Ezért nem lehet tovább elodáznunk a globális felmelegedés kérdését

Publikálás dátuma
2019.04.12. 13:30
LUANG NAMTHA TARTOMÁNY, LAOSZI NÉPI DEMOKRATIKUS KÖZTÁRSASÁG, 2017
Fotó: LENA DOBROWOLSKA, TEO ORMOND-SKEAPING
A klímaváltozás jelentőségét közeli perspektívából világítja meg a Future Scenarios című bécsi kiállítás. Európában közvetlenül még nem érzékeljük a környezeti változásokat, így sokak fejében csupán absztrakt kép él e történésekről, ez azonban többé nem elfogadható magyarázat.
Milyen kép rajzolódik ki előttünk, amikor a klímaváltozásról, az üvegházhatásról, a jégsapkák olvadásáról, a szennyezett tengerekről vagy épp a természeti csapások okozta migrációról hallunk? Gyakran távoli, minket nem érintő dolgokként gondoljuk el ezeket a történéseket, ahogy a globális felmelegedés is sokszor inkább elvont fogalomként jelenik meg előttünk. A ködös elképzelésekből formál kézzelfogható megközelítési módokat a Lena Dobrowolska és Teo Ormond-Skeaping projektjének egy szeletét bemutató Future Scenarios (Jövőbeli szcenáriók) című kiállítás. A bécsi Kunst Haus Wienben ingyenesen látogatható tárlat a 2010 óta együttműködő páros jelenleg is futó munkájába enged betekintést, amely a klímaváltozást, annak különböző narratíváit, feldolgozási módjait és a probléma megoldására tett törekvéseket térképezi fel. Munkájuk középpontjában olyan nemzetek állnak, amelyek már érintettek a klímaváltozásban – Banglades, Uganda, Nepál –, és amelyek nagymértékben felelőssé tehetők érte, mint például az USA és az Egyesült Királyság. A páros szakértőkkel, nagyobb szervezetekkel és politikai döntéshozókkal is együttműködik, így nem csupán művészi szemszögből, hanem a tudományos kutatás felől is megragadják a témát – beszélt a projekt jelentőségéről lapunknak Sophie Haslinger, a kiállítás kurátora. A kiállított fotók, a hozzájuk tartozó részletes magyarázatok vagy minitörténetek és az egyszerre három csatornán futó videófelvételek tudományos tényeken nyugvó, megalapozott információkkal látják el a nézőt, és világítanak rá, miért is nem lehet tovább elodáznunk ezt az elsősorban természeti, mostanra azonban sokszorosan erkölcsivé is vált kérdést. Nem csupán a pusztuló tájról látunk felvételeket, közeli arcokon keresztül válik egyértelművé életmódunk károsító és környezetszennyező hatása. Számos helyi kezdeményezést, pozitív példát is láthatunk: többek között arról, hogyan gyűjtik a szemetet Ugandában, ahol 2008 óta tiltott a műanyagzacskók használata – akár csak a szomszédos Ruandában, amely mára az Afrika legtisztább országa címet viseli. A klímaváltozás okozta migrációs hullámok helyzetkezelése, a természeti katasztrófák által is tovább fokozódó nemi egyenlőtlenség és a gyermekmunka megfékezésére irányuló stratégiák, a földművelés technikáinak a megváltozott környezeti körülményekhez való adaptációja mind-mind olyan eljárásokat és példákat állít elénk, amelyek szükségessége jelenlegi életmódunkat folytatva nincs is olyan távol, mint gondolnánk. A média és a politikusok által sokféleképpen befolyásolt képre a kiállítás címe mellett annak egy kiemelt része is reflektál, amely elképzelt jövőbeli szcenáriókat, feltételezett forgatókönyveket mutat be újságok címlapjain keresztül. A képek egyúttal a természeti katasztrófák gyakran megkonstruált médiareprezentációját, és a különböző narratívák befolyásoló erejét is kiemelik; a National Geographic 2033 áprilisi számának elképzelt borítója az indiai vízért folytatott háborút jeleníti meg, a Time magazin 2088-as beszámolójának címe pedig egy 2019-ben is aktuális kérdést feszeget: Miért nem tettünk semmit? A projekt nem csak azoknak a döntéseknek a súlyára mutat rá, amelyekbe a hétköznapok során mi magunk is gyakran kerülünk, de az olyan politikusok vagy cégvezetők választásaira is, akik - szembemenve a többszörösen alátámasztott tényekkel - nemet mondanak a felelősségvállalásra (Donald Trump, a világ második legnagyobb üvegházi gázokat kibocsátó országának elnöke 2017-ben jelentette be, hogy kilép a Párizsi Egyezményből). Ahogy azt Sophie Haslinger is hangsúlyozta, mivel Európában közvetlenül még nem érzékeljük a környezeti változásokat, így sokak fejében csupán absztrakt kép él e történésekről, ez azonban többé nem elfogadható magyarázat. A kiállítás olyan megvilágításba helyezi e problémát, amely segít kialakítani saját kapcsolódásainkat, ezáltal egyúttal lehetővé téve, hogy egy kevésbé borúlátó forgatókönyvet írjunk a saját jövőnkhöz.
BHOLA SZIGET, BANGLADES, 2017 - Ez a magányos pálmafa 1984-ben még egy kilométer messze állt a folyóparttól
Fotó: TEOORMOND-SKEAPING
Szerző

