illiberalizmus;Orbán;Putyin;racionalitás;

2019-04-13 19:45:00

Hasadt társadalmak, illiberális megváltás

A 80-as évek második felében egy duhaj, átkocsmázott éjszakán eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha miután megkaptuk a diplománkat, levonulnánk egy faluba, átvennénk az összes fontos pozíciót, és onnantól kezdve a teljes helyi populáció nekünk dolgozna: a jegyzőtől az orvosig, a patikustól az iskolaigazgatóig, a téeszelnöktől a pártitkárig lett volna alkalmas emberünk. Aztán évekig röhögtünk rajta, máig is emlegetjük.

Nagyjából ugyanakkor, egy másik kocsmában egy másik csapat hasonló játékot játszott, de ők mertek nagyobbat álmodni, pártot alapítottak, és amikor hatalomra jutottak, egy egész országot lefosztottak. Ha úgy tetszik, ez volt a magyar "tea"- – vagy tekintettel Orbán későbbi gyengéjére – "pálinka-party". Aztán a politológusok nevet is adtak a játéknak, ez lett a "state capture", vagyis a rabul ejtett állam. A Wikipedia szócikk négy példán mutatja be a jelenséget - Dél-Afrika, Latin-Amerika, Bulgária és Magyarország. Büszkeségre mindig akad ok…

A valóságban a Fidesz-történet ennél cizelláltabb, de egy külső szemlélőnek ez segíthet eligazodni az előzményekben. Mára sokan elfelejtették, de a korai, radikálisan demokrata Fidesz egyik fő küldetésének tekintette az ország szellemi kettéosztottságnak a felszámolását: azért hívták magukat „elvált szülők gyermekének”, mert elutasították apáik nemzedékének opcióit, a népies-urbánus, keleti-nyugati orientációt, de még a politikai jobb és bal közötti választást is. Az első illiberális félfordulat az 1990-es évek közepén történt, amikor lemondtak arról a küldetésükről, hogy integrálják a társadalmat, és elindultak meghódítani a jobboldali-konzervatív térfelet. A fordulat befejező mozzanatát 2002 tavaszán hajtották végre, amikor Orbán Viktor arra szólította fel híveit – a keresztény, igaz magyarokat, a nemzetet - ünnepi beszédében, hogy a választásokig, azaz három héten át ne vegyék le a kokárdát. Mindenki megtudta a szomszédjáról, barátjáról, kollégájáról, kire fog szavazni, melyik történetben hisz. Előkaparta a régi hasadékot, behúzta a társadalom egy részét a maga mátrixába, és ezzel megalapozta 2010-es hatalomra kerülését.

Minek nevezzelek?

Orbán Viktor 2014 júniusában jelentette be az „illiberális demokráciát”. Addigra már a liberális, liberalizmus kifejezés szitokszókét forgott a közbeszédben, a nemzetvesztő, istentelen, idegenszívű a radikálisabb kormánymédiában szimplán a zsidó szinonimája volt. Értelmiségi-szakmai körökben közhelynek számított, hogy 2010 után a Fidesz illiberális politikát folytat/nézeteket vall/magatartást tanúsít stb. A politikai filozófusok és egyéb elemzők a 2010-es fordulat óta száznál is több tanulmányban, könyvben és elemző esszében sorozatban gyártják a fogalmakat, elméleteket, kategóriákat, melyekkel az előállt helyzetet értelmezni lehet. Ha Marxnak igaza lenne abban, hogy a mennyiségi felhalmozás minőségi változásba csap át, ekkora tudás(túl)termelésnek már rég ki kellett volna robbantania a forradalmat. De alighanem tévedett.

Az illiberalizmust magyarázó számos nézet közül talán a „maffiaállam” elmélete a legemészthetőbb. A "state capture" tézisét kibontó elképzelés szerint az ideológia csak a családi biznisz álcájaként szolgál, az autoriter állam senkit sem enged a gazdasági erőforrások közelébe, aki nem a padre szűk köréhez tartozik. Mások az „elitek árulását” okolják a demokrácia hanyatlásáért. Jacques Rupnik és a hozzá hasonlóan érvelők a „polarizációs tézissel” – végsőkig leegyszerűsítve – azt állítják, hogy a rossz, normaszegő politikusok felrúgták az 1989 óta gyakorlatilag kétpólusú politikai térben addig meglévő „liberális minimum” konszenzusát, hatalomkoncentrációval államfüggővé tették a gazdasági eliteket, megfosztva ezzel az ellenfeleket a külső támogatástól. Ez a populizmus térnyerésével és a politikai ellenfél megsemmisítésével járt. Ennek az elképzelésnek a továbbgondolása az „alulteljesítő liberalizmus” koncepció, melyet például Ivan Krastev képvisel. Szerinte a liberális demokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, ellenben még nagyobb szegénységet és vagyoni különbségeket eredményezett.

