Sarokba állított ország - sokkolóan jó egészségüggyel és egy gonosz birodalommal

Publikálás dátuma
2019.04.14 08:43

Mesterséges intelligencia vezérelte robotok, tableten használható ultrahang, gyors, minőségi és olcsó ellátás – Tajvan egészségügye jó példa lehet(ne) az európai országok számára, már ha nem zárkóznának el előlük a kínai nyomásgyakorlás miatt.
A kórház felé a taxiban abban bíztam, hogy nem fulladok meg, míg beérünk. Valószínűleg nem a méreg, hanem a stressz miatt nem kaptam rendesen levegőt, de nehéz nyugodtnak maradni, mikor az ember a világ másik felén épphogy nem fullad vízbe egy medúzaraj miatt. A csípések fájdalmasak és ijesztően dagadnak, miközben zötyögünk az orvos felé, aki 15 percnyi autóútra, a következő településen van. Közben pötyögöm a Google-ba, hogy „medúzacsípés”, „méreg”, „Tajvan”. A népszerű strandon, a ­Baisha Beachen egyébként nemigen látni medúzákat. A helyiek is meglepődtek a történteken. A korábbi napokban sokat hallottam arról, hogy milyen színvonalas és olcsó a tajvani egészségügyi ellátás és a pénztárcámban lévő pénz mennyisége miatt nagyon reméltem, hogy ez valóban így is van. A felvételi pultnál nem beszélnek angolul, így egy kinti ismerős fordít mandarinról angolra, és vissza. A hengchuni kórházban végül olyan gyors és minőségi ellátást kapok, amin magam is meglepődök. A sürgősségi osztályon többen is várakoznak ugyan – és az állapotom orvosilag nem a legsúlyosabb –, de mindössze pár perc után értem jön egy fiatal nővér és az orvoshoz kísér. Ő már beszél angolul. Megvizsgál, megnyugtat. Ha eddig nem fulladtam meg, már nem lesz nagy baj, csak nyugodjak meg. Gyógyszereket és krémet ír fel a csípésekre. A számla 1305 tajvani dollár, ami körülbelül 12 400 forint – és ebben benne van a gyógyszerek ára meg az orvosi papírok angolra fordítása is. A személyzet kedves, és miután magamra kenem a krém felét, a vérnyomásom pedig már nem 160-as, még a gyógyszerésszel is elcsevegünk. Közben egymásra mosolygunk az ottani betegekkel. Lassan én is megnyugszom, egyre kevésbé érzem a fullasztó gombócot a torkomban. Pár nappal később már múlik a fájdalom is, egy héttel később pedig a sérüléseim nagy része alig látható. A történtek során óriási pluszt adott, hogy a kórházban semmiféle türelmetlenséget vagy feszültséget nem tapasztaltam, pedig nagy forgalmú intézményről van szó. De nem csak ebben a kórházban érezni, hogy valamit egész máshogy csinálnak, mint mi. A tajvani egészségügy annyira magas színvonalú és költséghatékony, hogy szinte özönlenek az országba a külföldi turisták, hogy ott kezeltessék magukat, évente több százezren érkeznek. Az amerikaiaknak például még az utazási és hotelköltségekkel együtt is megéri Tajvanra utazni, ha orvosi segítségre szorulnak. Egy koszorúérműtét ára egyötöde annak, mint amennyibe ugyanez az Egyesült Államokban kerülne, de egy csípő- vagy térdprotézis beültetése is 40 százalékkal olcsóbb, mint Szingapúrban vagy Thaiföldön. A politikai konfliktus ellenére a kínaiak is szívesen kezeltetik magukat Tajvanon, évente több mint 100 ezer beteg érkezik csak onnan. Az ország orvosai gyakran utaznak a térség elmaradottabb településeire gyógyítani. Szoros a kapcsolat többek között Indiával, Vietnammal, Thaifölddel és Kambodzsával is. 

Csak a kínai gyógyászat!

A nyugati orvoslás népszerű a szigeten, de sokan választják a tradicionális kínai gyógyászatot is. A Taichungban található China Medical University Hospitalban, vagyis az orvosi egyetemi kórházban külön osztályt hoztak létre a tradicionális kínai medicina és akupunktúra számára. A kórházba érkező betegek 30 százaléka választja ugyanis ezt a fajta kezelést. Miközben Hung-Rong Yen, a kínai medicinában jártas kezelőorvos és kutató végig vezet az osztályon, több beteggel is találkozunk. Főleg idősebbek, akik csendben várják a kezelőjüket. Kizárólag az akupunktúra miatt jöttek. Vannak, akik heti egyszer járnak kezelésre, mások gyakrabban jönnek. Az óriási kórteremben egymástól függönnyel választják el az ágyakat, így illetéktelen szemek nem láthatják, ahogy tűk lepik el a beteg testét. Mindenhol csak képzett akupunktőrök dolgozhatnak. Hung-Rong Yen elmondja: hozzájuk minden hónapban több mint 20 ezer olyan beteg érkezik, aki kizárólag a kínai medicinát szeretné igénybe venni. A pultnál, ahol az orvosok által felírt gyógyszereket vehetik át a betegek, külön számláló mutatja, hogy hány beteg vásárolt nyugati orvoslásban használt szereket, és hányan vitték inkább a kínai gyógyászat termékeit. Ottjártunk délutánján már a betegek ötöde, több mint ezer ember választotta ezeket a termékeket. Az országban 14 olyan kórház működik, ahol külön részleget hoztak létre a tradicionális kínai gyógyászat számára. 

