Varázsvessző

Sok békési fiatal tanult még a második világháború alatt is Nagyváradon. Köztük volt anyám is. Értem tehát, hogy miért azzal magyarázzák a kutatók a határ menti megyék lemaradását, hogy ezek a területek elvesztették a központjukat - Ady városa mellett Szabadkát, Kassát is -, és a fej nélkül törvényszerűen elsorvadtak. Egy térség sorsán évszázados távlatban is nehéz fordítani.
Valójában mégsem értem, miért vizsgázunk jó esetben kettesre területfejlesztésből, ha ismerjük a bajt. Tudják a törvényhozók, megyei és térségi vezetők, helyi polgármesterek, hogy csak az a vidék fejlődik, ahol az üzemek azt termelik, a földbe azt vetik, a szolgáltatók azt kínálják, ami eladható. De valamit mindenhol kell csinálni ahhoz, hogy a jövő esélye megmaradjon. Nem lebecsülöm a térségi szövetek jelentőségét, de egy ekkora országban ennyi fejlesztéshez értő okos fő csak képes lett volna kiagyalni valamilyen funkciót Nógrádnak, Szabolcsnak, Békésnek, Baranyának, ha lett volna erre politikai elszánás. 
Csakhogy a politikai beleszólás az utóbbi évtizedekben épp arra terjedt ki, hogy további nem szervesen egybeépülő kisebb térségeket, legutóbb épp mesterséges járásközpontokat jelöljenek ki. Szakértők szerint a 174 mai járási székhely egyharmada csak belekényszerült ebbe a szerepbe. Ha ehhez hozzávesszük, hogy minden vezetésnek megvolt, van és nagy eséllyel lesz is a maga kedves térsége, városa, ahová aránytalan mennyiségben vándorolnak a pénzek, majd akár egy kurzuson belüli kegyvesztés okán is hirtelen elapadnak - gondoljanak csak Kisvárdára –, már közelebb jutunk a különbségek magyarázatához.
Egy biztos: a falusi csok, amit most úgy állít be a kormány, mint a falvak elnéptelenedését megállító varázsvesszőt, édeskevés ahhoz, hogy a fiatalok ne meneküljenek el tömegesen a leszakadt régiók kistelepüléseiről. Ahhoz egy átfogó csomag kellene, ami a helyi gazdaság megerősítéséből indulna ki, térségre szabott oktatást, egészségügyet, gyermekintézményeket kínálna, s ha a család már biztosnak látja a jövőjét, jöhetne a csok is.
Frissítve: 2019.04.13. 09:52

Brit abszurd

Meggyőződésem, hogy felesleges elemezni a Brexit lehetséges kimeneteleit, hiszen a helyzet gyakorlatilag húszpercenként változik. Annál érdekesebb azonban megvizsgálni, hogy miként juthatott a modern parlamentarizmus bölcsőjeként ismert ország oda, hogy mára önmaga rossz karikatúrájává vált. Fontos, hogy ezúttal nem a Nigel Farage-féle szabadkártyás politikai kalandorok zavarórepüléseire kell gondolni, hanem olyan történelmi sajátosságokra, melyek miatt Nagy-Britannia mindig is a nagy európai család furcsa másodunokatestvéreként viselkedett.
Triviális meglátás, de 
Nagy-Britannia szigetország - és egykori világbirodalom - lévén a szárazföldi Európához képest politikailag eltérő fejlődési pályán ment keresztül. Leegyszerűsítve minden brit EU-szkepticizmus ide vezethető vissza.

