Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14. 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.
Szerző

Ugyanazon érme két oldala: nemzetállamok és megarégiók

Publikálás dátuma
2019.04.14. 14:11

A világ gazdaságát nem a emzetállamként meghatározott hatalmak, hanem 29, több esetben határokon átívelő megarégió mozgatja - a CityLAB portál e vitára ingerlő megállapítása, amely az Oxford Economics adatain alapszik, nemrég szaladt körbe a világsajtón. Forman Balázs, a Corvinus Egyetem Társadalomtudományi és Nemzetközi Kapcsolatok Karának docense szerint az összkép ennél árnyaltabb.
A honi sajtó is beszámolt arról, hogy gazdasági termelés (GDP) és lakosságszám alapján jelöltek meg és állítottak sorrendbe 29 megarégiót, amelyek ma a világot uralják. De az értelmezés nagyobb részt - itthon legalábbis - elmaradt. Ezért is kérdezem, tekinthető ez a megközelítési mód szemléletváltásnak? A nemzetállamok szerepéről folyó vitának nem ez az egyetlen területe. A nemzetállamoknak az európai hatalmi rendben az 1648-as vesztfáliai békében meghatározott szerepét – lásd Henry Kissinger Világrend című könyvét – mára kikezdte az idő. Az akkor elfogadott szuverenitás eszményt, a saját területen belüli „korlátlan” hatalomgyakorlást már a hatalmi ágak szétválasztásának Montesquieu által megfogalmazott elmélete is korlátozta. De ma a nemzetállamokat számos területen a különböző nemzetközi szervezetek – ENSZ (békefenntartás, klímapolitika), OECD (közigazgatás), NATO (honvédelem, biztonság), Európai Unió (mezőgazdaság, környezetvédelem, kereskedelem, közlekedés, versenyszabályozás,) - döntései is befolyásolják. Hasonló hatása van a szubnacionális közigazgatási szinteknek, hiszen a régiók és települések önkormányzatisága számos országban erősödik. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a nemzetállamok és a transznacionális vállalatok kapcsolatrendszerében is, ha a munkahelyek teremtését, a beruházásokat, a kutatás-fejlesztést nézzük. A nemzetállamok vezetői szembesülnek e kérdésekkel, mert bizonyos feladatok ellátásához önmagukban túl kicsik, vagy korlátozottak az eszközeik. De közben egymással is versenyeznek a képzett munkaerőért vagy annak megtartásáért, a nemzetközi vállalatok beruházásaiért.
Akkor a nemzetállam vesztes pozícióban van? Miközben úgy tűnhet, hogy az elmúlt évtizedekben megfigyelhető globalizációnak az egyik vesztese a nemzetállam, arra is figyelmeztetni kell, hogy az oktatás, a kultúra, az egészségügy, a nyugdíjrendszer, a polgári és a büntető jog, a közigazgatás, az identitás a nemzetállam feladatainak része, annak belső kohézióját erősíti. Ma egy nemzetállamnak sokkal több feladata van, mint akár 100-200 évvel ezelőtt, tehát még erősebbnek és nagyobbnak is gondolhatjuk az államot, mint akkoriban. Ez meg is látszik abban, hogy a megtermelt nemzeti jövedelem mekkora hányadát osztják el újra az államháztartáson keresztül: az 1910-es évek 10-12 százaléka helyett ma 40-50 százalékot! De ma egy nemzetállam akkor sikeres, ha képes sikerorientáltan újradefiniálni önmagát és saját szerepét a világban, ha vezető politikusai nem kardcsörtető papírtigrisek, hanem képesek megfelelő módon kommunikálni és együttműködni a világgazdaság és a világpolitika meghatározó szereplőivel.