2000 éves receptek

Mivel a kínai gyógymódok rendkívül népszerűek, a kórház egyik részlegén a képzett szakemberek gőzerővel dolgoznak azon, hogy összeállítsák a betegek számára felírt keverékeket. Több mint 600 különböző gyógynövény, fűszer, ásvány vagy növény pihen itt műanyag dobozokban, felcímkézve, arra várva, hogy „gyógyszert” keverjenek belőlük. Miután az orvos felírta a receptet, 10 perc alatt el is készülnek vele, így a betegeknek nem kell sokat várni. A gyorsaság és a pontosság elengedhetetlen. Vannak olyan receptek, amik már 2000 éve nem változnak, hatékonyságukat pedig folyamatosan vizsgálják. A plasztikai sebészet is virágzik az országban, a kozmetikai és a helyreállító műtétekből sincs hiány. Hsin-Han Chen, a plasztikai sebészeti és égési központ igazgatója arról beszél a kórházi folyosón: Tajvanon minden évben több mint 10 ezer új mellrákos esetet regisztrálnak, közülük 10 százaléknak szüksége van a helyreállító beavatkozásra a mell eltávolítása miatt. A mellrák mellett a fej-nyaki daganatok is gyakoriak, főleg a férfiak között. A levegő rossz minősége miatt pedig magas a tüdőrákosok száma is. Sokan csak maszkban járnak az utcán, bár az inkább csak a fertőzésekkel szemben nyújthat védelmet. Nem csak betegségek miatt érkeznek a kórház ezen részlegére. Magas a szépészeti plasztikai műtétek száma is. Az osztályon sétálva több páciens is beszélget a nővérekkel a leendő beavatkozásokról. Főleg középkorú nők, mellettük a párjuk. Tableten nézik át a kezelés menetét és láthatóan zavarja őket a közelükben zizgő újságírócsoport. Tajvanon egyébként nincs akkora különbség az állami és a magánellátás között, mint Magyarországon. Mindkettő igen magas színvonalú, nincsenek végtelen várólisták, és bár az állami ellátásért is fizetni kell havonta egy bizonyos, a fizetéshez igazodó összeget, a magánellátás ára sem sokszorosa az államinak. Több külföldi épp azért költözik Tajvanra, mert olyan kiváló és olcsó az egészségügyi ellátás. A fejlett diag­nosztikának és a kezelések során alkalmazott új rákellenes szereknek hála a tajvani rákos betegek ötéves túlélési aránya például 73 százalék, ami magasabb, mint Európában és Amerikában. A leggyakrabban előforduló fertőzés az országban a tbc, minden évben majdnem 9000 esetet regisztrálnak. Korábban a hepatitis is elterjedt volt, de a nemzeti oltási programnak hála ezek előfordulása csökkent. Mégis, a kiutazó turistáknak azért ajánlott oltatni hepatitis A és B ellen, és persze szem előtt kell tartani, hogy a szigeten a víz sehol sem iható, csak a palackozott víz fogyasztható. 