A birodalmi státusz kényszerű feladása után mégis kézenfekvőnek tűnt az EU-csatlakozás, hogy a mindig is pragmatikus kapitalistaként működő ország kereskedelempolitikája ne szenvedje meg a változásokat. A hatvanas években azonban a De Gaulle vezette Franciaország - a britek örök nemezise - London európai elköteleződésének hiányára hivatkozva még megvétózta a szigetország uniós csatlakozását.
A tábornok lemondása után zöld utat kapott a brit tagság, és megkezdődött az Egyesült Királyság europeanizációja, ez a mindmáig ellentmondásos folyamat. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal feszült egymásnak az EU és Nagy-Britannia, sőt 1975-ben már volt is egy (elbukott) Brexit-népszavazás, igaz, akkor még munkáspárti döntés nyomán. Ezek után aligha volt meglepetés, hogy a britek később kivonták magukat számos olyan kezdeményezésből (schengeni övezet, eurózóna), melyeket máig az EU fő vívmányaiként tartunk számon.
Ez a kívülállóként szemlélődő, izolacionista politika határozta meg tehát London és Brüsszel kapcsolatát. A brit politikai-gazdasági elit eközben hobbit űzött abból, hogy az EU-s tagság viszontagságaiból eredő önrendelkezési és jogszabályi vitákat folytasson a londoni klubokban, a választópolgárokat pedig elfelejtették tájékoztatni az EU-s tagsággal járó előnyökről és egyáltalán, tényekről. Aligha lehet neheztelni a kilépés mellett szavazókra úgy, hogy választott képviselőik sosem magyarázták el nekik a Brexit kockázatait.
Egyik brit politikus sem öntött tiszta vizet a pohárba, amikor a brit sajtó előszeretettel folytatott hazugságokon alapuló EU-ellenes hadjáratot. Egyik vezető párt tisztségviselője sem vette a fáradságot, hogy rámutasson: 
Európa nélkül nincs NAGY-Britannia, csupán egy kis zöld sziget, ahol pudingnak hívják a véreshurkát és a rossz oldalon vezetnek.

Soha egyik miniszterelnök sem érezte úgy, hogy az Európai Tanács csúcstalálkozóin meghozott döntésekért felelősséggel tartozna a választópolgároknak.
Persze nem Nagy-Britannia az egyetlen ország, amelynek kormányfője megegyezéseket köt Brüsszelben, majd otthon az EU-t okolja az esetleges nehézségekért. Azonban Londonban ez a jelenség még magyar szemmel nézve is intenzívebben volt érzékelhető. Ennek megfelelően a Brexit népszavazást megelőző hónapokban a kilépéspártiak hazugságkampánya korábban nem látott méreteket öltött. Megelőzve a bevándorlás politikai slágertémává emelését, vezető politikusok már évek óta a jóléti rendszeren élősködő kelet-európaiakkal riogatták az embereket, miközben a brit államkassza nettó befizetőjeként ez a réteg büszkélkedhet a legalacsonyabb munkanélküliségi mutatóval a szigetországban.
Foglaljuk össze a brit gondolkodásmód főbb jellemzőit, hátha egyes elemei ismerősen csengenek majd. Adott egy - öndefiníciója szerint – kiváltságos nemzet, amely előszeretettel hivatkozik történelmi tetteire. Saját hibáiért és esetleges sikertelenségeiért egy megfoghatatlan ellenséget hibáztat, akire kígyót-békát kiabál akkor is, ha az csak segíteni akar. Az uralkodó politikai osztály - súlyos hazugságok árán – állandó feszültséget generál a választópolgárok és a nemzetközi szövetségesek között, miközben ők maguk gyávák az ebből a helyzetből eredő indulatokkal való érdemi szembesülésre.
Nagy-Britanniában 2016 júniusára odáig mérgesedett a helyzet, hogy az örökös politikai kötéltánchoz elfogyott a kötél. A kormány pedig ijedtében a választópolgárokra bízta a döntést, hogy maradjanak-e a szilárd talajon, vagy ugorjanak a tátongó szakadékba, aztán esés közben kitalálnak valamit, hogy ne koppanjanak fájdalmasan. Csak azt felejtették el a Brexit szószólói, hogy a megvezetett, folyamatosan átvert, lejárt ideológiákkal zsarolt állampolgároknak azt ígérték, hogy minden háztartásba eljuttatnak a kalandhoz egy ejtőernyőt.
Majdnem három éve tart a képletes - az angol font esetében nagyon is valódi - zuhanás, és még mindig nem látni, hogy hol a vége. Legyen ez intő jel minden kormánynak, amelyik a populizmus olcsó trükkjeit felhasználva saját állampolgárai mesterségesen keltett félelmeire alapozza politikáját - akkor is, ha Nagy-Britanniához képest eltérő történelmi sajátosságokkal igazolja a lépéseit.
Frissítve: 2019.04.12. 09:01

