Édes és keserű Sacher

Publikálás dátuma
2019.04.13. 19:12

Világszám volt 1958 őszén a szomszédban: a Torinóban 3:1-re elvesztett első mérkőzés után a Wiener SC 7:0-ra nyerte Bécsben a Juventus elleni BEK-visszavágót. A kimenetelt a Futballrekordok osztrák kiadású nagykönyvében (Das grosse Buch der Fussball Rekorde) minden idők 15. szenzációjaként rangsorolják. E kötetben az 1954-es világbajnokság NSZK–Magyarország döntője a 6., két további vb-meccs, az Egyesült Államok–Anglia (1:0, 1950) és az Észak-Korea–Olaszország (1:0, 1966) a 4., illetve a 9. helyet foglalja el.
„Senki sem remélt sikert az itáliai vereség után, ezért csak 34 ezer néző volt a Práterben” – állt a 7:0 másnapján a bécsi tudósítások egyikében. Pepi Hamerl legalább kényelmesen utazott. A válogatottban az év tavaszán – helyesebben márciusi telén –, az olaszok elleni 3:2 alkalmával, a Práter haván bemutatkozó csatár ugyanis rendre villanyossal ment saját meccseire. A hétköziekre – amilyen a Juve elleni találkozó is volt – a munkahelyéről érkezett a stadionba. A jelek szerint a BEK-visszavágó napján nem fáradt el különösebben a melóban, mert este a 34. és a 79. perc között szériában négy gólt vágott be a boldogtalan Carlo Mattrel kapusnak. E sorozatával 1:0-ról 5:0-ra alakította az állást, azaz még hátra volt Erich Hof duplája. Hamerl harmadik góljáról a Neues Österreich című lap így írt: „Azzal, ahogyan lábán a labdával tulajdonképpen elsétált a hálóig, ugyanazt a hatást váltotta ki, mint hajdanán Sindelar.”
Nem akárkihez hasonlították: Matthias Sindelart a XX. század legkiválóbb osztrák labdarúgójává választották. A legendás csatár a legnagyszerűbb emberek között is a közvetlen élmezőnyhöz tartozott, mert az Anschluss után volt bátorsága nemet mondani a német válogatottságra. Márpedig az osztrákok játékára igényt tartottak a nácik, de utasították Sepp Herberger szövetségi kapitányt: minimum hat poszton eredeti német labdarúgónak kell szerepelnie, nehogy felboruljon az „egyensúly”. A labdaművész Sindelar szó szerint az életével játszott, 1939 januárjában – barátnőjével együtt – holtan találták; a hivatalos indoklás szerint szén-dioxid-mérgezés végzett vele, de a körülmények azóta sem tisztázódtak.
Az viszont biztos, hogy a 7:0 után a Juventusnak otthont adó hotelbe kiszállt a bécsi rendőrség, mert az argentin származású, honosított olasz Omar Sivori – az európai Aranylabda 1961-es nyertese – dühében „átrendezte” a szállodát. A torinóiakat rettenetesen megviselte a súlyos csapás: „Pályafutásom legrosszabb meccse” – írta önéletrajzában John Charles, a Juve János királynak becézett walesi centere. Ám a korabeli Wiener SC-nél egyáltalán nem volt ritkaság a góleső: az együttes 1958-ban 102, 1959-ben 104 gólt szerezve nyerte el az osztrák bajnoki címet, e két szezonban egyetlen vereséget szenvedett és 41 egymást követő meccsen veretlen maradt.