Beleszól a világpolitika

Miközben az ázsiai ország folyamatosan megosztja adatait az Egészségügyi Világszervezettel (WHO), a tajvani egészségügyi minisztérium szerint a Kínával fennálló politikai konfliktusuk miatt ők egyáltalán nem kapnak adatokat. Sőt nem vehetnek részt a World Health Assembly – a WHO döntéshozó szervezete – ülésein sem. Pedig a fertőzések nem ismernek határokat, és egy-egy világjárvány esetén minden adatra és együttműködésre szükség lehet a megfékezéshez. Az ország politikai helyzete miatt azonban jelenleg ki van zárva a WHO megbeszéléseiről és a tevékenységeiből, valószínűleg Kína gyakorol nyomást a WHO-ra. Idén januárban Tajvan jelezte, hogy részt venne az influenzavírus elleni vakcinát tárgyaló WHO-találkozón, ám technikai okokra hivatkozva akadályozták a tajvani delegáció jelenlétét, a meghívót is csak egy nappal az esemény előtt kapták meg. De nem csak ebben került kispadra az ország. Mikor 2018-ban az Ebola felütötte a fejét, Tajvan 1 millió dolláros segélyt adományozott (volna) a WHO-nak a helyzet megoldására, de az adomány felhasználását – szintén politikai okokból – felfüggesztették. Hiába szerette volna a WHO az adományt, valószínűleg nem kaptak zöld utat Kínától. Pedig az országra több dolog miatt is érdemes figyelni. Számtalan olyan fejlesztést és modern technológiát alkalmaznak, ami jelentősen megkönnyítheti az egészségügyi és szociális ellátást. A Shin Kong Wu Ho-Su Memorial Hospitalban például már egy tablettel és a hozzá USB-vel csatlakoztatott fejjel ultrahangoznak az orvosok. Az eszköz könnyen hordozható, és kiváló képet mutat, sokkal könnyebbé teszi a diagnosztikát. Itt találkozhatunk azzal az eszközzel is, ami a fekvőbetegeket ellátó intézményekben vagy szociális gondozásban nélkülözhetetlen lenne. Lehetővé teszi ugyanis, hogy a beteget bárhol meg lehessen fürdetni. A zuhanyfejhez hasonló eszköz vákuummal tapad a bőrhöz, és bár enged rá vizet és szappant is, rögtön vissza is szívja azt, így nem lesz minden vizes. A bőrre tapadva kissé bizsergető érzés, ahogy rányomja, majd vissza is szívja a vizet, de egyáltalán nem kellemetlen. A hiánypótló eszközzel még a hajat is meg lehet mosni úgy, hogy közben mindenünk száraz marad. Emellett az országban népszerű a mesterséges intelligencia vezérelte okosrobot is, amit főleg a szociális ellátásban használnak, de alkalmaznak olyan, intelligens járókeretet is, ami érzékeli, ha a beteg elengedi, és magától befékez egy lejtőn. Így sosem gurul el. A babák pedig az életfunkciókat is figyelő ágyban pihenhetnek. Tajvan bővelkedik olyan fejlesztésekben és megoldásokban az egészségügy területén, ami jó példa lehet más országok számára.

Nyomás alatt

A Kínai Köztársaság, vagyis Tajvan nincs könnyű helyzetben. Bár gyakorlatilag független állam, hiszen 1949 óta saját politikai irányítása van, hivatalosan sosem függetlenedett Kínától. Kína továbbra is saját tartományaként tekint a szigetre, még akkor is, ha az önálló, demokratikusan választott kormánnyal rendelkezik. A Tajvanon jelenleg kormányzó Demokratikus Progresszív Párt a függetlenedést támogatja, de mivel nem akarják provokálni Kínát, a status quo ideiglenes fenntartása mellett voksolnak. Tajvan tisztázatlan helyzetével nem csak a politikában találkozni. Az emberek is különbözőképpen gondolkodnak a szigetországról. Mikor kínai turistákkal beszéltem, megkérdezték, hogy jártam-e már korábban Kínában, és hogy tetszik. Ők Tajvant is Kína részének tekintik, míg a helyeik mindig különálló országként beszéltek Tajvanról. Már akik beszéltek, sokan inkább nem akarnak véleményt nyilvánítani az ügyben, és az emberek egy része komolyan tart attól is, hogy Kína a katonai nyomásgyakorlástól sem riad vissza, hogy „visszafoglalja” a szigetet. Jelenleg Tajvant húsznál is kevesebb ország ismeri el hivatalosan, Magyarország nincs köztük. Pedig lenne mit tanulni tőlük.

Teher alatt nő a neurobiológus

Publikálás dátuma
2019.04.14 17:00

Fotó: Déri Miklós
A hét elején adták át a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat, melyet idén már ötödik alkalommal ítéltek oda az év hétköznapi roma hősének. Bár a legtöbb szavazatot nem Kocsis Krisztián neurobiológus kapta, hősiesség és példamutatás tekintetében az övé az egyik legtanulságosabb életút.
Ahogy Kocsis Krisztián hétfőn, 10 jelölttársával együtt felment a színpadra, nem tudott nem feltűnni – és kitűnni – eleganciája és szerény visszafogottsága. Kicsit még el is nézett, zavartan, ahogy egy barátja videobejátszásban méltatta, hogy meggyőzze a szavazókat: Krisztián nem csak méltó az Aranypántra, de egyenesen jár neki. Alkatilag nem feltűnő jelenség, vékonydongájú, meleg tekintetű, csak épp van benne valami feltűnően európai. Tudják, az a fajta makulátlanság, ami a svájci nyugdíjasról, az olasz üzletemberről és a német professzorról is lerí. Doktorandusz a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának Neurobiológiai Klinikáján – az idén 10 éves Neuroima­ging Kutatócsoport tagjaként 2012 óta tanulmányozza az agyi viselkedést és merül egyre mélyebbre a képalkotó eljárások, azon belül is elsősorban az MR rejtelmeiben. Leginkább a figyelem térbe helyezett fókuszai foglalkoztatják, erről írja majd doktori disszertációját, de a kognitív idegtudomány és a rehabilitációs lehetőségek is izgatják, vagyis például, hogy miként lehet javítani stroke-os betegeknél a finommozgásokat. Mindemellett kiválóan játszik furulyán, klarinéton és zongorán, volt országos kenubajnok, és ha egyértelműsíteni szeretne, hogy biztosan értsem, mire gondol, latin közmondásokat és Adyt idéz. A magyar Ugaront: „A gaz lehúz, altat, befed.” 

