Egy velencei kalandor Budán

Publikálás dátuma
2019.04.07. 11:49
Gritti, Lodovico
Fotó:
Előfordul, hogy egy szappanoperára van szükség ahhoz, hogy egy valamiért elfeledett történelmi figurára felhívja a figyelmet. Ilyen a velencei származású szerencselovag, ékszerkereskedő Gritti Alajos is, aki bár a Szulejmán című népszerű sorozatban csak mellékszereplő, a magyar történelem egy rövid időszakában nagyon is fontos személy volt.
Két előkelő férfi beszélget Sztambulban, azaz Konstantinápolyban egy ivóban(!), a mulatozók között ledér nők táncolnak. Az 1530-as évek elején járunk. „Régóta két királya van Magyarországnak, ideje, hogy csak egy legyen” – így az egyik. „János vagy Ferdinánd?” – kérdezi a másik. Mindez a Szulejmán című, nálunk is rendkívül népszerű, jelenleg is látható török szappanopera egyik epizódjában történik. A kérdező nem más, mint Ibrahim pasa, a sorozat egyik főhőse, a szultán, I. Szulejmán kitüntető barátságát élvező nagyvezír, az Oszmán Birodalom második embere, nem mellesleg az uralkodó sógora. Beszélgetőtársa sem akárki; Signore Gritti, latinosan Lodovico, olaszul Luigi, velencei nyelven Alvise Gritti, törökül pedig Beyoğlu (a bej »bég« fia, vagyis a herceg, fejedelem fia) ugyan epizódszereplő csupán a török sorozatban, de a magyarul Gritti Alajosnak nevezett férfiú a magyar történelem egy röpke időszakában – 1527–34 között – főszerepet játszik. János, azaz Szapolyai János király Magyarország kormányzójává (gubernátor) nevezi ki, miután megkapta a királyi tanácsos, a főkincstárnok és az egri püspök címeket. Ibrahim pasa rögtön meg is válaszolja saját kérdését – „János vagy Ferdinánd?” – Grittinek: „Mindketten Szulejmán kegyelméből uralkodnak, János az ő jóvoltából király, Ferdinánd pedig adót fizet a szultánnak. A birodalom érdeke, hogy ez így maradjon, Magyarország gyenge és megosztott legyen.” Ám Gritti élettörténetéből tudni, hogy saját magára gondolt, amikor „egy királyról” beszélt. Két-három epizóddal később Ibrahim felolvas Szulejmánnak egy levelet, amely Gritti erőszakos haláláról tudósít: „Reggel a kezeit, délben a lábait, este a fejét vették.” Mindketten bólintanak: „Ezt érdemelte.”  Grittit az ellene szövetkező magyar főurak ölték meg 1534 szeptemberében az erdélyi Medgyesnél, Ibrahim pasa, a nagyvezír sorsa pedig 1536 márciusában teljesedett be: a szultántól egy baráti beszélgetést követően megkapta a selyemzsinórt. Nem csak haláluk, életútjuk is párhuzamos egy ideig, Ibrahim is keresztény, vélhetően görög családban született 1493-ban, de még gyermekként eladták rabszolgának. Fiatalon barátságot kötött Szulejmánnal, akinek trónra kerülése után egészen a nagyvezíri tisztségig emelkedett. Gritti ugyancsak keresztényként, bár nem épp rabszolgaként került Konstantinápolyba. Apja, Andrea Gritti, a későbbi 77. velencei dózse (innen a Beyoğlu név), aki ifjúként Isztambulban élt velencei diplomataként, s egy – ismeretlen nemzetiségű, de keresztény – nővel folytatott viszonyból négy fia született, köztük Lodovico (1480). Apjuk később Velencébe vitte, s támogatta törvénytelen gyermekeit, Lodovico a padovai egyetemen tanult, de származása miatt a hivatalos velencei szolgálat nem jöhetett szóba. Gritti Alajos így Isztambulban telepedett le 1508-ban, ahol amellett, hogy Velence diplomatája is volt, kalmárként élt. Különösen ékszerkereskedőként híresült el, s hatalmas vagyont halmozott fel, városon kívüli palotáját gazdag és előkelő közönség látogatta. Ebben az időben a nem muszlimok csak Perában (a későbbi Galata, ma Isztambul egyik negyede) telepedhettek le, és az olasz kolónia ugyancsak itt élt. Ezzel érthetővé válik, hogyan ihattak alkoholt és táncolhattak nőkkel – az itt élő keresztények és zsidók megtarthatták szokásaikat. A birodalmi logika már az ókorban azt diktálta, hogy az újonnan legyőzött népességet a birodalom belsejébe telepítsék, és aki közülük hajlandó volt követni az uralkodó nép szokásait, az előtt megnyílt a