A kütyü jó, de nem gyógyít

AZ IME (Interdiszciplináris Magyar Egészségügy) szakmai konferenciáján a napokban elhangzott: „Nagy erőkkel fejlesztik az egészségügyi informatikát is: a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóság (KEF) információtechnológiai beszerzésekre 6 milliárd forintot költhet, első körben 2614 számítógép munkaállomást, 70 tabletet és notebookot szereztek be 346 multi funkciós eszközzel és 1311 nyomtatóval – ezt 14 kórház kapta. A második körben 6500 számítógépet, 1413 nyomtatót, 21 szervert, PACS rendszert szereznek be."

Az ápolók, orvosok, adminisztrátorok, betegfelvételi irodák dolgozói egyre nagyobb számban használják az informatikai eszközöket, mint például az okostelefonokat, tableteket, felügyeleti berendezéseket, számítógépeket, laptopokat, hogy egymással vagy a betegekkel kommunikáljanak, illetve hogy működtessék a rendszereket. Ezekkel szöveges üzeneteket küldhetnek, megszerezhetik a betegellátással kapcsolatos információkat, azonnal elérik az orvosi, ápolói feljegyzéseket. Itt történik az ápolói ellátás dokumentálása, de - és ez elég nagy baj - még nem a betegágy mellett. Ezt szolgálná az összesen 70 tablet és notebook, amit körülbelül 60 ezer szakdolgozónak kellene használni a munkafolyamatokban. Ebből legalább 8-10 ezer betegágy melletti nővérnek.

A technológia az egészségügyi környezet szerves részévé vált, áldás lehetne a „kütyük” meg az informatika értelmes használata. Kizárni úgysem lehet ezeket az intézményekből, nem véletlen, hogy külföldön már sok intézmény elkezdte támogatni a „kincstári” okostelefonok használatát a személyzet körében. Ez itthon is elengedhetetlennek tűnik: mert mit is kezdjen telefon nélkül a betegszállító, aki a beteggel bent maradt liftben, ha elment az áram?

A „digitális generációba” tartozó fiatalok már rég hozzászoktak az elektronikus kommunikáció minden formájához. Ők leülnek a számítógép elé, és ott is maradnak. Nekik természetes, hogy az ápolóknak ma már szinte minden írásbeli munkát a számítógépeken kell elvégezni: a betegfelvételi információkat megkeresni, a rutinértékeket dokumentálni. Ezért egy osztályra érkező látogató ma már nem a nővérpultnál találja meg az ápolókat, hanem az irodában, a számítógépek előtt.

Az ajtóra fel lehetne írni: ez a „mindjártmegyek” szoba. A betegszobákban, a nővérpultnál viszont nincs senki. Egy orvos ismerősöm nagyon kibukott azon, hogy az egy szem ápoló, aki még van az osztályon, állandóan a számítógép előtt ül, és az ápolási dokumentációban a pulzus, vérnyomás eredményeket három napra előre kitölti. Ha ezt számon kérik, kétségbeesetten kérdezi: akkor most ápoljak vagy adminisztráljak? Így előbbre vagyok.

A betegfelvételnél a gépet gyakran a nővér és a beteg között helyezik el, vagy olyan helyre teszik, ahol a nővér oldala vagy háta néz a páciens felé. Aki segítség helyett távolságot, akadályt érzékel, nincs meg a szemkontaktus. Ezzel szemben az idősebb ápolók az intuitív megérzésre, az objektív értékelésre is támaszkodnak - ők azok, akik még szóban is kommunikálnak a beteggel.

Amikor a személyzet telefonon értekezik a betegről vagy a teendőkről, a betegek a fejük feletti megbeszélés alatt az empátia hiányával szembesülhetnek. Akkor is, amikor a gondozók, ápolók bámulják a képernyőt. Itt már nyoma sincs a páciens kulturált fogadásának, a terápiás kapcsolat korai megteremtésének, az empátiának és a tiszteletnek. Jócskán borul a titoktartás is. Az ápoló a kórteremből tájékoztatja a mobiltelefonon őt megkereső kezelőorvost, egy teljes kórterem betegei előtt. Tiszta szerencse, ha a hívás nem a zsúfolt folyosón éri utol.

Egyetlen gyakorlati szabályozás sem vonatkozik a védett számítógépes rendszeren kívül elhangzó egészségügyi adatokra. Áll az ember a betegirányítóban, és kérdésre sorolja betegsége történetét, azért, hogy a nővér elhiggye a sürgősséget. Még az is hallja, aki nem akarja, főleg akkor, ha a személyzet a doktornak a történetet azon nyomban telefonon is továbbítja.

És akkor még nem is említettük, hogy Törökországban egy tanulmány megállapította: az egészségügyi dolgozók mobiltelefonjainak 94,5 százaléka pozitívnak bizonyult a baktériumok tekintetében. Beleértve a meticillin-rezisztens Staphylococcus aureus (MRSA) törzset is. Úgy vélem, hogy körülbelül ugyanez a helyzet lehet a betegek készülékeivel is.

Persze némi szellemi ráfordítással és oktatással a munkahelyi technológia megfelelő használatát is megtaníthatnánk, a saját okostelefonokat a műszak alatt le lehetne egy „kincstárira” cserélni. El lehetne beszélgetni a betegekkel és a hozzátartozókkal, a falra kiplakátolt tiltó feliratok helyett. Az orvosok és ápolók számát pedig meg lehetne annyira emelni, hogy a bevásárolt kütyük mellé az ápolásra, orvoslásra is jusson valaki.