Elegancia és manír: egy díva álmai

Chrysta Bell, az alkotótárs kilépett David Lynch árnyékából.

David Lynchnek többé-kevésbé leáldozott. Már ami a filmrendező zenei hatásait illeti legutóbbi múzsájára (a jelző lefordítva azt jelenti: az ő köpönyegéből bújt elő). Mind a pénteken megjelent vadiúj nagylemez (Feels like Love), mind a vasárnap esti koncert fényesen bizonyította: Chrysta Bell, ez a nem mindennapi szépségű, fotómodellnek is szemgyönyörködtető texasi énekesnő kilépett Lynch árnyékából, autoriter művész, saját zenei világgal. És ez már nem dream pop, vagy a Julee Cruise-t középpontba állító Twin Peaks-filmzene világa, sokkal inkább elektropop, abból is a majdnem rock, majdnem kísérletező fajta, amibe a ’80-as évek new wave és dark hatásai éppúgy szerepet kapnak, mint a hasonlóan slágeres ’90-es évekbeli svéd-amerikai dance floor hangzás. (Helyenként pedig Sophie Ellis-Bextor vagy a James Bond-filmzenefőcímet (The World is not enough) éneklő Garbage-énekesnő, Shirley Manson nagyívű dallamai jutottak eszembe…)

Aki tehát azért látogatott el vasárnap este a városligeti szórakozóhelyre, hogy egy buja hangú, mély orgánumú énekesnő (aki színészként Tamara Preston FBI-ügynökként tűnt fel a Twin Peaks 3. évadában) sötéten érzéki, kicsit kéjes (majdhogynem perverz), ugyanakkor pszichedeliája mellett sem rémisztő zenéjét hallhassa, némileg meglepődhetett, hogy a háttérvászonra vetített szürreálliák előtt micsoda műfaji kavalkád ostromolja a hallójáratait. Ugyan a Lynchcsel közös másfél lemezről (This Train, 2011; Somewhere in the Nowhere, EP 2016) is felcsendült néhány tétel, de az amúgy varázslatosan álomszerű dalokon kívül a jóval poposabbak-slágeresebbek domináltak, azaz szükségszerűen is a legutóbbi két lemez, a We Dissolve és a friss Feels like Love számai (Tonight we rise, Devil inside me, 52 Hz, Half Asleep stb.). Értelemszerűen eltérő hangzással a lemezétől, hiszen itt, ahogy egy élőzenei koncerten szokás, a pőre gitár, basszus és dob határozta meg a hangképet – amit azért effektekkel és samplerrel felhizlaltak kissé.

A ráadással másfél órára kikerekedő koncert nagyon is életerős, élvezetes zenét mutatott, egy kiváló hangformában lévő, a figyelmet abszolút mértékben magára vonni tudó dívával. (Aki érdekes módon, miközben énekli a dalait, teljességgel őszintének hat úgy mimikailag, mint az indiai tánc- és jógapózokat idéző, kifinomultan és távolságtartóan elegáns mozdulataival, ám a köztes, konferálós percekben a kedvessége bicskanyitogatóan maníros.)

Összességében szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen eddig minden egyes nagylemezét bemutató európai turnéján (korábban: 2012, A38; 2017, Dürer-kert) ellátogatott hozzánk, így tulajdonképpen élőben követhetjük zenei kalandozásait, kacskaringóit. Most ráadásul a műcsarnokbeli David Lynch Kis történetek című fotókiállítással konstellációban.