karrier lehetősége. Gritti és Ibrahim is ezt az utat járta be, és a sorozatot ismerők tudják, hogy az igazi főszereplő, Hürrem szultána (Szulejmán felesége) is szláv rabszolgaként került a Portára. Ebben a környezetben Gritti szerencsecsillaga 1523-ban virradt fel: ugyanabban az évben, amikor Velencében apját dózsévá választották, Ibrahim nagyvezír lett. Hősünk 1527-ben már a díván (államtanács – a szerk.) titkos tanácsosa címmel rendelkezett, és Ibrahim pasa barátjaként néztek rá. A nagyvezírnek és az ékszereknek köszönhető, hogy elnyerte Szulejmán kegyeit, a szultán ugyanis gyakorlott aranyműves volt. A velencei hitelezte Ibrahim és Szulejmán kincstárát, a szultáni háremet, de több hadjárat anyagi bázisát is ő teremtette meg. Ibrahim igyekezett barátját helyzetbe hozni: Gritti görög városok, majd Isztambul adóbehajtója lett. Török szokás szerint ugyanis nyílt árverésen értékesítették egy-egy város, tartomány adóbehajtási jogát. A nyertes akár helyben le is szurkolhatta az összeget, miközben annyi adót szedett be, amennyit csak bírt. Ezt a szokást később Budán is megpróbálta meghonosítani – kevés sikerrel. 1527-ig nincs nyoma annak, hogy Gritti a kereskedésen kívül politikával is foglalkozott volna. Ekkor azonban Isztambulba érkezett Szapolyai János király követe: Laszky Jeromos, azaz Hieronim Łaski, lengyelül Jarosz Łaski. A mohácsi csata után járunk, ahol a csatamezőn nem csak II. Lajos király halt meg, hanem a magyar főpapok és főurak nagy része is. Az így beálló interregnumban – külön-külön – két királyt is választottak a magyar rendek maguknak. 1526 novemberében előbb Szapolyait, azaz I. Jánost, a Dózsa-féle parasztfelkelés brutális leverőjét, majd decemberben I. (Habsburg) Ferdinándot. A két király fennhatósága területileg is elkülönült: a nyugati részeket és Horvátországot Ferdinánd, Erdélyt és a keleti területeket János uralta, a köztes területeken pedig a török portyázott. Ezzel de facto megtörtént az ország két (illetve három) részre szakadása, török szokás szerint Magyarországot a szultán saját birtokának tekintette 1526 óta, azon a jogon, hogy ahol a szultán egyszer megalszik, az az övé. Márpedig Szulejmán a mohácsi győzelem után akadálytalanul jutott el Budáig, ahonnan a csatában elhunyt király udvara, sőt a helyi polgárság is fejvesztve menekült. Így mindkét keresztény király Szulejmán kegyeit kereste, legitimálandó saját hatalmát, és követségeket küldött a Portára. Az egyik ilyen követ volt a lengyel főúri származású Laszky, aki már megjárta korábban Nyugat-Európát. Nagy mesemondónk, aki persze tudott Grittiről és több művében is megörökítette, szóval Jókai Mór így írt erről: „Laszkó Jeromos mint tapasztalt országkupec nagyon jól tudta már a leckéjét. Sztambulba megérkezve, sohasem kereste a hivatalos kapukat a magas portához, hanem igyekezett a kisajtón bejutni. Felkereste legelőbb is a nagyvezér, Ibrahim kegyencét, Gritti Alajost, az olasz renegátot. Fényes eredetű volt a pribék. Törvénytelen szülötte a velencei dózsénak. Aranyműves, zsibárus, kerítő, alkusz a nagyvezér szolgálatában. A nagyvezér, Ibrahim magasan álló történelmi alak. Őhozzá vesztegetéssel közelíteni nem szabad. Arra való a kegyence, titkárja, Gritti Alajos. Az veszi át az ajándékokat. S aztán igazságosan megosztozik a gazdájával.” (Jókai Mór: Fráter György, 1893) A két szerencselovag, Gritti és Laszky vélhetően már 1527-ben, első találkozásuk alkalmával szövetséget kötnek Magyarország „meghódítására”, Gritti a magyar király, Laszky az erdélyi vajda címét (meg is szerzi) óhajtja magának az akkori pletykák szerint. Életre szóló barátságot kötnek, s Laszky egészen Gritti haláláig híven kitart barátja mellett. Laszky követségének eredménye: 1528 elején a szultán János királyt szövetségesévé fogadja, s jelzi: segítséget ad Ferdinánddal szemben. A Gritti révén létrejött szövetség a török újabb magyarországi hadjáratait vonta maga után; a velencei pedig már ekkor