A zenei szerkesztő korlátlan hatalma

Publikálás dátuma
2019.04.13. 11:50

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Életművéért kapott a minap Fonogram-díjat Göczey Zsuzsa. Most a Klubrádió zenei szerkesztője, de nevet és elismerést egykor a Magyar Rádióban szerzett.
A zenei szerkesztők lényegében kortalanok. Szinte hihetetlen, hogy Göczey Zsuzsa is elmúlt már 70 éves, de nyugodtan állíthatjuk, hogy örökifjú. Már csak azért is, mert „szakmájában” mindenhez értenie kell. A komoly zenében éppúgy otthon kell lennie, mint a legfrissebb pop-, rock- és egyéb slágerekben. És mindehhez több is kell, mint hogy zenei tanulmányokat végzett, s játszott zongorán, meg gitáron is. Akkor tűnt fel, amikor még csak egyetlen rádió volt Magyarországon (igaz, előbb két, majd három adóval), s a műsornak sokkal nagyobb hatása volt, mint napjainkban. Ó pedig egy igazi, remek csapatba került, ahol azonban szinte mindenki egyéniségének megfelelően működhetett. Még akkor is, ha a hetvenes-nyolcvanas években szigorú szabályok közt dolgoztak a zenei szerkesztők is. Ám volt egy főnökük, Török Mária, aki hagyta, hogy mindannyian kibontakoztathassák tehetségüket és műsoraiknak saját arculata lehessen. Így válhatott országosan ismertté – többek között – Divéky István, Csiba Lajos és Kiss Gyöngyi. És persze Göczey is, aki a korszak – utóbb szinte szimbólummá vált - szerkesztője, Komjáthy György mellett kezdte a pályáját. Majdnem tíz évig volt a munkatársa, úgynevezett forgató, akinek az a dolga, hogy előkészítse az adásra kijelölt felvételeket. Eredetileg pedig technikusnak jelentkezett a Magyar Rádióba, meg is tanulta az akkori hatalmas stúdiógépek kezelését, de rövid időn belül közelebb került a zenei szerkesztőkhöz. 1980-ig azonban csak külsősként dolgozhatott, s közben tanított a postás szakszervezet zeneiskolájában. Erre már csak azért is szüksége volt, hogy legyen bejelentett állása, hiszen különben közveszélyes munkakerülő lett volna. Zenei szerkesztőként aztán – kollégáihoz hasonlóan - már megvalósíthatta műsorötleteit, amelyek egyre népszerűbbek lettek a hallgatók körében. Egyik legismertebb programja a Lemezbörze helyett, amelyben azokat a kortárs nyugati rock- és popalbumokat játszotta le, amelyeket a legjobban kerestek a Múzeum körúti Kodály Zeneműbolt előtt, ahol – mint mesélte - „mindig nagytáskás pasik álltak, jugoszláv és nyugati nyomású nagylemezeket árulva a kapualjban”. Ő indította el a Rockújság című adást is, mégpedig azután, hogy Korom Mihály, az állampárt nagyhatalmú központi bizottsági titkára egyszer kijelentette, amíg ő a helyén van, addig nem lesz rockújság Magyarországon. Göczey megmutatta, hogy lett. Ezt a műsort aztán lapunk jelenlegi munkatársa, Varga Péter örökölte tőle. Neki is több mint tíz éve kellett távoznia az akkorra már teljesen megváltozott Magyar Rádióból, Göczeynek és az egykori nagy csapat tagjainak már sokkal előbb. 1994 elején – amikor Csúcs László alelnök irányításával 129 embert rúgtak ki – ő is rajta volt a listán. Bár pár hónap múlva többségüket visszavették, de – mint felidézték - aztán már semmi nem volt olyan, mint korábban. Göczey végül 2001-ben távozott az „anyaintézményből”, azóta a Klubrádió hallgatói győződhetnek meg róla - többek közt a Basszus című adásban -, hogy az egyik legkitűnőbb zenei szerkesztő.    Hatalma korlátlan. És nincs is nagyobb elismerés annál, mint hogy „A Göczey” műsorait napjainkban éppúgy keresik, mint évtizedekkel ezelőtt. 
Frissítve: 2019.04.13. 11:59

24 órás szavalással állított fel világrekordot a Magyar Versmondók Egyesületének vezetője

Publikálás dátuma
2019.04.13. 11:26
Lutter Imre
Fotó: Kovács Tamás / MTI
Az "Ugorj be egy versre!" 24 órája alatt több mint 650 vers hangzott el, az előadás József Attila-művel kezdődött és Adyéval zárult.
Lutter Imre Radnóti-díjas előadóművész, a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke 24 órán keresztül magyar szerzők szépirodalmi műveit adta elő a budapesti Fészek Művészklubban, teljesítményével világrekordot állított fel - közölte az egyesület szombaton. Lutter a magyar rekordok hitelesítőjének és a négyóránként cserélődő tanúk felügyelete mellett április 11-én,
a költészet napján 10.00 órától 12-én 10.03 óráig folyamatosan, óránkénti öt perc szünettel verselt.

