Rajtuk nem múlt a jövő: az ENSZ működését modellezte 300 diák

Publikálás dátuma
2019.04.20. 14:44

Fotó: Draskovics Ádám
Az ENSZ működését modellezte öt napon keresztül egy budapesti gimnáziumban több mint háromszáz diák, akik felnőtteket megszégyenítő komolysággal és egymás iránti tisztelettel próbáltak megoldani globális problémákat. Egyenlőbb oktatásért, biztonságosabb közösségi médiáért, fenntartható környezetért vitáztak – talán ők lesznek, akiknek sikerül is mindezt megvalósítaniuk.
Mivel 617 millió gyerek és fiatal van a minimális olvasási és matematikai készségek híján, a fejlődő országokban pedig csak az iskolák 34 százalékában van elektromosság, a hét elején Budapesten az UNESCO, vagyis az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete tárgyalt e kérdésekről. Úgy határozott: javasolja a tagjainak, hogy vegyék fontolóra az oktatásban töltött évek számának kötelező emelését, ezzel párhuzamosan tolják ki a munkába állás legkorábbi életkorát, és biztosítsanak szélesebb körű elérést a felsőoktatáshoz. Közben az Emberi Jogok Bizottságában arról vitatkoztak, meddig jogos a magánszemélyek tevékenységeinek megfigyelése a kormányok által, az állampolgárok védelmére hivatkozva. A Speciális Politikai Bizottság azt vizsgálta: joga van-e terrortámadás esetén a támadást elszenvedő államnak lerohannia a terroristák származási országát. A WHO (Egészségügyi Világszervezet) pedig a modern világban gyakori mentális egészségi problémák okainak kezelési lehetőségeit mérlegelte. Mindez majdnem igaz, a delegáltak ugyanis egytől egyig középiskolások voltak, 14 különböző országból körülbelül háromszázan. Az V. kerületi Eötvös József Gimnáziumban az elmúlt napokban valószínűleg több volt az öltöny és az irodai dress code szabályait fegyelmezetten tartó női ruha, mint a Parlamentben. Ismét, idén kilencedszerre rendezték meg a BIMUN-t, vagyis a Budapest International Model United Nations konferenciát, ahol a diákok öt napon keresztül a jelen és a jövő kihívásai­ra keresik a válaszokat, a világszervezet működését modellezve. Némi lazaságot néhány hóbortos nyakkendő és vicces színes zokni árul el, amit a kanadai miniszterelnök, Justin Trudeau amúgy is divatba hozott a tárgyalóasztalok mellett.  A bizottságokban közben mindenhol komoly vita folyik, a Biztonsági Tanácsban Venezuela delegáltja komoly össztűz alatt van, a többi állam képviselője szeretne független megfigyelőket küldeni az országba, és próbálják elérni, hogy írjanak ki választásokat a politikai válság megoldására. Vene­zuela képviselője állja a sarat, pedig valójában nincs köze a dél-amerikai országhoz, valószínűleg egy nyugat-európai középiskolából érkezett. A konferencia egyik izgalmas eleme sok más mellett, hogy a diákok nem saját hazájuk, hanem egy másik ország álláspontját, érdekeit képviselik az üléseken angolul. A felkészülés időszakában időben megkapják, hogy melyik ország képviseletét melyik bizottságban kell majd ellátniuk, így van idejük beleásni magukat a té­mába. Gyakorlatilag elkerülhetetlen, hogy beleéljék magukat mások nézőpontjába, ez pedig biztosan nem árt, ha a világra nyitott, a globális problémák megoldására törekvő felnőttekké szeretnének válni.