Érthető, ha a Real Madrid elleni negyeddöntőre már 78 562 bécsi szurkoló váltott jegyet; ez minden idők második, klubmérkőzésen regisztrált osztrák nézőszáma. Az abszolút lista első helyén az 1960 októberi Ausztria–Spanyolország találkozó (3:0) áll 91 ezer drukkerrel. (Hamerl és Hof azon a meccsen is játszott, Hof szerezte a harmadik gólt. A spanyol csatársor összetétele ez volt: Pereda, Del Sol, Di Stefano, Suarez, Gento. Két-két aranylabdással és Európa-bajnokkal, valamint egy hatszoros BEK-győztessel, szerényen.) A hatalmas várakozás ellenére a „királyi gárda” 0:0-lal távozott a Práterből, ráadásul a buzgón „faragó” Lepold Barschandt gondoskodott arról, hogy Puskás Ferenc ne játsszék a visszavágón. Ám hiába iktatta ki a magyar bálványt, az 1959. március 18-án tartott madridi mérkőzésen a Wiener SC megismerhette a Juventus-érzést: a „Fehér Balett” 7:1-es diadallal táncolt a legjobb négy közé. Alfredo di Stefano négy góllal szomorította el a vendégeket, ám a Puskást helyettesítő Enrique Mateost sem sikerült lefogni: a 8. percben épp a „dublőr” indította el a gólzuhatagot.
Magyarország Madridban Panchónak nevezett Öcsijét a döntőn is pótolni kellett, noha nem volt sérült, sőt március 29-én, a Granadával vendégként vívott bajnokin visszatért. S hogyan! A 3:0-ás mérkőzés valamennyi gólját ő szerezte, majd összeölelkezett az ellenfél edzőjével, Kalmár Jenővel, korábbi kispesti trénerével. A BEK csúcstalálkozóját azért kellett kihagynia, mert Luis Carniglia, a Real szakvezetője felemlegette, hogy az 1954-es vb-ről nyilatkozó extraklasszis doppingolással gyanúsította meg a nyugatnémeteket, s az argentin edző attól tartott: ha Puskás pályára lép a stuttgarti döntőn, a hangulat a Madrid ellen fordul. A mester akár jól is kijöhetett volna e feltűnést keltő döntésből, hiszen Mateos megint gólt szerzett, sőt a Neckar stadionban mindjárt az első percben beköszönt a Reimsnek (2:0). Ám – diadal ide, diadal oda – a trénert elbocsátották, pedig a „királyiak” 1955-66 közötti, hat BEK-győzelmet hozó "aranykorában" az együttesnek csupán négy edzője volt (Carniglián kívül José Villalonga, a paraguayi Manuel Fleitas Solich, valamint Miguel Munoz). E fényes periódusban a legtöbb BEK-meccset (72) a mindössze háromszor hiányzó Francisco Gento játszotta, s az állhatatos balszélső mögött így alakult a sorrend: Di Stefano (58), Santamaria (50), Puskás (39). A sikerkorszakban a Real tizenkét külföldi játékost foglalkoztatott, de a kétszeres világbajnok brazil Didi, valamint az 1958-ban vb-ezüstérmes svéd Simonsson egyetlen BEK-találkozón sem szerepelt. Játszott viszont az argentin Dominguez, Roque Olsen és Rial, a brazil Canario és Evaristo, a francia Kopa és Muller, valamint a – Di Stefanóhoz és Puskáshoz hasonlóan – honosított uruguayi Santamaria.
Az 1958 augusztusában szerződtetett Puskás az évad végén így számolt be tapasztalatairól: „A bajnokságban öt meccs kivételével mindig játszottam, ebből három alkalommal sérült voltam, kettőn nem állított be az edző azért, mert azt találta ki, hogy én antik futballt játszom, és ez a csapat modern játékra van berendezkedve. De hamar visszatett a csapatba, mert igen rosszul játszották a modern futballt. A góllövőlistán a második lettem 21 góllal, az első Di Stefano lett 23-mal, de ő minden meccsen játszott. A játék elég tűrhetően megy, meg vannak velem elégedve, sajnos a tréner egy szemét, de most megkapta a meszelőt, és elzavarták.”
Abban az évben pesti fodrászának küldött levelében azt írta: „Bercikém, attól ne féljen, hogy politikáról fogok magának írni, ugyanis én soha életemben nem foglalkoztam politikával, és most sem foglalkozom, az nem az én foglalkozásom. Nekem egy politikám van, a foci, és az, hogy hogy lehet nagyon sok pénzt keresni, azt hiszem, ennél szebb politika nincs is.” Nem igaz?

