Hasadt társadalmak, illiberális megváltás

Publikálás dátuma
2019.04.13 19:45

A 80-as évek második felében egy duhaj, átkocsmázott éjszakán eljátszottunk a gondolattal, hogy mi lenne, ha miután megkaptuk a diplománkat, levonulnánk egy faluba, átvennénk az összes fontos pozíciót, és onnantól kezdve a teljes helyi populáció nekünk dolgozna: a jegyzőtől az orvosig, a patikustól az iskolaigazgatóig, a téeszelnöktől a pártitkárig lett volna alkalmas emberünk. Aztán évekig röhögtünk rajta, máig is emlegetjük.
Nagyjából ugyanakkor, egy másik kocsmában egy másik csapat hasonló játékot játszott, de ők mertek nagyobbat álmodni, pártot alapítottak, és amikor hatalomra jutottak, egy egész országot lefosztottak. Ha úgy tetszik, ez volt a magyar "tea"- – vagy tekintettel Orbán későbbi gyengéjére – "pálinka-party". Aztán a politológusok nevet is adtak a játéknak, ez lett a "state capture", vagyis a rabul ejtett állam. A Wikipedia szócikk négy példán mutatja be a jelenséget - Dél-Afrika, Latin-Amerika, Bulgária és Magyarország. Büszkeségre mindig akad ok…
A valóságban a Fidesz-történet ennél cizelláltabb, de egy külső szemlélőnek ez segíthet eligazodni az előzményekben. Mára sokan elfelejtették, de a korai, radikálisan demokrata Fidesz egyik fő küldetésének tekintette az ország szellemi kettéosztottságnak a felszámolását: azért hívták magukat „elvált szülők gyermekének”, mert elutasították apáik nemzedékének opcióit, a népies-urbánus, keleti-nyugati orientációt, de még a politikai jobb és bal közötti választást is. Az első illiberális félfordulat az 1990-es évek közepén történt, amikor lemondtak arról a küldetésükről, hogy integrálják a társadalmat, és elindultak meghódítani a jobboldali-konzervatív térfelet. A fordulat befejező mozzanatát 2002 tavaszán hajtották végre, amikor Orbán Viktor arra szólította fel híveit – a keresztény, igaz magyarokat, a nemzetet - ünnepi beszédében, hogy a választásokig, azaz három héten át ne vegyék le a kokárdát. Mindenki megtudta a szomszédjáról, barátjáról, kollégájáról, kire fog szavazni, melyik történetben hisz. Előkaparta a régi hasadékot, behúzta a társadalom egy részét a maga mátrixába, és ezzel megalapozta 2010-es hatalomra kerülését.

Minek nevezzelek?

