Kissé elnagyolt

Az, hogy a pesti Erzsébetvárosban például a baloldali pártoknak nem sikerült eleget tenniük a helyi közéletben aktív közönség egyetlen artikulált kívánságának, lehetne akár véletlen is. 
Elvégre bizonyára nem hallatszott el a tárgyalóasztalig, hogy két éve visszatérően mantrázzák: nem csoda, hogy a kerület fideszes polgármestere magasról tesz minden helyi érdekre, lett légyen szó a Ligetről vagy a bulinegyeddé züllött régi pesti zsidónegyedről, hiszen ő Budán lakik, ott meg van fa is és csend is. Mindenesetre az, hogy a kerületben élők kívánságával szembemenve, miközben támadhatatlan múltú helyi jelöltből is erős a kínálat, épp egy olyan ellenzéki politikust sikerült megnevezni polgármester aspiránsként, aki az elmúlt öt évet - nem kétséges: szorgalmas és jó munkával - történetesen Brüsszelben töltötte, azért keltett némi meglepetést a Nagykörút két oldalán.
Mondom mindez lehetne véletlen. Miként az is, hogy Ferencvárosban labdába sem látszik rúgni a helyi összefonódások ellen Jeanne d'Arcként küzdő ellenzéki képviselő asszony, vagy hogy a kerületek élére pályázók között számosan egész más városrészben tűnnek most fel, mint ahol például az országgyűlési választáskor próbálkoztak. De ebből mind azért mégiscsak az a kép sejlik föl, mintha - egy, öt, sőt immár kilenc év felkészülési idő ide vagy oda - megint elmaradt volna az alulról építkezés, a helyben beágyazott, hiteles, széles körben elfogadott jelöltek felkutatása. Pedig ideális esetben erre kellett volna épülnie a pártalkunak, nem pedig a nagypolitikai szkanderre. 
Most április eleje van. Május végén az ellenzékiek országos mintán megmérik a pártjaik támogatását. Aztán jön a nyár. És szeptemberben fognak érdemben ráfordulni az önkormányzati választásra? Isten ne adja, de tényleg, hogy akkor kezdjék el reszelgetni, amit most elnagyoltak.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.04.09. 09:04

A britek szégyene

Roppant finoman fogalmazunk, ha azt mondjuk, nem nevezhető túlzottan átgondoltnak a brit politikai élet szereplőinek Brexit-stratégiája. Láthatóan már Theresa May kormányfő sem ura a helyzetnek, aki újabb halasztást kért, ezúttal június végéig. Hogy eddig az időpontig miért alakulna minden másként, erre nincs válasz. Megint időt kíván nyerni, miközben nemhogy fényt nem lehet látni az alagút végén, mintha végeláthatatlan, sötét labirintusba kerültek volna a britek. Megmosolyogtató Maynak az az érve, hogy reményei szerint június végéig tető alá hozza a megállapodást a parlamentben, miközben a Brexit feltételeit illetően a 2016. júniusi referendum óta semmiféle előrelépés sem történt. Ráadásul az Európai Unióval kötött megállapodását már háromszor dobta vissza a brit parlament. May most épp az ellenzéki Munkáspárttól vár segítséget, de Jeremy Corbyn pártját is olyan megosztottság jellemzi a Brexitet illetően, hogy minden jel szerint a kormányfő üres kézzel érkezik az Európai Tanács szerdai, rendkívüli, a britek kilépésének szentelt csúcstalálkozójára. Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke szerint a kilépés határidejének egy évvel való meghosszabbítása jelentené a megoldást -, szerinte addig csak sikerül dűlőre jutni a brit parlamentben, s ha megszavazzák a rendezett kilépést, a britek rögvest távozhatnának is. A megállapodás nélküli kilépést mindenki el akarja kerülni, Berlinnek például ez esetben mintegy félmilliárd eurót kellene pótlólagosan befizetnie az EU kasszájába. Tusk javaslata logikusnak tűnik ugyan, de felvet egy nagy kérdést: ha csak jövő év közepén lépne életbe a Brexit, akkor a briteknek is részt kellene venniük az európai parlamenti választáson. Ha ez így lenne, akkor a populistáké lehetne a legnagyobb frakció, feltéve, hogy képesek egy pártcsaládot létrehozni a jelenlegi három helyett. Több mandátumra számíthatnának a szociáldemokraták, de sokat nem tudnának kezdeni a Munkáspárt jótékony hatásával. Ráadásul szakértők szerint a brit EP-képviselők átláthatatlan jogi helyzete miatt akár meg is lehetne támadni a májusi EP-választás eredményét. Így lenne teljes a káosz. A franciáknak nem tetszik Tusk felvetése, Emmanuel Macron francia elnök szerint a britek nem szolgáltak rá arra, hogy az EU megszavazza a halasztást. Persze Párizs sem akarhat „no deal Brexitet”, de az tény, hogy a britek képtelenek átvágni a gordiuszi csomót, s már maga May sem szívesen emlékezik vissza arra a kijelentésére, amely szerint a „Brexit Brexitet jelent”. Hozzátesszük, azért a franciák számára is jóleső érzés, ha adhatnak egy fricskát a régi rivális briteknek. A brit belpolitika szégyenteljes hónapjait éli. Az Egyesült Királyságot egykor nagy formátumú politikusaiért is becsülte a világ, most azonban szinte minden oldalon olyan politikai szereplőket találhatunk, akik képtelenek politikai vízióban gondolkodni, s csak önös érdekeiket helyezik előtérbe. Egy biztos, David Cameron egykori brit kormányfő pályázhatna az EU legkártékonyabb politikusának címére azzal, hogy egykor a Brexit-népszavazás kiírása mellett döntött.