Az egyesület művészei, közismert emberek, a művész barátai is csatlakoztak, akik Lutter Imre pihenői alatt szórakoztatták a közönséget. Caramel, Bagi Iván, Nagy-Kálózy Eszter, Katus Attila, Szentgyörgyi Romeo, Müller Péter Sziámi, Jávori Ferenc Fegya, Gerendás Péter, Huzella Péter, Dolmány Attila, Takács Bence, Benedekffy Katalin és mások, összesen 26 művész előadásában hangzottak el versek.
Lutter tematikus blokkokba gyűjtötte össze az előadott verseket, mindegyikük az emberi életre reflektált: születésről, gyermekkorról, játékról, szerelemről, barátságról, házasságról, családi körről, forradalomról, természetről, munkáról, társadalomról és a közéletről, borról és mámorról, a háború és a békéről, a vészkorszakról, empátiáról és a halálról szóltak.
A Fészek Művészklubban a közönség folyamatosan változott, több százan hallgatták az előadást. Az "Ugorj be egy versre!" 24 órája alatt több mint 650 vers hangzott el, az előadás József Attila-művel kezdődött és Adyéval zárult.

Spiró György: írói győzelem, ha le tudok menni kutyába

Publikálás dátuma
2019.04.13. 08:30

Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Rekonstruálni szerette volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat Spiró György, akinek a napokban jelent meg a Magvetőnél az Egyéni javaslat című humoreszkgyűjteménye. Az író szerint képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, akkor is, ha világos, hogy a vesztünket okozza.
Legújabb kötetében politikai és más jellegű pamfletek szerepelnek. Ekkora a baj? Nem tudom, hogy mekkora a baj, de már a középiskolában írtam paródiákat, később pedig az Eötvös Kollégiumban minden április elsején éjfélkor előadtam valami vicceset. A kollégisták szerették. Most csak visszatértem a kezdetekhez. Ezek a humoreszkek az én télikéim. Jól hangzik, de ezek az új írások azért a maguk módján nemcsak szórakoztatóak, hanem szenvedélyesek is. Volt olyan, amely dühből született? Dühből nem ír az ember, hanem káromkodik. Az íráshoz önfegyelem szükséges. Ezek az írások, amelyek jó pár év alatt jöttek össze, egy mentalitásról szólnak, ami mélyebb és tartósabb, mint az aktuálpolitika vagy az ideológiák. A harmincegy írás egy része törvényjavaslat-paródia, de elég sok másféle, ránk jellemző marhaság is bekerült. Egy lengyel, egy román, egy szerb író bizonyára másképpen fogalmazna. Ezt hogy értsük? Álmélkodtam, amikor először olvastam Mrozek szatíráit, és rá kellett ébrednem, hogy amit a lengyelek humornak tartanak, azon mi nemigen nevetünk, és fordítva. A román és a szerb humor nyersebb és penetránsabb, mint a magyar. Amit én képes lehetek megérteni és megragadni, az a magyar mentalitásomból fakad. Említette Mrozeket, a lengyel humorra mi a jellemző? A lengyelek gyilkosan szarkasztikusak tudnak lenni, az irónia viszont idegen tőlük. Minden lengyel arisztokrata akkor is, ha jobbágyivadék. A magyar polgári fejlődés a XIX. századi kezdetektől magában hordozta az öniróniát, túl gyorsan zajlott le ugyanis. A magyar kispolgárok furcsálkodva néztek saját magukra, volt ebben önlebecsülés is, egészséges kételkedés is. Talajtalannak érzékelték a létüket, és még jól emlékeztek a nyomorra, amiből kivergődtek. Ezt a szomszédainknál alig lehet tapasztalni. A csehek humora magabiztosabb a miénknél, évszázadokkal korábban megszokták a polgári létet. Érdemes lenne tanulmányozni az eltéréseket, akár doktori disszertációt is lehetne írni, bár én persze inkább disszertáció-paródiát írnék belőle. Mit gondol, amikor szinte mindennap érzékelünk groteszkebbnél groteszkebb jelenségeket, ez miként hat a humorérzékünkre? A minap például az Opera vezetője szólította fel az énekeseit, hogy egy jogi probléma miatt vallják magukat afroamerikaiaknak. Amikor ezzel először szembesültünk azt hittük, minket akarnak ugratni. Elég szellemes válasznak tartom. Én először a jogtulajdonosok tiltásáról gondoltam azt, hogy valaki viccel. A hülyeségre lehet hülyéskedéssel