Hánykódni a nincstelenségben

Nem sokon múlt, hogy Krisztiánt is befedje. Ha ott marad, ahová született, ma nagy valószínűséggel leleményben és dörzsöltségben mérnék a tehetségét. Még nem volt 3 éves, amikor először elküldték a boltba hagymáért – pénz nélkül. Mivel üres kézzel tért haza, jól megbüntették ügyetlenségéért és visszazavarták, menjen, és valahogy vágja át azt a gordiuszinak tűnő csomót. „Hála” a következetes és klasszikus kondicio­nálásnak, nagyon gyorsan kialakult benne a pavlovi reflex: ha sikerült hagymát lopni, megveregették a vállát, ha nem, elagyabugyálták. Bár kötődni nemigen kötődött senkihez, és a lopáshoz sem fűlt a foga, a valahová tartozás belső kényszere mindig rávette, hogy megtegye, amit elvárnak tőle. Olyannyira nem kötődött, hogy még azt is csak utólag, már onnan kimentve tudta meg, hogy akivel élt, az az anyja. Soha nem nevezte anyjának a vér szerinti anyját, nem ismerte a család fogalmát, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy gyereknek, jó esetben, szülei vannak. Éltek bele a nincstelenségbe, miért pont ők és miért együtt, ki tudja, télen-nyáron mezítláb, és Krisztián egyre ügyesebben olvasztotta a kábelt és lopta a fát. „Ez is egy tudás – meséli némi iróniával –, ami ugyanúgy bevésődik, mint az alapképességek. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem. Néha előfordul – bár nem ez a jellemző –, hogy ha bemegyek egy boltba, árnyékként kísér a biztonsági őr. Nem bánt, nem zavar igazán, de azért azt gondolom magamban ilyenkor, hogy minek ez a hűhó, ha akarnám, úgyis meg tudnám csinálni…” Aztán egy napon eljött érte valaki. Egy férfi megfogta és a Pécs melletti, faluszéli putriból felvitte a fővárosba, egy lakásba. Ötéves forma lehetett, így emlékszik, de hogy miért történt, ami történt, arról a mai napig fogalma nincs. Annyit tud felidézni, hogy bár a körülmények alapvetően megváltoztak, továbbra is szegénységben éltek. Télen nem volt fűtés, süvített a hideg szél az ablakréseken. Hogy ne fázzon annyira, tüzet rakott a szoba közepén, ahogy azt odahaza is csinálták. A férfi, akiről szintén utólag derült ki, hogy az édesapja volt, első felindulásában azonnal bevitte a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ismertebb nevén a gyivibe, és otthagyta. Túl problémás gyerek, inkább mégse kell! „Nem nagyon vannak emlékeim ezekről az időkről, de azt tudom, hogy utáltam ott lenni. Mint ahogy a korábbi életem is csak homályos foltokban van meg. Tudom, hogy laktam több helyen is, de hogy kiknél, arról csak eposzi jelzőim vannak: például a zöld wartburgoséknál, vagy Terinél.” 

Kell a káosz

A gyivi, annak ellenére, hogy poroszos nevelésével kivívta a leggyűlöltebb helynek járó elismerést Krisztiánban, sorsfordító jelentőségű volt az életében. Itt ismerte meg ugyanis a nevelőszüleit, akik nem kifejezetten érte érkeztek az intézménybe, de olyannyira meggyőzően üvöltötte, sírta, hogy vigyék magukkal, hogy végül őt választották. Elvitték Kápolnásnyékre, ahol végre „rendes” családban élhetett, óvodába, iskolába járhatott. Nem ment azonnal könnyen: olyan tudásbeli hiányossággal indult, hogy kisegítő iskolába tanácsolták, de a nevelőszüleinek – örökbe nem fogadhatták, mert a gyámügy jobbnak látta nem bolygatni az anyai jogokat, ekképpen hivatalosan sohasem mondott le róla a vér szerinti családja – gyanús volt a gyerek kreativitása. A pszichológusi szakvélemény megerősítette: semmiképp nem visszamaradott szellemileg, sőt jó eszű, okos kisfiú, érdemes vele foglalkozni és a kisegítő iskola helyett inkább pótolni a hiányosságokat. „Nagyon igaznak tartom azt az irgalmatlan közhelyet, hogy az élet elvesz és ad egyszerre. A magam életében legalábbis eléggé kiegyensúlyozott ez a játszma – mondja 31 éve minden bölcsességével. – Az általános iskolában még megvoltak ugyan a magam csibészségei, de már akartam valamit. Pontosabban nem akartam lemaradni. Tanulni nem szerettem, de tudni igen! Az motivált, hogy ne legyek utolsó. A szüleim nagyon hamar észrevették, hogy én akkor működöm jól, ha le vagyok terhelve. Ha valahová odatesznek, azt igáslóként tolom végig. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kevés a terheltség, szétesem. Kell némi káosz. Szóval, már az általánosban jó alaposan leterheltek, hogy ne legyen időm szétcsúszni. Furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam – a vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: volt bennem egy-két vonóval, tetszik ez a hasonlat –, és kenuztam a VVSI-ben (Velencei-tavi Vízi Sportiskola). Az első ember, akire a szüleimen kívül felnéztem, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. Azt hiszem, ezen áll vagy bukik minden: kikkel, milyen jó emberekkel, mentorokkal hoz össze a sors. Nyolcadikban már három út állt előttem: konzervatóriumba megyek, folytatom a sportot és a váci piaristáknál tanulok tovább vagy megyek Pannonhalmára, a bencésekhez gyarapítani a tudásomat. Titkon erre vágytam, a hely már a felvételin lenyűgözött, úgyhogy csak erősítette a döntésemet, amikor elsőként innen érkezett meg a felvételt tanúsító válaszlevél.” Az élet itt is egy karizmatikus mentort sodort a fiú útjába: Répásy József biológiatanár meglátta benne a lehetőséget, és – ahogy Krisztián fogalmaz –, „nem engedte, hogy kikötődjek”, vagyis, hogy lankadjon az érdeklődése a biológia iránt. Az egyetemet már, ahol ­OTDK-győzelemig (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is jutott, summa cum laude végezte el, és azóta is épp ilyen „unalmasan” ível felfelé a pályája: hamarosan megszerzi doktori címét a SZTE ÁOK Neurológiai Klinikáján.

