Első novellám

Harmadikos középiskolás koromban - 1966-ot írtunk - már érett írónak éreztem magam. Klasszikusokat olvastam, úgy éreztem, ilyen könyveket én is tudnék írni, sőt a Hamletet még jobban. Volt már írógépem is, egy-két színdarab is elkészült. Aztán megláttam a Magyar Rádió pályázati felhívását „Így írunk mi” címmel, fiatal, kezdő novellistáknak. Ez kell nekem, gondoltam.

Akkoriban éppen Panniba voltam szerelmes. A Puskin moziban ismerkedtünk meg, Fellini volt a kedvencünk. Sétáltunk, jókat beszélgettünk, volt már egy puszi is. Amikor jött a szünidő, leírta egy kis papírra a balatoni nyaralójuk címét, ha van kedved, látogass meg, mindig otthon vagyunk, mondta. Egyszerű fiú voltam, a Hajós utcában laktunk a szüleimmel egy kétszobás lakásban, nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, sem kétségbeesettek, sem törtetők, volt televíziónk, de nem szívesen költöttünk konyhabútorra, apáméknak volt operabérletük, de soha nem jártunk étterembe, nyaralóról pedig nem is ábrándoztunk.

A vonaton a tenyeremben gyűrögettem a kis papírt, Balatonalmádiban az állomásfőnöktől kérdeztem meg, merre menjek.

- Ismeri őket? – kérdeztem.

- Őket mindenki ismeri – felelte.

Akkoriban kis hely volt Almádi, feltételeztem, hogy mindenki ismer mindenkit, nincs ebben semmi különös. Aztán megérkeztem a házhoz. Nem is ház volt, hanem villa a tóparton, nagy park, gondosan ápolt pázsit, a teraszon népes, jókedvű társaság pezsgőzött, egy fiatalember pedig nyílt tűzön főzött hatalmas fakanállal a kezében. A kertben Peugeot, a kor egyik legdivatosabb autója. És ott volt Panni is, fürdőruhában, szebb, mint amilyennek Budapesten láttam, éppen egy fiúval beszélgetett a csónak-kikötőben, talán még egymás kezét is megfogták.

Én innen nem hiányzom, gondoltam, és hazautaztam.

Ezt írtam meg az első novellámban. A téma választja ki az írót, nem az író a témát.

Indigóval írtam, mint akkoriban mindent, hogy egy példány megmaradjon, aztán borítékba tettem, megcímeztem, ajánlva feladtam, és meg is feledkeztem a dologról. Apám mondta mindig, pályázatokat azok nyernek, akikkel pályázatot akarnak nyeretni.

Néhány héttel később jött válasz. Megnyertem a pályázatot. Szóval mégis csak kész író vagyok, gondoltam. Az ünnepségre a Rádió épületében került sor, anyám is elkísért, a kevés pillanat egyike volt, amikor meghatottan ölelte át a vállamat, talán még azt is elfelejtette, hogy bukásra állok matematikából. Egy középkorú férfi olvasta fel a pályázat eredményét, izgatott voltam, persze, még soha ilyen nem volt az életemben. A férfi időnként rám pillantott, mintha biztos akarna lenni benne, hogy nem menekülök el. Aztán következett a Nagy Pillanat. „Az író a társadalmi igazságtalanságokra és ellentmondásra hívja fel a figyelmet” – valami ilyesmi hangzott el. Anyám megszorította a kezemet.

A következő tanév elején dolgozatot írtunk Babits Mihály költészetéről. Akkor már csakugyan érett írónak képzeltem magam, felülről néztem a világot.

- Én nem elemzem az irodalmat, hanem csinálom – ennyit írtam a füzetbe. Ma már nem vagyok büszke rá.