Orbán Viktor 2014 júniusában jelentette be az „illiberális demokráciát”. Addigra már a liberális, liberalizmus kifejezés szitokszókét forgott a közbeszédben, a nemzetvesztő, istentelen, idegenszívű a radikálisabb kormánymédiában szimplán a zsidó szinonimája volt. Értelmiségi-szakmai körökben közhelynek számított, hogy 2010 után a Fidesz illiberális politikát folytat/nézeteket vall/magatartást tanúsít stb. A politikai filozófusok és egyéb elemzők a 2010-es fordulat óta száznál is több tanulmányban, könyvben és elemző esszében sorozatban gyártják a fogalmakat, elméleteket, kategóriákat, melyekkel az előállt helyzetet értelmezni lehet. Ha Marxnak igaza lenne abban, hogy a mennyiségi felhalmozás minőségi változásba csap át, ekkora tudás(túl)termelésnek már rég ki kellett volna robbantania a forradalmat. De alighanem tévedett.
Az illiberalizmust magyarázó számos nézet közül talán a „maffiaállam” elmélete a legemészthetőbb. A "state capture" tézisét kibontó elképzelés szerint az ideológia csak a családi biznisz álcájaként szolgál, az autoriter állam senkit sem enged a gazdasági erőforrások közelébe, aki nem a padre szűk köréhez tartozik. Mások az „elitek árulását” okolják a demokrácia hanyatlásáért. Jacques Rupnik és a hozzá hasonlóan érvelők a „polarizációs tézissel” – végsőkig leegyszerűsítve – azt állítják, hogy a rossz, normaszegő politikusok felrúgták az 1989 óta gyakorlatilag kétpólusú politikai térben addig meglévő „liberális minimum” konszenzusát, hatalomkoncentrációval államfüggővé tették a gazdasági eliteket, megfosztva ezzel az ellenfeleket a külső támogatástól. Ez a populizmus térnyerésével és a politikai ellenfél megsemmisítésével járt. Ennek az elképzelésnek a továbbgondolása az „alulteljesítő liberalizmus” koncepció, melyet például Ivan Krastev képvisel. Szerinte a liberális demokrácia nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, ellenben még nagyobb szegénységet és vagyoni különbségeket eredményezett.
A liberalizmus globális válságával érvelők ehhez még hozzáteszik, hogy az újonnan létrehozott intézmények merevek és személytelenek, ami elriasztotta az embereket a demokrácia alapértékeitől. Más gondolatmenettel, de hasonló következtetéseket vonnak le a történelmi-kulturális szemlélet képviselői: a nyugati mintákra kiépült liberális intézmények tartalom nélkül maradnak, hiszen sem a „gulyáskommunizmus”, sem a horthysta autokrácia nem adhatott kellő demokratikus muníciót ezek feltöltésére. A nyomdokaikban járó külföldi szerzők is leggyakrabban a nacionalista-antiszemita múltra hivatkoznak, ennek visszatérést látják az illiberális populizmus népszerűségében. A rendszerkritikusok ezzel szemben a globális kapitalizmus válságának és tarthatatlanságának tudják be az illiberalizmus diadalát, a Fidesz rezsimjét „autoriter neoliberalizmusnak” tekintik, mely a nacionalista retorikát a nemzeti burzsoázia megerősítésére használja. A legmegengedőbbek a „fejlesztő állam” távol-keleti koncepcióját látják megvalósulni az etatista, protekcionista és gazdaságot centralizáló törekvésekben, melyek valójában a nemzetközi versenyképesség növelését célozzák.
A legnagyobb karriert a politológusok körében a Way és Levitsky amerikai elemzők által 2002-ben bevezetett „hibrid rezsim” fogalom futotta be. Bozóki András szerint a hatalom megtartotta ugyan a demokrácia külsődleges attribútumait, az intézmények látszólag funkcionálnak, csakhogy épp úgy és annyira alakították át ezeket, hogy minden mozzanatukkal az aktuális hatalom érdekeit szolgálják. Ilyen „Patyomkin-falu” a választás, mely formálisan szabad ugyan, de manipulálták egy új választási törvénnyel; az alkotmánybíróság, mely hozhat ugyan ítéletet, de a tagjait a Fidesz választja ki; a független legfőbb ügyész, aki konkrétan párttag (volt); bíróságok, melyek döntéseit egy föléjük helyezett szervezet felügyeli; közszolgálati média, mely direkt propagandát folytat... Nem akarok bűnlajstromot írni, bőven elég, hogy benne élek.
Elsőre távoli asszociáció: a „hibrid” kifejezés 1979-ben bukkan elő hasonló kontextusban egy mára elfelejtett orosz liberális gondolkodó könyvében (lásd keretes írásunk). Alekszandar Ahiezer pontosan érzékelte a különbséget hagyomány és örökség között, pedig se mintázatokról, se mémekről nem beszélt még akkor senki. És ez rögtön más dimenzióba helyezi azt a kérdést, hogy vajon miért épp abban a három európai országban vettette meg a lábát az illiberalizmus, ahol a leginkább kettéhasadt a társadalom: Magyarországon, Törökországban és Oroszországban. Ahol a birodalmi tudat (hagyjuk, mennyire valós ez a mi esetünkben) olyan mértékben torzítja az önképet, gátolja a szembesülést a múlttal, ott a többség egy jól irányzott „emlékezetpolitikával” emocionálisan bármivé manipulálható. És igen, helytálló a politológusok összes részigazsága, kellenek hozzá rossz politikusok, kell hozzá egy gyengén kommunikáló, magát liberálisnak mondó elit, kell a társadalmi egyenlőtlenség növekedése, de a vágyakhoz, ábrándokhoz és félelmekhez ezeknek alig van köze.