A liberalizmus globális válságával érvelők ehhez még hozzáteszik, hogy az újonnan létrehozott intézmények merevek és személytelenek, ami elriasztotta az embereket a demokrácia alapértékeitől. Más gondolatmenettel, de hasonló következtetéseket vonnak le a történelmi-kulturális szemlélet képviselői: a nyugati mintákra kiépült liberális intézmények tartalom nélkül maradnak, hiszen sem a „gulyáskommunizmus”, sem a horthysta autokrácia nem adhatott kellő demokratikus muníciót ezek feltöltésére. A nyomdokaikban járó külföldi szerzők is leggyakrabban a nacionalista-antiszemita múltra hivatkoznak, ennek visszatérést látják az illiberális populizmus népszerűségében. A rendszerkritikusok ezzel szemben a globális kapitalizmus válságának és tarthatatlanságának tudják be az illiberalizmus diadalát, a Fidesz rezsimjét „autoriter neoliberalizmusnak” tekintik, mely a nacionalista retorikát a nemzeti burzsoázia megerősítésére használja. A legmegengedőbbek a „fejlesztő állam” távol-keleti koncepcióját látják megvalósulni az etatista, protekcionista és gazdaságot centralizáló törekvésekben, melyek valójában a nemzetközi versenyképesség növelését célozzák.

A legnagyobb karriert a politológusok körében a Way és Levitsky amerikai elemzők által 2002-ben bevezetett „hibrid rezsim” fogalom futotta be. Bozóki András szerint a hatalom megtartotta ugyan a demokrácia külsődleges attribútumait, az intézmények látszólag funkcionálnak, csakhogy épp úgy és annyira alakították át ezeket, hogy minden mozzanatukkal az aktuális hatalom érdekeit szolgálják. Ilyen „Patyomkin-falu” a választás, mely formálisan szabad ugyan, de manipulálták egy új választási törvénnyel; az alkotmánybíróság, mely hozhat ugyan ítéletet, de a tagjait a Fidesz választja ki; a független legfőbb ügyész, aki konkrétan párttag (volt); bíróságok, melyek döntéseit egy föléjük helyezett szervezet felügyeli; közszolgálati média, mely direkt propagandát folytat... Nem akarok bűnlajstromot írni, bőven elég, hogy benne élek.

Elsőre távoli asszociáció: a „hibrid” kifejezés 1979-ben bukkan elő hasonló kontextusban egy mára elfelejtett orosz liberális gondolkodó könyvében (lásd keretes írásunk). Alekszandar Ahiezer pontosan érzékelte a különbséget hagyomány és örökség között, pedig se mintázatokról, se mémekről nem beszélt még akkor senki. És ez rögtön más dimenzióba helyezi azt a kérdést, hogy vajon miért épp abban a három európai országban vettette meg a lábát az illiberalizmus, ahol a leginkább kettéhasadt a társadalom: Magyarországon, Törökországban és Oroszországban. Ahol a birodalmi tudat (hagyjuk, mennyire valós ez a mi esetünkben) olyan mértékben torzítja az önképet, gátolja a szembesülést a múlttal, ott a többség egy jól irányzott „emlékezetpolitikával” emocionálisan bármivé manipulálható. És igen, helytálló a politológusok összes részigazsága, kellenek hozzá rossz politikusok, kell hozzá egy gyengén kommunikáló, magát liberálisnak mondó elit, kell a társadalmi egyenlőtlenség növekedése, de a vágyakhoz, ábrándokhoz és félelmekhez ezeknek alig van köze.

A racionalitás mítosza

Egy kulturálisan hasadt országban mindenből kettő van: két művészeti akadémia, két írószervezet, két jazz- és két színházi szövetség, két civil társadalom – a miénk és az övék. Itt élve miért is ne értelmezném Magyarországra azt, amit George Lakoff, kognitív pszichológus, nyelvész Amerikáról mond: „A hasadás az elménkben (brain) van - vagyis abban, ahogy az amerikaiak megértik a világot. Két versengő gondolkodásmódot követnek, amelyek teljesen ellentétes elképzeléshez vezetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kormányozni országunkat. Az egyik alapvetően demokratikus, a másik pedig alapvetően antidemokratikus.”