Szapolyai követeként (orator) lép fel, akinek számít a hálájára. Ugyanakkor a szultán és Velence is saját diplomatájának tekinti. Apja óvja attól, hogy maga is részt vegyen a szultán hadjáratain, tartva a keresztény világ Velence elleni haragjától. Gritti azonban nem hallgat rá: Szulejmán 1529-es támadása során jut el először Magyarországra, nem is akárhogyan: a szultán hadseregszállítójaként. Erre 30 ezer aranyforintot kap, amit saját vagyonából is kiegészít. Későbbi magyarországi szereplése során is rendkívüli vagyonhoz jut, ám soha nem sajnálja saját pénzét politikai, katonai célokra használni. Összesen négy alkalommal jár nálunk 1529 és 1534 között. A Szapolyaitól kapott újdonsült tisztségei – királyi tanácsos, főkincstartó, később kormányzó – mindig hosszabb maradásra késztetik. Ám a magyar kincstár üres, amit úgy próbál orvosolni, hogy a felvidéki bányavárosokat és az erdélyi sóbányákat emberei veszik át az addigi bérlőktől. Ezzel azonban szembekerül a felvidéki ércbányák egy részének bérlőivel, a Fuggerekkel, akik a Habsburgok és korábbi magyar királyok hitelezői. Gritti feladata, hogy tárgyalásokra szorítsa Ferdinándot Jánossal, több ízben rövid időre békét is kötnek. Hősünk külpolitikai elképzelései ekkortól nagyobb távlatot kaptak: híre megy, hogy részt kíván venni a német birodalmi gyűlésen a Habsburgokkal való személyes kapcsolat kiépítése érdekében. Később a lengyel király és a moldvai vajda között kíván közvetíteni: a vajdát saját szakállára leváltaná saját emberére, az ekkor 14 éves Antonio fiára vagy Laszkyra. E törekvéseit azonban Ferdinánd és János is ellenzi, hiszen mindketten tartanak egy harmadik rivális felemelkedésétől. Egyre inkább önállósítja magát. Mivel a Porta sem tud e törekvéseiről, helyzete egyre ingatagabb. Budán – melynek 1530-as német ostroma után kapta meg a kormányzói címet – Szapolyai udvaránál is előkelőbb udvart tart fenn, úgy él, mint egy igazi király. De csak rövid ideig. A két táborra szakadt magyar főrendek ekkoriban egyetlen dologban értettek egyet: Gritti félreállításában, míg eközben a Portán legfőbb támogatója, Ibrahim pasa helyzete vált ingataggá. Saját népszerűségét csupán aranyforintok ígéretével és kifizetésével volt képes fenntartani, ahogy még az oldalán harcolókat is csak hasonlóképpen tudta motiválni. Amikor Sztambulból utolsó magyarországi útjára indult 1534-ben, minden mozdítható vagyonát magával vitte (tartott az ottani leszámolástól), ezer lovas és ezer gyalogos, olasz, görög és zsidó kereskedők kíséretében. Az Erdélyen keresztül vonuló Gritti megtapasztalta, milyen, amikor kegyvesztettségének a híre megelőzi őt: a havasalföldi és a moldvai vajda is ellenségesen bánt vele, ahogyan Erdélybe érve is mintha idegen lett volna. Elkövetett egy nagy hibát is: ellenségeinek unszolására megölette a nagyváradi püspököt, ami nyílt nemesi ellenállást robbantott ki. Nem sokkal később Medgyesnél körbezárták és seregeivel együtt legyilkolták. Két fia a moldvai vajda áldozata lett, egyiket lefejezték, a másikat vízbe fojtották. Gritti halálával elképesztő vagyon került legyőzői kezére. A velenceinél lévő ékköveket 350 ezer, az egyéb arany-, ezüstholmik, a ruhák, a tevék, az öszvérek értékét pedig egymillió aranyforintra becsülték. A Gritti kíséretét alkotó kereskedőket kifosztották, ahogy „udvarának” tagjait is. A bécsi velencei követ 800 ezer, a szultán emberei 1 millió 200 ezer aranyra tették a János királyhoz került vagyont, akinek pénzügyei így megoldódtak. Ferdinánd meg volt győződve, hogy Gritti megöletése János királyt megbuktatja, és a török őt támogatja majd, ám ez nem így történt. A szultán csakugyan megütközött a gyilkosságon, és 1 millió 200 ezer aranyat követelt Jánostól, de később úgy vélte, a velencei nemcsak Jánost árulta el, hanem őt, Szulejmánt is. Állítólag azt mondta: Gritti csak azt találta, amit maga keresett, s ha visszatért volna Isztambulba, még rútabb halállal lakolt volna.
Szerző