A racionalitás mítosza

Egy kulturálisan hasadt országban mindenből kettő van: két művészeti akadémia, két írószervezet, két jazz- és két színházi szövetség, két civil társadalom – a miénk és az övék. Itt élve miért is ne értelmezném Magyarországra azt, amit George Lakoff, kognitív pszichológus, nyelvész Amerikáról mond: „A hasadás az elménkben (brain) van - vagyis abban, ahogy az amerikaiak megértik a világot. Két versengő gondolkodásmódot követnek, amelyek teljesen ellentétes elképzeléshez vezetnek azzal kapcsolatban, hogy hogyan kellene kormányozni országunkat. Az egyik alapvetően demokratikus, a másik pedig alapvetően antidemokratikus.”
Ijesztően esszencialistának hangzik, de még a világ talán legszabadabb elméje, Yuval Harari történész is a liberalizmus felülvizsgálatára buzdít, és pontosan rámutat arra, mitől veszítette el vonzerejét és hatékonyságát a hétköznapi politizálásban: a liberalizmus a racionalitás mítoszában érvényesül, az ember márpedig fiziológiailag, a neuronok szintjén nem racionális lény. „A népszavazások és választások nem a racionalitásról szólnak, hanem az érzelmekről”, szögezi le, vagyis aki a hatalmat akarja, annak elég egy koherens történetet adnia a saját - Lakoff-fal nevezzük - „antidemokratikus” oldalának, és mindegy, igaz, vagy hazug: az embereknek vissza kell fecskendezni az agyukba a saját, új formába öntött tündérmeséjüket. Mondjuk Kert-Magyarországot, Kompországot, Híd-Magyarországot – van elég történelem és szerző, akinek a hagymázaiból lehet válogatni, a post-truth korában pedig minden igaz lehet, vagyis igazzá tehető. Persze, mire föl kárhoztatjuk „mitomániájukért” a közép-ázsiai „etnikai rokonokkal” turult röptető, vagy rovásírásos táblákat kihelyező, nemzeti egységről fantáziáló embertársainkat, amikor mi is csak hívők vagyunk: felvilágosulás-determinált racionalisták, akiknek téves elképzelései vannak saját racionalitásunkról. Mert, mint Lakoff megjegyzi: „The proper emotions are rational.” (A megfelelő érzelmek racionálisak.) És ezzel nem tudunk mit kezdeni. Pedig Ahiezer már 1979-ben óva intett: „Nem szabad elfelednünk, hogy az összemberi történelem szempontjából a liberális értékek csak vékony jégkéreg a tradicionalizmus vastag rétegein.” Figyelemre méltó intuíciói: ez a jég be is szakadt alattunk, és az ideológusok az alatta lévő rétegekben kotorásznak új mesék után, vagy ahogy Harari mondja: „a liberalizmus összeomlása után maradt űrt lassanként kezdik betölteni a nemzeti aranykorról szóló nosztalgikus ábrándok.”
Mióta a politika küzdelem nem programok és látomások között zajlik, hanem arról szól, ki gyúrja át a maga képére az emberek agyát, a demokratikus oldal szénája rosszul áll. „A progresszívek, anélkül, hogy tudták volna, nagy előnyt adtak a konzervatívoknak a kulturális háborúban. A radikális konzervatívok a vagyonok koncentrációjával és ellenőrzésük alatt tartásával már elkezdték kiépíteni tekintélyelvű hierarchiájukat, a megfélemlítésen alapuló rendet, a kényszeres engedelmességet. Egyfajta rossz (broken) kormányt, hatalmi ellensúlyok nélkül, ahol a közszféra, a hivatalok helyett a vállalatok és a katonai tevékenységek kerülnek előtérbe, a társadalmi felelősséget pedig az egyénre hárítják át. Kontrollálják a választásokat, ellenőrzik, kik mennek el szavazni és igyekeznek maguknak kedvező választási rendszert kialakítani. A média segítségével befolyásolják az emberek gondolatait és fontosak számukra a patriarchális családi értékek." – Ez a Lakoff-szöveg 2008-ban jelent meg, a Fidesz 2010-ben került hatalomra.
Hararit is többek között azért idézem, mert ő Orbán kedvenc szerzője, belső források szerint a vezető személyes konzultációt is kért már tőle. S mintha ebből a forgatókönyvből dolgozna. Lehet, hogy a demokratikus oldal sokkal beljebb lenne, ha legalább fele annyi érdeklődést tanúsítana gondolataik iránt, mint fordítva. És most el lehet tekinteni attól a nagyképű szövegtől, hogy igen, mert a „mi oldalunk” termeli a tudást. Lehet, de az „övék” termeli belőle a hasznot.