A populista lázadás

 Napjainkban a politikai vagy politizáló publicisztikában általános, hogy minden és mindenki megkapja a populizmus címkéjét. A populista egyenlő az „elitellenes”, a „retrográd”, „felelőtlen”, „szélsőséges” személlyel vagy mozgalommal. Bár a populizmusnak jelentős szakirodalma áll a kutatók rendelkezésére magyar nyelven, ám nehéz ösvényt vágni a populizmus fogalmával kapcsolatos dzsungelben. Margaret Canovan angol politikatudós a populizmus hét, Peter Wiles 24 definícióját különböztette meg. Tekintettel arra, hogy manapság a populizmus széles körben pejoratív, lefokozó jelzővé vált, nagyon tapintatosan kell eljárni a populista minősítéssel.
Először azt érdemes tisztázni, honnan származik maga a populizmus szó! Az Egyesült Államokban, 1891-ben zászlót bontott egy párt, a Néppárt (People’s Party), amelynek másik, nem hivatalos neve a Populista Párt volt. A párt több farmer- és munkásmozgalom (Udvarház, Nemzetközi Farmerszövetségi Mozgalom, Szabadság Fiai, Munka Lovagjai) részvételével alakult meg. A közkeletű vélekedés szerint egyik tagja, David Overmyer használta először magukra a populista jelzőt, utalva a késő római köztársaság populares (néppárti) politikai irányzatára. Az eredeti jelentés szerint tehát a populista a „népbaráttal” volt egyenlő. Ám idők során, főleg a hidegháború idején az amerikai közbeszédben eltolódott a populizmus jelentése a „szélsőségesség” felé.
A Néppárt programját, az Omahai platformot 1892-ben fogalmazta meg egy Ignatius L. Donnelly nevű amerikai politikus. Egyike volt azoknak a különös polihisztor személyiségeknek, akikkel nagy számban találkozunk az amerikai politikatörténetben. Amellett, hogy kétszer a Szenátusban, három alkalommal pedig a Képviselőházban képviselte Minnesota államot, írt negatív utópiát, és amatőr tudósként kutatta Atlantisz rejtélyét. A Donnelly által megfogalmazott program drámai erővel harangozta be, hogy „az igazságtalan kormányzás egyazon méhéből két osztály született: a nyomorgóké és a milliomosoké”. 
Mindez felületesen olvasva akár egy marxista párt programjának bevezetője is lehetne. De csak majdnem! Az a döntő különbség, hogy Marx a termelőeszközök és termelési módok fejlődéséből vezette le az osztályharcot, míg Donnelly és a többi populista a kormányzást tette felelőssé a társadalmi ellentétek növekedéséért, a csaknem polgárháborús helyzetig fajuló állapotokért (gondoljunk csak az 1886-os Haymarket téri sortűzre vagy a véres sztrájkokra). Ebből pedig következik, hogy jó kormányzással, jó törvényekkel a negatív folyamat visszafordítható. Éppen ez a lényeg, ahol a populizmus mint a farmerek érdekét tükröző mozgalom ütközött az Amerikában is terjedő marxi gondolatokkal. A populisták nem antikapitalisták voltak, hanem antimonopolisták. Elsősorban a kisembereket védő törvényeket kívántak, beleértve az ezüst szabad fizetőeszközként való használatát, a monopóliumok fölszámolását, a farmok törvényes védelmét, a vasutak, bankárok, távíró- és telefontársaságok megregulázását. Csupa olyan dolgot, amely nem állt ellentétben sem a piacgazdasággal, sem az amerikai demokráciával, sőt ezek az intézkedések levezethetők voltak a szabadság eszméjéből.
Vajon Donald Trump populista-e? Attól függ, hogy mit értünk a populizmus alatt. Abban az értelemben, mint Donnelly és a Populista Pártot életre hívó farmerek, a Munka Lovagjai, a párthoz valamilyen szállal kapcsolódó értelmiségiek, Trump nem populista. De populistának minősíthetjük abban az esetben, ha a populizmus kifejezést máshogyan értelmezzük: ha nem egy konkrét mozgalmat, nem is a farmerek és munkások védelmét szolgáló törvények meghozatalát, hanem egy gondolkodásmódot és attitűdöt értünk a populizmuson. A kisember mint hivatkozási alap a populistáktól, ha nem is egyenes, de cikkcakkos vonalat képez Donald Trumpig, akkor is, ha a programjuk élesen különböző. (Trump a gyakorlatban politikájával az elitnek kedvez.) E logika mentén a kisember a „jó”, és a két „W”, azaz Washington és a Wall Street, a politikai és pénzügyi hatalom a „sötét oldalon” foglal helyet.
A fenti okfejtésből is látható, hogy
a „történeti” populizmus más, mint napjaink populizmusa, amelyet az európai euroszkeptikus, bevándorlás-ellenes pártokhoz, Donald Trump, vagy éppen Maduro venezuelai elnök személyéhez kötnek.