Jean Gottmann francia geográfus 1961-ben használta először tudományos igénnyel a megalopolisz kifejezést a Boston és Washington között kialakult városi régióra. A kifejezést a Nyugat alkonya című művében (1918) Spengler is alkalmazta. Hogyan jutunk el a megalopolisztól a megarégióig? Az USA Boston és Washington közötti tengelye egyszerre megalopolisz és egy óriásira nőtt városhalmaz. Tíz amerikai államot foglal magában és számtalan kisebb, nagyobb közigazgatásilag önálló – pénzügyileg független, mert az USA-ban az egyes közigazgatási szintek között nincsenek pénzügyi transzferek –, de mégis összenőtt településből áll. Belső kohéziója a nagyon erős infrastruktúra, valamint az elképesztő mértékű ember-, anyag-, tőke- és információáramlás. Ez jellemzi leginkább a térséget. Közigazgatásban pedig a gyenge szövetségi részvétel mellett - vagy helyett - erős a térségen belüli horizontális együttműködés. Washington a világhatalom politikai döntéshozatali központja, New York az ENSZ és az amerikai gazdaság pénzügyi központja, Bostont a kutatás-fejlesztés és a felsőoktatás – az MIT és a Harvard a világ TOP10-es egyetemei – teszi az erőközpont egyenjogú tagjává. Washington a 325 millió lakosú USA fővárosaként is egy hatalmasra nőtt, de élhető kisváros hangulatát kelti. Talán nem is figyelnénk oda rá, ha nem egy szuperhatalom és a világ legütőképesebb hadseregének irányítóközpontja lenne. New York pénzügyi központját a világ legerősebb gazdasági hatalmának ipara, szolgáltató szektora, mint hátország emelte a rivális központok fölé. Washington is, New York is irányító központ, súlyukat az USA egészének nagysága, világgazdasági és politikai súlya adja.
Nem tudjuk nem észrevenni, hogy a megarégiók aligha közigazgatási, kormányzati és államigazgatási elvek mentén jöttek létre… Ezt fontos megemlíteni! Ugyanis, ha régiónak vagy megarégiónak nevezzük a térséget, akkor azt a fejlettség hasonló szintje, a nagyon erős belső kohézió miatt tehetjük. De a régió elnevezéshez itt (az USA-ban) hiányzik a konkrét területi, közigazgatási lehatárolás, a kijelölt, felépített a régiót irányító közigazgatási struktúra. Tehát nem felülről irányított és kijelölt, hanem alulról szerveződő régióról beszélünk. Az alulról szerveződő régiók sajátossága, hogy az ezeket létrehozó erők autonóm szereplők. A közös telephelyválasztásból adódó együttes hatások és az ebből fakadó együttműködések hozták össze és ösztönzik őket együttműködésre. Bármilyen elképesztően is hangzik, de ebből a szempontból az amerikai szövetségi állam a maga intézményeivel nem ennek a régiónak (erőközpontnak) a létrehozója, hanem csak az egyik, még ha talán a legbefolyásosabb, autonóm szereplője az itt lévő vállalatokkal, lakossággal és más intézményekkel együtt.
Akkor pontosan minek tekintsük ezt és a hozzá hasonló megarégiókat?
Az Amerika keleti partvidékén létrejött megarégió nem egy igazgatási, közigazgatási modell, hanem az autonóm gazdasági, társadalmi szereplők sokaságának döntéseire épülő térszerveződési forma. Ezeknek az erejét, befolyását a saját teljesítményük – GDP, befektetések volumene, vállalati központok, bejelentett szabadalmak száma – és a világgazdasági kapcsolati hálójuk nagysága, intenzitása adja.