Újra támad a dzsessznagyi - Rhoda Scott Budapesten koncertezik

Publikálás dátuma
2019.04.12. 11:30
A gospelek felől érkező, de a blues és a dzsessz ezernyi ágát, sőt az elmúlt hatvan év mindenféle tánczenéjét felölelő stílusa m
Fotó: Kollányi Péter / MTI
A Hammond orgona mezítlábas királynője hamarosan betölti a nyolcvanegyet, de zenéje ugyanolyan ütős, mint csitri korában volt.
Jól kiszúrt vele Hofi. Az 1973-as szilveszteri tévékabaréban parodizálta, és egy komplett ország megjegyezte, hogy ez a csaj mezítláb orgonál. Igazság szerint a nemére való utalás is disznóság, mert úgy tűnhet, hogy csak nőként kivételes dzsesszmuzsikus - netán csak dzsesszmuzsikusként kivételes nő. Pedig Rhoda Scott abszolút értelemben is világszám: remek zenész, nagyszerű komponista, jó menedzser és közben szívélyes, kedves ember. Ráadásul imád minket, magyarokat, kedves emléke egy kerek három órán át tartó budapesti autogrammadás de már a diplomamunkáját is a Kodály-módszerből és Bartok népzenei gyűjtéséből írta.  Úgyhogy csak természetes, hogy viszontszeretjük, ám rögtön az elején érdemes leszögezni, hogy az élmény becsukott szemmel, az előzmények ismeretének hiányában is teljes. Itt, kérem, zenélve lesz, a többi csak körítés. Apja és fiatalon elhunyt anyja is zongorázott, tőlük kapta első leckéit. Alig érte föl a billentyűket, már el tudta játszani, amit anyja az istentiszteleten zongorázott. Hétévesen váltott az orgonára, kezdettől mezítláb kezelve a pedálokat. A papa hétközben takarítóként dolgozott, a hétvégén metodista vándorlelkészként járta New Jersey-t. A hét gyerek egymásra vigyázva, egymással versenyezve, és folyton költözködve nőtt fel. Ez utóbbi jól jött, amikor Rhoda Scott a 60-as évek második felében Párizsba költözött - először a világhírű zenepedagógus, Nadia Boulanger klasszikus  zongoraleckéi,  majd véglegesen későbbi férje, az énekes-színész   Raoul Saint-Yves kedvéért, akivel két örökbefogadott haiti gyermeket neveltek fel. Párizs persze jót tett Rhoda Scott európai karrierjének. Sok amerikai dzsesszmuzsikoshoz hasonlóan ő is hamar beilleszkedett - és sok honfitársával együtt kicsit őt is elfelejtették odahaza, a műfaj szülőföldjén. Pedig fiatalon Count Basie hívta meg saját műsora elé, később pedig nem kisebb tekintély, mint a szintén Párizsban élő Arthur Rubinstein nevezte hangszere igazi virtuózának. A Hammond orgona B-3 jelű, a dzsesszben Jimmy Smith által ismertté tett változatán játszik, amely bizonyos beállításokban a melodikus ütőhangszereket is képes imitálni. Repertoárja a mai napig a fejében van, nincs szüksége kottára - pont, mint tizenhét évesen, amikor először hívták el egy zenekarba, amelyikkel korábban nem is próbált, és fejből nyomta velük a rádióból ismert slágereket. Fáradhatatlanul koncertezik, játszott nagyon nagy sztárokkal és seregnyi lemezt készített. A gospelek felől érkező, de a blues és a dzsessz ezernyi ágát, sőt, az elmúlt hatvan év mindenféle tánczenéjét felölelő stílusa ma is modern - miközben a Hammond orgonát már fél évszázada leírták, mint az avítt ősök templomi hangszerét. Most ellenben digitális változatai vannak elterjedőben, nem utolsó sorban azért, mert annyira jó Rhoda Scottot hallgatni.  Infó: Rhoda Scott-koncert Budapest, Papp László Budapest Sportaréna április 14. 18.00

