Világszám volt 1958 őszén a szomszédban: a Torinóban 3:1-re elvesztett első mérkőzés után a Wiener SC 7:0-ra nyerte Bécsben a Juventus elleni BEK-visszavágót.
A kimenetelt a Futballrekordok osztrák kiadású nagykönyvében (Das grosse Buch der Fussball Rekorde) minden idők 15. szenzációjaként rangsorolják. E kötetben az 1954-es világbajnokság NSZK–Magyarország döntője a 6., két további vb-meccs, az Egyesült Államok–Anglia (1:0, 1950) és az Észak-Korea–Olaszország (1:0, 1966) a 4., illetve a 9. helyet foglalja el.
„Senki sem remélt sikert az itáliai vereség után, ezért csak 34 ezer néző volt a Práterben” – állt a 7:0 másnapján a bécsi tudósítások egyikében. Pepi Hamerl legalább kényelmesen utazott. A válogatottban az év tavaszán – helyesebben márciusi telén –, az olaszok elleni 3:2 alkalmával, a Práter haván bemutatkozó csatár ugyanis rendre villanyossal ment saját meccseire. A hétköziekre – amilyen a Juve elleni találkozó is volt – a munkahelyéről érkezett a stadionba. A jelek szerint a BEK-visszavágó napján nem fáradt el különösebben a melóban, mert este a 34. és a 79. perc között szériában négy gólt vágott be a boldogtalan Carlo Mattrel kapusnak. E sorozatával 1:0-ról 5:0-ra alakította az állást, azaz még hátra volt Erich Hof duplája. Hamerl harmadik góljáról a Neues Österreich című lap így írt: „Azzal, ahogyan lábán a labdával tulajdonképpen elsétált a hálóig, ugyanazt a hatást váltotta ki, mint hajdanán Sindelar.”
Nem akárkihez hasonlították: Matthias Sindelart a XX. század legkiválóbb osztrák labdarúgójává választották. A legendás csatár a legnagyszerűbb emberek között is a közvetlen élmezőnyhöz tartozott, mert az Anschluss után volt bátorsága nemet mondani a német válogatottságra. Márpedig az osztrákok játékára igényt tartottak a nácik, de utasították Sepp Herberger szövetségi kapitányt: minimum hat poszton eredeti német labdarúgónak kell szerepelnie, nehogy felboruljon az „egyensúly”. A labdaművész Sindelar szó szerint az életével játszott, 1939 januárjában – barátnőjével együtt – holtan találták; a hivatalos indoklás szerint szén-dioxid-mérgezés végzett vele, de a körülmények azóta sem tisztázódtak.
Az viszont biztos, hogy a 7:0 után a Juventusnak otthont adó hotelbe kiszállt a bécsi rendőrség, mert az argentin származású, honosított olasz Omar Sivori – az európai Aranylabda 1961-es nyertese – dühében „átrendezte” a szállodát. A torinóiakat rettenetesen megviselte a súlyos csapás: „Pályafutásom legrosszabb meccse” – írta önéletrajzában John Charles, a Juve János királynak becézett walesi centere. Ám a korabeli Wiener SC-nél egyáltalán nem volt ritkaság a góleső: az együttes 1958-ban 102, 1959-ben 104 gólt szerezve nyerte el az osztrák bajnoki címet, e két szezonban egyetlen vereséget szenvedett és 41 egymást követő meccsen veretlen maradt.