Átvételek és/vagy hasonlóságok: Putyin és Orbán

Hogy a hasonló logika szerint működő autoriter rezsimek ideológiái között mennyi az átvétel, és mennyi a tipológiai hasonlóság, azt nehéz kideríteni. Vlagyiszlav Szurkov, akit „Putyin Raszputyinjaként” tartanak számon, és a posztmodern, vagy inkább a post-truth politikai porhintés meglehetősen ügyes machinátora, idén februárban jelentette meg manifesztumát Putyin hosszú országlása címen. A számos szövegszerű áthallás Orbán ünnepi beszédeivel (pl. megszabadultunk a hanyatló nyugat nyomasztó terhétől; ebben a kormányzati formában találta meg a nemzet önmagát; ezzel tudjuk beteljesíteni történelmi küldetésünket; felébresztjük Európát stb.) sokkal kevésbé meglepő, mint az, hogy mintha már a címmel a tíz éve megboldogult, saját hazájában alig ismert Ahiezernek akarna üzenni.
A kiáltványban többször is szóba kerül az orosz történelem, sajátos interpretációban, de az ahiezeri ciklusok szerinti bontásban. Nyilván nem említi a történész nevét, de Hararira és Lakoffra sem hivatkozik, amikor az ő érveiket fordítja a Nyugatot jelképező liberalizmus ellen. Külön kitér arra, hogy a nyugati elemzők őrjöngenek, mert nem értik az orosz választók paranormális viselkedését, a populizmusnak tudják azt be, mert nincs rá más szavuk, pedig bele kell törődniük, hogy idővel egyre több országban ez lesz a mértékadó választói magatartás. A szóválasztás (paranormális) itt nem véletlen, nem is teszi idézőjelbe: a paranormális túlmutat az irracionális választói magatartáson, átvezet az okkultba, a misztikus szellemi közösségbe (oroszul: szobornoszty), mely évszázadok óta az orosz eszme egyik központi ideológiai pillére. Szinte már látom, amint ez az egyedülálló spiritualitás úgy árad ki Oroszországból, mint annak idején a proletár világforradalom eszméje és gyakorlata. Szinte érzem, ahogy a Magyarországra települő, erősen KGB-s kötődő Nemzetközi Beruházási Bank diplomatastátusszal megajándékozott orosz munkatársai magukkal hozzák ennek szellemiségét...
Persze mindenkit az érdekel a leginkább, miben lehet reménykedni. Ahiezerből egy volt, ő már elmondta a maga prognózisát, más társadalomtudósnak ez nem állna jól. Valójában az elmúlt két és fél ciklus alatt Magyarországon a nem Fidesz-vallású polgár megpróbált mindent, és annak az ellenkezőjét is, gyakorlatilag kimerítette az ellenállási formák minden lehetőségét. A pártoktól a bázisközösségekig, környezetvédőktől a fegyveres testületekig, a diákoktól a pedagógusokig, az egészségügyi dolgozóktól a mezei internetfelhasználókig (legutóbb már a szakszervezetek is) mind ellőtték a puskaporukat, ellepték az utcákat, kikötözték magukat, botrányt csináltak a parlamentben és a köztévében, elfoglaltak közterületeket, saját dalokat költöttek, szerveztek flash mobokat, gyűjtöttek aláírást – minden úgy ment, mint máshol, csak épp az átütő hatás maradt el. Már szinte csak a történelmi egyházak nem mozgósítottak a hatalom ellen, de az ő forradalmi hajlandóságukra nem mernék fogadni.
Egyszer sem egyesült egy közös akaratba a rengeteg különálló próbálkozás. Ezt hívja a hatalom „centrális erőtérnek”: együtt kell tartani a saját hívők táborát, a kommunikációnak folyamatosan táplálnia kell az ábrándokat (nemzet) és félelmeiket (migránsok, Soros), a többieket viszont egyenlő távolságra kell tartania önmagától és – főként - egymástól, hogy soha ne tudjanak szövetkezni, legalább annyira ódzkodjanak egymástól, mint amennyire meg akarják dönteni a rezsimet. Ez rengeteg pénzt és energiát emészt fel, de egyelőre ezen múlik a hatalmon maradásuk: amíg a több tucatnyi különböző, egyenként érvényes racionalitást, érvet, aspektust nem egyesíti egy közös vágykép, addig a hatalom biztonságban van, minden abszurd és korrupt gesztussal csak részérdekeket fog sérteni.
Jó lenne optimista és biztató véget kerekíteni ehhez a történethez. Például Lincolnt idézni, aki szerint „bolondíthatsz néhány embert mindig és minden embert valameddig, de nem bolondíthatsz mindig mindenkit”. Csakhogy a post-truth korában ez legfeljebb szép, de nem igaz. A „pálinka-party” beszivárgott az intézményekbe, a gazdaságba, megteremtette a maga cefreszagú párhuzamos valóságát, alternatív történelmét, hiedelmeit, rítusait, és egyre kevesebben biztosak abban, hol végződik a mátrix, és mi van rajta túl. Szlovákia reménykeltő példát adhat az integráló Caputová sikerével, de egy sokkal kevésbé sérült társadalomban az elitváltás sokkal könnyebben elképzelhető: ott sosem számolták fel a civil társadalmat és a független médiát. Bár lehet, hogy ebben is Hararinak lesz igaza, és a nagyon sok hatalom a birtokosait arra a valóságra is vakká teszi, melyt ők maguk kreáltak, és akkor összeomolhat az egész építményük. Ez azért valamennyire reménykeltően hangzik. Vagy annyira azért mégsem?

