Villákban és raktárakban – végtelennek tűnő programkínálat a Budapest Art Weeken

Publikálás dátuma
2019.04.10. 11:30
Tárlatvezetés a Nemzeti Galériában
Fotó: HEGYHÁTI RÉKA
A tavaszi nagytakarítás még várhat, ugorjunk inkább fejest a művészetekbe!
Képzőművészeti alkotásokkal találkozni a négyes metró vonalán? Bepillantani a Pesti Vigadó közönség által nem látogatható zugaiba? Felfedezni a művészek második otthonát, a műtermüket? A vasárnapig tartó Budapest Art Week keretében e programokon és sok más izgalmas eseményen is részt vehetünk: beszélgetések, workshopok, galériatúrák, tematikus séták, és számos új, esetleg csak ezen a héten látható kiállítás várja a látogatókat.

Elmerülhetünk a görög mitológiából ismert labirintusban a Deák17 Gyermek és Ifjúsági Művészeti Galéria Útvesztő című kiállításán, Mata Attila nőiséget középpontba helyező alkotásait az Esernyős Galériában nézhetjük meg. És ha már Óbudán vagyunk: a most újranyitott Vasarely-kiállításra is betérhetünk. Lesz kreatív írás-foglalkozás a József Attila Emlékhelyen, stresszoldó jóga a Faur Zsófi Galériában, hangperformansz Bp. Szabó György előadásában. Továbbá food styling, haikunap, és több, kifejezetten a családoknak, gyerekeknek szóló foglalkozás is.

Az érdeklődők barangolhatnak a Ludwig Múzeum raktáraiban, villasétán ismerhetik meg Bajor Gizi egykori otthonát, és többet tudhatnak meg a Szépművészeti Múzeum ősszel megnyílt Román Csarnokáról. A programkínálat rendkívül változatos, ki-ki megtalálhatja a kedvére valót benne.
Szerző

Okostelefonra vitték A Pál utcai fiúkat

Publikálás dátuma
2019.04.10. 09:15
Illusztráció
Fotó: Pixabay
A Pál utcai fiúk nyomában címmel mobilapplikáció készült Ferencváros és Józsefváros közös finanszírozásában. Az okostelefonos interaktív séta segítségével Molnár Ferenc világhírű regényének helyszíneivel lehet megismerkedni.
A mobilapplikáció a 2011-ben indult Guide@Hand Budapest kutatási projekt részeként valósult meg, az MTA SZTAKI eLearning osztálya és a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény fejlesztésében. Márkus Zsolt László, a az MTA SZTAKI eLearning osztályvezetője elmondta, hogy a Guide@Hand Budapesten belül már mintegy 250 hasonló mobilapplikáció, interaktív séta valósult meg.
"A Pál utcai fiúk nyomában applikáció ingyenes letöltése után le kell menteni a sétalistát, így a séta során már nincs szükség internetre, csak GPS-re"

- mondta.

Gönczi Ambrus, a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény elmondta, az új applikáció sétája a Nemzeti Múzeum elől indul, átmegy a Kálvin téren, az iskolán, a Práter utcán, majd az Üllői út túloldalán a Mária utcába jutunk el, utána a Pál utcába, a Nagytemplom utcába (ahol a Grund volt), a Tömő utcába, végül az Illés utca 25., a Füvészkert elé jutunk. "Az interaktív séta tizenhárom látványossághoz kalauzol el minket, valamennyihez rövid ismertető, építészeti leírás kapcsolódik, részletek hangzanak el a regényből, a kor hangulatát visszaadó zenei betétekkel együtt. Hamarosan videóanyag is elérhető lesz" - mondta Gönczi Ambrus. Az anyagot archív fotók és az 1969-ben készült, Fábri Zoltán által rendezett játékfilm néhány jelenete is színesíti.
"A Pál utcai fiúk olyan, mintha velünk történne, mindannyian szeretnénk a regény hősei bőrébe bújni. A mobilapplikációs sétával a mű történetei, élményei élhetőek újra" - mondta Bácskai János, a IX. kerület polgármestere a Szent-Györgyi Albert Általános Iskolában és Gimnáziumban tartott bemutatón. Molnár Ferenc 1887 és 1895 között járt a ma Szent-Györgyi Albert nevét viselő intézménybe, amely akkor még református főgimnázium volt, és itteni élményeit sűrítette A Pál utcai fiúkba. Bácskai János úgy fogalmazott, hogy a mobilapplikáció, ez a 21. századi találmány közelebb hozza az olvasást a mai ifjúsághoz. "A 19-20. század fordulója körül még lóvasút járt az Üllői úton, de a két kerület, Ferencváros és Józsefváros életét akkor és ma sem választotta el semmi, csak a közigazgatás" - tette hozzá.
Sára Botond Attila, a VII. kerület vezetője arról beszélt, hogy a digitalizált módszerek új alapokra helyezik a magyar oktatási rendszert, a tanulás könnyebb és élvezetesebb lesz így. "A két kerületben ma is a regény helyszínein éljük mindennapjainkat" - jegyezte meg.
 Molnár Ferenc regénye egyike a legismertebb magyar műveknek. Magyar nyelven több mint nyolcvan alkalommal adták ki, számtalan nyelvre lefordították, Albániától Mexikóig, Japántól Norvégiáig szinte minden nagyobb európai, ázsiai és amerikai országban olvasható Boka, Nemecsek és a többi fiú története.
Szerző
Frissítve: 2019.04.10. 14:03