Nincs repeta, a végén még kifehéredsz

Bár a származása miatt többször is érték atrocitások, onnantól, hogy beindult az élete, nem nagyon foglalkozott az iskolai „büdös cigányozásokkal”. Egy alkalommal, már középiskolásként, Fehérvárcsurgón indultak barátaival egy focikupán. A nap végén, fáradtan, éhesen állt sorba repetáért, ám étel helyett megjegyzést kapott: nem kapsz többet, mert kifehéredsz! Annak ellenére, hogy a szülei belénevelték, a származása miatt neki mindig kétszer annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, valahogy kezdte kizárni a cigányságát. Aztán néhány évvel ezelőtt, Szegeden megnézte a Somnakaj című roma musicalt, és ahogy ösztönösen rámozdult a ritmusra, valami újra megnyílt a lelkében. 2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma ­fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához – az egyéves programba, melynek elsődleges célja, hogy a vidékfejlesztés szempontjából afféle kovászembereket neveljen, be volt kapcsolva a cigányság is. Egyre inkább érezte, van benne valami, ami már talán kiveszőben, de ha odakoncentrál, újra meg tud dobbanni. „Mindig is volt bennem egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmetlenségérzés, és itt rájöttem, hogy ha teszek valamit, akkor a rossz érzés is megszűnik. Megértettem, hogy én is tudok tenni valamit. Pusztán attól, hogy példával járunk elöl, még nem lesz kenyér senkinek az asztalán. Fontos az aktivitás. A másik nagyon lényeges kérdés, hogy meddig tartozunk csupán hálával, és mikor kezdjük visszafizetni mindazt, amit kaptunk. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így voltam vele én is, amikor kapcsolatba kerültem a Keresztény Roma Szakkollégiummal – szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el ­egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők már talán képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A legtitkosabb vágyam egy amolyan árvaház létrehozása – az első közös karácsonyról, egy tonna gyerkőccel, már régóta ábrándozom.”

A tíz befutós jelöltből – volt köztük például építész, gyárigazgató, műfordító, riporter vagy politikatudományi doktorandusz – a szavazatok alapján magasan Sztojka Edina hospice ápolónő bizonyult a leghősiesebbnek.

