Az igazi Muszorgszkij

Publikálás dátuma
2019.04.07. 19:06
Illusztráció
Fotó: Molnár Ádám
Nyugodtan mondhatjuk, világszenzáció volt a Hovanscsina új változatának bemutatója a Tavaszi Fesztivál nyitóhangversenyén, mind a hangszerelési munka, mind az előadás minősége okán.
Repin híres Muszorgszkij portréja nem sokkal a zeneszerző halála előtt készült, 1881-ben. Az idegi zavarait alkohollal gyógyítani próbáló, zilált külsejű alakról átható tekintette ellenére is nehezen hihető, hogy rövid életének negyvenkét éve alatt mindent meglátott, megtanult, amit korának Oroszországában, korának Oroszországáról észrevenni, tudni lehetett. És ezt olyan mélységű jellemábrázolást mutató zeneművekben, operákban tudta elmondani, amelyekhez hasonlókat tán csak Mozart neve alatt találni. Ezért is nehezen elfogadható, hogy az igazi Muszorgszkijt lényegében Rimszkij-Korszakov átdolgozásai, valójában hamisítványai, elrejtik előlünk. „Katasztrofális munkája", ahogy Bojti utal rá, a Borisz Godunovról lassan lekopik, egyre inkább előtérbe kerül a szerzői változat az előadások során. A Hovanscsinával nehezebb a helyzet, a zongora-énekszólam-vázlatból zenekarra való áttétellel Rimszki-Korszakovon kívül eddig csak Sosztakovics foglalkozott, az ő általa meghangszerelt verziót is gyakran játsszák. Olyan verzió azonban, amely olyan hű akart volna lenni a zeneszerző szelleméhez, amennyire ez csak lehetséges, nem volt ismert. Bár Bojti János már 20 évvel ezelőtt elkészült ilyen meggondolásból eredeztethető munkájával, a bemutatójára csak most kerülhetett sor. Emellett aznap megjelent Bojti könyve is, amelyből megismerhetjük sok minden más mellett a Hovanscsina keletkezéstörténetét, történelmi beágyazottságát, cselekményét: bár a mű valódi eseményeken alapul, világa önmagába zárt, csak önmagában értelmezhető, tudjuk meg. Megismerkedhetünk a szereplőkkel, hogyan alakította alakjukat, jellemüket - szövegíróként is - a zeneszerző. Kiderül, milyen dallamokat használt fel a komponálás során – nagyon erős a népi szál. Hovanscsina, azaz Hovanszkij-féle história: noha Muszorgszkij vagy nyolc évig dolgozott az operán, halála megakadályozta a befejezésben, csak két jelenetet tudott teljes egészében megkomponálni, amit tehát eddig az operaházak játszottak Hovanscsina címen, azt aligha lehet az ő művének nevezni. Tulajdonképpen furcsállhatnánk is, hogy nem történt semmi olyan kísérlet, vagy ha történt is észrevétlen maradt - amely akárcsak hasonló próbált volna lenni ahhoz a munkához, amelyet Bojti János elvégzett. És ennek fényében mindegy is, hogy milyen az említett két, egyébként kitűnő zeneszerző Hovanscsinája. Amit most halottunk brutálisan erős hatású alkotás. Nehéz lenne a tizenhetedik század vége felé, a sztreleclázadás idején három szálon futó történetét akár csak vázlatosan is ismertetni. Nehéz lenne akár csak futólag elemezni azt a gazdag emberábrázoló képességet, amit Muszorgszkij szövegíróként, zeneszerzőként mutatott. Valódi, központi hőse nincs az operának, mint ahogy olyan története sem, amelyben a hősök felemelkedhetnének, és részvétünk mellett bukhatnának el. Járják a történelem útvesztőjében saját útjukat, „nem ismerik a megegyezést, a kompromisszumot, a lemondást, az önfeláldozást, csak az erőt, a másik legyőzését" – olvashatjuk a könyvben. De azért szenvedni tud mindegyikük, legjogosabban a nép, amely itt is komoly, bár passzívabb szerepet kap, minta Godunovban. Hatalmas kórus jeleníti meg Moszkva és a vidék lakóit, gyönyörű dallamokban fejezik ki bánatukat a legkiszolgáltatottabb emberek. A három énekkar valódi tömeggé egyesül a színpadon, egészen ritka élményt nyújtva. A zenekar az árokban játszik, kiválóan, hangsúlyosak a rezes szólamok, de általánosságban sokkal visszafogottabb az egész, mint az említett két, túlhangszerelt változat. Jóval több figyelem juthat így Muszorgszkij eredeti, újító gondolataira, arra, hogyan igyekezett egy teljesen sajátos operai zenei nyelvet kialakítani. Valódi rendezés nem volt, az énekesek jöttek-mentek, szó szerint csak egy-két eszközt használtak. A főbb szerepeket orosz, ukrán, kazah énekesek játszották, énekesi, figurateremtési képességeik is magas fokúak voltak – szerencsére vége van már a kelet-európai vibrátó rémuralmának - , hosszú ideig emlékezetes marad Elena Maximova a jóslási jelenetben, Evgeny Stavinsky és Mikhail Gubskya hercegek vitájában. A kisebb szerepekben színpadra lépők is ehhez a színvonalhoz voltak méltók. És persze az egészet kivételesen magas mesteri fokon összefogta Kovács János, akinek a Hovanscsina fenti meggondolások szerinti előadása szintén régóta dédelgetett szívügye volt. Oroszlánrésze volt a sikerben, amelyet a közönség nyolc perces tapssal fejezett ki a végén. 