A világ vezető hatalmaira szuverén államként tekintünk, és különböző szempont szerint rakjuk sorrendbe őket (nemzetgazdasági összteljesítmény, egy főre jutó nemzeti jövedelem, adósság, diplomások aránya, ezer főre jutó gépkocsik száma stb.). Az új megközelítés ezt átírja: nem létezik úgy nemzet és nemzetgazdaság, ahogy eddig. De van Párizs-Amszterdam-Brüsszel-München, Los Angeles-San Diego, vagy Peking-Tiencsin megarégió... A leggazdagabb nemzetállamok és a világgazdaságot „irányító” megarégiók ugyanannak az éremnek a két oldalát képviselik. Szögezzük le: a megarégiók sincsenek meg a területük felett szuverenitását gyakorló nemzetállamok nélkül. A Szilícium-völgy (San Francisco–San José) vállalatai (Apple, Google, Mozilla, stb.) is az amerikai hadseregtől kapták kezdetben a legkomolyabb fejlesztési feladataikat és forrásaikat. A Nobel-díjas kutatók sorát felvonultató helyi egyetemek (Berkley, Caltech, UCLA) költségvetésének nagyjából kétharmadát közvetlenül vagy közvetve a szövetségi költségvetés fizeti. Közvetlenül a kutatás-fejlesztési projektek megrendelésein, közvetve a háború viselt veteránok számára kifizetett tandíjakon keresztül. Hasonló helyzettel találkozhatunk a Csendes-óceán túlsó partján Kínában, Japánban, Dél-Koreában. Ugyanakkor abban hinni, hogy ezek a megarégiók majd a nemzetállamok helyett irányítják a világgazdaságot, körülbelül olyan, mint az állam nélküli piacot elképzelni. Az állam által alakított polgári jog és a gazdasági szereplők közötti szerződések betartását felügyelő, kikényszerítő állami intézmények és törvények nélkül a piac nem működik. A kezdeti, a XVII. századi angolszász kapitalizmusra volt jellemző az üzleti szokások, jogok, etikai kódexek alulról jövő kialakítása, amit először a bírósági döntésekre épülő esetjog, majd végül a parlament által elfogadott törvények szabályoztak. A kontinentális Európa a gazdasági jogalkotást mindig felülről, a törvényi szabályozással kezdte. A nemzetállam kompetenciáit nem a megarégiók vagy a transznacionális vállalatok erodálják leginkább, hanem a technikai, elsősorban az informatikára építő fejlesztések. Okostelefonok applikációin keresztül bonyolíthatók le a pénzügyi műveletek. Az árnyékbankolás, az egymástól független magánszemélyek közötti hitelezés Kínában például tömeges elterjedt, s egyelőre semmilyen állami szabályozás nem hat rá, nincsenek kockázatelemzések, nincs garanciavállalás - esetleges válsága bedöntheti a teljes kínai pénzügyi rendszert.
Érdekes kép bontakozik ki, ha a megarégiókat földrészenként és/vagy országokként lebontjuk. Az USA-ban 9, Európában 6, Kínában 4, de Ázsiában összesen 11, Észak-Amerikában pedig 10 megarégiót találunk, vagyis egyfajta kiegyenlítődés látszik. A számok itt nem sokat mondanak. Ha az abszolút számokat nézzük vagy éppen a 100 millió főre jutó megarégiók számát, akkor az Egyesült Államok vezet. Ez részben az ország településhálózatának sajátosságaival magyarázható. Az ország lakosságának közel 85 százaléka él az Atlanti- és a Csendes-óceán, a Mexikói-öböl és a Nagy-tavak partvidékének mintegy 100-150 km sávjában. A népesség ilyen mértékű koncentrációja a gazdaság agglomerálódását is magával hozza. Japánban az ország területének 3 százalékán él a népesség 90 százaléka. A "Nagy Tokiói Agglomerációban" több ember él, mint Magyarországon, Ausztriában, Csehországban és Szlovákiában együttvéve! Budapest nem férne be a 60 legnépesebb kínai város közé! A megarégiók kialakulásának feltételének mondhatjuk a nagy népsűrűséget, legalább 400 fő/km, és az 50-100 milliós hátországot. Ehhez a legnagyobb népességű országokban - Kína, India, USA, Japán, Brazília - megvannak a feltételek. Dubaj, Abu-Dzabi az olajnak és a váratlanul felértékelődő közlekedés-földrajzi helyzetének és az ezt kihasználó gyors gazdasági fejlődésének, szerkezetváltásának köszönheti, hogy besorolták.
Hogyan értékelhető, hogy a „hanyatló” Nyugat, azon belül a még inkább lemaradó, elöregedő Európa 6 megarégióval előkelő helyet foglal el? London és Párizs egyértelműen megarégiók. Önmagukban is népesek, hátországuk is megvan, talán politikai és gazdasági szempontból is döntéshozó centrumnak számítanak. Bár London mintha mostanában akarna kiiratkozni ebből a körből. A legnagyobb német városok, Berlin és München önmagukban kicsik ehhez. Frankfurt és a Ruhr-vidék szintén. A Rajna völgye Bázeltől Rotterdamig Stuttgarttal, Frankfurttal, a Ruhr-vidékkel, Brüsszellel, Amszterdammal kiegészítve már valóban egy ütőképes megarégiónak számít. De ahhoz, hogy ez működjön a Közös Piac, az Európai Unió megteremtett nemzetközi keretek, egységes piac és szabályozás kell. Nem kétséges: ez Európa gazdasági, közlekedési, politikai magterülete.
