Plakáterdőben

Átmeneti időre eluralkodott az őszinteség a Fideszben. Pedig vigyázni szoktak rá, nehogy ilyen hibát kövessenek el. Ám most sok ezer példányban, nagy színes betűkkel arra kérik az embereket, hogy „támogassuk Orbán Viktor programját”. Nem kertelnek tehát, nem próbálják elhitetni, hogy itt demokrácia van, netán bármiben is a többség dönt. Nem, az európai parlamenti választás kampányában a főnök, a vezér, az uralkodó (nem kívánt törlendő) szava a meghatározó, őt kell követni. És még pozitív is lenne a jelszó, hiszen ez a része nem irányul – közvetlenül – senki ellen, tehát így szakít is a hagyományokkal. De persze azért a második fele – „állítsuk meg a bevándorlást” – már jelzi, az ellenség itt van a spájzban, a határokon, vagyis a program, ami mellé oda kellene állni, azért egyértelmű. 
Ami pedig a leglényegesebb: az állítások fölött lengedez a magyar zászló. Alul – egészen kicsiben - a Fidesz és a KDNP logója. Csak a figyelmesebbek vehetik tehát észre, hogy itt pártpropagandáról van szó. A plakát azt sugallja, az egész nemzet érdeke az, ami rajta szerepel és amit – ki más – a király testesít meg. Árulkodó őszinteség. De már hozzászokhattunk. 
A nemrég elhunyt Baló György még 1994 elején – amikor éppen időlegesen kirúgták a köztévéből – készített egy interjút a Drót című, amúgy videokazettán terjesztett műsorába Orbán Viktorral. Az ifjú és reményteljes politikus akkor éppen abban bízott, hogy már a néhány hónap múlva esedékes választás után kormányra kerülhet. A közvélemény-kutatások szerint sokáig neki is állt a zászló, de a vége hatalmas kudarc lett: a Fidesz 7 százalékot szerzett, az MSZP pedig abszolút többséget. Pedig Orbán már pont úgy nyilatkozott, mint később sokszor miniszterelnökként, ám akkor még tudta, hogy végül is kizárólag a pártja nevében beszél. 
Napjainkban pedig már átesett a ló túlsó oldalára. Vagyis amikor a Fidesz álláspontját tolmácsolja, akkor is úgy tesz, mintha egész Magyarországot képviselné. És nem törődik azzal, hogy amit elmond, az néha egy kisebbség, esetleg egy szűk többség nézeteit tükrözi. Mi, magyarok – kezdi, vagy egyszerűen oda nyilatkozik: a magyar álláspont. Így pedig összerúgja a port Brüsszellel, az unióval és tagállamaival, nekimegy – amúgy szövetséges – politikusoknak. Az sem érdekli, ha – saját és pártja véleményét hangoztatva - károkat okoz az egész országnak.
Egykor, még a rendszerváltás előtt, egy ifjú politikus-aspiráns és barátai elhatározták, hogy megpróbálnak leszámolni az állampárti szocializmussal, amely pontosan úgy működött, ahogy a mai hatalom. Nem számított, mit akarnak az emberek, majd a vezetés megmondja nekik, mi a jó. A körülmények szerencsés alakulása folytán ezek az ifjak előbb bekerültek a parlamentbe, aztán szép lassan elfoglalták az egész országot. És a saját képükre alakították. Lassanként pont olyanok - korban is -, mint azok, akiknek a rendszerével egykor szakítani akartak és tudtak is. Közben pedig már észre sem veszik. 
A plakáterdőben könnyű eltévedni, különösen, ha félre is vezetnek.
Frissítve: 2019.04.13. 09:57

Brit abszurd

Meggyőződésem, hogy felesleges elemezni a Brexit lehetséges kimeneteleit, hiszen a helyzet gyakorlatilag húszpercenként változik. Annál érdekesebb azonban megvizsgálni, hogy miként juthatott a modern parlamentarizmus bölcsőjeként ismert ország oda, hogy mára önmaga rossz karikatúrájává vált. Fontos, hogy ezúttal nem a Nigel Farage-féle szabadkártyás politikai kalandorok zavarórepüléseire kell gondolni, hanem olyan történelmi sajátosságokra, melyek miatt Nagy-Britannia mindig is a nagy európai család furcsa másodunokatestvéreként viselkedett.
Triviális meglátás, de 
Nagy-Britannia szigetország - és egykori világbirodalom - lévén a szárazföldi Európához képest politikailag eltérő fejlődési pályán ment keresztül. Leegyszerűsítve minden brit EU-szkepticizmus ide vezethető vissza.

