Üldözött keresztény leszek?

Sürgősen tisztázni szeretném: üldözött kereszténynek minősülök-e? Ebben az esetben tudniillik miniszterelnök úr értem is kiállt európai programjában: „Európában senkit ne érhessen hátrányos megkülönböztetés azért, mert kereszténynek vallja magát.” Eddig ugyan szegény Gellért püspök esete óta nemigen lehetett hallani az Unió területén keresztényüldözésről, de így legalább egy követelés máris ki van pipálva. Ha mégsem, akkor érvénybe lép az az ígéret, amelyet a 2017-es évértékelőn hallottunk: szívesen fogadjuk a Nyugat-Európából hozzánk menekülő üldözött keresztényeket. Azóta egy szálat sem láttunk, a hálátlanok az istennek sem akarnak nálunk élni. Az üldözött keresztények szempontjából valóságos fekete lyukként működünk. Szőrin-szálán eltűnt az az ezer kopt is (pedig ők tényleg veszélyben vannak), akiket a kereszténymentő kormány állítólag még 2013-14-ben befogadott. Olyannyira nyomuk veszett, hogy még a hazai kopt közösség sem találkozott velük. 
Eszem ágában sincs elviccelni az üldözött keresztények tragédiáját. Elfogadhatatlan gonosztett, ha bárkit hite, meggyőződése miatt bántanak, gyilkolnak, kergetnek el szülőföldjéről. Én ugyan nem tennék különbséget a keresztény és a nem keresztény kisgyerek között, akinek felgyújtották a házát, de már az is nagy szó, ha ez a lágyszívűnek nem mondható kormány legalább valaki iránt irgalommal van. Bár tenné ezt többször és többekkel!
Ha üldözött kereszténynek nyilvánítanának, mindjárt külön államtitkárság foglalkozna velem. A fogyatékos, az egyedülálló szülő, a szegény, a munkaképtelen, a kilakoltatott ilyesmire nem számíthat. Az államtitkárság azt állítja, a nagyvilágban minden atrocitást elszenvedő öt ember közül négyen üldözött keresztények. Ez ugyan teljes képtelenségnek hangzik, de lehet, hogy a többit nem is számolják. Na most, ami engem illet, az atrocitás mentális értelemben biztosan fennáll. Sőt a dolognak már fizikai következményei is vannak. Balra a tarkómban azonnal elkezd nyilallni, ha bizonyos tv-híradókat nézek. Újabban a gyomrom is felfordul, amikor basáskodó polgármesterek okozta megaláztatásokról hallok, kazánba zárásról, elégetéssel való fenyegetésről, a gyerek gyógyszerére kért 2000 forintért követelt szexuális ellenszolgáltatásról, megszégyenítésről.
Szóval az üldöztetéssel rendben volnánk. Már csak az a kérdés, keresztény vagyok-e. Ezt magam sem tudom könnyen eldönteni. Megkereszteltek ugyan rendesen, egy az idők során eltűnt nyakláncot is kaptam az idők során szintén eltűnt keresztanyámtól. Viszont nem vagyok hívő, sem keresztény, sem másmilyen. Ez a kormány szótárában a család-, nemzet-, sőt természetellenes nihilista rém szinonimájaként szerepel. 
