Újra és újra el kell mondanunk ezeket a történeteket - interjú Johnathan Andrewszal

Publikálás dátuma
2019.04.16. 10:30

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Hazánkban 2001 óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. Egy magyarországi születésű holokauszt-túlélő, a 92 éves Veronika történetéről a róla készült film dél-afrikai rendezőjével, Johnathan Andrewszal beszélgettünk.
A The Secret Survivor (A titkos túlélő) című filmje egy magyarországi zsidó nő, Veronica Phillips történetét mutatja be, akit 1944 decemberében deportáltak Budapestről a ravensbrücki koncentrációs táborba. Hogyan talált rá a történetére? Veronikával a Lina Amatóról szóló film után találkoztam. Lina Kantor Amato egy olasz holokauszt-túlélő, akiről szintén filmet készítettem. Nem sokkal azt követően felhívtak telefonon Izraelből, és arról kérdeztek, szeretnék-e találkozni egy másik túlélővel, Veronica Phillips-szel, mivel ő is ott lesz az évente magánházakban rendezett Zikáron Bászálonon. Eredetileg úgy volt, hogy az eseményről fogok forgatni, de szerettem volna előbb találkozni Veronikával, és amikor elkezdett az életéről mesélni, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Az szintén nagyon bensőséges volt, amit a Zikáron Bászálon alkalmával átéltem: volt ott vagy száz-százhúsz ember, köztük sok gyerek is (hét-nyolc-kilencévesek), akik mind odamentek Veronikához és az életéről beszélgettek vele. Miben más a két nő története? Lina Amato csak nyolcéves volt, amikor a Gestapo elment értük, és őt egy olasz családhoz adták. A visszaemlékezései Veronikáéhoz viszonyítva egészen mások. Veronika az egészet teljesen másként élte meg tizennyolc évesen. A Zikáron Bászálont követően többször találkoztunk – kilencvenkétéves vagy sem, állandóan e-maileket küld –, sokszor felkerestem, amikor felmerült bennem egy-egy kérdés. Szerintem ez az alapvető különbség: nem kell könyvekben kutatni a történet után, mert van egy élő tanú.
Mikor vált fontossá önnek a holokauszt témája? Ez egy nagyon nehéz terület. Lina története más volt, ő nem tapasztalta meg a tábort, a deportálást, semmi ilyesmit. A holokauszthoz rajta keresztül kerültem közelebb, és ez több dologgal kapcsolatban felnyitotta a szememet, amikkel korábban egyáltalán nem foglalkoztam. Veronika története viszont sokkal összetettebb és intenzívebb, mert ő átélte azt is, hogy mindenkit elhurcoltak a házukból. Elmesélte, emlékszik arra, ahogy a nagynénje kiabált: „ne tegyetek semmit a fiammal!” De miután összegyűjtötték az embereket, keresni kezdték a fiút is, és ahogy megtalálták, lelőtték az anyja szeme láttára. Tisztán emlékszik pillanatokra, például arra is, ahogy megérkeztek a ravensbrücki koncentrációs táborba, emlékszik a kutyaugatásra, vagy arra, ahogy a németek kiabáltak: schnell, schnell (gyorsan, gyorsan). A világ, amelyet megtapasztalt és megosztott velem, azt hiszem, az tett még inkább elkötelezetté. Amit az emlékeiből nekem adott, azt fordítottam át a film nyelvére. Az egészet interjúként forgattuk le, amelyet a Zikáron Bászálon inspirált: nagyon különleges tapasztalat ülni és