Kiszedni a kutyából a csodát és betenni a robotba

Publikálás dátuma
2019.04.07. 11:22

Fotó: Lakos Gábor
Fantasztikus, de közben szigorúan tudományos kísérletek folynak az ELTE Etológiai Tanszékén. A Magyar Tudományos Akadémia és az egyetem közös Összehasonlító Etológiai Kutatócsoportja segítő kutyák viselkedésén keresztül próbál közelebb jutni a tökéletes segítő robot megalkotásához.
„Ide nyugodtan beülhetünk – mutat egy ajtóra Gácsi Márta a jobb kezével, miközben a balban két kutyát irányít pórázon. – Két macska randalírozik bent, de amíg nem kávézunk vagy sütizünk, addig nincs baj velük. Különben harcolni kell” – mondja. Aztán kiderül, hogy a szoba tele van külföldi hallgatókkal (plusz a két macska), úgyhogy a konyhában találunk helyet, egy akvárium tőszomszédságában, amelyből heves lábcsapásokkal próbál kitörni egy teknős – sikertelenül. Viszont nem adja fel. Amúgy robotkutyaügyben érkezem az ELTE Etológiai Tanszékére, de rövid idő alatt kiderült, hogy van robot is, kutya is, de a kettő egyelőre teljesen külön életet él. Gácsi Márta etológus kutató néhány évvel ezelőtt (Miklósi Ádám tanszékvezetővel és Szakadát Sárával közösen) nagy visszhangot kiváltó írást jelentetett meg egy neves külföldi szaklapban, a Frontiers in Psychologyban. Cikkükben azt állították, hogy a segítő kutyák hasznos viselkedési modellként szolgálhatnak a segítő robotok programozásában. „Az eredeti elképzelés az volt, hogy a kutya viselkedésének vizsgálatán keresztül térképezzük fel a hasonló emberi képességek evolúciós modelljét. A kutya genetikai és egyedfejlődése során hasonló nyomásoknak volt kitéve, mint az ember, évezredeken át fejlődtünk együtt. A csimpánz genetikája persze sokkal közelebb áll a miénkhez, mint a kutyáé, de a kezdetektől eltekintve soha nem éltek velünk. A szétválás után a csimpánzra egészen más kényszerek hatottak, mint ránk, a kutyára meg – a 30-40 ezer éves együttélés miatt – nagyon hasonlók.”

Aki alkalmazkodik, az túlél

Manapság kétféle irányba haladnak a kutyás kísérletek. Az egyik irány maga a kutya és minden, ami vele kapcsolatos. Dübörög a „kutyaipar”, amelyben szinte minden eladható a különböző tápszerektől a kutyapszichológiáig. Sokszor többet költünk a kutyánk egészségére, mint a magunkéra – mondja Gácsi Márta. Az etológusokat azonban inkább az olyan modellkísérletek érdeklik, amelyekből kiderül, miért kötődünk a kutyához, mit tud, amit más állatok nem. A kutya sikerének titka a hallatlan rugalmassága és alkalmazkodóképessége. Voltak nála sokkal nagyobb, erősebb, gyorsabb élőlények a történelemben, de egy sem, amelyik képes lett volna kitalálni, mit vár tőle a Homo sapiens. „A kutya viselkedése kihatott a szelekciójára, és ő ehhez alkalmazkodott – állítja a kutató. – Az, amelyik bántotta az ember gyerekét, nem maradt meg. Amelyik nem értette, mit akar tőle az ember, annak is pusztulnia kellett. Csak az maradt fenn, amelyik képes volt felmutatni bármit, ami az ember számára fontos volt. Lehet, hogy cukinak kellett lennie, és akkor egy női ősünk azt mondta, ne üssük agyon! Be kellett épülnie az emberi szociális közegbe, és ebben nagyon ügyes volt. Egyébként a mai napig az.” Az ELTE-n most azt kutatják, miben jelentkezik ez az alkalmaz­kodás, és esetleg hogyan használható ez fel egy szociális robot létrehozására.

