Nem dicsekvésképpen mondom, de zsenge újdondász koromban dobtak engem ki bálból is, titkos rendezvényekről pedig szinte rendszerszerűen. Az ilyesmi akkortájt az újságírói munka szerves része volt: a kilencvenes években, amikor ránk szakadt a sajtószabadság, bizony belopóztunk a zártkörű tárgyalásokra, füleltünk a nyitva hagyott ablakok alatt, sőt olyan kollégát is ismertem, aki mit sem sejtő politikusok felöltőzsebébe pottyantotta bele a diktafonját.
Mára azért jelentősen megváltozott a helyzet. Részint, mert a politika meghatározó történései olyan helyeken és olyan személyek körében zajlanak, akik és amelyek kívül vannak az átlátható, no pláne a választott struktúrákon. Ibizai bárokban, horvátországi jachtokon, Moszkvába röppenő magánrepülőkön sok mindent lehet csinálni - klasszikus újságírói adatgyűjtést végezni történetesen lehetetlen.
Ráadásul a mai újságírókat nem pusztán a "nem sajtónyilvános" eseményekről tiltják ki, hanem lényegében mindenhonnan. Súlyosan korlátozza a munkavégzésüket a Parlamentben Kövér László, a kormányzópárt minden fontosabb gyűlését a külvilágtól hermetikusan elzárt helyszínekre szervezi, az pedig ma már rendes ügymenetnek számít, hogy a legpimfebb kérdésre is, hiába van szó közügyekről vagy közpénzek költéséről, egyenesen ki kell perelni a választ, mert másként az állam képviselői csak a vállukat vonogatják.
Ehhez képest nem különösebben meglepő, ha a kórházigazgatók gyűléséről a szaktárca képviselői kidobják a szabályos akkreditációval rendelkező újságírókat. Még a végén megtudnának valamit arról, mi készül, vagy készül-e egyáltalán valami ezen az állampolgárok adójából működő, életfontosságú területen. És addig nem is fog változni az országunkban semmi, amíg ilyenkor nincs legalább egy kórházigazgató, aki feláll, és azt mondja: ragaszkodom hozzá, hogy maradjanak.