hallgatni valakit, aki elmeséli az életét. Ez érdekelt engem igazán; a holokauszt, mint téma is izgatott, de főként az, hogy annyi emberhez juttassuk el a történetét, amennyihez csak lehet. Az elmúlt időszakban számos film született a holokausztról. Ön szerint miért foglalkoztat ez most sokakat? Mostanra hetven év eltelt, és az azóta felnőtt generációknak nincs és nem is volt ezzel igazán közvetlen kapcsolata. Amikor megtaláltam a lehetőséget, hogy együtt dolgozzak Veronikával, én sem mondtam, nem is tudtam volna nemet mondani, mert már csupán néhányan élnek a túlélők közül. Ezek olyan dolgok, amelyeket most kell megcsinálni. Ahhoz, hogy ne történhessenek ilyen igazságtalanságok, újra és újra el kell mondanunk ezeket a történeteket.
Van annak szerepe a filmben, hogy Veronika mikrobiológusként és genetikusként dolgozott a háborút követően? Ha Magyarországon maradt volna az iskola befejezése után, nem hiszem, hogy a története ugyanígy végződött volna. Ebből a szempontból is figyelemreméltó az élete, mivel abban az időben a nők nem feltétlenül kaptak helyet a tudományos szférában. Bár erre nem kerül nagy hangsúly a filmben, azt beemeltük, hogy megfogalmazza, több mint negyven évig az oktatásban dolgozott, mégis bizalmatlan azzal szemben, mert ami a holokauszt alatt történt, azt jól képzett szakemberek vitték véghez. Arról is beszél, hogy nyolcszor vetélt el: azok a vegyi anyagok, amiket a koncentrációs táborban az ételbe és az italba raktak, teljesen tönkretették a nők szervezetét. Természettudósként ezt a helyzetet ő egészen más oldalról is látja. Veronika jelenleg Johannesburgban él, és a film is számos országot érint. Hogyan kapcsolódik a magyarországi eseményekhez? Magyarország nagyon fontos volt számomra, mivel Veronika egy magyar zsidó. Még mindig van magyarországi útlevele, emlékszik az országra, és sokszor utazott Budapestre. Amikor elkezdtem foglalkozni a történetével, hamar egyértelművé vált, hogy a deportálásban a magyar vezetés is szerepet játszott; ám meg akartam mutatni azt a rendkívül komplex politikai helyzetet, amelyben ez megtörténhetett. Nem akartam a magyarokról beszélni a bevonásuk nélkül.
Néhány éve indította el saját programját, amely a #GETPeaceProject nevet viseli. Ennek része Lina Amato és Veronica Phillips története is. Professzionális fotósként és történetmesélőként úgy határoztam, az életem következő húsz évét egy fontos projektbe szeretném fektetni: történeteket szeretnék átadni a film eszközével. A tanulmányaim egyik területe antropológia volt, ami többek közt a kulturális relativizmus jelentőségét hangsúlyozza. Egy kultúrát annak részeseként érthetsz meg igazán, nem külső szemlélőként. A megértéshez pedig azt hiszem, a tolerancián, de leginkább a tiszteleten keresztül juthatsz el. Miként lehet ezt elérni? Lina egyszer azt mondta nekem: „meglepő számomra, hogy zsidó vagyok, de egy muszlim és egy katolikus mentett meg.” Végül mind megértjük, hogy emberek vagyunk, ugyanannak a világnak és ugyanazoknak a dolgoknak a részesei. Hasonló dolgok tesznek minket szomorúvá és boldoggá. Azt hiszem, ez az egység lényege.