Keresni kell az extremitás határait - interjú Gaspar Noé filmrendezővel

Publikálás dátuma
2019.04.12. 10:00

Fotó: LOIC VENANCE / AFP
Hol a zseni, hol a botrányfilmes jelzővel illetik. Gaspar Noé legújabb, Eksztázis című alkotásában egy csapat bedrogozott, önmagából totálisan kiforduló táncost ereszt össze. A rendező Párizsban adott interjút a Népszavának.
Azt nyilatkozta korábban: sosem fog olyan filmet készíteni, melyben nincs szex. Ez alól nem kivétel az Eksztázis sem. A szex a napod, a heted a hónapod, az éved legjobb pillanatai. Az előző filmem, a Love számos országban botrányt okozott. Noha szentimentális és mély mű a szerelemről, mindenki azon volt fennakadva, hogy miért mutatom meg a nemi szerveket vagy akár a mellbimbót. Ez elképesztő álszentség, a huszonegyedik század végtelenül viktoriánussá vált. Ezeket megmutatni körülbelül annyira botrányos, mint mutatni, ahogy valaki eszik vagy alszik. Vagy még durvább: egy kézfogás premier plánban. Az Eksztázisban is megvan a szexualitás, de amikor az emberek tudat módosító szerek hatása alatt állnak, diszfunkcionálissá válnak klasszikus aktusszituációba kerülve. Az agyunk szeretne szexelni, a testünk már nem. Az életművét figyelve látni elmozdulást a realizmus irányába. Én inkább azt mondom: készítettem két olyan filmet, amelyek realistábbak, mint a többi. Az egyik a Visszafordíthatatlan, a másik talán most az Eksztázis, már amennyiben a pszichózis megjelenítését annak lehet gondolni. A 2009-es Enter the Void a másik véglet – manapság a filmrendezőnek folyamatosan keresnie kell az extremitás határait, hogy képes legyen hatni a nézőre.  Sokan azonosítják a filmjeivel.  Nyilván kell a filmezéshez bizonyos szintű személyes tapasztalat is, az Eksztázist sem tudtam volna leforgatni ezek nélkül. Jómagam is voltam többször bulikban, ahol az ember alkohol hatása alatt – fogalmazzunk úgy – nem viselkedik tökéletesen. Nekem sosem sikerült elvonóban vagy a rendőrségen végezni, szóval a filmben látható extremitást nem éltem meg.    Tényleg nem volt forgatókönyv? Nem. Egy kétoldalas vázlatot adtam a szereplőknek. Így a forgatás során is még el tudom dönteni, hogy milyen irányba vigyem a történetet. Ne gondolja azt, hogy nem tudom, mit szeretnék. El akarom kerülni, hogy be legyek szorítva a gyártási keretek közé. Manapság azért tartják fontosnak a forgatókönyvet, mert útmutató a producereknek ahhoz, hogy ők határozzák meg a forgatás menetét, például, hogy az összes belsőt az első napokban felveszik. Ezt nem szeretem, mert így az előre, nem kronológiai sorrendben felvett jelentek megölik a szabad történetformálás lehetőségét. Persze, az hozzátartozik az igazsághoz, hogy az Extázist azért tudtam egy vázlattal „elintézni”, mert egyetlen helyszínen játszódik és tizenöt nap alatt le kellett forgatnom az egészet. Összesen két kötött jelenet van a filmben, ez is a profi táncosok által betanult koreográfia és az elérhetőségük miatt. Az Eksztázis első jelenete egy tizenöt perces, vágás nélküli, lenyűgöző szcéna. Gondolom, ez az egyik nagy koreográfia. Igen, ez a zseniális Nina McNeely munkája, akit a stáb egyetlen igazi színésze, Sofia Boutella ajánlott, aki korábban a világ egyik legjobb hip-hop táncosa volt. Szerdán érkezett és mi a következő hétfőn kezdtük a forgatást. Két napja volt a táncosokkal, ennyi idő alatt alkotta meg a koreográfiát. Teszem hozzá: zene nélkül. Azt én szolgáltattam a táncosokkal egyeztetve, mint egyfajta DJ. Egy napunk volt erre, tizenhétszer vettük fel és az utolsó tökéletesen sikerült. Ilyen kezdés után minden sikerült. Nina végig ott maradt a forgatáson és segített a végig improvizáló táncosoknak a megfelelő tempó tartásában. A főcím csak a játékidő felénél látható. Ez furcsa. Az amerikai filmekben az emberek nagyon leegyszerűsítettek. Vagy kedvesek és buták, gonoszak és okosak, barátságosak és lúzerek. Az Eksztázis első fele egy ilyen hollywoodi blockbuster paródiája, amelyben meg akartam mutatni a szereplőket normális lelkiállapotban. Miután ezután egészen más következik, jó ötletnek gondoltam, hogy a főcím is jelzi a váltást. Egyébként efféle játékot már Jean-Luc Godard is elsütött már. Akkor most kérdezem meg: hogyan tudta elképzelni és megvalósítani mozgóképen a film második felében tomboló pszichózisokat? Igen, az Eksztázis második fele az, amikor ezek a „szeretett” figurák paranoid állatokká válnak. Ebben az elmeállapotban mindenki kegyetlen. De hangsúlyozom, a forgatás során senki sem volt részeg vagy bedrogozott állapotban. Ahhoz, hogy el tudják játszani, sajnos a táncosoknak meg kellett nézniük az általam kiválogatott videókat, amelyek droghatás alatt álló emberekről készültek. Ezek a YouTube-tól kezdve az elmegyógyintézetek archívumáig lelhetők fel. Azt mondtam: nincsenek instrukcióim a pszichózishoz, mindenki találja meg a maga útját az állapot művészi kifejezéséhez. Ez olyan aktus, amit saját tapasztalatok alapján amúgy sem lehetne eljátszani, mivel az agyunk mindent megtesz annak érdekében, hogy a magunkról alkotott kép ne csorbuljon. Nem véletlen, hogy nagy bulik után a „filmszakadást” éljük meg. Az Eksztázisra kétszer két órát álltam sorba Cannes-ban és nem jutottam be – ez igen bosszantó volt. Ha jól tudom, ön sem lelkesedik a fesztiválért. Filmrendezőként szörnyű élmény. Ha van filmem, akkor egész nap interjúkat kell adnom, ha nincs akkor, mint „híres ember” egész nap folyamatosan pezsgővel itatnak a verőfényes napsütésben. Sok szakmabeli egy hétig részeg a szmokingjában, és azt sem tudja hol vannak. Szóval, filmet nézni ott még sosem sikerült, mert vagy azért aludtam el a vetítőben, mert fáradt, vagy azért mert spicces voltam. Arról nem is beszélve, hogy nagyon erős a lobbi a fesztiválon. Lehet, hogy jó a filmed, de ha érdekeket sértesz, lelkiismeret furdalás nélkül megbuktatnak. Ez a veszély most nem fenyegeti, hiszen az Eksztázis kultfilm lett a fiatalok körében. Igen, ez nagyon érdekes, a legnagyobb rajongóim 15 és 25 közötti fiatalok. Magam is megdöbbentem azon, hogy amikor nemrég Dél-Amerikában jártam, azt láttam, hogy "kötelező" bevezető film lett a füvezéshez. Csak ezután jön a 2001. Űrodüsszeia.