"Hibrid" orosz posztkommunizmus

Alekszandar Ahiezer orosz társadalomtörténész a „hibrid” kifejezéssel határozta meg a majdani posztkommunista attitűdöt, melyről úgy gondolta „a liberalizmuson kívül a haszonelvűség lesz még jelen benne, ennek különböző változatai, és ennek elemei fognak egybefonódni a tradicionalizmussal”. Több mint ezer oldalas művének a kulcsszava a „hasadás”, ami minden jelentős történelmi eseménynél megosztja az orosz társadalmat – a kereszténység felvételétől a „zavaros időkön” és a Nagy Péter-i reformokon, a XIX. századi falu-város szakadáson, valamint a nyugatos-népies konfrontáción át a „nagy októberi tragédiáig” –, és más társadalmakkal ellentétben semmiféle integratív mechanizmus nem alakult ki arra, hogy ezek a törésvonalak elsimuljanak. A történelemben ciklikusan visszatérő jelenségeket mutat ki: az egész konstrukciót körülbelül úgy lehet elképzelni, mint egy Mengyelejev-táblázatot, ahol a jövőnek szánt cellák még üresek ugyan, de főbb sajátságaik leírhatók, s utólag – mint az idézet is mutatja – a feltételezések beigazolódnak. A nyilván név nélkül előrejelzett (putyini) autoriter, ha úgy tetszik „hibrid” rendszernek ez a logika még egy-két évet szán. A mű kéziratát a KGB 1982-ben elkobozta, de a szerző nyolc évi munkával rekonstruálta, és végül 1991-ben jelent meg.

Frissítve: 2019.04.13 19:45

Ungváry Rudolf: Azok a szép napok Badacsonyban

Publikálás dátuma
2019.04.14 16:30

Fotó: Tóth-Baranyi Antal
1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt. 1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.