Drága otthonunk

Rekorder lett Budapest 2018-ban - már ami a lakások drágulását illeti. A világ 150 vizsgált nagyvárosa közül a magyar főváros 22,9 százalékos áremelkedésével egy sem tudott lépést tartani. Joggal csaphatnánk össze a tenyerünket, hogy milyen magas Magyarországon az infláció, és aki ezen bosszankodik, nem is téved nagyot, ám az Európai Unió konzervatív statisztikai adatgyűjtése a lakásárakat figyelmen kívül hagyja, illetve a beruházások körébe sorolja. Az uniós állampolgár nem lakást vesz, hanem beruház, így a lakáscélú kiadásait az ipari, a kereskedelmi és a szórakoztató létesítményekkel teszik egy sorba, ahol - méreténél fogva - a terület árváltozásait akár figyelmen kívül is hagyhatják.  
Márpedig ez a közel 23 százalékos, megállíthatatlannak tűnő drágulás talán a Monetáris Tanács kamatemelés-ellenes tagjait is elgondolkodtathatná: megfelelően teszik-e a dolgukat a pénzügyi stabilitás érdekében? (Amerikában ezt úgy csinálják, hogy a lakásárakat közel 25, a bérleti díjakat pedig 6 százalékkal veszik figyelembe a nálunk oly gyakran kritizált fogyasztói kosárban. Vagyis a kettő súlya együtt bő 30 százalékot tesz ki.) 
Kár lenne tagadni, hogy az egyik legjelentősebb költségünk a lakhatáshoz kötődik. Ingatlant viszonylag ritkábban vásárolunk, mint tartós fogyasztási cikkeket, de amikor szembesülünk a különösen a nagyobb városokban folyamatosan felfelé kúszó lakásárakkal, és az ezzel párhuzamosan emelkedő lakhatási költségekkel, akkor elcsodálkozunk azon, hogy ezek az inflációs adatgyűjtésen kívüli tartományban mozognak. A hiteles statisztikának azzal kellene számolnia, mintha mindenki, aki tulajdonos valamely ingatlanban, lakbért fizetne. Mivel ezt az ötletet elvetik a szakértők, így a megélhetési költségekről szóló adatok mind-mind torzítanak.
Nevetségesnek tarthatjuk, hogy nálunk az "állandó lakásért fizetett bérleti díj" csak 1 százalék körüli súllyal szerepel az inflációs kosárban. Az okát természetesen ismerjük: a bérbe adott lakások nagy részét nem hivatalosan adják ki, így mind a bennük lakó személyek száma, mind az általuk fizetett lakbér tényleges mértéke elvész az ismeretlenség homályában. De ha a márciusi, évesített inflációt 3,7 százalékosnak vesszük, akkor az a lakhatási költségeket is figyelembe véve meghaladhatta akár az öt százalékot is. 
A Matolcsy-féle gazdaságpolitika arra ösztönzi a lakosságot, hogy minél többet fogyasszon, csak csekély mértékben növekedjen, és megtakarításait elsősorban a költségvetési hiány befoltozására és hosszú távon az öngondoskodásra fordítsa.  Nehéz lehet viszont a háztartásokat meggyőzni arról, hogy gondoskodjanak az időskorúkról, ha a jelenlegi megélhetési költségeket is csak részben ismerik, nem is beszélve a jövőbeni kilátások bizonytalanságáról. A magasabb bérért való küzdelem manapság jobbára csak a máról szól. Az igazi tét viszont az, hogy meddig tudnak még a családok egyáltalán új (nagyobb) lakást vásárolni. Képesek-e lépést tartani az áremelkedéssel a világ legjobban dráguló fővárosában?
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.04.12. 09:01