Repin híres Muszorgszkij portréja nem sokkal a zeneszerző halála előtt készült, 1881-ben. Az idegi zavarait alkohollal gyógyítani próbáló, zilált külsejű alakról átható tekintette ellenére is nehezen hihető, hogy rövid életének negyvenkét éve alatt mindent meglátott, megtanult, amit korának Oroszországában, korának Oroszországáról észrevenni, tudni lehetett. És ezt olyan mélységű jellemábrázolást mutató zeneművekben, operákban tudta elmondani, amelyekhez hasonlókat tán csak Mozart neve alatt találni. Ezért is nehezen elfogadható, hogy az igazi Muszorgszkijt lényegében Rimszkij-Korszakov átdolgozásai, valójában hamisítványai, elrejtik előlünk.
„Katasztrofális munkája", ahogy Bojti utal rá, a Borisz Godunovról lassan lekopik, egyre inkább előtérbe kerül a szerzői változat az előadások során. A Hovanscsinával nehezebb a helyzet, a zongora-énekszólam-vázlatból zenekarra való áttétellel Rimszki-Korszakovon kívül eddig csak Sosztakovics foglalkozott, az ő általa meghangszerelt verziót is gyakran játsszák. Olyan verzió azonban, amely olyan hű akart volna lenni a zeneszerző szelleméhez, amennyire ez csak lehetséges, nem volt ismert. Bár Bojti János már 20 évvel ezelőtt elkészült ilyen meggondolásból eredeztethető munkájával, a bemutatójára csak most kerülhetett sor.
Emellett aznap megjelent Bojti könyve is, amelyből megismerhetjük sok minden más mellett a Hovanscsina keletkezéstörténetét, történelmi beágyazottságát, cselekményét: bár a mű valódi eseményeken alapul, világa önmagába zárt, csak önmagában értelmezhető, tudjuk meg. Megismerkedhetünk a szereplőkkel, hogyan alakította alakjukat, jellemüket - szövegíróként is - a zeneszerző. Kiderül, milyen dallamokat használt fel a komponálás során – nagyon erős a népi szál. Hovanscsina, azaz Hovanszkij-féle história: noha Muszorgszkij vagy nyolc évig dolgozott az operán, halála megakadályozta a befejezésben, csak két jelenetet tudott teljes egészében megkomponálni, amit tehát eddig az operaházak játszottak Hovanscsina címen, azt aligha lehet az ő művének nevezni.
Tulajdonképpen furcsállhatnánk is, hogy nem történt semmi olyan kísérlet, vagy ha történt is észrevétlen maradt - amely akárcsak hasonló próbált volna lenni ahhoz a munkához, amelyet Bojti János elvégzett. És ennek fényében mindegy is, hogy milyen az említett két, egyébként kitűnő zeneszerző Hovanscsinája. Amit most halottunk brutálisan erős hatású alkotás. Nehéz lenne a tizenhetedik század vége felé, a sztreleclázadás idején három szálon futó történetét akár csak vázlatosan is ismertetni. Nehéz lenne akár csak futólag elemezni azt a gazdag emberábrázoló képességet, amit Muszorgszkij szövegíróként, zeneszerzőként mutatott. Valódi, központi hőse nincs az operának, mint ahogy olyan története sem, amelyben a hősök felemelkedhetnének, és részvétünk mellett bukhatnának el. Járják a történelem útvesztőjében saját útjukat, „nem ismerik a megegyezést, a kompromisszumot, a lemondást, az önfeláldozást, csak az erőt, a másik legyőzését" – olvashatjuk a könyvben. De azért szenvedni tud mindegyikük, legjogosabban a nép, amely itt is komoly, bár passzívabb szerepet kap, minta Godunovban.
Hatalmas kórus jeleníti meg Moszkva és a vidék lakóit, gyönyörű dallamokban fejezik ki bánatukat a legkiszolgáltatottabb emberek. A három énekkar valódi tömeggé egyesül a színpadon, egészen ritka élményt nyújtva. A zenekar az árokban játszik, kiválóan, hangsúlyosak a rezes szólamok, de általánosságban sokkal visszafogottabb az egész, mint az említett két, túlhangszerelt változat. Jóval több figyelem juthat így Muszorgszkij eredeti, újító gondolataira, arra, hogyan igyekezett egy teljesen sajátos operai zenei nyelvet kialakítani. Valódi rendezés nem volt, az énekesek jöttek-mentek, szó szerint csak egy-két eszközt használtak.
A főbb szerepeket orosz, ukrán, kazah énekesek játszották, énekesi, figurateremtési képességeik is magas fokúak voltak – szerencsére vége van már a kelet-európai vibrátó rémuralmának - , hosszú ideig emlékezetes marad Elena Maximova a jóslási jelenetben, Evgeny Stavinsky és Mikhail Gubskya hercegek vitájában. A kisebb szerepekben színpadra lépők is ehhez a színvonalhoz voltak méltók. És persze az egészet kivételesen magas mesteri fokon összefogta Kovács János, akinek a Hovanscsina fenti meggondolások szerinti előadása szintén régóta dédelgetett szívügye volt. Oroszlánrésze volt a sikerben, amelyet a közönség nyolc perces tapssal fejezett ki a végén.