válaszolni, bár a konkrét választ másképpen – a főigazgató nevében egyes szám első személyben, és nem az előadók nevében – fogalmaztam volna meg. Visszatérve a parlamenti felszólalás paródiákra, ezekkel a parlamenti életet és a felszólalók stílusát, az elhangzottak tartalmát is célkeresztbe helyezi. Parlamenti paródiákat már a rendszerváltás legelején is lehetett volna írni, csak nem volt hozzá kedvem. Akkoriban jobban kétségbeestem, mint azóta bármikor, úgy láttam, hogy rettenetes szellemiségű emberek kerültek be a Parlamentbe, néhány tisztességes idealista kivételével, akik előbb-utóbb természetesen kikoptak. Úgy érzékeltem, hogy az első Parlament szellemileg sokkal rosszabb volt, mint amilyen a nagy magyar átlag. Azóta változott valami? Nemigen. A legnagyobb sokkot, amire vissza-visszatérek, az okozta, hogy leszavazták a Kossuth-címert. Talán azért is érintett mélyen, mert 56-ban tízévesen tucatjával festettem a Kossuth-címereket lelkesen, még az osztály falára is felkerült némelyik. Címerfestőnek egészen kiváló voltam. Kilencvenben úgy éreztem, hogy a koronás címer törvénybeiktatása miatt ezentúl csak abszurdumban élhetünk. Írtam is aztán másfél évtized múlva egy szatírát a kommunista királyságról. Abszurdumra abszurdummal lehet válaszolni? A kérdés a válasz minősége. Sok mindent írtam, történetesen épp humoreszket aránylag keveset. Bohózatot és vígjátékot inkább, elő is adták őket. Sok szempont lehet termékeny. A mostani kötetben szereplő írásokban egy-egy magát hivatalosságnak vélő alak szerepébe bújtam bele. Rekonstruálni szerettem volna az egymástól kissé eltérő, de végső soron állami balgaságokat. Ebben a műfajban azt élvezem, hogy a hülyeséget képes vagyok előidézni magamban. Az az írói győzelem, ha le tudok menni kutyába. Az egyik hasonló írást, amely aztán be is került a kötetbe, a Nemzeti Színháznál olvasta fel Alföldi Róbert búcsúztatóján. Ebben egyszerre figyelhető meg az őrült abszurd hangvétel és egyfajta lemondás is. A humoristák mindig túlhajtják az abszurditást, hogy még nagyobb őrület legyen belőle. Ebben a magyar irodalom jól teljesít, gondoljunk Rejtőre, Karinthyra, Örkényre, Rákosy Gergelyre, Kolozsvári Grandpierre Emilre és még sokakra. Sok kitűnő humorista élt Magyarországon, Gádor Bélán, Darvas Szilárdon, Tabi Lászlón nőttem fel. Nagy dolog a humor, és érdemes komolyan venni. Elsős egyetemista koromban egyszer nyilvánosan azt fejtegettem, hogy Rejtő mesélési technikája Thomas Mannéra emlékeztet; évekig ujjal mutogattak rám: ez az a hülye, aki szerint Rejtő van olyan jó író, mint Thomas Mann... Az esztéták nem szeretik tudomásul venni, hogy a vígjátékot a nép mindig jobban szerette a tragédiáknál, erre hajtja az életösztöne. A humornak gyógyereje van. Mit tapasztal, van erre még fogadókészségünk? Persze. A kötetben szereplő írásokat többször is felolvastam itt-ott, és a közönség mindenütt jól fogadta, sőt mintha némileg megerősödve távoztak volna az előadásról. Soha senkit nem tudtam meggyőzni, aki tőlem teljesen eltérően gondolkozik, jó ideje nem is törekszem rá. Az azonban rendkívül fontos funkciója az irodalomnak, hogy a szerzőhöz hasonlóan gondolkodó olvasókat megerősítse abban a meggyőződésükben, hogy a dolgokat ők látják pontosan. Rajtam is szokott segíteni, ha rájövök, hogy akár több száz évvel ezelőtt valaki ugyanúgy gondolkodott valamiről, mint én, vagyis még nem hülyültem el teljesen. 
