neoliberalizmus;Orbán-rendszer;újnacionalizmus;

2019-04-14 15:06:26

Antal Attila: Orbán bárkája

Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.

Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.

A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.

Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.

Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.

Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.

Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.

Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.

Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).

Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.

Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.