Porgy és Bess jelentős adósságokkal – Ezért volt a nagy felhajtás?

Szcenírozott oratóriumként képzelte el a rendező, Almási-Tóth András Porgy és Bess című Gershvin-operát az Erkelben. Közben az Opera főigazgatója a jogi normákon túllépő nyilvános szabadságharcot kezdett a produkcióért, az általa bevetett eszközt szarkasztikus fegyvernek titulálva. Kérdés, hogy színházi értelemben megérte-e ez az egész felhajtás.

Ha egy színház vezetője mikrofonnal a kezében elkezdi a nézőknek magyarázni egy előadás előzményeit, az óhatatlanul a produkció előjátékává válik. Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója ezt tette péntek este az Erkel Színházban Gershwin operája, a Porgy és Bess előtt. Lapunk elsőként írt róla, hogy noha már tavaly sem volt viharmentes az előadás színrevitele jogi problémák miatt, ebben a szezonban újra műsorra tűzte az Opera a művet, melyet a jogtulajdonosok kizárólag afromaerikai énekesekkel engednek játszani.

Ezt a kitételt már tavaly sem tartotta be az Opera, mint ahogy idén sem. Erre a főigazgató utolsó pillanatban „szarkasztikus fegyvert” dobott be és arra kérte a fellépő művészeket, írjanak alá egy nyilatkozatot, hogy afroamerikainak vallják magukat, ezt állítólag az énekesek többsége alá is írta. Hogy ez miért tartozik az opera közönségére, erről leginkább a főigazgatót kellene megkérdezni.

Mindenesetre nézőként azt érzékeltem, az intézmény vezetője szívesen játssza a kedélyes szabadságharcos szerepét, aki mindent megtesz azért, hogy túljárjon a merev, „kirekesztőnek” mutatkozó jogtulajdonosok eszén. Viccelődik, szellemeskedik és mindezt a közönségért teszi. A nézők meg is tapsolták az alkalmi performanszt. Ezután azért illett volna színházilag felrobbanni a színpadnak. Ha már szabadságharcot játszunk, eltörölve a jogi határokat.

Nos, ez egyáltalán nem történt meg.

A történetet egy reptéri hangárba helyezték, és a „fekete közösség” ott élt, bár feliratozták az eredeti helyszíneket. Ám nem derült ki, hogy miért is volt erre szükség. Használták a repülőgép le- és feljáratát szimbolizáló díszletelemet, de nem kapott igazi jelentést.

A rendezést egyébként is uralta az illusztratív jelleg. Ebben nyilvánvalóan közrejátszhat, hogy Almási-Tóth András az előadást szcenírozott oratóriumként képzelte el. De ez a jelzésszerű játékmód fékezi a történetet, a színházi hatást, a szereplők viszonyait. A kórus, a csoportos szereplők jelenléte is illusztratívvá válik. Nem kap elég drámai erőt, nem válik izgalmas színpadi akcióvá.

A címszerepekben Palerdi András és Létay Kiss Gabriella leginkább a frizurájukkal érzékeltetik az afroamerikai identitást, azt viszont nem képesek elhitetni, hogy mekkora tétje van az ő találkozásuknak. Crown alakítója, Szegedi Csaba viszont megfelelő karizmával rendelkezik a szerephez, elhiteti, hogy nem lehet neki ellenállni. Balczó Péter pedig tényleg maga a sátán Sporting Life megszemélyesítőjeként. Nem csak a ruhája színes, a karaktere is. Maga az Ördög. Prózai szerepekben feltűnik Kálid Artúr és Nagy Dániel Viktor, mindketten karakteresek a figurájukban. Rendőrként egy néhány mondatos szerepben egy valódi fekete szereplő is megjelenik a színen, a közönség egy része nevetgél is a megoldáson.

Jó persze hallani az opera slágereit. A zenekar (karmester: Dénes István) minőségi szinten szólal meg. Összességében szabadságharc ide vagy oda, meghatározó a hiányérzet. Lehet, hogy túl sok volt a korlát, amitől menet közben a főigazgató kivételével megijedtek az alkotók. A bedobott „szarkasztikus fegyver” ellenére