GRANADA–REAL MADRID 0:3 (0:1)

Spanyol bajnoki mérkőzés, 1959. március 29., Granada, 20 000 néző. Jv.: Gardeazabal. Granada: Piris – Vicente, Becerril, Mendez – Larrabeiti, Pellejero – Arsenio, Benavidez, Loren, Olalla, Ramirez. Real Madrid: Dominguez – Marquitos, Santamaria, Lesmes – Santisteban, Antonio Ruiz – Kopa, Rial, Di Stefano, Puskás, Gento. Gól: Puskás (31., 46. és 88.).

Szerző

Bóta Gábor: A Zsike

Publikálás dátuma
2019.04.13. 17:17

Fotó: Herbszt-Véner Orsolya
Két új szerepében ég és föld Kútvölgyi Erzsébet.
Kornis Mihály monodrámájának, a Kádárné balladájának Tamáska Máriájaként feszes kosztümű, merev, kimért beszédű, eléggé rezzenéstelen arcú, sok tekintetben megkeseredett nő a Víg Házi Színpadán. Tom Ziegler kétszemélyesében, a Grace és Gloriában, a Pinceszínházban, haldokló parasztasszonyként paradox módon élettől kicsattanó, harsány, elviselhetetlen és mégis imádni való. Tud elcsendesülni a halál miatti rettegéstől, az áttételes rák okozta fájdalomtól, ugyanakkor tud komédiázni és pokolra szállni, és képes ezeket egymásba ötvözni. Az utóbbi produkcióban Méhes László rendező szabadon engedi a játékkedvét. Lerí róla, hogy ezt veszettül élvezi. Mer szélsőséges lenni. Az első jelenetekben, akár goromba pokróc, taszító öregasszony, durván, ridegen kiebrudalja a Hospice önkéntesét, aki segíteni jön neki. Juhász Réka játssza, finoman, érzékenyen, szerepe szerint először megrettenve a szituációtól. Aztán az idős hölgy utolsó heteiben összecsiszolódik a két lényegében magányos ember. Gloria meghalni jött tanítani a menthetetlen Grace-t, ő pedig az életre, akár a kitörő örömre tanítja. Ebben a rémes helyzetben is sokat nevetnek. Kútvölgyi különösen hatalmas ívet járhat be, a már csak meghalni akaró, a világ hívságait kizáró, bezárkózott betegtől az utolsó napjaiban, a totálisan beszűkült lehetőségek között is az életet ismét élvezni képes emberig. Az arca külön tanulmányt érdemelne. A dactól a megrökönyödésig, az elviselhetetlen pokoli fájdalomtól a lúdbőröztető elkeseredésig és az engesztelő nézéstől a gúnyos mosolyig, minden, de minden leolvasható róla. Ezernyi arckifejezés, ezernyi érzelmi közlendő, temérdek árnyalat.
Szokta magáról mondani, hogy ő egy érdekesen csúnya nő. Ezzel persze lehet vitatkozni, de az tény, hogy igencsak mer megcsúnyulni ebben az előadásban, van úgy, hogy az arcát rútra torzítja a fájdalom. Az Óz, a csodák csodájában a lelki csúfság karikatúráját adja boszorkányként. Bámulatos élvezettel aljaskodik, kavargat termetes üstöt, hogy majd abban főnek jóravaló áldozatai, egészen kivirul a képe a boldogságtól, hogy milyen otromba lakomára készül, és közben meglehetős temperamentummal valóságos vitustáncot jár. Oltári! Kinevetteti, pellengérre tűzi a gonoszságot. A salemi boszorkányokban pedig eljátszotta Rebeca Nurse-t, a már-már földöntúli jót, aki felemelt fejjel, egyenes gerinccel, tántoríthatatlanul, nem megrettenve a hamis vádak alapján vész-törvényszéket ülőktől, határozottan kiáll az igazság mellett.