Egy bátor skót Budapesten

Publikálás dátuma
2019.04.14 11:46

„Ne féljetek gyerekek, ebédre itthon leszek.” Ezt mondta Jane Haining, amikor a Gestapo nyomozói 1944. április 25-én elvitték őt a budapesti Skót Misszió Vörösmarty utcai iskolájából. Növendékei akkor látták őt utoljára. Glasgow-ban a héten jelent meg a skót misszió mártírjának életéről szóló könyv, amely nemcsak Jane Haining példamutató bátorságáról szól, hanem arról is, mit kerestek a skótok Magyarországon, és miért volt különleges a presbiteriánus egyház viszonya a világ zsidóságához.
Jane Haining 1932-ben, egyházközösségének hetilapjában fedezte fel a Jewish Mission Committee hirdetését, amelyben a szervezet budapesti internátusába keresett vezető nevelőt. Egyetlen percig nem habozott, jelentkezett. Pályázata lenyűgözte MacDonald Webstert, a Church of Scotland titkárát, Jane elnyerte a felügyelői állást. Úgy tűnt, az akkor 35 éves Jane Haining világéletében erre a munkára készült. Az aprócska dél-skóciai Dunscore falu szülötte ötéves, amikor anyját és újszülött húgát elveszti. Édesapja neveli tovább, aki ekkor a helyi gyülekezet presbitere. Tizenkét évesen a dumfriesi akadémia diákja lesz. Mindig kitűnő tanuló, különösen a nyelvekben és a történelemben je­leskedik. Az iskola évkönyvei szerint összesen 41 díjat nyer. A dumfriesi leányotthonban lakik, és csupán nyaranta tér haza, a családi farmra. Olyankor a földeken dolgozik. Érettségi után Glasgow-ban tanul üzleti tudományokat, majd Paisle-ben, az ottani cérnagyárban kap irodai állást. Tíz évig dolgozik itt, és közben egyre aktívabb tagja a helyi presbiteriánus közösségnek. Bibliaórákat tart a vasárnapi iskolában, és főleg gyerekekkel foglalkozik. 25 éves, amikor elveszti apját, kénytelen eladni a farmot, és végleg elhagyja Dunscore-t. Bár szereti a munkáját, és őt is igencsak megbecsülik, érzi, hogy nem ez az ő útja. Amikor 1932 januárjában elolvassa a budapesti álláshirdetést, már tudja: ez az, amit keresett. A skótok akkoriban már nem ismeretlenek a magyar fővárosban. Az első budapesti hidat, a Lánchidat egy angol építész, William Tierney Clark tervezte, de egy skót, Adam Clark építette. Clarkkal és munkatársaival együtt több skót presbiteriánus lelkész is érkezett Magyarországra. A legenda szerint az első két misszionárius éppen úton volt hazafelé, Skóciába egy palesztinai tanulmányútról, amikor megbetegedtek egy dunai hajón. József nádor felesége, a mélyen hívő református Mária Dorottya vette védőszárnyai alá őket. Gyógyulásuk után azt kérte, küldjenek lelkészeket, és folytassanak missziót a magyarországi zsidók között. A brit birodalomban elnyomott skótok régóta szimpatizáltak a zsidókkal. Valamiféle sorsközösséget éreztek a szétszóratott néppel. Ellentétben a többi keresztény egyházzal, a skót presbiteriánusok azt vallották, a zsidók nem bűnösök kollektíven Jézus megfeszítésében. Azt gondolták, ha megtérítenék őket, az elvezetne Krisztus második eljöveteléhez. 1842-től indítottak zsidó missziókat szerte Európában. Magyarországra is így kerültek. Pesten akkoriban nagyszámú zsidó polgár élt, közöttük kezdték el a missziós munkát. A Pesti Református Egyház részeként, főleg skóciai adakozásból dolgoztak. Lapot indítottak, amelyben beszámoltak tevékenységükről. 1846-ban nyitották meg elemi leányiskolájukat a Hold utcában. Az, hogy éppen leányiskolát indítottak, nem volt véletlen. Skóciában és különösen a presbiteriánus egyházban nagy hagyománya volt a nők iskolázásának. A misszió koncepciója pedig az volt, hogy ha egészen kis kortól kezdve egy padba ültetnek egy keresztyén és egy zsidó lányt, akkor megszeretik egymást, és nem alakulnak ki az előítéletek. Főleg a szegényebb zsidó családokat célozták, akiknek nem volt pénzük drága iskolába járatni a gyerekeiket, de ragaszkodtak a nívós oktatáshoz. A korabeli beszámolók szerint sok protestáns is ide járatta gyermekét. Népszerű volt az iskola, mert az oktatás magas színvonalú volt, a szellemisége pedig szabad. A skót misszionáriusok nem voltak agresszív hittérítők. A szeretetben és a toleranciában hittek. A Hold utcai intézménybe napi bejárása volt a rabbiknak is, akik a Tórát tanították a zsidó növendékeknek. 1910-re a misszió kinőtte a Hold utcai épületet, és a Vörösmarty utcában építették meg új elemi és immár polgári iskolájukat és internátusukat. 1932-ben, amikor Jane Haining ideérkezik, már több mint 400 tanulója van az iskolának, a beiratkozott gyerekek háromnegyede zsidó származású. 