Alföldi Róbert: nincs már mit veszíteni!

Publikálás dátuma
2019.04.09. 14:52

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Alföldi Róbert a színházi alkotók morális felelősségéről, a szakmai szolidaritás hiányáról és többek közt arról beszélt a Magyar Tudományos Akadémián, hogy nem lehet engedni a zsarolásnak.
„Vizsgálat – (önvizsgálat) – csak merre és hogyan…. az előre…” címmel tartott hétfő este székfoglaló előadást Alföldi Róbert, akit nemrég választottak be a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai közé. A Magyar Tudományos Akadémia nagyterme teljesen megtelt az eseményre. Civilek, érdeklődők, pályatársak, barátok figyelték, mi is következik majd. Az előadás címe persze már önmagában árulkodó volt. A várakozás be is teljesült, Alföldi szenvedélyesen, de metszően önkritikusan beszélt. A szövegben központi helyre került a művészi felelősség kérdése és annak határai, illetve: maga a művész mit engedhet meg magának és mit nem. „A színházat művelők nem csinálnak mást, mint önmagukat használják, figyelik, gyúrják. És ezért nincs más, amihez nyúlhatnának, amihez nyúlhatnék, mint saját magam. Nincs más eszközöm, mint saját magam. És ezért nem is használhatom magamat máshogy, csakis teljes és szemérmetlen önazonossággal és őszinteséggel. Még akkor is, ha az, ami én vagyok, az gyakran kicsinyes, és zavart, és ugyanúgy nehezen éli világát ebben a manapság olyan fájdalmas és indulatokkal teli valóságban.” Ezt aztán bővebben is kifejtette: „Itt élek én is, mint bárki más. Itt vagyok indulatos, és szerelmes, és elkeseredett és boldog, szerencsés és szerencsétlen, mint bárki más. Mint egy egyszerű magyar állampolgár. És mégis az a dolgom, az a munkám, hogy amit látok, érzek, gyűlölök és szeretek, ami zavar, amitől félek, amitől szorongok, amiről kérdésem van és amire nem tudom a választ, azt elmondjam, megmutassam, felmutassam, bízva abban, hogy mások is ugyanúgy félnek, szoronganak, kérdeznek, zavarodottak, mint én magam és ezért érteni fogják azt, amiről én szeretnék beszélni.” Alföldi utóbbi előadásai sokszor beillenek egyfajta segélykiáltásnak. Markáns eszközökkel való szembesítésnek. Erről is beszélt. „Számomra nem kérdés, hogy minél zavarosabb a valóság, annál inkább hangosan, szenvedéllyel, mindenféle félelem nélkül és harcosan kell beszélni a valóságról. Ezt is teszem, hangosan, szenvedéllyel, néha csapkodva, felhevülve próbálok beszélni a valóságról. Mondhatni, kiabálni. (….) Létezniük kell minimumoknak, amiben nem lehet vita. Ahol nincs kérdés. (…) És ebben nem ismerhetünk kompromisszumot, nem lehet mérlegelni, nem lehet fű alatt tárgyalni, nem lehet közösségért való felelősségre hivatkozni, mert nem létezik közösségi felelősség, egyéni felelősség nélkül. És ha már itt vagyunk az Akadémián, nem lehet engedni a zsarolásnak, mert akkor örökre elveszítjük a lehetőséget arra, hogy bármikor érdemlegesen bele tudjunk szólni életünk alakulásába. Hogy megakadályozzuk, hogy a hatalom már óvodában, iskolában készítsen elő bennünket arra, hogy soha ne kérdezzünk, csak engedelmeskedjünk, hogy belemásszon a fejünkbe, a lelkünkbe, hogy a belső szabadságunkat tartsa kordában, hogy az alkotói szabadságunkat vegye górcső alá, és döntse el, hogy minek van létjogosultsága, és minek nincs. Hogy pártszimpátiától függjön a tehetség, a lehetőség, az elismerés, a teljesítmény és minden.”
