Egy tízest adunk – mondta az asszony, a retiküljében keresgélve. Már vagy egy órája várták a doktor urat türelmesen. Előtte meg egy fél évet a diagnózisra.
A férfinak akkor kezdett fájni a hasa. Erős nyomást érzett, főleg reggelenként, de nem szólt, nem akarta megijeszteni az asszonyt. Az is lehet, gondolta, hogy semmi, akkor meg minek riogassa? Ha meg valami komoly, akkor jobb, ha csak azután derül ki, hogy a gyerek megkapta a diplomáját. Az orvosok kezdetben nem törődtek a dologgal. A háziorvos elküldte gasztroenterológushoz. Az beutalta ultrahangra, de csak két hónappal későbbre kapott időpontot. Az ultrahangon láttak valamit, de nem voltak biztosak benne, hogy mi az, úgyhogy továbbküldték CT-re. Az újabb két hónap. A háziorvos mondta ugyan, hogy jobb lenne magánban, mert az gyorsabb, de ők még soha nem voltak magánorvosnál. „Az nem nekünk való” – mondta a férfi, és inkább kivárta a sorát.
A kórházban nagyon rendesek voltak vele. A CT után egyből befektették, bár pontosan nem magyarázták el, hogy erre miért van szükség. Három napot töltött bent. Minden nap vitték valamilyen vizsgálatra. Olyankor pizsamában várakozott órákat a folyosón, különböző ajtók előtt. A nővérek egész nap rohangáltak, de amikor valamelyikük véletlenül megállt nála, igen emberségesen beszélt vele. A kórteremben mindenkinek minden betegségéről tudott. A főorvos a vizitnél hangosan magyarázta a kollégáinak, hogy kinek mi a baja. Néha még tréfálkozott is. „Kovács bácsi, olyan jól gyógyul, hogy a jövő héten már együtt lehet az asszonnyal!” – mondta, és csippentett a szemével. A többiek mosolyogtak, Kovács bácsi pedig lesütötte a szemét. „Kinek, mi köze hozzá, hogy mi lesz, ha egyszer hazamegyek innen?” – gondolta, miközben a fiókban keresgélte a a borítékot, amit a felesége hagyott itt arra az esetre, ha hazaengedik. A főorvos türelmesen várt, a többieket továbbküldte a következő ágyhoz.
Csak azt nem tudta, hogy neki mi a baja. Az ágyszomszédja, egy mérnök szerint biztosan „valami komoly”, különben nem csináltak volna ennyi vizsgálatot. Az ablaknál fekvő öntőgyári melós viszont amondó volt, hogy fogalmuk sincs ezeknek semmiről.
A menet mindig ugyanaz volt. A nővérke szólt a betegnek, hogy menjen be a főorvos úrhoz. Általában tíz perc volt az egész, aki kijött, csendben nézett maga elé. Egy fiatalember sírt. Az alacsonyabb rangú orvosok nem mehettek be a főorvosiba, ők a kórteremben mondták el a diagnózist. A többi beteg ilyenkor figyelmesen hallgatta.
„Akkor elég lesz a tízes?” – kérdezte az asszony türelmetlenül. Bólintott. Utálta az egészet. A folyosó tele volt, úgy érezte, mindenki őket nézi. Akkor lépett oda a fiatal orvos. „Hasnyálmirigy" – mondta a tőle telhető leghalkabban, de még az ablaknál is jól lehetett hallani. – "Négyszer négy centis daganat.” Csend lett. Úgy érezte, vége a világnak. Sírni szeretett volna, de az nem lett volna illendő ennyi ember előtt.
Nem emlékezett arra, hogy jutottak ki a kórházból. Rémlett, hogy a felesége odaadja a borítékot, az orvos zsebre teszi, aztán ülnek a villamoson. És mindenki őket nézi.