Ennyiben Európa végromlásáért is komoly felelősség terhel. (Orbán:„Az EP választáson keresztény civilizációnk léte a tét”, Kövér: „Ez a kérdés, válasszatok, rabok legyünk vagy szabadok, muszlimok vagy keresztények?”) Én vagyok, aki miatt a nemzetállam is tropára mehet. A házelnök már tavaly kifejtette: „Attól vagyunk nemzetállam, hogy nemzeti kultúránk a kereszténység”. Mondhatom, a törökök nagy bajban lehetnek a maguk nemzetállamiságával, Kemal Atatürk hiába strapálta magát. Nekünk viszont az ország „Istentől adott szállásterületünk” - így a poétikus Kövér. „Isten kegyelmének megnyilvánulása, hogy Magyarország élén keresztény, hitvalló kormány áll” - erről a miniszterelnök a reformáció 500. évfordulóján világosította fel a katolikusokat is. Én hülye meg azt hittem, el kell menni választani. Mint látjuk, Isten akaratával ellentétesen. 
Azért van egy halvány reményem. Vezetőink kegyes pillanataikban néha elmennek odáig, hogy a kereszténység nemcsak vallás, hanem kultúra kérdése. És én isten bizony magaménak érzem összes keresztény gyökerünket (az engedékenyebb államférfiak néha zsidó-keresztényt mondanak, ez szinte már túlzott nagyvonalúság), szeretem őket, és táplálkozom belőlük. Csak az a baj, hogy így vagyok az antikvitás, a reneszánsz, a humanizmus, a felvilágosodás, a „szabadság-egyenlőség-testvériség” örökségével is.
Mi lesz így velem, nem tudom. Az állami gondoskodásra nem számíthatok, hiszen még az Alaptörvénybe is belemódosították, hogy az állami szervek kötelessége ”alkotmányos önazonosságunk és a keresztény kultúra védelme”, nem ám, hogy még velem is törődjenek. De a világnézetileg semleges állam eszményének hivatalosan is vége, hiába vallják ezt máshol a kereszténydemokrata pártok is. Házelnökünk szerint „állam és egyház elkülönült működését” újra kell gondolni, „és világosan kimondani: Magyarország keresztény kultúrájú ország”. Ha még csak „kultúrájú” lenne, de egyre inkább „oktatású” is. Már nem lehet minden településen a világnézetileg semleges állami iskolát választani, mert nincs. A hittan beépült a tanítási időbe. Az egyházi iskolák számát, finanszírozását és így színvonalát is maga az állam saját intézményei rovására növeli. Nevelődik a kötelezően (politikai, és nem szívbéli értelemben) „keresztény” középosztály. Aki nem fér bele, az selejt.
Baj lesz.Térdre, imához! Illetve bocsánat, ez foglalt, már mondta valaki.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.04.13. 09:59

