Papp Sándor Zsigmond: Zene, szó, tenyeres

Először is a falfirka jut erről eszembe: A világnak szüksége van szerény zsenikre, olyan kevesen maradtunk.

Minden szellemesség ellenére a mondat igazsága megkérdőjelezhetetlen, hiszen tényleg szükségünk van rájuk. Ha ők nem lennének, eltűnnének a viszonyítási pontok, belesüllyednénk saját, langymeleg középszerűségünkbe. Gondoljunk csak bele: a mindennapok zakatolásában milyen gyakran lep meg minket a zsenialitás. Metrón, közértben, rendelő várótermében. A buszmegállóban plakátot nézegetve, piacon paprikát válogatva. Pedig a zseniben épp az a jó, hogy pillanatra kibillent, kiemel a napi szürkeségből, megbontja a világ olajozott menetét. Leginkább a művészet (és a tudomány) alkalmas erre.

Egy Picasso- vagy Klimt-festmény, Márquez-regény, Bach brandenburgi versenye, Chopin etűdjei, Fellini filmjei (a névsor tetszés szerint átírható) láthatatlan erőt kölcsönöznek a befogadónak, feltöltik, akár az akut a kettőhúsz. (És akkor még nem beszéltünk a feltalálók találmányaiban sűrűsödő zsenialitásról.) S bár ezek a legkevésbé mérhető változások, apró visszhangok fejben és lélekben, meggyőződésem szerint semmi sem alakítja jobban a mentalitást (közhelyesebben: semmi sem tesz jobbá minket), mint a zsenialitás megtapasztalása, átélése művek, teljesítmények révén. Bár a történelem zsákutcái azért már nem egyszer figyelmeztettek, hogy a jóság máza milyen könnyen olvad le rólunk, ha úgy jön ki a lépés. Sőt: az emberi gonoszságnak is megvan a maga sötét zsenialitása, bár – ahogy azt egy másik zsenitől, Kertésztől tudjuk – ez leginkább nem nagy „művekben” és „jellemekben” csúcsosodik ki, hanem apró lépésekből áll össze. Nincs negatív katedrális, csak a rossznak tett engedmények sora.

Meg hát a sport. Persze ki ne tudná, hogy a mai profi „testnevelés” fényévekre áll a görögök eszméitől. Önnön határaink nemes tágítása mára a pénztárca méretének profán tágítgatására zsugorodott, ám a zsenialitást szerencsére még nem tüntette el, pusztán csak eladta. Bizonyos sportágak hitelességét majdhogynem teljesen elvette, másokban viszont mindenki számára láthatóvá tette a nem mindennapit. Szinte függőséget alakított ki a zsenik iránt. Ronnie O’Sullivan lélegzetelállító lökései a sznúkerben, Messi vagy Ronaldo cselei a fociban, és – most érkezünk el végre írásunk apropójához – Federer röptéi, tenyeresei és fonákjai a teniszben: mind-mind élményszámba mennek. Ám az élmény itt soványka kifejezés.

Gyerekként és felnőttként is megpróbáltam közelebb férkőzni a tenisz rejtelmeihez. Edzővel, verejtékkel, több-kevesebb kitartással. Arra viszont jó volt a nekirugaszkodás, hogy megtanultam: a tenisz csak a fotelből tűnik egyszerű sportnak. A pályán nagyjából minden csak küszködés, s csak nagy néha villan fel a zsenialitás visszfénye. Leginkább akkor, amikor nem is számítunk rá. Ahogy a fogalmazással küszködőnek örökre megmászhatatlan marad egy-egy Závada- vagy Krasznahorkai-mondat havas csúcsa, úgy nézi vágyakozva a kocateniszező Federer nyerő ütéseit. Nem érti, hát csodálja. De ugyanez van a profival is, csak fordítva: ő azért csodálja, mert érti.

Ám mindkettő megtapasztalhatja, milyen kicsivé, sebezhetővé, jelentéktelenné képes zsugorítani a valódi tehetség, majd – ebben rejlik a varázslatossága – valahogy mégis felemel, eufóriát vált ki, részesedést enged a rendkívüliből. Ahogy a jó zene vagy kiváló regény kapcsán is azt érezzük egy idő után, hogy belőlünk szól, helyettünk beszél, úgy van ez a svájci játékával is. Ahogy a Nobel-díjas J. M. Coetzee fogalmazott vele kapcsolatban: láthatóvá teszi az emberi ideált. Átélhetővé teszi, hogy ne csak egy barlang falán remegő kép legyen, hanem maga a valóság. A nemrégiben magyarul is megjelent nagyregény, a Végtelen tréfa írója (David Foster Wallace - a szerk.) is hosszan beszélt az általa csak Federer-pillanatoknak nevezett jelenségről. „A szó elakad, szem kiguvad, a hangok hallatán a feleséged átjön a másik szobából megnézni, hogy jól vagy-e.”

A svájci pár napja szerezte meg 101. tornagyőzelmét (már csak nyolc kell, hogy utolérje e tekintetben Jimmy Connorst), miután megnyerte a miami mestertornát (a legrangosabbak egyikét a Grand Slamek után), eggyel korábban (Indian Wells) pedig döntőt játszott 37 évesen. A 19 éves Shapovalovot – a tenisz egyik nagy reménysége – két sima játszmában intézte el, mintha csak a fiával ütögetett volna. Nincs hely itt felsorolni a rekordjait, sem belemenni abba a vitába, hogy ha Borg nem vonul vissza 28 évesen, akkor most ő tartana-e megdönthetetlen csúcsokat. Közös nevező még a két zseniben, hogy érzelemmentes acélnyugalmukat igencsak viharos és szenvedélyes ifiévek előzték meg. A zsenialitás ára: többszörösen le kellett győzniük a bennük kapáló nyughatatlan indulatot és szenvedélyt. Sokan még ezt sem értik igazán a nagy és rendszerint vak önmegvalósításban. Mármint, hogy a zsenialitás sincs meg munka nélkül, hogy a zseniség önmagában csak nyers massza, ahogy az ihlet sem több puszta fuvallatnál.

Ezért ülök le, ha csak tehetem, a svájci meccsei elé. Látnom kell az emberi ideált. Egy apró kis szigetet a gyarlóság tengerében, hogy aztán békében evezhessek tovább még távolabbi kikötők felé.