Ölelés, balkonládákkal

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:19

Falcsik Mari: Az igazi idő című kötetéről
A Költészet Napjára jelent meg Falcsik Mari hatodik, Az igazi idő című verseskötete, mely hat ciklusba szedve, száz versben, a lehető legtermészetesebb hétköznapisággal mesél a lét mindkét oldaláról. No meg az ajtóról, mely egészen biztosan ott áll az ide- és odaát között, csak épp nincs rajta kilincs. Úgy nagyjából tíz éve, de lehet, van már tizenegy is, azt mondta egy beszélgetésen, melyben az akkor még éppen csak alakuló költői korszakairól kérdezték harmadik kötete, A sorsvadász kapcsán, hogy befelé megy. A zenei-festői pillanatképek felől, az intellektuson át a lélek felé. Azt hiszem, ez az út teljesedik ki vagy be a most megjelenő Falcsik-kötet verseiben, melyek a költőtől megszokott zeneiséggel és életszerű versnyelvvel zakatolnak végig, egy dimbes-dombos táj lágy hullámzásával, az egyre szűkülő időn. Azon az időn, ami felfelé még húz a hegyre, még egyre tágítja a teret, ám a csúcsról villámsebes lejtmenetre kapcsolva vonz vagy épp taszít a mélybe és csábít egy másfajta felemelkedésre. Igen, Falcsik Mari leginkább a halálról beszél ebben a kötetében, mely sokszor ténylegesen kimondva, máskor kimondatlanul tekereg a hol szonett formába zabolázott, hol rímes, lüktető jambusokba szedett, máskor rakoncátlanul egymásba kanyarodó sorok és a bennük felvillanó emlékek, élmények, gondolatok között. Száz vers – ha tetszik, dal – a halálról akár nyomasztólag is hathatna az olvasóra, de itt olyan demisztifikált természetességgel jelenik meg ez a mindig és mindenkit leginkább foglalkoztató életelem, hogy mind a szó, mind pedig a vele kéz a kézben járó visszavonhatatlanság veszít érdességéből. Sőt, kontrasztjában az apró életmorzsák létcipóvá dagadnak. Falcsik ezt valahogy úgy fogalmazza meg, hogy „össze kell gyűjteni minden reményre okot adó jelet, ami szinte megfoghatatlan formában jelen van az életben. Ehhez furcsamód leginkább a megtapasztalt törékenységről, veszteségről, kiszolgáltatottságról szóló verseken keresztül vezet az út.” Azt is mondja, már versben, a Leszigetelve címűben, hogy „az ember tudatába a halál ténye belefér / de nem fér bele a meghalás esete”. Főleg a saját vagy szeretteink meghalásáé. Merthogy, állítja a Haláltanban, „a hulla az idegen halott / saját halottunk sose hulla / hanem élettelen testi tokja / annak akit benne szerettünk”. Az első ciklust – Ág a szembe – teljes egészében egyik „saját” halottjának szenteli: bár alkotótársa, a gitárművész Láposi Farkas, akivel zenés-verses performanszokkal járták az irodalmi szalonokat, már közel tíz éve nem él, a hiánya olyannyira belegyűrűzött az elmúlt 10 év verstermésébe, hogy egy teljes csokrot kapott a „folyón, amin a menekülő evez”. Vannak dolgok ugyanis, amiket igazán sosem ér el a felejtés. Sőt idővel csak egyre rétegzettebbé válnak. Olyanok, mint a faág azon a bizonyos folyón: „felbukkan elsodródik majd valamin / fennakadva lemarad / és szem elől veszítve nemlétező / lesz megint egy darab időre / de hamar újra szem elé kerül és / mindjárt bele a szembe: / felpattan odakarmol és már ez is / benne marad amit most belemar”. Aztán persze könnyedebb vizekre (is) elevez, de a veszteségszörnyek, melyek saját bevallása szerint és a korából adódóan már nem rémítik – „ha hatvanéves elmúltál egy éjjel / oly mély békével nézel széjjel / mintha minden rém barátod lenne: / semmi hárítandót nem lelsz benne / mert elhagyott már az önrettenet” – azért végig ott ólálkodnak a napi saját élmények és a szubjektív emberi lét tapasztalatai között. Mesél a bokájáról, Albertről, az árvaszúnyogról, egy siket pár józsefvárosi nyáréjbe hasító veszekedő vijjogásáról, a nyírségi vasútállomásról, a Majakovszkij-parafrázisból felépített kisgenerációról – „ketten vagyunk most Lennon meg én / Lennon mint fénykép szobám falán” – és a csöndről, a teljesen nesztelenről, ami 21 óra 43 perckor állt be. „hogyan keletkezett ez a mélységes / ez a makulátlan csöndszakadék ebben az / ötemeletnyi zajbábeltoronyban?” És beszél a családról is, a saját családjáról, a fura állatról – sündisznóhát, kacsaláb, kívül véd, míg belül támad –, anyukája esetéről az apróval és a megfagyó gyerekkorról. Az Óbudán levedlett kamaszévekről, családi genealógiáról és a halott apja kemény ágyáról. Itt, az apja halálával tér vissza ismét a kimondott memento morihoz, hogy a szertartásosság közhelyeit színtiszta líraisággá emelve mesélje el, húsig hatoló hétköznapisággal, miként adta fel apjának a kórházi ágyon az utolsó kenetet: „aztán én adtam fel az utolsó kenetet / neki – joghurtot evett és hozzá túrós / pitét: azt már Laci adagolta mert az én / kezem annyira remegett hogy nem tudtam / etetni – de a kereszt végül rendesen / fölkerült a szája szegletébe ahogy a / joghurtot az ujjammal letöröltem onnan”. Az utazás, az a bizonyos zakatoló, lágyan hullámzó, szakaszokból álló azonban nem itt ér véget. Falcsik Mari sokkal stílusosabb annál, minthogy a búcsút holmi szentimentális kenettel kenje oda az olvasó homlokára. Nem, ő megy tovább, és a végső örömöt egy ölelésben leheli bele a szomszéd néni nyakába a gangon. Egy meleg, hosszú ölelésbe, ami, ha alaposabban meggondoljuk, a balkonládákkal együtt már nem is kevés. (Jelenkor, 2019, 160 o.) 
Szerző