Brit abszurd

Meggyőződésem, hogy felesleges elemezni a Brexit lehetséges kimeneteleit, hiszen a helyzet gyakorlatilag húszpercenként változik. Annál érdekesebb azonban megvizsgálni, hogy miként juthatott a modern parlamentarizmus bölcsőjeként ismert ország oda, hogy mára önmaga rossz karikatúrájává vált. Fontos, hogy ezúttal nem a Nigel Farage-féle szabadkártyás politikai kalandorok zavarórepüléseire kell gondolni, hanem olyan történelmi sajátosságokra, melyek miatt Nagy-Britannia mindig is a nagy európai család furcsa másodunokatestvéreként viselkedett.
Triviális meglátás, de 
Nagy-Britannia szigetország - és egykori világbirodalom - lévén a szárazföldi Európához képest politikailag eltérő fejlődési pályán ment keresztül. Leegyszerűsítve minden brit EU-szkepticizmus ide vezethető vissza.

A birodalmi státusz kényszerű feladása után mégis kézenfekvőnek tűnt az EU-csatlakozás, hogy a mindig is pragmatikus kapitalistaként működő ország kereskedelempolitikája ne szenvedje meg a változásokat. A hatvanas években azonban a De Gaulle vezette Franciaország - a britek örök nemezise - London európai elköteleződésének hiányára hivatkozva még megvétózta a szigetország uniós csatlakozását.
A tábornok lemondása után zöld utat kapott a brit tagság, és megkezdődött az Egyesült Királyság europeanizációja, ez a mindmáig ellentmondásos folyamat. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal feszült egymásnak az EU és Nagy-Britannia, sőt 1975-ben már volt is egy (elbukott) Brexit-népszavazás, igaz, akkor még munkáspárti döntés nyomán. Ezek után aligha volt meglepetés, hogy a britek később kivonták magukat számos olyan kezdeményezésből (schengeni övezet, eurózóna), melyeket máig az EU fő vívmányaiként tartunk számon.
Ez a kívülállóként szemlélődő, izolacionista politika határozta meg tehát London és Brüsszel kapcsolatát. A brit politikai-gazdasági elit eközben hobbit űzött abból, hogy az EU-s tagság viszontagságaiból eredő önrendelkezési és jogszabályi vitákat folytasson a londoni klubokban, a választópolgárokat pedig elfelejtették tájékoztatni az EU-s tagsággal járó előnyökről és egyáltalán, tényekről. Aligha lehet neheztelni a kilépés mellett szavazókra úgy, hogy választott képviselőik sosem magyarázták el nekik a Brexit kockázatait.
Egyik brit politikus sem öntött tiszta vizet a pohárba, amikor a brit sajtó előszeretettel folytatott hazugságokon alapuló EU-ellenes hadjáratot. Egyik vezető párt tisztségviselője sem vette a fáradságot, hogy rámutasson: 
Európa nélkül nincs NAGY-Britannia, csupán egy kis zöld sziget, ahol pudingnak hívják a véreshurkát és a rossz oldalon vezetnek.

Soha egyik miniszterelnök sem érezte úgy, hogy az Európai Tanács csúcstalálkozóin meghozott döntésekért felelősséggel tartozna a választópolgároknak.
Persze nem Nagy-Britannia az egyetlen ország, amelynek kormányfője megegyezéseket köt Brüsszelben, majd otthon az EU-t okolja az esetleges nehézségekért. Azonban Londonban ez a jelenség még magyar szemmel nézve is intenzívebben volt érzékelhető. Ennek megfelelően a Brexit népszavazást megelőző hónapokban a kilépéspártiak hazugságkampánya korábban nem látott méreteket öltött. Megelőzve a bevándorlás politikai slágertémává emelését, vezető politikusok már évek óta a jóléti rendszeren élősködő kelet-európaiakkal riogatták az embereket, miközben a brit államkassza nettó befizetőjeként ez a réteg büszkélkedhet a legalacsonyabb munkanélküliségi mutatóval a szigetországban.
Foglaljuk össze a brit gondolkodásmód főbb jellemzőit, hátha egyes elemei ismerősen csengenek majd. Adott egy - öndefiníciója szerint – kiváltságos nemzet, amely előszeretettel hivatkozik történelmi tetteire. Saját hibáiért és esetleges sikertelenségeiért egy megfoghatatlan ellenséget hibáztat, akire kígyót-békát kiabál akkor is, ha az csak segíteni akar. Az uralkodó politikai osztály - súlyos hazugságok árán – állandó feszültséget generál a választópolgárok és a nemzetközi szövetségesek között, miközben ők maguk gyávák az ebből a helyzetből eredő indulatokkal való érdemi szembesülésre.
Nagy-Britanniában 2016 júniusára odáig mérgesedett a helyzet, hogy az örökös politikai kötéltánchoz elfogyott a kötél. A kormány pedig ijedtében a választópolgárokra bízta a döntést, hogy maradjanak-e a szilárd talajon, vagy ugorjanak a tátongó szakadékba, aztán esés közben kitalálnak valamit, hogy ne koppanjanak fájdalmasan. Csak azt felejtették el a Brexit szószólói, hogy a megvezetett, folyamatosan átvert, lejárt ideológiákkal zsarolt állampolgároknak azt ígérték, hogy minden háztartásba eljuttatnak a kalandhoz egy ejtőernyőt.
Majdnem három éve tart a képletes - az angol font esetében nagyon is valódi - zuhanás, és még mindig nem látni, hogy hol a vége. Legyen ez intő jel minden kormánynak, amelyik a populizmus olcsó trükkjeit felhasználva saját állampolgárai mesterségesen keltett félelmeire alapozza politikáját - akkor is, ha Nagy-Britanniához képest eltérő történelmi sajátosságokkal igazolja a lépéseit.
Frissítve: 2019.04.12. 09:01