Névjegy

Johnathan Andrews fotográfus, filmrendező, dokumentumfilm-rendező, szerző, a Johnathan Andrews Academy alapítója, producer, szabadúszó újságíró. 2018-ban mutatta be két holokauszt-túlélővel készített dokumentumfilmjét, először a The Story of Lina Amato című filmet, amelyet Veronica Phillips története, a The Secret Survivor követett.

Közös emlékezés

A Zikáron Bászálon (héberül azt jelenti „megemlékezés otthon”) egy évente ismétlődő esemény, amit a Jom Hásoá, az izraeli holokauszt emléknap előestéjén tartanak, és amelyre holokauszt-túlélőket is meghívnak, akik a jelenlévőknek átadják történetüket. Az eseményen családtagok, barátok, ismerősök gyűlnek össze valakinek a házában, és beszélgetések, énekek, felolvasások, történetmesélések keretében közösen emlékeznek a holokauszt történéseire. A hagyománnyá vált eseményt 2011-ben Izraelben indították el azzal a céllal, hogy a holokausztról való megemlékezésbe a fiatalabb generációkat is bevonják. Mára világszerte több ezer nappaliban mondják el a személyes történeteket, illetve beszélgetnek a holokauszt-túlélőkkel.

Szerző
Frissítve: 2019.04.16. 11:41

Rászedettek az Eiffel Műhelyházban

Publikálás dátuma
2019.04.15. 18:24
KOVÁCS István; Biri Gergely; Váradi Zita
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
Az Opera főigazgatója fontosnak tartotta, hogy az új komplexum, a kőbányai volt gigantikus járműjavító, az Eiffel Műhelyház első nyilvános programja saját ötletének megvalósulása legyen. Már a kilencvenes évek elején akadémistaként előállt azzal, hogy Mozart két töredékes, be nem fejezett művéből, A kairói lúdból és A rászedett vőlegényből lehetne egy új önálló darabot létrehozni. A vágy beteljesülésének most jött el az ideje. Bár parkolni még elég nehézkes a felújított épület közelében, sőt építési területen keresztül lehet bejutni, a Bánffy-terem megnyílt, sőt a nagy csarnok is. Impozáns a látvány, benne a régi vasúti kocsi, ami a kávézó szerves része. Hangsúlyozottan a tesztüzem indult el, hivatalosan ősztől válik igazi játszóhellyé. Mindenesetre az új tér biztató. Majdnem négyszázan férnek be a nézőtérre. A színpad előtti mélyedésben játszik a zenekar, az emelkedőre helyezett nem túl kényelmes széksorokból a nézőtérről is jól láthatóan. Hatalmas a tér, így a színpad magassága, ezt Toronykői Attila rendező, illetve a koncepciót szintén jegyző Ókovács Szilveszter ki is használta. Egy hatalmas Mozart kép, mint egy kirakós játék, adja a hátteret. A hiányzó építőkockák helyén film pereg és a mozgóképen zúg a tenger. Ez tényleg megkapó és jól szimbolizálja a helyzetet. Utal az összeillesztett Mozart művekre és a még javában épülő környezetre. Ami viszont a konkrét előadást illeti, abszolút nem lehet véletlen, hogy Mozart nem fejezte be ezeket az operákat, mert nem bízott a történetekben. Így összeillesztve aztán végképp zavarba jön tőlük a néző. Annyira egyszerű a sztori, hogy néhány perc után érdektelenné válik, és ez nem az énekeseken múlik. Dramaturgiailag igyekeztek az alkotók izgalmassá tenni a látottakat, de ez csak részben sikerült. Ráadásul nagyon sok a statikus megoldás.  A zenét Németh Pál karmester rakta össze a meglévő Mozart töredékekből, más Mozart-operák betéteiből és ezeket kiegészítette általa írt zenei részekkel. Kedves és kellemes és főleg ismerős az, ami mindebből kijött, de azért nem több. A végén a gróf lúdnak öltözik beismerve, hogy ő maga a rászedett vőlegény, kicsit mi is úgy érezhetjük, hogy minket is rászedtek. Ha csak nem betudjuk a tesztüzemmódnak és egyfajta kísérletnek fogjuk fel mindazt, amit láttunk. És kíváncsian várjuk, mit hoz az új komplexumban az ősz. Info: Mozart A kairói lúd, avagy a rászedett vőlegény Eiffel Műhelyház Rendező: Toronykői Attila   
Szerző