Hogy ki ne dobja

Mérnökök és programozók évtizedek óta készítenek robotokat. Ezek sok mindent tudnak: az egyik nagyon emberszerű, a másik autót szerel össze, ládákat cipel vagy táncol, zenél, sőt akad, amelyik operál is. De egyik sem képes úgy kommunikálni az emberrel, mint egy átlagos segítő kutya. Ennek pedig az az oka, hogy a robotokat mérnökök és programozók készítik, akiknek csupán az a fontos, hogy a gép elvégezze a rá bízott feladatot: erős legyen, jó irányba mozogjon, precízen vágjon. Hogy közben valódi kapcsolata legyen a használójával, vagyis az emberrel, az általában nem szempont. „Vegyünk egy egyszerű kísérő feladatot – mondja Gácsi Márta. – Az irodába megérkezik a kuncsaft. Az ajtóban egy kísérő robot várja, megkérdezi, kihez jött, és odakíséri. Egyszerű fel­adat, a folyosó sík terep, az ajtókon szám, mindegyikhez hozzá van rendelve egy munkatárs. A robot elindul, mögötte a kuncsaft. Egy kutya ilyenkor rád néz, elindul, majd állandóan vissza-visszanéz, hogy követed-e. Ha megállsz, ő is megáll. A robotnak ez már túl bonyolult. Egyrészt valószínűleg nem tud egyszerre menni és visszanézni. Nekimegy a falnak. Ha elindul, te meg hirtelen belépsz egy ajtón, vagy a helyedbe lép egy másik ember, a robot onnantól őt kíséri. Vagy leáll. A kutya megpróbál megtalálni, hogy megoldja a feladatot.” A kutyának – ellentétben más emlősökkel és robotokkal – megvan az a képessége, hogy akarja, hogy a gazdájának jó legyen. Ha egy gép megoldhatatlan feladattal találkozik, egy darabig próbálkozik, ahogy a programja engedi, de aztán leáll. „Ettől mi megőrülünk, mert mi az, hogy nem is próbálja tovább? – magyarázza Gácsi Márta. – Volt egy kísérletünk: egy kerekes székes és a segítő kutyája kapcsolatát vizsgáltuk. Egy paraván mögé betettünk egy kosarat, és arra kértük a gazdát, hogy utasítsa a kutyáját, hozza oda neki. A kutya ötször odahozta. Aztán elvettük a kosarat, de a gazda ezt nem tudta. Elképesztő volt kettejük kommunikációja. A kutya hátrament, visszajött. Megint hátrament, látta, hogy a gazdája nagyon szeretné ezt a valamit, ezért addig keresgélt, amíg nem talált egy szigszalagot, amit oda tudott vinni neki. Küzdött, beszélt a gazdához, panaszkodott, háromszor is bocsánatot kért, de nem adta fel. A gép, ha nem talál kosarat, visszajön, és leáll. Kész. Minek erőlködjön tovább? Mi azt gondoljuk, hogy ha sikerül leírnunk pontosan az ilyen attitűdöket, és ezt egy ügyes mérnök bele tudja pakolni egy segítő robot programjába, akkor azok is szívesen használják majd őket, akik korábban idegenkedtek a robotoktól” – mondja a kutató. Akik szociális segítő robotokra szorulnak, azok valószínűleg betegek vagy idősek, esetleg magatehetetlenek. Egy 20-30 éves fiatal számára nem okoz gondot, hogy a robotja robotszerű, és bizonyos paramétereket állítani kell rajta, hogy optimálisan működjön. A robottervezők elsősorban nekik terveznek – a többi között – robotkutyát, amelyik, ha jókedvet akar kifejezni, zöld lámpát villogtat, ha dühöt, akkor pirosat. „Ez nem az, amiért egy idős néni segítő robotot akarna használni. Neki akár úgy is kinézhet, mint C–3PO vagy bármelyik sci-fi robotkutyája, akkor is kidobja, mert nem tudja zsigerből azt, amit egy bármilyen segítő kutya. Hiányoznak belőle azok a kommunikációs apróságok, amelyek a kutyát kutyaszerűvé teszik.” Nem beszélve arról a valamiről, amivel egy kutya bármikor képes rábeszélni a gazdáját bármire. „Egy robot időben és precízen beadja az injekciót, ha kellően programozták be. De mit kezd azzal, ha a használója tíz perccel korábban kikapcsolja, mert utálja az injekciót? A kutya érzékeli, hogy a gazdája kvázi önmaga ellen dolgozik, és addig nyüstöli, hízeleg neki, amíg el nem éri, amit akar. Ez az igazi csoda, és mi ezt a csodát szeretnénk valahogy kivenni a kutyából és beletenni a gépbe.”