Ijesztően esszencialistának hangzik, de még a világ talán legszabadabb elméje, Yuval Harari történész is a liberalizmus felülvizsgálatára buzdít, és pontosan rámutat arra, mitől veszítette el vonzerejét és hatékonyságát a hétköznapi politizálásban: a liberalizmus a racionalitás mítoszában érvényesül, az ember márpedig fiziológiailag, a neuronok szintjén nem racionális lény. „A népszavazások és választások nem a racionalitásról szólnak, hanem az érzelmekről”, szögezi le, vagyis aki a hatalmat akarja, annak elég egy koherens történetet adnia a saját - Lakoff-fal nevezzük - „antidemokratikus” oldalának, és mindegy, igaz, vagy hazug: az embereknek vissza kell fecskendezni az agyukba a saját, új formába öntött tündérmeséjüket. Mondjuk Kert-Magyarországot, Kompországot, Híd-Magyarországot – van elég történelem és szerző, akinek a hagymázaiból lehet válogatni, a post-truth korában pedig minden igaz lehet, vagyis igazzá tehető.

Persze, mire föl kárhoztatjuk „mitomániájukért” a közép-ázsiai „etnikai rokonokkal” turult röptető, vagy rovásírásos táblákat kihelyező, nemzeti egységről fantáziáló embertársainkat, amikor mi is csak hívők vagyunk: felvilágosulás-determinált racionalisták, akiknek téves elképzelései vannak saját racionalitásunkról. Mert, mint Lakoff megjegyzi: „The proper emotions are rational.” (A megfelelő érzelmek racionálisak.) És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Pedig Ahiezer már 1979-ben óva intett: „Nem szabad elfelednünk, hogy az összemberi történelem szempontjából a liberális értékek csak vékony jégkéreg a tradicionalizmus vastag rétegein.” Figyelemre méltó intuíciói: ez a jég be is szakadt alattunk, és az ideológusok az alatta lévő rétegekben kotorásznak új mesék után, vagy ahogy Harari mondja: „a liberalizmus összeomlása után maradt űrt lassanként kezdik betölteni a nemzeti aranykorról szóló nosztalgikus ábrándok.”

Mióta a politika küzdelem nem programok és látomások között zajlik, hanem arról szól, ki gyúrja át a maga képére az emberek agyát, a demokratikus oldal szénája rosszul áll. „A progresszívek, anélkül, hogy tudták volna, nagy előnyt adtak a konzervatívoknak a kulturális háborúban. A radikális konzervatívok a vagyonok koncentrációjával és ellenőrzésük alatt tartásával már elkezdték kiépíteni tekintélyelvű hierarchiájukat, a megfélemlítésen alapuló rendet, a kényszeres engedelmességet. Egyfajta rossz (broken) kormányt, hatalmi ellensúlyok nélkül, ahol a közszféra, a hivatalok helyett a vállalatok és a katonai tevékenységek kerülnek előtérbe, a társadalmi felelősséget pedig az egyénre hárítják át. Kontrollálják a választásokat, ellenőrzik, kik mennek el szavazni és igyekeznek maguknak kedvező választási rendszert kialakítani. A média segítségével befolyásolják az emberek gondolatait és fontosak számukra a patriarchális családi értékek." – Ez a Lakoff-szöveg 2008-ban jelent meg, a Fidesz 2010-ben került hatalomra.

Hararit is többek között azért idézem, mert ő Orbán kedvenc szerzője, belső források szerint a vezető személyes konzultációt is kért már tőle. S mintha ebből a forgatókönyvből dolgozna. Lehet, hogy a demokratikus oldal sokkal beljebb lenne, ha legalább fele annyi érdeklődést tanúsítana gondolataik iránt, mint fordítva. És most el lehet tekinteni attól a nagyképű szövegtől, hogy igen, mert a „mi oldalunk” termeli a tudást. Lehet, de az „övék” termeli belőle a hasznot.

Átvételek és/vagy hasonlóságok: Putyin és Orbán

Hogy a hasonló logika szerint működő autoriter rezsimek ideológiái között mennyi az átvétel, és mennyi a tipológiai hasonlóság, azt nehéz kideríteni. Vlagyiszlav Szurkov, akit „Putyin Raszputyinjaként” tartanak számon, és a posztmodern, vagy inkább a post-truth politikai porhintés meglehetősen ügyes machinátora, idén februárban jelentette meg manifesztumát Putyin hosszú országlása címen. A számos szövegszerű áthallás Orbán ünnepi beszédeivel (pl. megszabadultunk a hanyatló nyugat nyomasztó terhétől; ebben a kormányzati formában találta meg a nemzet önmagát; ezzel tudjuk beteljesíteni történelmi küldetésünket; felébresztjük Európát stb.) sokkal kevésbé meglepő, mint az, hogy mintha már a címmel a tíz éve megboldogult, saját hazájában alig ismert Ahiezernek akarna üzenni.