(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)

Antal Attila: Orbán bárkája

Publikálás dátuma
2019.04.14 15:06

Fotó: A. Lesik
Az Orbán-rendszer lemondott a magyar társadalom többségéről, hogy egy rendkívül szűk elit jólétét és túlélését biztosítsa. Ezért elkerülhetetlen az autoriter populista rendszerrel való szakítás és vele szemben egy átfogó baloldali alternatíva kidolgozása. Ebben a szellemben írtam meg az Orbán bárkája - Az autoriter állam és a kapitalizmus szövetsége című könyvet. A kötet mindazokat érdekelheti, akik ma is hisznek a rendszerváltás értékeiben és le akarják váltani az Orbán-rendszert.
Manapság nehéz helyzetben vagyunk, ha a globalizáció által jelentett kihívásokat az európai baloldal szempontjából próbáljuk meg vita tárgyává tenni, hát még akkor, amikor a globalizáció neoliberális formáját és intézményeit bíráljuk. Napjaink újnacionalista és populista korszelleme háttérbe szorította a baloldalt, különösen Kelet-Közép-Európában: a globalizáció és a globális kapitalizmus kritikusaiként a populista (szélső)jobboldali erők léptek fel, válaszuk az új köntösbe öltöztetett, de jól ismert nacionalizmus volt. A jobboldal ideológiai, politikai térfoglalása sikeresnek bizonyult, és ehhez látszólag sikerrel használták fel az elméleti baloldal érveit.

Kiegyezés a neoliberalizmussal

A kötetben két dolog mellett érvelek. Egyrészt: hazugság a politikai jobboldal globalizáció- és kapitalizmus-kritikája, és a most sikeres nacionalisták nem kevesebb, hanem más típusú kizsákmányolást akarnak. Minderre jó példa Orbán Viktor, aki kiegyezett a multinacionális (főleg német, orosz és amerikai) nagyvállalatokkal, és közben kiépítette a nagytőkébe integrált nemzeti tőkés rendszerét. Ez nem más, mint a kizsákmányoltak újabb átverése, tulajdonképp Magyarország újra-feudalizálása, amelyet egy menekültek elleni „civilizációs háború” narratívájába helyeztek, és elneveztek Nemzeti Együttműködés Rendszerének (NER). A recept tehát egyszerű: hitesd el magadról, hogy nemzetvédő vagy, közben pedig add el a saját népedet, legalábbis annak legszegényebb részét.
A könyv másik fő üzente, hogy mindennek nem kell szükségképpen így lennie. A baloldal válságának fő oka abban keresendő, hogy túl sokáig és túl nagy meggyőződéssel köteleződött el a neoliberális globalizáció mellett, szisztematikusan leépítve saját antikapitalista immunrendszerét. Úgy simult bele a neoliberális agendába, hogy elfelejtett XXI. századi gondolatokat kialakítani a demokráciáról, a nemzetállamról és a globalizációról. Elveszítette a „nagy narratívát”, s ezzel ideológiai és politikai hegemóniáját. Egészen pontosan már a (neo)liberalizmus társutasaként elveszítette ezt a hegemóniát, és mai állapotában meglehetősen rosszul viseli, hogy a neoliberális kapitalizmus globális erői igencsak simulékonyan és hatékonyan tudnak együttműködni nacionalista-jobboldali autokratákkal.
Gyakran hisszük, hogy a 2010 utáni Orbán-rezsim „nem gondol a holnappal”, és mivel a globális veszélyek nagy részéről egyáltalán nincs diskurzus, ezért azokkal nem is foglalkozik. Szerintem ez biztosan nem így van: a valóság ennél is ijesztőbb. Orbán és rendszerének elitje leginkább az úgynevezett „készülődőkhöz” (preppers) hasonlítható: az USA-ból indult mozgalom fő célja a társadalmi, környezeti, politikai katasztrófák túlélése. Ezért erőforrásokat halmoznak fel jól védhető helyeken (pincékben, bunkerekben) és önvédelmi módszereket (harcművészetek, fegyverhasználat) sajátítanak el.