Miss Haining

Jane azonnal beleveti magát az iskola életébe. Még egyetlen szót sem tud magyarul, de ő is elkíséri a bentlakásos gyerekeket nyaralni, Egerbe. A Jane Hainigről készült dokumentumfilmben (Szeretettel, Jane. IKON Stúdió, 2014, rendező: Kormos Gyula) egykori tanítványa, Beck Judit elmeséli, hogy Miss Haining szigorú volt, már-már katonás fegyelmet tartott. Egyszer húsleves volt ebédre és paradicsomos krumpli. Ő nem akarta megenni, mire „Miss Haining beleborította a krumplit a levesbe". Nem tűrte a pazarlást. Ugyanakkor gyengéd, közvetlen és kedves volt, ha bárkinek gondja volt, hozzá mindig fordulhatott. Amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a '30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint" zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, ... 
Egy másik növendék úgy emlékszik, hogy amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a ’30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint” zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, a Skót Misszió iskolájában béke és szeretet uralkodott. A gyerekek önképzőkörökbe jártak, hegedülni tanultak, tornáztak, s saját cserkészcsapatuk volt. 1935-ben George F. Knight lett a vezető lelkész, aki nyíltan bírálta Hitler és a náci Németország politikáját. 1937-től nagy számban érkeztek lengyel, cseh és német zsidó menekültek. A misszió őket is segítette: a gyerekeket ideiglenesen befogadták, és mindent megtettek annak érdekében, hogy biztonságban utazhassanak tovább. Jane 1939 nyarán hazautazik Skóciába. Vele tart az iskola igazgatója, jó barátnője Prém Margit is. Ő volt az, aki Jane-t bevezette a pesti életbe, összeismertette a magyarországi református egyház elöljáróival, és akitől megtanult magyarul. A háború kirobbanásának híre Dunscore-ban éri őket. Barátai, rokonai marasztalása ellenére visszaindul Budapestre. 

Szeretettel, Jane

1939-ben Magyarországon már a harmadik zsidóellenes törvénycsomagot fogadja el a parlament. A numerus clausus (1920) és az első zsidótörvény (1938) után május 5-én jelenik meg a Közlönyben az 1939:IV törvénycikk „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál vezető állást. Bizonyos engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Az első két zsidótörvény különösen a kis- és középpolgárságot lehetetlenítette el: országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak jelentősen. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen szerették volna a Skót Misszióba járatni gyermeküket. 1940 nyarán Knight tiszteletes így írt a Budapestről küldött jelentésében: „Iskolánk épülete Mennyország a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben.” A lelkész – az egyre feszültebbé váló magyarországi helyzet miatt – 1941 májusában hazatér családjával. Haininget is felszólítja az egyház, hogy hagyja el Budapestet, de ő hajthatatlan. Azt mondja: rá itt van szükség. Neveltetése, világszemlélete miatt képtelen elfogadni, hogy bárkit vallási vagy faji hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetés érjen. Knight távozása után gyakorlatilag ő vezeti a missziót. Folytatják az embermentést: az iskola menedéke mellett a tanulmányaikkal már végzett diákokat álláshoz segíti Nagy-Britanniában. Sokuknak ezzel menti meg az életét. Nagybaczoni Nagy Lajos segédlelkésszel brit hadifoglyokat látogat. 1944. március 19-én Budapestre bevonulnak a németek. Az iskolában április 5-én még kiosztják a bizonyítványokat, de a diákoknak másnap már fel kell varrniuk a sárga csillagot. A Skót Misszió, amely a németek szemében amúgy is vörös posztó, hivatalosan bezár. Csak az árvák maradnak a falak között, és azok, akikért nem tudtak jönni a szüleik. Jane minden alkalmazottat elküld, akinek van hova mennie, de ő marad. Április 25-én a Gestapo letartóztatja. „Ne féljetek, gyerekek, ebédre itthon leszek” – mondja, de tisztában van vele, hogy itt a vége. Jól tudja, hogy mit tesz. A végsőkig kitart, és készül az áldozatra. A Fő utcai börtönbe viszik. A vád: kollaboráció brit kémekkel és zsidók bújtatása. Levéltári iratokból tudható, hogy bár a misszió rajta volt a németek halállistáján, Haininget a házvezetőnőjének nyilas veje jelentette fel, mert Jane észrevette, hogy a férfi a lányok számára összeszedett élelmiszert dézsmálja. Ravasz László református püspök minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből – hiába. Májusban marhavagonba rakják, több zsidó fogollyal együtt, az első transzportok egyikével Auschwitzba viszik. Két hónappal később ott hal meg. Egy hónappal később a magyar külügyminisztérium hivatalosan is értesíti a Skót Missziót Jane haláláról. A levélben – cinikusan – „sajnálatos egészségügyi problémák fellépéséről” írnak. Évekkel később előkerül Jane Haining egyetlen és utolsó levele, amelyet Auschwitzból írt kedves barátnéjának, Prém Margitnak. „Margit, a liszttel mit tervezel tenni? Eladod? Ami fent van, az a legjobb. De tudod, mindent, ami megmaradt. A tojásokat is felhasználtad? Hogy van mindenki? Éjjel-nappal rátok gondolok szeretettel és vágyakozással. Az itteni dolgokról nincs sok mesélnivalóm. Itt is vannak hegyek a Mennybe vezető úton. Bár kisebbek, mint a ­mieink, de akkor is. Üdvözlöm az egész családot. Téged csókollak és ölellek. Szeretettel, Jane.”

Jane Haining életét és áldozatát, születésének 100. évfordulóján a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el. Budapesten a budai alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet híd közti szakaszát róla nevezték el. A Vörösmarty utcai iskolában a mai napig minden évben megrendezik a Jane Haining Emlékversenyt.