Azt hiszem ez civilben is jellemző rá. Kinyitja a száját, ha úgy érzi, szükség van erre. Be is tud pöccenni. Egyszer például fel is akart mondani a Vígben, ami a pályája elejétől a színházi otthona, de úgy, hogy soha többé be nem teszi oda a lábát. Rohanvást szedve a lépcsőfokokat, lódult neki felmondani a harmadik emeleti igazgatói irodába. De az elsőn lévő színészbüféből, szirénként vonzó nevetés hallatszott ki. Gondolta, még utoljára, beugrik kicsit. Weöres darabjához, A kétfejű fenevadhoz öltözve, ott ült török jelmezekben Kern András, Balázs Péter, Szombathy Gyula, Szilágyi Tibor és egy vízipipával hülyéskedtek, felszabadultan ökörködtek. Olyan elképesztő röhögésorkán volt, hogy csak lehuppant egy pillanatra, mert ilyenben nem biztos, hogy máshol része lesz. Aztán arra gondolt, hogy máshol valószínűleg nincs ilyen veszett jó banda, kért egy kávét, és azóta is a Víg tagja. Bár már alig jár be a büfébe, ami azért jelez valamit.
A Házi Színpadon megrendítő darabban, Az élet mint olyanban régóta játssza a feleséget, aki hosszú ideje él házasságban, és a Kern András megformálta férje egy izzadságos, nyűgös éjszakán hirtelen azt gondolja róla, hogy minden baj forrása ő, ezért új életet akar kezdeni. De annyi évtized után ez nem megy könnyen. Férfi és nő viszonyáról, összekapaszkodásáról, eltávolodásáról, szeretlek, nem szeretlek viszonyáról rengeteget mond ez a sok lírával, ironikus humorral átszőtt, az izraeli szerző, Hanoch Levin által írt, Ilan Eldad által rendezett produkció, amiben áradnak az érzések. Kidomborodhat Kútvölgyi óriási lelke, amivel jó pillanataiban legszívesebben tán a földkerekséget magához ölelné.
Nem csupán a színpadon akar tenni az emberekért. A rendszerváltás idején hitt abban, hogy többpártrendszer, jogállam, demokrácia lesz. Kampányolt szeretett kollégája, Darvas Iván mellett, aki az SZDSZ képviselőként be is jutott a parlamentbe. Kútvölgyi politikai funkciót nem vállalt, bekerült viszont Darvassal, Koncz Zsuzsával, Székhelyi Józseffel együtt az SZDSZ kampányfilmjébe. Miután végigjátssza a Kádárné balladáját, Schaár Erzsébet kafkai világot idéző szobraira emlékeztető díszletek társaságában, a történet eljut Kádár bukásáig, a rendszerváltozásig. Telihay Péter rendezésében a produkció végén levetítik a kampányfilmet, amiben a fiatal Kútvölgyi tiszta tekintettel, őszinte lelkesedéssel, a következőket mondja. „Szeretnénk, ha az állampolgároknak szabadság jutna az állammal szemben. Nem kell, nem kérünk se vörös, se nemzeti diktatúrát.” Ez ma bizony tán hátborzongatóbban hangzik, mint egykor. A színházban dermedt csend lesz, tényleg megáll a levegő.
Azért jó, hogy Zsike, ahogy a szakmabeliek, a barátai szólítják, megmaradt a színpadnál, ami a családja mellett a mindene. Annyira, hogy azon a lidérces napon, amikor a húgát temették, és a kórházban meghalt az édesapja is, felment a Pesti Színház deszkáira, A dzsungel könyve előadásában pedig felajánlották neki, hogy ne tegye. Ott volt azonban benne a színházimádat, a felelősségérzet, hogy hát azok a nézők, azok a gyerekek, akiknek akkorra szól a jegyük, mit sem tehetnek a szörnyű tragédiáról. Végiggondolta magában, hogy el tudja-e játszani Bagirát, a fekete párducot. A halottakat eltakarító, temetkezési vállalkozóként is jelenlévő, Csil, a keselyű egy mondatával nem számolt, amitől annyira megszédült, hogy a Balut adó Reviczky Gábornak kellett megtartania.
De szerencsére irigylésre méltóan életigenlő, buzognak benne az energiák és a humora elementáris. Nem szállt a fejébe a dicsőség, nem érezteti soha, hogy nagy színésznő, a lehető legtermészetesebb módon viselkedik. Nem csupán a színpadon, hanem civilben is igencsak lehet szeretni.
Szerző