A birodalmi státusz kényszerű feladása után mégis kézenfekvőnek tűnt az EU-csatlakozás, hogy a mindig is pragmatikus kapitalistaként működő ország kereskedelempolitikája ne szenvedje meg a változásokat. A hatvanas években azonban a De Gaulle vezette Franciaország - a britek örök nemezise - London európai elköteleződésének hiányára hivatkozva még megvétózta a szigetország uniós csatlakozását.
A tábornok lemondása után zöld utat kapott a brit tagság, és megkezdődött az Egyesült Királyság europeanizációja, ez a mindmáig ellentmondásos folyamat. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal feszült egymásnak az EU és Nagy-Britannia, sőt 1975-ben már volt is egy (elbukott) Brexit-népszavazás, igaz, akkor még munkáspárti döntés nyomán. Ezek után aligha volt meglepetés, hogy a britek később kivonták magukat számos olyan kezdeményezésből (schengeni övezet, eurózóna), melyeket máig az EU fő vívmányaiként tartunk számon.
Ez a kívülállóként szemlélődő, izolacionista politika határozta meg tehát London és Brüsszel kapcsolatát. A brit politikai-gazdasági elit eközben hobbit űzött abból, hogy az EU-s tagság viszontagságaiból eredő önrendelkezési és jogszabályi vitákat folytasson a londoni klubokban, a választópolgárokat pedig elfelejtették tájékoztatni az EU-s tagsággal járó előnyökről és egyáltalán, tényekről. Aligha lehet neheztelni a kilépés mellett szavazókra úgy, hogy választott képviselőik sosem magyarázták el nekik a Brexit kockázatait.
Egyik brit politikus sem öntött tiszta vizet a pohárba, amikor a brit sajtó előszeretettel folytatott hazugságokon alapuló EU-ellenes hadjáratot. Egyik vezető párt tisztségviselője sem vette a fáradságot, hogy rámutasson: 
Európa nélkül nincs NAGY-Britannia, csupán egy kis zöld sziget, ahol pudingnak hívják a véreshurkát és a rossz oldalon vezetnek.

Soha egyik miniszterelnök sem érezte úgy, hogy az Európai Tanács csúcstalálkozóin meghozott döntésekért felelősséggel tartozna a választópolgároknak.
Persze nem Nagy-Britannia az egyetlen ország, amelynek kormányfője megegyezéseket köt Brüsszelben, majd otthon az EU-t okolja az esetleges nehézségekért. Azonban Londonban ez a jelenség még magyar szemmel nézve is intenzívebben volt érzékelhető. Ennek megfelelően a Brexit népszavazást megelőző hónapokban a kilépéspártiak hazugságkampánya korábban nem látott méreteket öltött. Megelőzve a bevándorlás politikai slágertémává emelését, vezető politikusok már évek óta a jóléti rendszeren élősködő kelet-európaiakkal riogatták az embereket, miközben a brit államkassza nettó befizetőjeként ez a réteg büszkélkedhet a legalacsonyabb munkanélküliségi mutatóval a szigetországban.
Foglaljuk össze a brit gondolkodásmód főbb jellemzőit, hátha egyes elemei ismerősen csengenek majd. Adott egy - öndefiníciója szerint – kiváltságos nemzet, amely előszeretettel hivatkozik történelmi tetteire. Saját hibáiért és esetleges sikertelenségeiért egy megfoghatatlan ellenséget hibáztat, akire kígyót-békát kiabál akkor is, ha az csak segíteni akar. Az uralkodó politikai osztály - súlyos hazugságok árán – állandó feszültséget generál a választópolgárok és a nemzetközi szövetségesek között, miközben ők maguk gyávák az ebből a helyzetből eredő indulatokkal való érdemi szembesülésre.
Nagy-Britanniában 2016 júniusára odáig mérgesedett a helyzet, hogy az örökös politikai kötéltánchoz elfogyott a kötél. A kormány pedig ijedtében a választópolgárokra bízta a döntést, hogy maradjanak-e a szilárd talajon, vagy ugorjanak a tátongó szakadékba, aztán esés közben kitalálnak valamit, hogy ne koppanjanak fájdalmasan. Csak azt felejtették el a Brexit szószólói, hogy a megvezetett, folyamatosan átvert, lejárt ideológiákkal zsarolt állampolgároknak azt ígérték, hogy minden háztartásba eljuttatnak a kalandhoz egy ejtőernyőt.
Majdnem három éve tart a képletes - az angol font esetében nagyon is valódi - zuhanás, és még mindig nem látni, hogy hol a vége. Legyen ez intő jel minden kormánynak, amelyik a populizmus olcsó trükkjeit felhasználva saját állampolgárai mesterségesen keltett félelmeire alapozza politikáját - akkor is, ha Nagy-Britanniához képest eltérő történelmi sajátosságokkal igazolja a lépéseit.
Frissítve: 2019.04.12. 09:01