Nem ember, nem kutya

A robot soha nem helyettesítheti a kutyát. A kutya egyszeri és megismételhetetlen csodája a természetnek. De vannak helyzetek, amikor nem „működhetnek” üzemszerűen. Ilyen, ha a gazda önmagát is képtelen ellátni, vagy ha olyan funkciókra van szüksége rendszeresen, mint egy pohár víz a csapból vagy egy injekció beadása. Sok idős ember azért nem akar beköltözni egy otthonba, mert oda nem vihetné magával a kutyáját. Ötven kutya egy fedél alatt megoldhatatlan problémát jelent. Az ilyen esetekben működhetnének a szociális robotok – vélik a kutatók. A tökéletes segítő robot (amitől a filmekkel ellentétben még nagyon messze vagyunk – állítja Gácsi Márta) nem feltétlenül ember formájú. Sőt! A megkérdezett potenciális felhasználók kényelmetlennek éreznék, ha folyton egy „ember” lenne a közelükben, akkor is, amikor magányra vágynak vagy intim helyzetben vannak. A kutyával szemben általában nincsenek ilyen ellenérzések. De az sem biztos, hogy épp a kutya a legjobb modell. Lehet emberszerű vagy kutyaszerű, de az is lehetséges, hogy olyan lesz, mint egy nagyra nőtt porszívó. (A kísérletekben „részt vevő” tanszéki robot épp ilyen, spanyol mérnökök készítették.) A formájának inkább a funkciójához kell alkalmazkodnia. Ha beteget kell hordania, legyen akár három erős karja és kerekei, de ha egy pohár vizet kell hoznia, arra is legyen eszköze. „A segítő robot voltaképpen új faj, amelynek evolúcióját nem a természet, hanem az emberi igények irányítják. De a viselkedésének fontosabb elemei legyenek hasonlatosak egy segítő kutyához, mert az emberek többsége ezt választaná” – állítja az etológus. Ráadásul a túlzottan emberszerű robotoktól idegenkedünk, ma még nem tudjuk pontosan, miért. Egy pontig élvezzük az emberszerűségüket, de aztán elkezdünk félni tőle. A tudomány ezt a „tartományt” a japán Masahiro Mori kutatásai nyomán Uncanny valleynek – Borzongások völgyének – nevezi. Hogy mikor vehetjük magunk mellé az első valóban működő segítő robotot, senki nem tudja. A „nagy áttörés” még várat magára, bár a részletekben egyre közelebb járunk hozzá – mondja Gácsi Márta, de hozzáteszi: egyelőre nem kell attól tartani, hogy a robotjaink átveszik fölöttünk az irányítást. Az ehhez szükséges szociális készségek hiányoznak belőlük. És még az a kevés is, amit eddig sikerült betáplálnunk, jóval hamarabb lemeríti az akkumulátoraikat, mielőtt bekövetkezne a baj.
Szerző
Frissítve: 2019.04.07. 11:23