Kevesen fognak felférni

A NER is elkezdte építeni a saját posztmodern bárkáját, Orbán azonban egy hazug Noé: nem Isten kiválasztottja, csak egy önjelölt, sértett és kegyetlen „próféta”. Projektjének célja korántsem az, hogy az életet átmentse az új világba, hanem hogy önmagát és a hozzá végletekig lojális, szűk közösséget megvédje egy potenciálisan bekövetkező globális és/vagy lokális gazdasági, társadalmi vagy épp környezeti katasztrófától. Ehhez felhasználja a nemzetállam összes ma rendelkezésre álló erőforrását, de a kizsákmányolást a jövő lehetőségeinek felélésére is kiterjeszti. Rendszerének materiális alapját a kapitalizmus csúcsszereplőivel való kiegyezés biztosítja, az EU-forrásoktól kezdve a gazdaságot pörgető multinacionális vállalatokig. Orbán abban különbözik a neoliberális kapitalizmus csúcsragadozóitól, hogy amíg az utóbbiak transznacionális szinten működtetik a kizsákmányoló struktúrákat, Orbán egy nemzetállam vezérigazgatójává nevezte ki magát. E rendszerben a nacionalizmus csakis porhintés, hazugság, másként fogalmazva: a termék sikerességéhez hozzájáruló „brand” egyik eleme lehet.
Dani Rodrik A globalizáció paradoxona - Demokrácia és a világgazdaság jövője című könyvében kimutatta, hogy a nemzetállami kontrollt vesztett neoliberális globalizáció antidemokratikus, én pedig amellett érvelek, hogy legalább ekkora veszélyt jelent a csakis a saját túlélésére törekvő újnacionalista elit. Mindkét veszélynek hasonló gyökerei vannak, hiszen ahol meggyengül a parlamentarizmus, a demokratikus politikai képviselet, ott vagy a piaci, vagy az állam felől érkező zsarnoki tendenciák uralkodnak el. Esetünkben ezek az erők összekapcsolódtak, Orbán bárkájának tervei részben itthon készültek, magát a hajót is hazai alvállalkozók építik fel, viszont külföldi alapanyagból, és az üzemanyag is elsősorban külföldről érkezik.
Orbán bárkájára kevesen fognak felférni, még a vele elvi-ideológiai szövetséget kötő percemberkék közül sem sokan, hát még a miniszterelnökkel szembeforduló jobb- és baloldaliak. Mindenki arra van kárhoztatva, hogy asszisztáljon az orbáni elit túléléséhez, ezt szolgálja a félelem ostora, amelynek segítéségével a primer módon kizsákmányoltak - romák, közmunkások, a vidéki és/vagy városi leszakadók - önmaguk jól felfogott érdekével szemben a hatalmat segítik. Mint minden autoriter rendszer, a NER is a retorziók miatti állandó megfélemlítésen és azon a páni félelmen nyugszik, hogy még rosszabb lehet a helyzetünk, és csakis az önkényúr az, aki a status quo-t megőrizheti. Ezért fordul a rendszer a legszerencsétlenebbek ellen, kelt gyűlöletet a menekültekkel, bevándorlókkal szemben, akiket úgy állítanak be, hogy még azt a keveset is elvennék tőlünk, amit Orbánék meghagytak. Eközben az ellenzéki oldalon nem látunk olyan politikai alternatívát, amely a legszegényebbek érdekeit helyezné előtérbe, de még csak azt sem látni, hogy a NER szegényeket feláldozó sajátosságára rendszerszinten mutatnának rá.
Az Orbán-rendszer a bárkaépítés lázában elkezdte felélni a magyar társadalom maradék erőforrásait. Óriási a válság az egészségügyben, az alap- és felsőfokú oktatásban, a szociális és a nyugdíj-rendszerekben. Kétségtelen, hogy 2010 után a NER mennyiségi és minőségi változást hozott: egyrészt óriási pénzt szivattyúzott ki a társadalmi ellátó- és szolgáltató rendszerekből, illetve a lehetőségekhez mérve nem pumpált beléjük elég erőforrást. Másrészt olyan folyamatokat indított el, amelyek pontosan illeszkedtek a neoliberális autokráciával kötött kompromisszumba. Orbánék tudják, hogy az elvont és be nem tett források miatt a következő években társadalmi feszültségek keletkeznek, ezért megkezdték az egészségügyi és oktatási rendszer privatizálását. Az a politikai erő, amely a 2008-as szociális népszavazással biztosította be leendő kormányzati pozícióját, és lándzsát tört amellett, hogy a nagy ellátórendszerek nem működhetnek piaci alapon, most lényegében privatizálja azokat.