Balogh Robert: tücsök a polcra

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:18

Fotó: Csortos Szabolcs
Költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
ahogy a magánynak formát adunk, minekünk is azt ad a csend, ahogy a semmiből szürcsölünk, belőlünk is elvész egy korty, ahogy megelevenül általunk valaki, a rabjai leszünk, mint macska dörgölőzik a homály, puha léptei a lábnyomomba illenek, ahogy ujjlenyomat marad a poháron, úgy a pohár formája is a kézben, ahogy eltévesztem a szavakat, úgy a szavak is zavarnak engem, ahogy a legszebb mondat után is kínossá nyúlik a csend, ahogy a kudarc sem biztos pont, hogy már örökre úgy marad, ahogy csak alakítom, engem is alakít, görbít a közöny, a kor, ahogy a fiam keze a lányom kezében az enyém, ahogy az anyjuk engem fogott, úgy kapaszkodtam belé, ahogy nézem őket csak elveszek, homályosan, formátlanná leszek, elfogyok egészen, nem kell a végén csak egy kis skatulya, amiből kifogyott a gyufa, belefektetnek, öreg tücsköt-bogarat, odaillek a vitrines polcra.
Szerző
Frissítve: 2019.04.13. 10:26

Magolcsay Nagy Gábor: #szerelmesvers

Publikálás dátuma
2019.04.13. 10:18

Fotó: Draskovics Adam
Költészetnapi - szépliteratúrai - ajándék
1  Azóta nincsen este és nincsen éjszaka. Szerelmes igazságod mellett virrasztok, esőszálak pókhálójában zarándokolok tenger és tél nélkül, ahogy a sások meg az erikás mezők vándorolnak    csikorgó reggeleink felé; épp, mikor lepecsételném magam, mikor már új szemet keresnék szemedben, felcsillan egy ógörög érv. 2 Azokon a csillagtalan estéken, amikor vendégek vagyunk, és a beszéd csak egy közeli összeomlást hirdet, az idő kertjében megérintem az Arcust: ess, ess, ess, ess! Lojális láthatár, egy többszörösen összetört mondat sorjáz az égbolt láthatatlan homlokán. A vesémbe látsz, tél hízni kezd; oltalom ajándék itt minden halmazállapot.  3 Áthaladnak testemen az idők. Szubtilis jelek, jetlag, pecsétviaszos rizómák a tudattalanban. Elégiák ezek Fanni. A szerelem extázisában a szépség kezdete-vége optikai trükk. A szerelemféltés zsákmánya, mint az öröm lejtőjén kisikló nyelv, az öröktől örökig néma nyelv – egy orgyilkos harmadik szeme.  4 Te vagy az utolsó kapu: zegzugos REM, rongyos jégverem, varázsmogyorók grafikonja egy téli kert asztalán. Az idő garatja vagy: az Olympos Mons faragott harangja, űrszondamező. A bolygó auráján túl meteoreső bugyog alá. Ezen a seholsenkiföldjén, ebben a morzsányi hóesélyben; mosolyod emlékén reggeledek.