Mindig célba érnek: nincs külön sérültek és épek világa

Publikálás dátuma
2019.04.07. 10:14

Fotó: MOLNÁR DÁVID
Személyes érintettség okán hozta létre az Egy a világunk Alapítványt a győrújbaráti Tremmel család, hogy megmutassák, nincs külön sérültek és épek világa. Csupán annyit szerettek volna, hogy halmozottan sérült kislányuk – no és persze társai – együtt lehessen, játszhasson ép gyerekekkel. Az elmúlt 3-4 évben kinőtték a családi kereteket és integrált közösséggé kovácsolódtak: számtalan közös programot szerveznek kacifántos és egészséges gyerekeknek, és ahány versenyen csak tudnak, együtt futnak.
Visszaszámlálás. Ilyenkor mindenki sokkal izgatottabb. 10, 9, 8… – a startra váró tömeg picit összébb húzódik. 7, 6, 5, 4… – egy-egy félsikoly, türelmetlen nyüsszenés, felszakadó örömhangok hallatszanak. Valaki be is mozdul, indulna, sok neki a feszültség. 3, 2, 1, START! Az első sorok kirobbannak, és Zsófi is veszettül tekerni kezd, leghátul. Hogy ne tarolja le az előtte fokozatosan, apránként rajtoló futókat, az édesapja kénytelen visszafogni a speciális bicajt, amit a kislány, felnőtt kísérő irányításával ugyan, de egyedül hajt. Zsófi erőteljesen mozgáskorlátozott, segítség nélkül lényegében ülni sem tud, ám ilyenkor olyan eksztázis és mámor keríti hatalmába, hogy kiszabadul a korlátai közül. Levi futókocsival versenyzik, vagyis őt sebesen végigtolja valaki a távon, mégis annyira izgatott egy-egy futam előtt, hogy reggelizni sem akar. Menne már, hajtaná a drukk – kinek van ilyenkor kedve és ideje olyan testi hívságokra, mint az evés? Kilencéves, alig beszél, egy-egy szót mond csupán, azt is nehezen artikulálva, de amikor a „futásról” kérdezem, hogy szereti-e, kivirul a kis arca, és földöntúli mosollyal vágja rá: igen, menjünk! Levi hétéves, egészséges öccse is állandó versenyző, sokszor ő az első befutója az Egy a világunk csapatának. Lelkesedésével futólépésben hirdeti, hogy nem holmi frázisról van szó: tényleg egy a világunk! 

Lovaskocsizás kerekes székkel

Nem is olyan régen, 2015 decemberében szervezte meg első integrált programját az Egy a világunk Alapítvány. „Egy kicsit meséltünk, egy kicsit énekeltünk, a szünetben beszélgettünk – idézi fel Tremmelné Kovács Nóra, Zsófi édesanyja a kezdeteket. – Az volt a célunk, hogy közelebb hozzuk egymáshoz a kacifántos és ép gyerekeket, hiszen nekik nem nagyon van lehetőségük találkozni egymással. Nem járnak együtt iskolába, sportprogramra, színházba, nem játszanak együtt a játszótereken. Kitaláltuk, hogy fordítunk a szituáción és megnézzük, hogyan működik az integráció, ha az ép gyerekeket hívjuk meg a kacifántosokhoz. Meglepően könnyen ment – az első pár alkalom után már mindenki, ép és kacifántos egyaránt, várta, hogy újra találkozhasson a többiekkel. 2016 nyarán megszerveztük az első integrált napközis nyári táborunkat, egy évre rá pedig, mivel több pályázatot is sikerült megnyernünk, egyéb, szabadidős és rehabilitációs élményszervezésbe is belefogtunk.” Szó szerint beindult a szekér. Abban a bizonyos táborban János bácsiék olyan lovas járgánnyal érkeztek megkocsikáztatni a gyerekeket, amelyre kerekes széket is fel lehetett tolni. Merthogy az alapítvány másik célja, hogy olyan programokat szervezzen, melyeket nem tipikusan súlyosan mozgássérült gyerekeknek szoktak. „Így kirándultunk és lovaskocsiztunk az erdőben, így hívtuk meg az Inspirál Cirkusz zsonglőreit (akik jönnek hozzánk azóta is folyamatosan), így kerültünk kapcsolatba Tóth Sára táncterapeutával, aki táncrehabilitációt és integrált táncfoglalkozásokat tart nálunk, így kerestük meg a győrújbaráti Csobolyó néptáncegyüttest, és így indultunk el 2017 nyarán az első futóversenyünkön is” – meséli Nóra. Idén március 24-én, Visegrádon állt először rajthoz az alapítvány futócsapata – 3 kacifántossal futottak át a célvonalon 5 km után –, ma, április 6-án pedig Győrszentivánban, a II. Fut a Szentiván Amatőr Futófesztiválon igyekeznek kihozni magukból a maximumot. Annak ellenére, hogy egyre több önkéntes futó csatlakozik hozzájuk, azért az elsődleges figyelem mindig a gyerekeken marad. Az eksztázisig spannolja őket a sebesség, a közönség hajrái vagy a kommentátor lelkesítő drukkolása. Amikor felbukkannak a cél közelében, egyemberként, extra erőbedobással biztatja őket a tömeg. „Mivel a gyerekek többsége nem beszél – magyarázza Tremmelné Nóra –, ellenben drukkolni szeretnének egymásnak, futás alatt is velem van egy hangadó gép. Ez afféle alternatív kommunikációs eszköz, amit a módszert Magyarországon meghonosító Bliss Alapítvány révén ismertünk meg. Úgy működik, hogy felmondunk rá szavakat vagy mondatokat, azokat gombokhoz társítjuk, a gyerek pedig kiválasztja – megnyomja az adott gombot –, melyiket mondaná, ha tudná, a saját hangján. A kétgombossal eldöntheti, hogy például sziát vagy jó reggeltet szeretne-e köszönni, az egygombost nyomkodva pedig folyamatosan »kia­bálhatja« akár azt, hogy Hajrá!” A lelkes anyuka legutóbb is extra távot teljesített: ide-oda szaladgált a kocsival „futó” Zsófi és Levi között, hogy a kis versenyzők hangosan biztathassák egymást és a többieket. Imádják ezt a ketyerét, az önállóság látszatát kelti bennük. Akár játékkal is összekombinálható – lehet vele például buborékokat fújni! Nem szájjal ugyan, de gombnyomásra.