A társadalom ellen

Ennek egyrészt az lesz a hatása, hogy a nemzeti oligarcharendszer tovább gazdagodik, másrészt az új-feudális függés kedvezményezetti rétegéig terjed csak az a kör, amely a megfelelő szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A folyamatosan bomló középosztály alsóbb rétegeinek és a legrosszabb helyzetben lévőknek alig van módjuk lakhatáshoz és egészségügyi ellátáshoz jutni, és a magánoktatást sem engedhetik meg maguknak. Kicsit leegyszerűsítve, olyan lesz a helyzet, mint az USA-ban, ahol lényegében „vadnyugati” viszonyok érvényesülnek a piacosított nagy rendszerekben. A különbség: nálunk a „vadkeleti” viszonyokat a piac közreműködésével a zsarnoki állam fogja megteremtetni. Ez lesz a jóléti, szociális Európa utolsó hazai szívdobbanása. Ehhez hozzájárul az igazságszolgáltatási rendszer totális lerombolása, politikai függésbe taszítása, amelynek nem csak az a lényege, hogy könnyen tudjanak „ítéletet rendelni”, hanem főként az, hogy a társadalom ne juthasson semmiféle intézményes (jog)orvoslathoz az említett emberi jogi, társadalmi katasztrófa esetén.
Eközben a düh és a kilátástalanság egyre fokozódni fog, a gyűlöletlabirintus határkerítései pedig nemcsak fizikai értelemben, az országhatáron, hanem lelki értelemben, a társadalmon belül is felhúzásra kerülnek. A NER kegyetlenül üldözi a leggyengébbeket, ami leginkább a hajléktalanok elleni állami szigorban érhető tetten. Az autoriter nacionalizmus pedig egyre erősebben dörgöli a társadalom orra alá, hogy aki ebben a rendszerben nem képes boldogulni, annak bizony ennyi „jár”.
Ehhez jön a 2018 tavaszán meghirdetett, kora nyarán elindított és őszre sohasem látott méreteket öltött „kultúrharc”, amelynek célpontja és immár áldozata a CEU, a felsőoktatási és kutatói szféra, s a Magyar Tudományos Akadémia. A kormány nem válogat a fegyverekben: a listázások, a politikailag centralizált médiabirodalom segítségével bonyolított gyűlöletkampányok és nyilvános meghurcolások után a eljutott oda, hogy militarizálni akarja a magyar társadalmat a „másként” gondolkodók ellen (pl. oktatóik feljelentésére buzdítja az egyetemi hallgatókat).
Ez a politika jobb gazdasági helyzetbe juttatta a felső-középosztályt, s vele sok olyan szereplőt, akik látják a rendszer zsarnoki jellegét. Eközben pl. a „rabszolgatörvény” erőszakos, társadalmi egyeztetés nélküli elfogadásával tovább növelte a dolgozók kiszolgáltatottságát. Úgy tűnik, 2018-ra jött el az alkalom, hogy a rezsim elkezdjen ideológiai szempontok szerint is szelektálni, s ez az igény félelmetesen találkozik az anyagi számításikat megtalálók dermesztő hallgatásával. Mindez túlmegy a középosztályt motiváló jóléti sovinizmuson: a különbözően gondolkodó társadalmi csoportok egymás ellen való kijátszását jelenti, azért hogy csak végső esetben kerüljön sor állami erőszak alkalmazására. Addig pedig az önigazodás, a szolidaritáshiány, az anyagi és szellemi ellehetetlenítés, a mások feljelentése fogja megtörni a társadalom még ellenálló csoportjait.
Az Orbán-rendszer a társadalom ellen fordult. Hiszem, hogy ezen lehet még változtatni és közösen egy olyan politikai struktúrát lehet építeni, amely nem az elit túlélését, hanem a társadalom egészét szolgálja. Ehhez egyszerre kell lebontani a piaci és állami autokráciát.