Névjegy

Gaspar Noé 1963-ban született. Argentin származású francia filmrendező, forgatókönyvíró, operatőr, vágó és producer.

Látni, megélni kell a moziban. Csodálatos, borzalmas, költői

Rémálom a tánc nyelvén

Nagyon kegyes a potenciális elemzővel Gaspar Noé rendező. Az Eksztázis című filmje elején egy castingot látunk egy tévén keresztül. A készülék mellett ott vannak az inspirációként felhasznált klasszikusok: Az andalúziai kutya, az Argento féle Sóhajok vagy a Salo, avagy a Szodoma 120 napja és még vagy rengeteg könyv, köztük persze Kafka. A szereplőválogatás után megnézhetjük a főszereplő Sofia Boutella tizenöt perces táncbelépőjét, ami önmagában elképesztő – már ez megéri a mozijegy árát. A cselekmény szempontjából is előre lépünk: a stáb egy Isten háta mögötti próbahelységben gyűlik össze, hogy megkezdjék a munkát. Kezdik a csapatépítéssel, amelynek során inni kell a bóléból. Noé viszonyrendszereket és karaktereket épít, klasszikus angolszász módon, majd egyszer csak nagyot vált, amikor a játékidő felénél eljutunk a főcímig. Mivel valaki valamiféle übererős droggal megtámogatta a bólét, az addig emberként funkcionáló karakterek kezdenek „leolvadni” és egyfajta tébolyult állapotba kerülni, amelyet a tánc nyelvén fejeznek ki. Mindenkin kitör a pszichózis, miközben a rendező megkérdőjelez minden társadalmi „értéket” a szociális érintkezéstől kezdve a kollektív bűntudatig, mígnem eljutunk az ön- és közveszélyes állapotokig. Amit láttam (Benoit Debie operatőr előtt le a kalappal), az elmesélhetetlen, látni, megélni kell a moziban. Csodálatos, borzalmas, költői – Noé korunk talán legeredetibb rendezője. Eksztázis Forgalmazza a Vertigo Média