A 29-ek között a 18. helyen találjuk a Bécset és Budapestet magában foglaló megarégiót. Ezt hogyan értékelhetjük?
Bécs globális turisztikai desztináció, az ENSZ egyik európai, az OPEC és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség globális központja. Bécsnek, az osztrák bankoknak, néhány osztrák vállalatnak van regionális irányító, közvetítő szerepe Gdansktól Veronáig, Prágától, Münchentől Tiranáig. De Budapestnek csak egy Molja és egy OTP-je van, azon kívül semmi! Budapest a magyar gazdaság teljesítményének jó részére sem tud hatni, mert az itteni külföldi vállalatok döntéseinek jó része független a magyar gazdaságpolitikától, nemhogy globális szerepről álmodozhatna. A régióhoz sorolják még Brnót és Morvaországot illetve a nagyon iparosodott cseh és lengyel Sziléziát. E régiókkal Magyarország csak a német Volkswagen, illetve az egykori német, majd amerikai, most francia tulajdonban lévő Opel különböző leányvállalatai révén kereskedik. Talán még a Mol-töltőállomásoknak van némi szerepe. Magyarország igazából semmit nem irányít ezekben a térségekben.
Örüljünk inkább, hogy a megarégiós összevetésben Budapestet és vele Magyarország egy részét így felértékelték! Látni kell, még a V4-országok gazdaságilag fejlett területeinek idesorolásával sem vagyunk a többi megarégióval egy súlycsoportban! A szabadalmak száma évente a világon mintegy 200 ezer, a kínai Sencsenben 12 ezer, az amerikai Szilícium-völgyben 11 ezer, a visegrádi országokban és Ausztriában pedig együtt 600. Stockholm vagy a Nokia révén Helsinki egy ideig sokkal inkább globális játékos volt, mint mi. Szerintem a 29 megarégióból igazából csak az első 10-12 irányítja a világgazdaságot! A többi is fejlettebb a környezeténél, szűkebb vagy tágabb területére hatása van, de globális irányító szerepe nincs.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Rutin és varázslat

Publikálás dátuma
2019.04.14. 13:03

Fotó: Gerard Bottino / Shutterstock
Az apám imádta az amerikai filmeket. Pontosabban a filmek azon pillanatát, amikor valamilyen baj esetén egyszerre lódult meg szirénázva a rendőrség, az FBI, a mentők, a tűzoltók, mindenféle szolgálat, hogy ki- vagy megmentsenek valakit. Bűnügy, katasztrófa, baleset, szinte mindegy, mert ugyanaz volt a koreográfia. Ezt az amcsik tényleg nagyon látványosan mutatták meg, feszes dramaturgiával, meggyőző képekkel, sodró lendülettel. Apám imádta, ahogy „mozgásba lép a rendszer”, mert ebben annak bizonyítékát látta, hogy ott igenis ennyire fontos az emberélet. Az egyes ember élete.
Értelmetlen lett volna árnyalni a képet azzal, hogy mindez csupán film, ügyes trükk, forgatókönyvi fordulat. Az életben nyilván ott is körülményesebb és lassúbb a „rendszer”, s azt is kapargathattuk volna, hogy tán nem mindenütt és nem mindenkiért törik így magukat a rend, a biztonság és egészség őrei. (Más amerikai filmekből tudjuk, hogy azért ott is vannak páriák, és itt-ott könnyebb átlagos fehér emberként túlélni, mint pénztelen színes bőrűként.) Mondom, lehetett volna közelíteni mindezt a valósághoz, de ez a fénytelenített valóság is sokkal nagyobb odafigyelést és gondoskodást tükrözött volna, sokkal humánusabb mentalitást, mint amit ő sokat látott ká-európai polgárként valaha át- vagy megélt a hazai „rendszer” részéről. Vásznon még a rutin is varázslatnak tűnt.