A kiáltványban többször is szóba kerül az orosz történelem, sajátos interpretációban, de az ahiezeri ciklusok szerinti bontásban. Nyilván nem említi a történész nevét, de Hararira és Lakoffra sem hivatkozik, amikor az ő érveiket fordítja a Nyugatot jelképező liberalizmus ellen. Külön kitér arra, hogy a nyugati elemzők őrjöngenek, mert nem értik az orosz választók paranormális viselkedését, a populizmusnak tudják azt be, mert nincs rá más szavuk, pedig bele kell törődniük, hogy idővel egyre több országban ez lesz a mértékadó választói magatartás. A szóválasztás (paranormális) itt nem véletlen, nem is teszi idézőjelbe: a paranormális túlmutat az irracionális választói magatartáson, átvezet az okkultba, a misztikus szellemi közösségbe (oroszul: szobornoszty), mely évszázadok óta az orosz eszme egyik központi ideológiai pillére. Szinte már látom, amint ez az egyedülálló spiritualitás úgy árad ki Oroszországból, mint annak idején a proletár világforradalom eszméje és gyakorlata. Szinte érzem, ahogy a Magyarországra települő, erősen KGB-s kötődő Nemzetközi Beruházási Bank diplomatastátusszal megajándékozott orosz munkatársai magukkal hozzák ennek szellemiségét...

Persze mindenkit az érdekel a leginkább, miben lehet reménykedni. Ahiezerből egy volt, ő már elmondta a maga prognózisát, más társadalomtudósnak ez nem állna jól. Valójában az elmúlt két és fél ciklus alatt Magyarországon a nem Fidesz-vallású polgár megpróbált mindent, és annak az ellenkezőjét is, gyakorlatilag kimerítette az ellenállási formák minden lehetőségét. A pártoktól a bázisközösségekig, környezetvédőktől a fegyveres testületekig, a diákoktól a pedagógusokig, az egészségügyi dolgozóktól a mezei internetfelhasználókig (legutóbb már a szakszervezetek is) mind ellőtték a puskaporukat, ellepték az utcákat, kikötözték magukat, botrányt csináltak a parlamentben és a köztévében, elfoglaltak közterületeket, saját dalokat költöttek, szerveztek flash mobokat, gyűjtöttek aláírást – minden úgy ment, mint máshol, csak épp az átütő hatás maradt el. Már szinte csak a történelmi egyházak nem mozgósítottak a hatalom ellen, de az ő forradalmi hajlandóságukra nem mernék fogadni.

Egyszer sem egyesült egy közös akaratba a rengeteg különálló próbálkozás. Ezt hívja a hatalom „centrális erőtérnek”: együtt kell tartani a saját hívők táborát, a kommunikációnak folyamatosan táplálnia kell az ábrándokat (nemzet) és félelmeiket (migránsok, Soros), a többieket viszont egyenlő távolságra kell tartania önmagától és – főként - egymástól, hogy soha ne tudjanak szövetkezni, legalább annyira ódzkodjanak egymástól, mint amennyire meg akarják dönteni a rezsimet. Ez rengeteg pénzt és energiát emészt fel, de egyelőre ezen múlik a hatalmon maradásuk: amíg a több tucatnyi különböző, egyenként érvényes racionalitást, érvet, aspektust nem egyesíti egy közös vágykép, addig a hatalom biztonságban van, minden abszurd és korrupt gesztussal csak részérdekeket fog sérteni.

Jó lenne optimista és biztató véget kerekíteni ehhez a történethez. Például Lincolnt idézni, aki szerint „bolondíthatsz néhány embert mindig és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit”. Csakhogy a post-truth korában ez legfeljebb szép, de nem igaz. A „pálinka-party” beszivárgott az intézményekbe, a gazdaságba, megteremtette a maga cefreszagú párhuzamos valóságát, alternatív történelmét, hiedelmeit, rítusait, és egyre kevesebben biztosak abban, hol végződik a mátrix, és mi van rajta túl. Szlovákia reménykeltő példát adhat az integráló Caputová sikerével, de egy sokkal kevésbé sérült társadalomban az elitváltás sokkal könnyebben elképzelhető: ott sosem számolták fel a civil társadalmat és a független médiát. Bár lehet, hogy ebben is Hararinak lesz igaza, és a nagyon sok hatalom a birtokosait arra a valóságra is vakká teszi, melyt ők maguk kreáltak, és akkor összeomolhat az egész építményük. Ez azért valamennyire reménykeltően hangzik. Vagy annyira azért mégsem?