Drága otthonunk

Rekorder lett Budapest 2018-ban - már ami a lakások drágulását illeti. A világ 150 vizsgált nagyvárosa közül a magyar főváros 22,9 százalékos áremelkedésével egy sem tudott lépést tartani. Joggal csaphatnánk össze a tenyerünket, hogy milyen magas Magyarországon az infláció, és aki ezen bosszankodik, nem is téved nagyot, ám az Európai Unió konzervatív statisztikai adatgyűjtése a lakásárakat figyelmen kívül hagyja, illetve a beruházások körébe sorolja. Az uniós állampolgár nem lakást vesz, hanem beruház, így a lakáscélú kiadásait az ipari, a kereskedelmi és a szórakoztató létesítményekkel teszik egy sorba, ahol - méreténél fogva - a terület árváltozásait akár figyelmen kívül is hagyhatják.  
Márpedig ez a közel 23 százalékos, megállíthatatlannak tűnő drágulás talán a Monetáris Tanács kamatemelés-ellenes tagjait is elgondolkodtathatná: megfelelően teszik-e a dolgukat a pénzügyi stabilitás érdekében? (Amerikában ezt úgy csinálják, hogy a lakásárakat közel 25, a bérleti díjakat pedig 6 százalékkal veszik figyelembe a nálunk oly gyakran kritizált fogyasztói kosárban. Vagyis a kettő súlya együtt bő 30 százalékot tesz ki.) 
Kár lenne tagadni, hogy az egyik legjelentősebb költségünk a lakhatáshoz kötődik. Ingatlant viszonylag ritkábban vásárolunk, mint tartós fogyasztási cikkeket, de amikor szembesülünk a különösen a nagyobb városokban folyamatosan felfelé kúszó lakásárakkal, és az ezzel párhuzamosan emelkedő lakhatási költségekkel, akkor elcsodálkozunk azon, hogy ezek az inflációs adatgyűjtésen kívüli tartományban mozognak. A hiteles statisztikának azzal kellene számolnia, mintha mindenki, aki tulajdonos valamely ingatlanban, lakbért fizetne. Mivel ezt az ötletet elvetik a szakértők, így a megélhetési költségekről szóló adatok mind-mind torzítanak.
Nevetségesnek tarthatjuk, hogy nálunk az "állandó lakásért fizetett bérleti díj" csak 1 százalék körüli súllyal szerepel az inflációs kosárban. Az okát természetesen ismerjük: a bérbe adott lakások nagy részét nem hivatalosan adják ki, így mind a bennük lakó személyek száma, mind az általuk fizetett lakbér tényleges mértéke elvész az ismeretlenség homályában. De ha a márciusi, évesített inflációt 3,7 százalékosnak vesszük, akkor az a lakhatási költségeket is figyelembe véve meghaladhatta akár az öt százalékot is. 
A Matolcsy-féle gazdaságpolitika arra ösztönzi a lakosságot, hogy minél többet fogyasszon, csak csekély mértékben növekedjen, és megtakarításait elsősorban a költségvetési hiány befoltozására és hosszú távon az öngondoskodásra fordítsa.  Nehéz lehet viszont a háztartásokat meggyőzni arról, hogy gondoskodjanak az időskorúkról, ha a jelenlegi megélhetési költségeket is csak részben ismerik, nem is beszélve a jövőbeni kilátások bizonytalanságáról. A magasabb bérért való küzdelem manapság jobbára csak a máról szól. Az igazi tét viszont az, hogy meddig tudnak még a családok egyáltalán új (nagyobb) lakást vásárolni. Képesek-e lépést tartani az áremelkedéssel a világ legjobban dráguló fővárosában?
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.04.12. 09:01