Segítség, rendőr!

Publikálás dátuma
2019.04.13. 16:56

Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr
Évtizedeken át, ha azt hallottam, hogy „Segítség, rendőr!”, nem tudtam, hogy valakit éppen kirabolnak és ezért kiált rendőrért, vagy éppen a rendőrök miatt kér segítséget.
Maga leszarja a Magyar Népköztársaságot! – ordított vörösödő arccal az igazoltató testes főtörzs Z.-re, galamblelkű fényképészipari oskolai padtársamra. A ’70-es évek közepén jártunk; a kék szemű, szőke, göndör hajú srác, Robert Redford magyarországi hasonmásaként akár fogpaszta reklám is lehetett volna, ha mosolygott. Imádta a zenét, a fotózást és nagy tisztelője volt a női nemnek. Akkor este sem egyedül ült a sörözőben, amikor az éjszakai járőr igazoltatta a vendéglátóipari egység úri és kevésbé úri közönségét.
Z., később többszörösen díjazott fotóriporter lett, sok minden történt vele, de a világra végtelen naivitással rácsodálkozó szelíd természete nem sokat változott. Ám kétségtelen, a precizitás nem tartozott legfőbb erényei közé. A „személli igazolvány”, amit átnyújtott, finoman szólva kissé megviseltnek tűnt. Z. ugyanis egyszer a farmerjában hagyta, s a kemény fedeles, kis barna szig. ettől némileg puhább és fakóbb lett, bár a fénykép és az adatok, melyek igazolták Z. létezését, azért olvashatóak maradtak. Viszont a hajlékonyabbá vált dokumentumot helytakarékosság okán félbe hajtva hordta a zsebében.
Nos, a szocialista államrend elkötelezett őrzőjét a lelke fenekéig felzaklathatta a rendszer látványos semmibe vétele. Z. szerencséjére a szürkéskék zubbony alatt, valahol a mélyben, mégiscsak érző szív zakatolhatott, mert előállítás helyett csak felállította, majd azonnali távozásra szólította fel. Z. saját maga számára is meglepő bátorsággal tett ugyan egy gyönge kísérletet, hogy jelezze, még nem fogyasztották el italukat, de inkább sürgősen fizetett és távozott barátnőjével.
Efféle kellemetlenségek mindennaposnak számítottak az előző diktatúrában. Magam is többször voltam alanya ilyen razziáknak. Hol egyenruhás, hol civilben lévő zsernyákok léptek asztalunkhoz, és kérték a személyi igazolványt. Rendőr-, vagy inkább emberfüggő volt, milyen hangnemben és módon folyt le egy ilyen vegzatúra.
Cs. Gabival, fotórovatbéli cimborámmal az egyik hajnalig nyitva tartó Népköztársaság úti vendéglátóipari egységből kilépve, pechünkre egy arra járó járőr karjaiba futottunk. Naná, hogy igazoltattak. Mivel néhány feles Unicum és korsó sör dolgozott bennünk, érdeklődtünk, hogy vajh mi okból ez a nagy hatósági érdeklődés szerény személyünk, illetve személyink iránt. Erre az egyik rendőr, talán statuálási szándéktól vezetve a Kádár-kolbásszal - a fiatalok kedvéért: gumibottal - nyomatékosította Gábor fején azt a szellemes népi bölcsességet, amit közölt is velünk: Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Majd, mint akik jól végezték dolgukat, otthagytak minket, mint eb a Szaharát. Gábornak a véraláfutásos puklinál jobban fájt, és persze nekem is a megaláztatás, a kiszolgáltatottság érzése.
Azon akár röhögni is lehetett volna, amikor a Nashville Teens 1967-es, első budapesti koncertjére igyekeztünk a tömeggel, s a Kisstadion bejáratánál fennakadtam a rendőrsorfalon. "Make love, not war” feliratú kitűzőmet látva az egyik rámripakodott: „Mi ez a makelove notvar? Azonnal szedd le, mert különben be nem mész!”. Nem röhögtem, nem is volt kedvem. Levettem, bementem. Amikor Ray Phillips a Tobacco Roadnál lerugdosta a színpad szélén sorakozó virágcserepek egy részét, nekem az jutott eszembe, hogy azokat a cserepeket másra is lehetett volna használni.
Hogy a rasszizmus sem állt távol a testület néhány tagjától, azt az egyik Heves megyei településen tapasztaltuk meg. Z.-vel és Sz.-szel, a nemrégen tragikusan elhunyt fotós osztálytársunkkal, barátunkkal épp egy dinnyéiről híres településén fotóztunk egy lagzit. Sz. révén jutottunk a maszek melóhoz, aki hatvani gyerekként ismerte a környéket. Leszállítottuk a képeket, de a násznagy, örömapa, vagy tökmindegy kinek a meghívása elől nem térhettünk ki, mert valami járási rendőr „őrsvezető”, vagy mi volt. Kényszeredetten koccintottunk és hallgattuk a részeg társaság anekdotáit. A rendőr arról mesélt, hogy amikor a kocsmában igazoltat, és ott cigány is van, rászól, hogy „Na, Gazsi, mit loptál és már repül is két pofon”. A társaság hálásan röhögött. Ezen mi heherészni sem tudtunk, viszont a gyomrunk felfordult és gyorsan elköszöntünk azzal a dumával, hogy még éjjel Pestre kell érnünk. Egy halom rántott csirkét erőltettek a kezünkbe. Bár hányinger környékezett a „vicces” rendőrtől, jobbnak láttuk, ha nem vitatkozunk. Az utcán némán mentünk az öreg Škoda Octaviához, majd anélkül, hogy összebeszéltünk volna, az árokba dobtuk a csirkefalatokat.
A ’80-as évek elején a Marx téri aluljáróban állított meg és igazoltatott egy rendőr. A széldzsekimen virító amerikai zászló háborította fel a szocialista rend őrét. Le is akarta szedetni velem, de a diktatúra vasmarkának szorítása addigra már annyira gyengült, hogy látva, a néhány négyzetcentiméternyi csillagos-sávos lobogó nem matrica, hanem varrva vagyon, eltekintett az azonnali eltávolítástól, de megígértette velem, hogy nem lazítom tovább a rendszer gránit-szilárd alapjait. A történeti hűség kedvéért: azokban a régmúlt időkben is találkoztam rendes zsarukkal. De az egy másik történet.
Mindenesetre évtizedeken át, ha azt hallottam, hogy „Segítség, rendőr!”, nem tudtam, hogy valakit éppen kirabolnak és ezért kiált rendőrért, vagy éppen a rendőrök miatt kér segítséget.
Szerző