Illusztráció egy folyamatban lévő perhez – a fraknói vár új időszaki kiállítása óhatatlanul ezt a gondolatot ébreszti látogatójában. A 300 évig gyűjtetett – 3 nap alatt elveszett című kamaratárlat egy rövid történettel igyekszik megragadni a figyelmet: a fraknói Esterházy-kincsek gyűjteményét a Harmonia Caelestis zenemű alkotója, Esterházy Pál nádor művészeti és tudományos érdeklődése alapozta meg, a kollekció önmagában egységes műalkotás. A kincsek nagy részét nem kései leszármazottja, V. Esterházy Miklós herceg szállíttatta 1918 őszén (illetve 1921-ben) Budapestre – mint az korábban a köztudatban volt −, hanem 1919 tavaszán, a Tanácsköztársaság idején köztulajdonba vették (négy és fél hónapra). E tény utóbb abban a perben is elhangzott, amelyet bő két évvel ezelőtt az Esterházy Magánalapítvány indított a magyar állam, az Iparművészeti Múzeum és az Eszterháza Központ ellen.
A fraknói vár dísztermének közepén most egy tabló áll, amely rövid történelmi áttekintést ad. Eszerint a Forradalmi Kormányzótanács már március 22-én határozott a magánkézben lévő műkincsek köztulajdonba vételéről, a részadatok alapján 6-7 ezer államosított műtárgyat helyeztek el magyarországi múzeumokban − több mint ötezer porcelántárgyat és mintegy ezer ékszert, ötvöstárgyat. Sopron városa és Sopron vármegye direktóriumának tagjai 1919. április elsején jelentek meg Fraknó várában, hogy az ott lévő műkincseket köztulajdonba vegyék, majd a budapesti Iparművészeti Múzeumba szállítsák. Azokat a Tanácsköztársaság bukásáig, illetve a román megszállás ideje alatt rejtegette a múzeum.
Az egyik tárlóban látható a direktórium jegyzőkönyvének fakszimile másolata, amelyben a hercegi hitbizomány megbízottja kijelenti: a fraknói várban található műkincseket a Tanácsköztársaság tulajdonának tekinti. A leltári kimutatás csak megemlítődik – sem a dokumentumból, sem a történelmi tablóról nem tudhatja meg a kiállítás látogatója, pontosan hány és milyen jellegű műtárgyat hurcoltak el Fraknóból. Egy másik, 1919. szeptember 28-i dokumentumban az Iparművészeti Múzeum arról ad tájékoztatást, hogy V. Esterházy Miklós „ama óhajának adott kifejezést, hogy a visszaszállítás nehézségeire és arra való tekintettel, hogy a fraknói vár esetleg osztrák fennhatóság alá kerülhetne, (a kincsek) egyelőre az intézet őrizetében megmaradjanak”.
Egy szeptember 3-i keltezésű, Esterházy Miklósnak címzett levélben az Iparművészeti elismeri, a herceg legalább három évre letétbe adta a múzeumnak a jegyzékben felsorolt műtárgyakat, de a kamaratárlat bemutatja annak az 1923-as letéti szerződésnek a fakszimiléjét is, amelyet a múzeum Esterházy Miklós örökösével, Esterházy Pállal kötött. „Magántulajdon, ideiglenes letét” – kellett feltüntetni a gyűjteménynél a szerződés alapján. A történelmi elbeszélésnek itt vége is szakad, bár a kiállítás német alcíme: Az Esterházyak híres kincseskamrája a XX. század viharaiban. Mivel a kiállítás a Tanácsköztársaság idejére fókuszál, ez magyarázható, ám az igazi „vihar” mégiscsak 1949-ben, a hercegi hitbizományok magyarországi államosításakor jött el.
Az már a Magyar Nemzeti Múzeum főmuzeológusa, Kiss Erika művészettörténész tárlatvezetéséből derült ki: további „kalandtörténetek” köthetők ahhoz a néhány műtárgyhoz, amelyek a tárlaton szerepelnek. Az a XVII. századi narválagyar például, amelyet itt bemutatnak, a kivégzett angol király, I. Károly kincstárából került Fraknóra. Annak idején az unikornis szarvának hitték, minden jelentősebb főúri kincstárban őriztek egyet a titokzatos cet agyarából. A vezekényi tál 2000-ben készült másolata kapcsán is felidézhető egy „ifjúsági regény”: a vezekényi csatában halt meg Esterházy Pál bátyja, László, − a hitbizomány alapítójának 17 évesen szakadt nyakába a családfői felelősség.
A Budapesten (vagy Fertődön) őrzött Esterházy-kincsek némelyikét illusztráción mutatják be, de kiállították azokat a bőrtokokat, amelyekben ezeket 1919 tavaszáig őrizték. Ma már egy-egy ilyen tok is iparművészeti ritkaság. A fraknói várban őrzött, leghíresebb kincsek – az aranyműves mestermunka, a XVI.−XVII. századi Bacchus-kocsi, vagy Európa legrégebbi, XVII. századi ezüstasztala – azonban nem láthatók a kiállításon. A New York-i Metropolitan Múzeum novemberi tárlatán lesznek bemutatva, és már ládákba kerültek. Így sem kérdés nem vetődhet fel, sem magyarázat nincs arra: ezeket a remekműveket hogyhogy megkímélték a XX. század viharai?