Érthető, ha a Real Madrid elleni negyeddöntőre már 78 562 bécsi szurkoló váltott jegyet; ez minden idők második, klubmérkőzésen regisztrált osztrák nézőszáma. Az abszolút lista első helyén az 1960 októberi Ausztria–Spanyolország találkozó (3:0) áll 91 ezer drukkerrel. (Hamerl és Hof azon a meccsen is játszott, Hof szerezte a harmadik gólt. A spanyol csatársor összetétele ez volt: Pereda, Del Sol, Di Stefano, Suarez, Gento. Két-két aranylabdással és Európa-bajnokkal, valamint egy hatszoros BEK-győztessel, szerényen.) A hatalmas várakozás ellenére a „királyi gárda” 0:0-lal távozott a Práterből, ráadásul a buzgón „faragó” Lepold Barschandt gondoskodott arról, hogy Puskás Ferenc ne játsszék a visszavágón. Ám hiába iktatta ki a magyar bálványt, az 1959. március 18-án tartott madridi mérkőzésen a Wiener SC megismerhette a Juventus-érzést: a „Fehér Balett” 7:1-es diadallal táncolt a legjobb négy közé. Alfredo di Stefano négy góllal szomorította el a vendégeket, ám a Puskást helyettesítő Enrique Mateost sem sikerült lefogni: a 8. percben épp a „dublőr” indította el a gólzuhatagot.
Magyarország Madridban Panchónak nevezett Öcsijét a döntőn is pótolni kellett, noha nem volt sérült, sőt március 29-én, a Granadával vendégként vívott bajnokin visszatért. S hogyan! A 3:0-ás mérkőzés valamennyi gólját ő szerezte, majd összeölelkezett az ellenfél edzőjével, Kalmár Jenővel, korábbi kispesti trénerével. A BEK csúcstalálkozóját azért kellett kihagynia, mert Luis Carniglia, a Real szakvezetője felemlegette, hogy az 1954-es vb-ről nyilatkozó extraklasszis doppingolással gyanúsította meg a nyugatnémeteket, s az argentin edző attól tartott: ha Puskás pályára lép a stuttgarti döntőn, a hangulat a Madrid ellen fordul. A mester akár jól is kijöhetett volna e feltűnést keltő döntésből, hiszen Mateos megint gólt szerzett, sőt a Neckar stadionban mindjárt az első percben beköszönt a Reimsnek (2:0). Ám – diadal ide, diadal oda – a trénert elbocsátották, pedig a „királyiak” 1955-66 közötti, hat BEK-győzelmet hozó "aranykorában" az együttesnek csupán négy edzője volt (Carniglián kívül José Villalonga, a paraguayi Manuel Fleitas Solich, valamint Miguel Munoz). E fényes periódusban a legtöbb BEK-meccset (72) a mindössze háromszor hiányzó Francisco Gento játszotta, s az állhatatos balszélső mögött így alakult a sorrend: Di Stefano (58), Santamaria (50), Puskás (39). A sikerkorszakban a Real tizenkét külföldi játékost foglalkoztatott, de a kétszeres világbajnok brazil Didi, valamint az 1958-ban vb-ezüstérmes svéd Simonsson egyetlen BEK-találkozón sem szerepelt. Játszott viszont az argentin Dominguez, Roque Olsen és Rial, a brazil Canario és Evaristo, a francia Kopa és Muller, valamint a – Di Stefanóhoz és Puskáshoz hasonlóan – honosított uruguayi Santamaria.
Az 1958 augusztusában szerződtetett Puskás az évad végén így számolt be tapasztalatairól: „A bajnokságban öt meccs kivételével mindig játszottam, ebből három alkalommal sérült voltam, kettőn nem állított be az edző azért, mert azt találta ki, hogy én antik futballt játszom, és ez a csapat modern játékra van berendezkedve. De hamar visszatett a csapatba, mert igen rosszul játszották a modern futballt. A góllövőlistán a második lettem 21 góllal, az első Di Stefano lett 23-mal, de ő minden meccsen játszott. A játék elég tűrhetően megy, meg vannak velem elégedve, sajnos a tréner egy szemét, de most megkapta a meszelőt, és elzavarták.”
Abban az évben pesti fodrászának küldött levelében azt írta: „Bercikém, attól ne féljen, hogy politikáról fogok magának írni, ugyanis én soha életemben nem foglalkoztam politikával, és most sem foglalkozom, az nem az én foglalkozásom. Nekem egy politikám van, a foci, és az, hogy hogy lehet nagyon sok pénzt keresni, azt hiszem, ennél szebb politika nincs is.”
Nem igaz?