Drága otthonunk

Rekorder lett Budapest 2018-ban - már ami a lakások drágulását illeti. A világ 150 vizsgált nagyvárosa közül a magyar főváros 22,9 százalékos áremelkedésével egy sem tudott lépést tartani. Joggal csaphatnánk össze a tenyerünket, hogy milyen magas Magyarországon az infláció, és aki ezen bosszankodik, nem is téved nagyot, ám az Európai Unió konzervatív statisztikai adatgyűjtése a lakásárakat figyelmen kívül hagyja, illetve a beruházások körébe sorolja. Az uniós állampolgár nem lakást vesz, hanem beruház, így a lakáscélú kiadásait az ipari, a kereskedelmi és a szórakoztató létesítményekkel teszik egy sorba, ahol - méreténél fogva - a terület árváltozásait akár figyelmen kívül is hagyhatják.  
Márpedig ez a közel 23 százalékos, megállíthatatlannak tűnő drágulás talán a Monetáris Tanács kamatemelés-ellenes tagjait is elgondolkodtathatná: megfelelően teszik-e a dolgukat a pénzügyi stabilitás érdekében? (Amerikában ezt úgy csinálják, hogy a lakásárakat közel 25, a bérleti díjakat pedig 6 százalékkal veszik figyelembe a nálunk oly gyakran kritizált fogyasztói kosárban. Vagyis a kettő súlya együtt bő 30 százalékot tesz ki.) 
Kár lenne tagadni, hogy az egyik legjelentősebb költségünk a lakhatáshoz kötődik. Ingatlant viszonylag ritkábban vásárolunk, mint tartós fogyasztási cikkeket, de amikor szembesülünk a különösen a nagyobb városokban folyamatosan felfelé kúszó lakásárakkal, és az ezzel párhuzamosan emelkedő lakhatási költségekkel, akkor elcsodálkozunk azon, hogy ezek az inflációs adatgyűjtésen kívüli tartományban mozognak. A hiteles statisztikának azzal kellene számolnia, mintha mindenki, aki tulajdonos valamely ingatlanban, lakbért fizetne. Mivel ezt az ötletet elvetik a szakértők, így a megélhetési költségekről szóló adatok mind-mind torzítanak.
Nevetségesnek tarthatjuk, hogy nálunk az "állandó lakásért fizetett bérleti díj" csak 1 százalék körüli súllyal szerepel az inflációs kosárban. Az okát természetesen ismerjük: a bérbe adott lakások nagy részét nem hivatalosan adják ki, így mind a bennük lakó személyek száma, mind az általuk fizetett lakbér tényleges mértéke elvész az ismeretlenség homályában. De ha a márciusi, évesített inflációt 3,7 százalékosnak vesszük, akkor az a lakhatási költségeket is figyelembe véve meghaladhatta akár az öt százalékot is. 
A Matolcsy-féle gazdaságpolitika arra ösztönzi a lakosságot, hogy minél többet fogyasszon, csak csekély mértékben növekedjen, és megtakarításait elsősorban a költségvetési hiány befoltozására és hosszú távon az öngondoskodásra fordítsa.  Nehéz lehet viszont a háztartásokat meggyőzni arról, hogy gondoskodjanak az időskorúkról, ha a jelenlegi megélhetési költségeket is csak részben ismerik, nem is beszélve a jövőbeni kilátások bizonytalanságáról. A magasabb bérért való küzdelem manapság jobbára csak a máról szól. Az igazi tét viszont az, hogy meddig tudnak még a családok egyáltalán új (nagyobb) lakást vásárolni. Képesek-e lépést tartani az áremelkedéssel a világ legjobban dráguló fővárosában?
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.04.12. 09:01