Alföldi arról is szólt, hogy mit is lehetne kezdeni a színházi életben, illetve a társadalomban kialakult kettészakítottsággal. „Ne legyen két színházi szövetség egy ekkora országban, hogy ne legyen két művészeti akadémia ebben az országban, mert ez nevetséges, és félelmetes, és kétségbeejtő és frusztráló, mert nem lehet a színházról beszélni, csak erről, hogy minden színházi gesztus és történés, és szándék ennek fényében értelmeződik, mert tudjuk, hogy kinek mi miért tetszik, és hogy ki hova tartozik, hogy nincs szakmai tisztelet, és nincs szakmai kíváncsiság. Nem tudom, hogy milyen esélye van egy béketárgyalásnál a gyengébbnek, de nincs már mit veszíteni, hogy tegyünk arra felé, egymás felé egy lépést. És ha az első nem sikerül akkor addig legyen második harmadik vagy annyi lépés, amennyi kell. De nem lehet félelemből, számításból, rettegésből, barátkozni. Aki előadásokat hoz létre, aki előadásokban játszik, az ugyanazt a szakmát műveli. Igen ki jobban, ki kevésbé jobban és végül is ez is ízlés kérdése. De ennek megítélése politikai hovatartozási alapon egy szakma önmaga szembeköpése. Nincs liberális jó színház, és konzervatív jó színház. Felépítettünk és működtetünk – igen én magam is – egy szakmai rendszert, ami nem létező, hamis álságos és gyáva szabályok alapján működik. És ezt mindannyian tudjuk. Mindenki, minden oldalon. Mert kicsinyesen ezt használjuk önmagunk igazolására, felelősségünk hárítására, és félelmünk palástolására. És ez most pillanatnyilag úgy tűnik, hogy sajnos járhatóbb út.” Az önkritikán túl Alföldi javaslattal is élt: „Muszáj lenne elkezdenünk azon gondolkozni – és muszáj lenne elkezdenem azon gondolkodnom –,és tenni és lépni, hogy hogyan és miként tudjuk legyűrni a másik iránti megvetésünket, hogy hogyan tudjuk megbocsátani, vagy elfelejteni emberi és szakmai sérelmeinket, sértődéseinket, hogy hogyan tudnánk valóban figyelni a másikra. Muszáj lenne valahogy közelednünk. (…) Mert nincs olyan, hogy egy jó út. Nincs olyan, hogy csak egyféle gondolkodás. Mert nincs olyan, hogy aki a kormányra szavaz, az már csak szar művész. Mert vannak olyan kollégáink, akiket a kormány nevezett ki, akik talán soha nem lettek volna színházvezetők, ha nem ápolnak jó viszonyt a hatalommal, de közben jól csinálják, amit csinálnak, és nem tesznek különbséget ideológiai alapon, hogy ki a jó színházi alkotó és ki nem.” A színész-rendező szóba hozta a szakmai szolidaritás hiányát is. „És főleg nem lehet, hogy ne teljesen nyíltan és kimondva, néven nevezve a dolgokat beszéljünk egymással, mert nem lehet, hogy ne bízzunk annyira egymásban, hogy kimondjuk a dolgokat. Azt is, ha gyávák vagyunk összefogni, egy olyan buta és szakmaiatlan döntésnél, ami teljesen átalakítja és függővé teszi a szakmánkat anyagilag a hatalomtól, azt is, ha féltjük a saját kis érdekeinket, azt is, ha nem tudjuk vállalni, hogy egymásért kiálljunk, azt is, ha gyávák vagyunk és azt is, ha nem tudjuk, hogy hogyan és miként kellene egymás felé lépni, vagy legalább lépni, valahogy előre, hogy egyszer talán – nem tudom, hogy nem késtünk–e már el –, egyszer talán valóban színházról beszéljünk, amikor találkozunk.” Végül idézte Széchenyit:
„Az ország java nem egyesek s néhány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat.”

Szerző