Muszorgszkij Hovancsina

Ivan Hovanszkij: Evgeny Stavinsky Andrej Hovanszkij: Misha Didyk Golicin: Mikhail Gubsky Fjodor Saklovitij: Rassul Zharmagambetov Doszifej: Alexander Markeev Márfa: Elena Maximova Kisebb szerepekben: Anna Shapovalova, Bátori Éva, Megyesi Zoltán, Robert Ernst Egri Sándor, Szvétek László, Alagi János, Rezsnyák Róbert Magyar Rádió Énekkara, Magyar Rádió Gyermekkara, Honvéd Férfikar, Magyar Rádió Zenekara Karmester: Kovács János 2019. április 5., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szerző

Porgy és Bess jelentős adósságokkal – Ezért volt a nagy felhajtás?

Publikálás dátuma
2019.04.06. 18:52
Porgy szerepében Palerdi András Fotó: MTI/Mónus Márton
Szcenírozott oratóriumként képzelte el a rendező, Almási-Tóth András Porgy és Bess című Gershvin-operát az Erkelben. Közben az Opera főigazgatója a jogi normákon túllépő nyilvános szabadságharcot kezdett a produkcióért, az általa bevetett eszközt szarkasztikus fegyvernek titulálva. Kérdés, hogy színházi értelemben megérte-e ez az egész felhajtás.
Ha egy színház vezetője mikrofonnal a kezében elkezdi a nézőknek magyarázni egy előadás előzményeit, az óhatatlanul a produkció előjátékává válik. Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója ezt tette péntek este az Erkel Színházban Gershwin operája, a Porgy és Bess előtt. Lapunk elsőként írt róla, hogy noha már tavaly sem volt viharmentes az előadás színrevitele jogi problémák miatt, ebben a szezonban újra műsorra tűzte az Opera a művet, melyet a jogtulajdonosok kizárólag afromaerikai énekesekkel engednek játszani. Ezt a kitételt már tavaly sem tartotta be az Opera, mint ahogy idén sem. Erre a főigazgató utolsó pillanatban „szarkasztikus fegyvert” dobott be és arra kérte a fellépő művészeket, írjanak alá egy nyilatkozatot, hogy afroamerikainak vallják magukat, ezt állítólag az énekesek többsége alá is írta. Hogy ez miért tartozik az opera közönségére, erről leginkább a főigazgatót kellene megkérdezni.   
Mindenesetre nézőként azt érzékeltem, az intézmény vezetője szívesen játssza a kedélyes szabadságharcos szerepét, aki mindent megtesz azért, hogy túljárjon a merev, „kirekesztőnek” mutatkozó jogtulajdonosok eszén. Viccelődik, szellemeskedik és mindezt a közönségért teszi. A nézők meg is tapsolták az alkalmi performanszt. Ezután azért illett volna színházilag felrobbanni a színpadnak. Ha már szabadságharcot játszunk, eltörölve a jogi határokat. Nos, ez egyáltalán nem történt meg. 

Almási-Tóth András rendezésében korrekten megvalósult, lebonyolódott az opera cselekménye, de érdemben nem történt ennél több.

A történetet egy reptéri hangárba helyezték, és a „fekete közösség” ott élt, bár feliratozták az eredeti helyszíneket. Ám nem derült ki, hogy miért is volt erre szükség. Használták a repülőgép le- és feljáratát szimbolizáló díszletelemet, de nem kapott igazi jelentést.   
A rendezést egyébként is uralta az illusztratív jelleg. Ebben nyilvánvalóan közrejátszhat, hogy Almási-Tóth András az előadást szcenírozott oratóriumként képzelte el. De ez a jelzésszerű játékmód fékezi a történetet, a színházi hatást, a szereplők viszonyait. A kórus, a csoportos szereplők jelenléte is illusztratívvá válik. Nem kap elég drámai erőt, nem válik izgalmas színpadi akcióvá. A címszerepekben Palerdi András és Létay Kiss Gabriella leginkább a frizurájukkal érzékeltetik az afroamerikai identitást, azt viszont nem képesek elhitetni, hogy mekkora tétje van az ő találkozásuknak. Crown alakítója, Szegedi Csaba viszont megfelelő karizmával rendelkezik a szerephez, elhiteti, hogy nem lehet neki ellenállni. Balczó Péter pedig tényleg maga a sátán Sporting Life megszemélyesítőjeként. Nem csak a ruhája színes, a karaktere is. Maga az Ördög. Prózai szerepekben feltűnik Kálid Artúr és Nagy Dániel Viktor, mindketten karakteresek a figurájukban. Rendőrként egy néhány mondatos szerepben egy valódi fekete szereplő is megjelenik a színen, a közönség egy része nevetgél is a megoldáson. Jó persze hallani az opera slágereit. A zenekar (karmester: Dénes István) minőségi szinten szólal meg. Összességében szabadságharc ide vagy oda, meghatározó a hiányérzet. Lehet, hogy túl sok volt a korlát, amitől menet közben a főigazgató kivételével megijedtek az alkotók. A bedobott „szarkasztikus fegyver” ellenére 