A kincsek tokja és a narvál agyara - egy igazi műkincsháború

Publikálás dátuma
2019.04.15. 11:30

Fotó: Roland Schuller
A Tanácsköztársaságról és az akkor elhurcolt kincsekről rendezett kiállítást az Esterházy Magánalapítvány a fraknói várban. Üzenet a bíróságnak.
Illusztráció egy folyamatban lévő perhez – a fraknói vár új időszaki kiállítása óhatatlanul ezt a gondolatot ébreszti látogatójában. A 300 évig gyűjtetett – 3 nap alatt elveszett című kamaratárlat egy rövid történettel igyekszik megragadni a figyelmet: a fraknói Esterházy-kincsek gyűjteményét a Harmonia Caelestis zenemű alkotója, Esterházy Pál nádor művészeti és tudományos érdeklődése alapozta meg, a kollekció önmagában egységes műalkotás. A kincsek nagy részét nem kései leszármazottja, V. Esterházy Miklós herceg szállíttatta 1918 őszén (illetve 1921-ben) Budapestre – mint az korábban a köztudatban volt −, hanem 1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság idején köztulajdonba vették (négy és fél hónapra). E tény utóbb abban a perben is elhangzott, amelyet bő két évvel ezelőtt az Esterházy Magánalapítvány indított a magyar állam, az Iparművészeti Múzeum és az Eszterháza Központ ellen. A fraknói vár dísztermének közepén most egy tabló áll, amely rövid történelmi áttekintést ad. Eszerint a Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én határozott a magánkézben lévő műkincsek köztulajdonba vételéről, a részadatok alapján 6-7 ezer államosított műtárgyat helyeztek el magyarországi múzeumokban − több mint ötezer porcelántárgyat és mintegy ezer ékszert, ötvöstárgyat. Sopron városa és Sopron vármegye direktóriumának tagjai 1919. április elsején jelentek meg Fraknó várában, hogy az ott lévő műkincseket köztulajdonba vegyék, majd a budapesti Iparművészeti Múzeumba szállítsák. Azokat a Tanácsköztársaság bukásáig, illetve a román megszállás ideje alatt rejtegette a múzeum. Az egyik tárlóban látható a direktórium jegyzőkönyvének fakszimile másolata, amelyben a hercegi hitbizomány megbízottja kijelenti: a fraknói várban található műkincseket a Tanácsköztársaság tulajdonának tekinti. A leltári kimutatás csak megemlítődik – sem a dokumentumból, sem a történelmi tablóról nem tudhatja meg a kiállítás látogatója, pontosan hány és milyen jellegű műtárgyat hurcoltak el Fraknóból. Egy másik, 1919. szeptember 28-i dokumentumban az Iparművészeti Múzeum arról ad tájékoztatást, hogy V. Esterházy Miklós „ama óhajának adott kifejezést, hogy a visszaszállítás nehézségeire és arra való tekintettel, hogy a fraknói vár esetleg osztrák fennhatóság alá kerülhetne, (a kincsek) egyelőre az intézet őrizetében megmaradjanak”. Egy szeptember 3-i keltezésű, Esterházy Miklósnak címzett levélben az Iparművészeti elismeri, a herceg legalább három évre letétbe adta a múzeumnak a jegyzékben felsorolt műtárgyakat, de a kamaratárlat bemutatja annak az 1923-as letéti szerződésnek a fakszimiléjét is, amelyet a múzeum Esterházy Miklós örökösével, Esterházy Pállal kötött. „Magántulajdon, ideiglenes letét” – kellett feltüntetni a gyűjteménynél a szerződés alapján. A történelmi elbeszélésnek itt vége is szakad, bár a kiállítás német alcíme: Az Esterházyak híres kincseskamrája a XX. század viharaiban. Mivel a kiállítás a Tanácsköztársaság idejére fókuszál, ez magyarázható, ám az igazi „vihar” mégiscsak 1949-ben, a hercegi hitbizományok magyarországi államosításakor jött el. Az már a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, Kiss Erika művészettörténész tárlatvezetéséből derült ki: további „kalandtörténetek” köthetők ahhoz a néhány műtárgyhoz, amelyek a tárlaton szerepelnek. Az a XVII. századi narválagyar például, amelyet itt bemutatnak, a kivégzett angol király, I. Károly kincstárából került Fraknóra. Annak idején az unikornis szarvának hitték, minden jelentősebb főúri kincstárban őriztek egyet a titokzatos cet agyarából. A vezekényi tál 2000-ben készült másolata kapcsán is felidézhető egy „ifjúsági regény”: a vezekényi csatában halt meg Esterházy Pál bátyja, László, − a hitbizomány alapítójának 17 évesen szakadt nyakába a családfői felelősség. A Budapesten (vagy Fertődön) őrzött Esterházy-kincsek némelyikét illusztráción mutatják be, de kiállították azokat a bőrtokokat, amelyekben ezeket 1919 tavaszáig őrizték. Ma már egy-egy ilyen tok is iparművészeti ritkaság. A fraknói várban őrzött, leghíresebb kincsek – az aranyműves mestermunka, a XVI.−XVII. századi Bacchus-kocsi, vagy Európa legrégebbi, XVII. századi ezüstasztala – azonban nem láthatók a kiállításon. A New York-i Metropolitan Múzeum novemberi tárlatán lesznek bemutatva, és már ládákba kerültek. Így sem kérdés nem vetődhet fel, sem magyarázat nincs arra: ezeket a remekműveket hogyhogy megkímélték a XX. század viharai? 

Nemcsak a műkincseket perlik

Az Esterházy-műkincsper műtárgyelhelyezési perként indult, tulajdonjogi perként folytatódott. Kiváltó oka az volt, hogy az Iparművészetiben őrzött Esterházy-kincsek egy részét Fertődre szállították. Az Esterházy Magánalapítvány azt szeretné elérni, hogy a kincseket vigyék vissza Budapestre. Ugyanakkor a magánalapítványt is perlik. A családi tanács éléről eltávolított Esterházy Antal fia, Paul-Anton Esterházy jelenleg a fraknói vár tulajdonjogát szeretné megszerezni bírósági úton. 

Frissítve: 2019.04.16. 10:43