 Másrészt Margaret Canovan megkülönbözteti egymástól a történeti populizmus két alapkategóriáját: az agrárpopulizmust és a politikai populizmust. Mindkettő a gazdasági és társadalmi modernizációra mint kihívásra adott válaszként jelent meg. Az agrárpopulisták, mint nevük is mutatja, elsősorban a mezőgazdasági népességet azonosították a néppel (populus). 
Canovan az észak-amerikai farmermozgalmat, a közép- és kelet-európai parasztpártokat és a kelet-európai, főleg orosz narodnyik jellegű mozgalmakat sorolta ebbe a kategóriába. Ezen mozgalmak között számos eltérést találhatunk (a narodnyik mozgalmak például ténylegesen értelmiségi bázissal rendelkeztek, és a parasztokat nem sikerült maguk mellé állítaniuk), de közös az agrárnépesség érdekeinek védelme.
A politikai populizmus lényegében négy jelenséget foglal magában: a populista diktatúra, a populista demokrácia, a reakciós populizmus és a politikusok populizmusa. Közös bennük, hogy nem szűkítik le a „nép” fogalmát egyetlen társadalmi rétegre, mint ahogyan az eredeti amerikai agrárpopulizmus.
Lényegében a közös pont valamennyi populizmus között a „nép” és a népfelség abszolutizálása, de egyéb téren jelentős különbségeket fedezhetünk fel közöttük. Azt sem lehet állítani, hogy mindegyik ellentétes lenne a liberális demokrácia követelményével, hiszen a közvetlen demokratikus elemeken alapuló populista demokrácia és a liberális demokrácia jellegzetességei termékenyen, békésen kiegészíthetik egymást, ahogyan arra két európai kisállam – Svájc és San Marino – példát nyújt. Említhetjük akár az Egyesült Államokat is, ahol a „populista korszak” öröksége a népszavazások és népi kezdeményezések elfogadása tagállami szinten, a szenátorok közvetlen választása és az előválasztás intézménye. 
Mint látható, a populizmus nem mindig és nem mindenhol demokrácia-ellenes vagy szélsőséges. A tradicionális közösségek megőrzése rokonítja a magyar népi mozgalmat, az orosz narodnyikokat a XIX. század végi amerikai agrárpopulistákkal (a köztük lévő, a földrajzi és kulturális távolságból fakadó különbség ellenére), akik az amerikai populizmus kutatója, Richard Hofstadter szerint szintén a modernizációtól féltették a vidéki Amerikát. Itt nemcsak lakóhelyi kérdésről van szó, vagyis arról, hogy egyre többen laknak nagyvárosban, és egyre kevesebben falun; a vidéki életmód egy eszményített társadalommodellel függött össze, amely a helyi közösség-vallás-család értékszintézisen alapul. 
Amerikában a populisták számára a „protestáns-angolszász” farmer jelentette az eszményt, amelyből a középosztály megújítható és megújítandó. (Magyarországon Veres Péter számára az alföldi „ridegparaszt” volt az alap, amelyen a társadalom megújítása bekövetkezhet.) Minél többet változott a társadalom, a populizmus annál messzebbre került ettől az eszménytől, és ez előhívta az óceán túlpartján a populisták részéről a kultúrkritikai attitűdöt, ami annyiban érthető, hogy ez a súlyát veszítő agrárrétegek kultúráját kérte számon az eliten és a fogyasztói társadalmon. A kultúrával szembeni protest attitűdben vezetődött le a hagyományos értékek elvesztése miatti düh. 
Így fonódik össze a politika és gazdaság bírálata a kultúra iránti kritikával, amely elsősorban a „liberális”-nak tartott Hollywood ócsárlásában jelentkezik. Ma a különböző „populistának” nevezett vezetőket a (látszólagos) elitellenességen kívül a kultúrkritika fűzi össze.
Szerző
Paár Ádám
Frissítve: 2019.04.08. 09:29