A náciknak segíthetett a szeretet missziója

  Egy skót asszony írt könyvet egy másik skót asszonyról. Író és hőse sok mindenben hasonlítanak. Mary Miller is egész életét a szegény sorasú gyermekek megsegítésére áldozta, éppen, mint Jane Haining. Előbbi a glasgow-i lakhatási szegénységgel és a HIV-vírussal harcolt, utóbbi az antiszemitizmussal és a náci embertelenséggel. Mary Miller 2009-ben elnyerte az Év Skót Asszonya címet, Jane Haining 1944-ben Auschwitzban halt meg és születésének 100. évfordulóján Jeruzsálemben megkapta a Jad Vasem Intézet Világ Igaza elismerését. Mary Millerrel beszélgettünk most megjelent könyve, a Szeretetről és bátorságról – Jane Haining élete kapcsán. Mennyit tudott Jane Hainingről vagy a magyar történelemről, vagy a Skót Misszióról, mielőtt belefogott ebbe a monumentális vállalkozásba? Alig valamit. Hainingről mindössze annyit, hogy zsidó gyerekekkel foglalkozott Budapesten, és a háború kitörésekor nem volt hajlandó visszatérni Skóciába, bár szervezete ezt határozottan kérte tőle. Ja, és természetesen hallottam az 1956-os magyar forradalomról, de hogy egészen őszinte legyek, a tudásom nem túl kimerítő. Úgy gondolom, ezzel nagyjából mindannyian így vagyunk, itt Skóciában. Különös módon magáról a misszióról is elég kevés a tudásunk, pedig az része a skót történelemnek. Ha ismerünk is valamit, az talán Jane személye és az ő önfeláldozása. Erről már többen hallottak. Remélem, hogy mindannyian tanulunk majd az ő és magyar kollégái bátorságából és elhivatottságából. Ön nem író, hanem szociális szakember. Mit gondol, Haining önfeláldozása a keresztényi hitéből, vagy a pedagógusi elhivatottságából fakadt leginkább? Mindenekelőtt abból a humanitásból, amit a gyerekek és a kollégái iránt érzett és gyakorolt. Ezen felül volt benne egy nagy adag bátorság és kompromisszum képtelenség a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formájával szemben. Könyve kapcsán nemcsak a magyar történelemről szerzett ismereteket, hanem a Magyarországon alig ismert Skót Misszióról is. Hogyan változott az ő hozzáállásuk a magyarországi zsidósághoz a XIX. század közepétől a vészkorszakig? Az európai Zsidó Misszió a XIX. században elsősorban vallási alapokon nyugvó elképzelés volt. A fő cél a más vallásúak (értsd: zsidók) megtérítése volt, amelyet eleink úgy értelmeztek, hogy ha sikerrel járnak, ez lesz Jézus második eljövetele. Alapításától kezdve a budapesti Skót Missziós Iskola azt az elvet vallotta, hogy a zsidó és a keresztény gyermekeket egyenlőként kell kezelni. Ha megértik és megismerik egymás hagyományait, szokásait, az vezethet a kölcsönös megértéshez és bizalomhoz. Ez a megközelítés aztán a 30-as évektől kezdve lassan, de biztosan megváltozott. A körülmények más prioritásokat igényeltek, hogy úgy mondjam. A misszió egyre inkább elhagyta a vallási dogmákat, és a humanitárius megközelítés felé. mozdult el. Ahogy nőtt az elkeseredettség és kétségbeesés a magyarországi zsidóság körében, úgy szüntették meg például azt a gyakorlatot, hogy az iskola keresztény kurzusaira csak igazoltan keresztények, vagy kikeresztelkedett zsidók jelentkezhettek. Ettől kezdve csak szeretetre és védelemre vágyó kislányokat láttak a tanulóikban. Az antiszemitizmus egyike a legégetőbb társadalmi problémáknak Európában. Mennyire érzékelik ezt Nagy Britanniában és különösen az Ön hazájában, Skóciában? Skóciában nem létezik erős és tudatos antiszemitizmus, mivel az itteniek túlságosan elfoglaltak a katolikusok és a protestánsok közötti háborúskodásban. De fel kell ismernünk benne az örök egyetemest. Azt, hogy még rengeteg dolgunk van a saját előítéleteink lebontásában. Könyvemben megosztom a kétségeimet az olvasókkal arról, hogy a zsidó misszió ötlete nem erősítette-e azt a gondolatot, hogy a zsidók idegenek és rosszabbak a keresztényeknél? Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez milyen mértékben segített a náciknak abban, hogy dehumanizálják a zsidókat, és olyan légkört teremtsenek, amely végül elvezetett a holokauszthoz. Remélem, a misszió és Jane Haining története arra ösztönzi majd az olvasókat is, hogy gondolkodjanak erről, és közelebb hozza a skótokat, magyarokat, keresztényeket, zsidókat. 

Frissítve: 2019.04.15 11:43