A második világháború végén született, vagyis az a tapasztalat ivódott a sejtjeibe, hogy az emberélet nem túl sokat ér, elég ha a sorsa (vagy sorstalansága) rossz irányba fordul, s máris garmadába dőlnek a holtak körülötte. Ráadásul sokakról még ma sem tudjuk, miért is haltak meg (már a hangzatos szavakon túl) valójában. A rövid átmeneti időszak után a hamar megerősödő kommunista rendszer sem arról vált nevezetessé, hogy oly nagyon odafigyelne az általa csak masszaként kezelt alattvalókra. Minden, ami az embert egyénné tette volna – szó, gondolat, tett – csak zavarta a rendszert, hiszen az önállóság minden csíráját meg kellett figyelni, ki kellett vizsgálni, hogy passzol-e a direktívákhoz, hiszen csak ennek alapján dőlhetett el, hogy ér-e valamit a hordozója. Számíthat-e a rá a Párt, a Vezető. De ha még passzolt is, akkor sem volt több puszta foltnál, amely lelkesen olvadt be a menetbe ünnepekkor, vonult ki tapsolni. Nem volt más csak egy csattanó tenyér, eleven pixel az élőképben, erőtlen visszhang.
Bár a román kommunizmus időszaka sem volt homogén, hol enyhült, hol szorított, hogy végül totális abszurdba torkolljon, azt mindvégig világossá tette, hogy az egyenlőbbeken kívül nem nagyon érdekli a sokoldalúan fejlett szocializmus parányi alkatrésze, az ember. Nem is emberként gondolkodott róla. Számokról vagy egységről, termelékenységi mutatóról, az ötéves terv végrehajtójáról. S bár a vége felé mindent megtett, hogy sokan legyünk (az abortuszt szigorúan büntették), ezt nem a nagy család után vágyakozó Apa szeretete diktálta, hanem valamiféle hagymázas elképzelés a Kárpát-medence vezető erejéről.
Egy ilyen rendszerben nem élni lehet, hanem túlélni. Bekkelni, vegetálni. Az esélyeket pedig nem a rendszer működőképessége, érzékenysége, reakcióideje határozza meg, hanem a leleményesség. A kijárási faktor. Kinek milyen használható ismerőse van, kit tud lekenyerezni hivatalnokot, fontos embert szappannal, disznóhússal, ha baj van. Ki tud vinni köt- és gyógyszert, netán orvost is magával az operációhoz. Mintha a természetes szelekció némi művi beütéssel érvényesülne. Verseny lenne ez is, sok sunyi akadállyal.
Tudjuk jól, hogy a rendszerváltás sem hozott e tekintetben forradalmi változást. Csak ma már hihetőbben imitáljuk a normális állapotokat (lásd még: senkit sem hagyunk az út szélén).
Talán apám arra vágyott egész életében, hogy egyszer érte mozduljon meg egy láthatatlan rendszer. Spontán. Csak azért, mert ez a dolga. Erre esküdtek fel. De úgy mozduljon meg, hogy ne ő legyen az áldozat és a mentős is egyszerre. Világéletében két lábbal állt a földön, ami jobbára azt jelentette, hogy tudta, mi a menekvés ára. Mennyiért kapcsolják be a szirénát. Akkor is tudta, amikor tényleg eljött a drámai pillanat az ő ká-európai filmjében. Amikor hangosabb a zene, amikor eldől a csata Jó és Rossz között. Tudta, mennyit kell adni zsebbe a nővéreknek, s mennyit az operáló orvosnak. Euróban, mert az mégiscsak másként fest, mint a forint. Azt komolyan lehet venni.
Persze van, amit nem lehet sem ösztönözni, sem lekenyerezni. Ahogy mondani szokás, a pénz nem garancia arra, hogy a film jó is legyen. Az csak a végén derül ki. És ki szokott reklamálni a pénztárban, ha elmaradt a hepiend? Senki. Akkor miért tenné egy elrontott műtét miatt? Én is ebben a filmben téblábolok, így fel sem merült bennem, hogy visszakérjük a pénzét, netán, hogy valaki személyesen szóljon a maga őszinte nyerseségével: elcsesztük. Még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházi széfben talált pénzt szétosztogatom, ahogy ő maga akarta, ha gyógyultan távozik.
Hiszen ez is távozás, ha jobban belegondolok. Kicsit olyan, mint a sírósabb amcsi filmekben, ahol direkt a nézők könnyzacskóira hajtanak. Ahol az ember alig több, mint a zárójelentése.