Fókuszba kerültek az uniós-kínai kapcsolatok: azok után, hogy márciusban Hszi Csin-ping kínai elnök tartott kisebb körutat a kontinensen, tegnap az éves Európai Unió - Kína csúcstalálkozóra került sor Li Ko-csiang kormányfő részvételével. A kínai államfő jobbkeze ezután Zágrábban, a közép - és kelet-európai államokat tömörítő 16+1 kezdeményezéssel is megbeszéléseket folytat. Ennek apropóján Salát Gergelyt, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kínai Tanszékének vezetőjét az unió és Peking kapcsolatáról, az elmérgesedő gazdasági harcról, a kínai álláspontról és az emberi jogokról is kérdeztük.
– Mennyire fontos egymásnak az Európai Unió és Kína?
– Napi egymilliárd eurónyira, ennyi ugyanis a kereskedelmi forgalmunk. Ezzel Kína számára az EU az első, az EU számára Kína a második legfontosabb kereskedelmi partner. Gazdaságilag teljesen össze vagyunk nőve.
– Mostanában mégis egyre többen bírálják, hogy ebből nem egyformán profitálunk...
– Valójában nincs olyan probléma, ami tíz vagy akár húsz éve ne állna fenn. Csak mostanra erősödött meg annyira Kína, hogy riválisként tekinthet rá az EU. Évtizedekkel ezelőtt még mindenki úgy nézett rájuk, mint a helyre, ahol olcsón lehet mindenféle terméket előállítani. Hogy „másolták” a technológiát és olykor nem a Kereskedelmi Világszervezet szabályai szerint játszottak? Akkora üzlet volt a kínai piac, hogy az effajta kisebb stiklik felett szemet lehetett hunyni. Most aztán fordult a kocka: még azokon a területeken is, ahol eddig az EU-nak óriási versenyelőnye volt, felnőttek mellénk. Már nem kedves kis vásárlók, akik sok pénzért megveszik a technológiánkat, hanem kőkemény versenytársak.
– Látják ezt a problémát Kínában is?
– Szerintük az ellenük megfogalmazott vádak vagy megalapozatlanok, vagy már gőzerővel dolgoznak azok megoldásán. Szeretnének ugyanúgy üzletelni, ahogy eddig, csakhogy ez már nyilván nem fog menni. A kíniak most defenzívába kényszerültek: először az Egyesült Államok helyezett rájuk nyomást, majd valószínűleg az amerikaiakon is vérszemet kapva az EU szintén támadásba lendült.
– Mennyire egységes az EU Kínával szemben?
– Az unió egyik fő problémája, hogy nagyon nehezen tud egységes álláspontot kialakítani - ezt pedig a kínaiak nagyon jól ki is használják. Kínában 10-15 évvel ezelőtt még nagyon bíztak az EU-ban, azt várták, hogy majd felnő egy óriási, rendkívül fejlett piac, ami viszont katonailag, diplomáciailag nem jelent majd olyan fenyegetést, mint például az Egyesült Államok. Ehelyett azt látják, hogy az egész földrész kaotikus. A régi kérdést Pekingben is felteszik: „ha Európával akarok beszélni, kit kell felhívnom?” Mára ráébredtek, hogy megállapodhatnak valamivben Jean-Claude Juncker bizottsági elnökkel, de ha nagyon akarnak valamit, Angela Merkel német kancellárral és Emmanuel Macron francia elnökkel kell beszélniük.
– Ha viszont más is megpróbál szóba állni a kínaiakkal, mint például a kelet-közép-európaiakkal életre hívott „16+1 kezdeményezésben”, akkor Nyugat-Európában azonnal rájuk sütik, hogy trójai falovak. Jogosan?
– A 16+1 kezdeményezés ötletében eredetileg valószínűleg nem volt ott az „oszd meg és uralkodj” szándéka. Picit inkább félreismerték a régiót, azt gondolták, 16 országgal közösen összefogva sokkal egyszerűbb lesz tárgyalni, közös nagy befektetéseket összehozni, mint a 16 kínai kisvárosnyi állammal egyenként dűlőre jutni. Arra viszont nem számítottak, hogy ahelyett, hogy ez a 16 ország összefogott volna, inkább egymás torkának estek és elkezdtek versengeni a kínai pénzért. Ráadásul néhány keleti ország megpróbálta kijátszani a „kínai kártyát” az unióval szemben, mondván, ha majd ők nem segítenek, a „kínai barátok” fognak. Összességében tehát nem úgy sült el a kezdeményezés, ahogy azt Pekingben elképzelték, de aligha a kínai rossz szándék miatt. A nyugati bírálatokban pedig azért van egy jó adag álszentség, hiszen például a német vagy francia gazdaság sokkal jobban összenőtt a kínaival. A 16 keleti állam kereskedelme együttesen nem tesz ki annyit Kínával, mint a németé. Szóval a kritikákat inkább a gazdasági ellenérdekeltség vezérli.
– Érdekes módon a gazdasági érdekek ilyenkor felülírják az emberi jogi aggályokat is.
– Alapvetően az emberi jogi tárgyalások ki vannak szervezve egy külön kétoldalú fórumra. Ez nagyjából kimerül abban, hogy a két ország képviselői egy vagy két évente találkoznak, ott az unió fejcsóválva előadja a problémáit, mire a kíniak elmondják, hogy de az nem is úgy van, majd hazamennek. Viszont elképzelhető, hogy most újra előkerül majd az „emberi jogi kártya” a legfelsőbb szinteken. Ha az EU megpróbál bekeményíteni, annak része lehet, hogy előhozzák például az ujgurok, vagy a tibetiek ügyét. Egyébként még 2008-ban változott meg a hozzáállás nagyon, mikor a gazdasági világválság kirobbanása után hirtelen mindenki teljesen elfeledkezett a kínai emberi jogokról, véletlenül sem hozta szóba senki, mert óriási szükségük volt a kínaiak pénzére, piacára. Most, hogy egy kicsit ismét kilóg a fejünk a víz alól, megint elővehetik a témát, az általános Kína-ellenes hangulatra rácsatlakozva akár uniós csúcsvezetők is megfogalmazhatnak bírálatot. Bár ennek Kínában az emberi jogokra semmiféle hatása nem lesz.
– Kína még partner, vagy egyre inkább fenyegetés?
– Katonai vagy stratégiai fenyegetést Kína nem jelent Európára nézve, és Európa sem Kínára nézve. Más pályán játszanak. Európának lényegében nincs közös külpolitikája, hadserege, vagy katonai bázisai, tehát nem egy hagyományos nagyhatalom. Az EU számukra egy hatalmas piac, tudás - és pénzforrás, ami katonailag viszont nem fenyeget, szemben például az Egyesült Államokkal. Közben Kína sem jelent meg katonailag a közelünkben. Ebben a tekintetben tehát nem vagyunk riválisok, sőt inkább partneri a viszony. Gazdasági, tudományos, technológiai értelemben viszont ha nem is ellenfelek, de kőkemény versenytársak lettünk.
