelházak közé.
Az ebédszünet a zöldséges bolt forgalmát is megdobta, a fogyókúrázó nők almát, narancsot, banánt vásároltak maguknak ebédre. Brúnó mindig lelkesen sürgölődött körülöttük, letörölte a kiválasztott árut, osztogatta a zacskókat, kétszer is köszönt a csinosabb vevőknek. A pénztárhoz és a mérleghez persze ekkor sem engedték, de így is volt elég dolga a kiszolgálással.
Brúnót annak idején nem sorolták be semmilyen fogyatékossági fokozatba. A szülei nem akartak akadémikust faragni belőle, a tanárai meg úgy gondolták, hogy olyan munkát ő is talál majd magának, mint segédmunkás szülei. Egy évismétléssel elvégezte az általános iskolát, s ameddig előírta a törvény, valamilyen kereskedelmi iskolába is eljárt. Először a nagybani piacon kezdett dolgozni, majd az apja egyik ismerőse elhelyezte egy zöldségesnél. Onnan idővel elküldték, itt viszont még rá is szükség volt, mert egy éven belül két új irodaház nyílt a környéken. Többnyire a raktárban, a szállításnál és a rakodásnál akadt dolga, de ebédidőben, amikor az irodások ellepték a boltot, neki is az eladótérben kellett szorgoskodnia.
Brúnó a maga szintjén egyáltalán nem volt buta fiú, a vevőket kiszolgálva sok érdekes felfedezést tett az üzletben. Megfigyelte például, hogy az irodából érkezők legtöbbje színes, fényképes igazolványkát visel magán, hasonlót, de mégsem ugyanolyat, mint amilyen az ő személyije volt. Sokan a nyakukban viselték, jópofa szalagra csippentve. Egyes nők a kézitáskájukra erősítették, néhány vagány fiatalember pedig az övén hordta, közel ahhoz, ahol kidomborodott elől a nadrágja. Brúnó azt is észrevette, hogy az öregek, a környező panelházak lakói és az iskolás gyerekek nem viseltek ilyen kártyácskákat. Ilyesmi nyilván csak a fontos embereknek járt, azoknak, akik az új irodaházakban dolgoztak. Amennyire meg tudta figyelni, a kis kártyák színei és feliratai is különbözőek voltak. Egy ideig azt hitte, hogy a hivatali rangsort jelzik, hasonlóan a katonák váll-lapjaihoz. De nemrég, amikor egyszerre szolgált ki egy idősebb, öltönyös urat és a rövidnadrágos, gyerekképű kollégáját, meglepetve látta, hogy a fényképet leszámítva ugyanolyan kártyácskát viselnek.
Idővel azt is megtudta, hogy a kártyának „becs” a neve. Nyilván, mert becses jószág, becsülete van, nem véletlen, hogy a lakótelepieknek nem adnak belőle.A főnöke ugyan okoskodva kijavította, hogy nem „becs” az, hanem „bedzs”, és belépő kártyát jelent angolul, de mit is ért ehhez egy ostoba zöldséges? Akinek becse volt, az nem cipelt krumplis zsákokat, nem gőzölődött egész nap a füstös konyhában, mint a szomszédos kínai kifőzdés, és nem volt büdös olajszaga, mint a lángosos asszonynak. A becses emberek ott ültek egész nap a szép, új irodaházakban, és csak ebédelni jártak át a téren álló üzletsorhoz.
Egy nap az ebédszünetben több kiló paprikát, paradicsomot és hagymát vásárolt náluk egy fiatal nő. A zöldséges odaszólt Brúnónak, hogy vigye ki a csomagot a hölgy kocsijához. Amikor berakta az árut a csomagtartóba, a nő egy kétszáz forintos érmét csúsztatott Brúnó kezébe. A fiú elpirult, mert a főnöke megtiltotta neki, hogy borravalót fogadjon el a vevőktől. „Köszönöm – mondta a betanult szöveget – mi örülünk, ha kiszolgálhatjuk a vevőket.” És visszaadta a kétszázast. Aztán erőt vett magán, és megkérdezte, amire már olyan régen kíváncsi volt. „Olyan – mutatott a nő mellén himbálódzó belépő kártyára - , olyan becshez hogy lehet hozzájutni?” „Hát a badge-hez kell egy-két iskola, interjú, meg sok nyalás”, felelte rosszkedvűen a nő. Aztán lezárta a kocsiját, és bement az irodaházba.
Néhány hónap múlva Brúnó éppen a bolt előtti járdát söpörte, amikor elviharzott mellette ugyanaz a nő. Amikor észrevette a fiút, visszalépett hozzá, és a kezébe nyomott egy kis kártyát. A becset. „Letiltatta a macsó állatja, pirosat jelzett, amikor bementem volna vele – mondta síros hangon – hát hord te, hogy dögöljön meg a cégével együtt.” Brúnó nem sokat értett az egészből, a kártya feliratát sem tudta elolvasni. De büszkén viselte a kitűzőt, mely szerint aznap ő volt az „Executive Personal Assistant to CEO”, a nagyfőnök mindenese a számítógépes cégnél.