az igazi, hiteles, végletes szenvedély, ami sugárzik Gershwin világából, végképp hiányzott az Erkel színpadáról. Nem csak a tisztázott jogi háttér.

Szerző
Témák
opera

Nincs felesleges könyv a kecskeméti vasútállomáson

Publikálás dátuma
2019.04.06. 13:00

Krimit, szépirodalmat és sok más olvasnivalót is találhatunk a kecskeméti vasútállomás várótermében kihelyezett könyvespolcon a helyi Rotary Club kezdeményezésének köszönhetően.
Ki ne járt volna már úgy, hogy csak az utolsó pillanatban jött rá, könyvet, újságot nem csomagolt magával egy hosszabb útra vagy nyaralásra? Többek közt az ilyen szerencsétlenül járt utazókon, vagy akár várakozókon is segít a Rotary Club Kecskemét kezdeményezése. A jószolgálati világszervezet, a Rotary International idén húsz éves alszervezete a MÁV Zrt. Pályavasúti Területi Igazgatóságának (Szeged) támogatásával, azzal együttműködésben a kecskeméti vasútállomás várótermében március 31-én állította fel Rotary Téka nevet viselő olvasósarkát, ahol most is több száz könyv várja az alkalmi olvasókat.

– Az ötlet annyiban eredeti, hogy ezt Kecskeméten valósítottuk meg. Számos európai országban és más magyar nagyvárosokban is vannak hasonló kezdeményezések. Mint kecskeméti ötletgazdának az volt a benyomásom külföldi útjaim során, hogy ez milyen jól működik, az emberek mennyire jól használják. Levesznek könyveket, elolvassák, visszahozzák. Biztos voltam benne, hogy ez nálunk is működik majd és az esetleges kezdeti nehézségek ellenére előbb-utóbb megértik majd az emberek, hogy milyen célt szolgál ez – mondta lapunknak Varga Tibor, ötletgazda, a Rotary Club Kecskemét tagja.
– Másrészről minden könyvszerető ember előbb utóbb szembesül azzal, hogy otthonában már nem fér el a könyvektől, mind kedves számára, de valójában nem fogja elolvasni őket még egyszer. A gyermeke mesekönyve felkerül a padlásra, az izgalmas krimit nem olvassa el soha. Ahogyan a Téka szabályzatában is megfogalmaztuk, Kevés annál jobb dolog történhet a „felesleges” könyvekkel, mint hogy újabb és újabb olvasóra lelnek! – tette hozzá Varga Tibor. Elmondta, mivel volt bennük a használattal szembeni bizonytalanság, ezért olyan közterületet kerestek, amely biztonságot is nyújt a könyveknek, így megkeresték a kecskeméti MÁV, Volán társaságokat. A vasútállomástól már a kezdetektől fogva sok pozitív visszajelzést kaptak, míg végül eljutottak a MÁV Zrt. szegedi Pályavasúti Területi Igazgatóságához, amely díjmentesen biztosította számukra a területet. A polc beszerzése és a szabályzat megalkotása után a kihelyezés napok alatt megtörtént – részletezte a klubtag. - A könyvek első példányait a kecskeméti Rotary Club tagjai adták, de később munkatársak, szomszédok is csatlakoztak. Jelenleg annyi könyv áll rendelkezésünkre, hogy nem is tudjuk mindet a polcokon elhelyezni. A legvidámabb pillanatok talán azok voltak, amikor klubtársak csodálkoztak rá elsőként egy-egy könyvre és kezdték meg a cseréket. Ez is azt bizonyította számunkra, nincs olyan, hogy „felesleges” könyv – hangsúlyozta az ötletgazda. Majd hozzátette: szerintük minden könyvnek helye van a polcon, amelyet a jelenlegi kínálat is tükröz: van szépirodalom, utazás, ponyva, krimi, szakácskönyv, kötelező irodalom, sci-fi és idegen nyelvű könyv is. Mindenki megtalálhatja köztük a kedvére valót.
Szerző
Frissítve: 2019.04.06. 17:09