A Katona József Színházban mutatták be ebben az évadban a Széljegy című drámáját. Eléggé markáns, kontúros a sztori, mondhatni mellbevágó. Azt mutatja meg, hogy a hiszékenységgel, a bizalommal mennyire vissza lehet élni. Hallottam egy megtörtént esetet, ez indította el a képzeletemet. Később persze konzultáltam szakértőkkel, ügyvédekkel, jogszabályokat sillabizáltam, ingatlanhirdetéseket olvasgattam. A humoreszkek írása közben is szoktam kutatni, nem árt, ha biztos lábon áll az ember. A Széljegy előadásait követve feltűnt, hogy minden alkalommal másként reagál a közönség, van, amikor végignevetik, máskor el se mosolyodnak. Ez mitől függ? Nem tudni, lutri. Van olyan közönség, amelyik már az elején nevet, és mindvégig fogékony a humorra, máskor pedig az előadás közepéig nem tudják eldönteni, szabad-e nevetniük egyáltalán. Emlékszem én sem nagyon nevettem, amikor láttam. Valóban nem túl nevettető a történet egésze, de menet közben mégis elég vicces dolgok történnek. Talán különös, de az egyik legnagyobb humoristának Dosztojevszkijt tartom. A Varázshegyet is végignevettem, amikor kamaszként először olvastam. Az éles fogalmazás számomra mindig humorosan hat. Azért a tudatos, gátlástalan átverésen, amely a Széljegyben is megjelenik, nem mindig kacag az ember. A fél drámairodalom erről szól. A naiv ártatlanokat kegyetlenül át szokták verni, gondoljon az Othellóra vagy a Tartuffe-re. Mindig voltak és lesznek hiszékenyek, és be is csapják őket. Az emberiség antropológiailag hajlamos a hiszékenysége. Képesek vagyunk hinni bármilyen ostobaságban, pedig világos, hogy a vesztünket okozza. Jó ideje azon tűnődöm, hogy ennek súlyos, evolúciós oka lehet. Talán csak így vagyunk képesek elviselni mindazt, ami adatott. Ha az emberiség okosabb lenne, már rég kihalt volna. A napokban láttam Schilling Árpád Exit című, a bevándorlókról szóló előadását. Ezzel a témával kapcsolatban is a hatalom szívesen felhasználja a hiszékenységet, és időről időre kampánytémává teszi. Nem láttam az előadást. A menekültek témája huszonöt éve engem is érdekelt, egy drámát is írtam róla Dobardan címmel. Jártam menekülttáborokban a jugoszláv háború idején, és a bosnyákok megnyíltak előttem, mert az anyanyelvükön beszélgettem velük. A gyerekek az utcán pillanatok alatt megtanultak magyarul, a felnőttek azonban hiába kérvényezték, hogy szervezzenek a számukra magyar nyelvtanfolyamot. Tolmácsoltam a kérésüket a KEOKH-ban, hasztalan. Nem tanulhattak meg magyarul, pedig szerettek volna. Magyarokká váltak volna szívesen, de nem válhattak. Azóta sok minden változott, de a számomra most is érthetetlen, miért nem engedik meg valakinek, hogy magyar legyen, holott nyilatkozik róla. Erről szól a kampány, hogy mi majd megmondjuk, hogy kit engedünk be és kit nem, ki lehet magyar, ki nem. A magyarság a huszadik század elejéig befogadó volt, akárcsak Lengyelország a XVIII. század végéig. A lelkileg erős országok mindig befogadók, épp a gyöngék jellemzője, hogy nem azok. Nehéz lelkileg követni azt a tébolyt, ami mára szinte az egész világon kialakult. Kétszáz éve minden nép nemzetállamot akar, ma is vannak, akik ezért küzdenek, hullatják érte a vérüket bőségesen, de ha végre megvalósul az álmuk, rögtön elkezdik kiválasztani magukból a belső ellenséget. Kérdés, hogy a XIX. század végén kezdődött szélsőséges elzárkózás, amely világháborúkat okozott, meddig tarthat még. A XX. század rémes dolgokat hozott ki az emberből. A második világháború után egy ideig azt lehetett hinni, hogy ezen túlléptünk. De hát ugyanott tartunk, ahol az első világháború előtt. A politikusok nem emlékeznek a háborúra, bárhol éljenek is, és fogalmuk sincs, hogy mi lesz a tetteik következménye. Akkor marad a szatíránál, vagy visszatér más műfajhoz? Tavaly nyáron felfigyeltem egy furcsa újsághírre, színdarabot szeretnék írni belőle. Fejes Endre figuráinak mondatai csengenek a fülemben, hátha az ő szemlélete segít megformálnom az ötletet.   

Spiró György

1946. április negyedikén született Budapesten. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult magyar – orosz – szerb-horvát szakon. Később újságírói és szociológiai diplomát is szerzett. Dolgozott dramaturgként Kaposváron, volt színházigazgató Szolnokon, tanított a Színház-és Filmművészeti Főiskolán. Az egyik legtermékenyebb drámaírónak tartják, darabjait folyamatosan játsszák. Az első regénye 1974-ben jelent meg Kerengők címmel, a legutóbbi Kőbéka címmel 2017-ben.

Szerző
Témák
Spiró György