Telik a naptár

Az elmúlt másfél évben megannyi helyi és országos futórendezvényen részt vett az alapítvány csapata, ahogy Tremmelné Kovács Nóra fogalmaz: a gyerekeknek és a szülőknek egyaránt bejött ez a szabadidős forma. Folyamatosan bővülnek – már 9 kacifántos gyereket nevelő család csatlakozott hozzájuk és egyre több felnőtt, illetve ép gyerek is jelentkezik náluk önkéntes futónak. Ahol egyszer megfordultak, oda a versenyszervezők visszahívják őket, sőt olykor megkülönböztetett bánásmódban részesülnek. A tavalyi bősi futáson például csapatostul a szervező Bősi Futóklub vendégei voltak, és minden kerekes székes gyerek külön kupát kapott az eredményhirdetéskor; a tárkányi versenyen pedig egy olyan serleg ütötte a markukat különdíjként, amit a szervező saját maga nyert egy korábbi külföldi megmérettetésen. Bár a Generali a Biztonságért Alapítvány rendszeresen támogatja a futóeseményeken való részvételüket, azért minden egyéb segítségért hálás az alapítvány. Legközelebb április 13-án és 14-én állnak rajthoz a Telekom Vivicittá több futamán is, illetve május elejére meghívást kaptak a Fuss a sérült gyermekekért versenyre, amit Gyulán rendeznek. „Ez egy hatalmas találkozó is egyben – mondja Nóra –, az ország legkülönbözőbb pontjairól érkeznek ide hozzánk hasonló emberek, csapatok. Mindenképpen szeretnénk mi is ott lenni, de a gyerekek miatt fontos, hogy ne legyen feszített a tempó, így két éjszakát Gyulán töltenénk – ehhez még támogatókra lenne szükségünk.” Cserébe ugyanazt kínálják, amit ők, szülők és önkéntesek is éreznek, amikor célba érnek: a felzúduló taps megadja az elismerést azért, amit tesznek.

Bár pályáznak, ahol csak tudnak és rendre műanyag kupakokat gyűjtenek, egyelőre még nem adott minden feltétel ahhoz, hogy az Egy a világunk Alapítvány versenyzői részt vehessenek a gyulai Fuss a sérült gyermekekért futófesztiválon májusban. Úgyhogy ha bárki kedvet érez hozzá, hogy akár az odajutásukhoz, akár az ott-tartózkodásukhoz segítséget nyújtson (busz vagy szállás biztosítása például nagy könnyebbséget jelentene számukra), keresse Tremmelné Kovács Nórát a www.egyavilagunk.hu oldalon.

Szerző