Nem mindig komolyak

A gyerekek komolyan veszik a feladatukat. Még a „tárgyalótermen” kívül is előfordul, hogy a kijelölt témáról beszélgetnek, és igyekszenek maguk mellé állítani az ellentétes állásponton lévő ország képviselőjét. Közben egy másik asztalnál a szünetben külföldi diákok egy csoportja a „szeretlek” szót, és a „zs” hangot gyakorolja egy „zs betűs” fiú kedvéért. A nemzetközi kapcsolatok annak rendje és módja szerint az esti bulikon is épülnek, ebből is látszik, hogy ezek a fiatalok nem koravének, csak éppen a korukat meghazudtoló módon felkészültek és okosak. Az első pillanatban döbbenetes, hogy a gyerekek milyen természetességgel és magabiztossággal használják az angolt, annak is a hivatalos változatát – nincs is más választásuk, a levezető elnökök (szintén diá­kok) éberen figyelnek: ha valakinek véletlenül kicsúszik a száján, hogy „mint ahogy azt említetted”, rögtön figyelmeztetés jár. A vitákban ehelyett az „ahogy arra a Kínai Népköztárság delegáltja rámutatott” formula dívik, és gyakran hangzik el a „mindazonáltal”-nak fordítható kifejezés is, természetesen angolul. Holik Tünde, az eseményért felelős mentor tanár szerint tűnjön ez a beszédmód bármilyen távolinak, nem is olyan bonyolult, a szükséges szakkifejezések körülbelül három A4-es oldalon elférnek, e nyelvezetet a gyerekek hamar elsajátítják. Holik Tünde kezdetektől bábáskodik az esemény felett, melyet az évről évre önjáróbbá váló fiatalok szerveznek, így a pedagógusra egyre kevesebb feladat hárul. Legalábbis a konferencia előtti időszakban, mert miután a külföldi diákok megérkeznek, senkinek sem a pihenésről szólnak a napjai. De ezt láthatóan nem bánják. 

Méltók a bizalomra

A bejárathoz közeli folyosón már némileg fáradtan a két főszervező, a 11.-es Papik Flóra és a végzős Bodansky Benjámin ügyel arra, hogy minden rendben menjen. Flóra az operatív feladatokért felel – tavaly november óta dolgozik a lebonyolításon, helyszíneket foglal, intézi az étkeztetést, segít a külföldi diákoknak szállást intézni. Mindezt persze nem egyedül, népes csapatot irányít. Csakúgy, mint Benjámin, aki a konferencia tartalmi részéért felel. „Úgy választjuk ki a bizottságok által tárgyalt kérdéseket, hogy azok összhangban legyenek az ENSZ aktuális témáival, így jelenleg a fenntartható fejlődés, az aktuális politikai konfliktusok vannak a középpontban” – mondja Benjámin. Beismeri, eléggé stresszesek most, mégsem tud elképzelni olyan tanórán kívüli tevékenységet, ami ennél többet adhatna. Flóra azt mondja, az utóbbi napokban két órákat alszik, de mégsem kérdés, hogy jövőre is szerepet vállal a szervezésben, annyira feltölti ez a néhány nap. A diákok maguk jelölik ki, hogy ki milyen posztot foglal el a szervezésben, és kik kerülnek a legfontosabb pozíciókba – általában évről évre lépkednek feljebb a „felelősséglétrán”, így volt ez például Benjáminnal és Flórával is. A vezetők keze alá sokan dolgoznak, és ők mind felelősek a saját részfeladatukért. Mindebből jól látszik, tévedés lenne azt gondolni, hogy a diákok „eljátsszák” a felnőttet. Ők maguk minimális tanári segítség mellett hónapokig szervezik a konferenciát, profizmussal és felelősségtudattal. „Egy manapság egyre nagyobb teret nyerő modern, angolul scaffoldingnak nevezett pedagógiai módszert alkalmazunk. Az elnevezés beszédes, ebben a tanár, mint egy állványzat az épület mellett, a gyerekek mellett áll. Ezt az elején nehéz kialakítani. Amikor először szerveztünk konferenciát, még együtt tanultuk, hogyan kell megkeresni a hoteleket, ahol a vendégek megszállnak, és hogyan írjunk levelet a házelnöknek, hogy a Parlament épületében rendezhessük az esemény egyik programját. De ahogy jöttek egymás után az évfolyamok, kialakult egy forgatókönyv, amit a következők használnak. Ez az évek alatt 36 oldalas dokumentummá duzzadt, ami még arra is kitér, hogyan kerülnek az ásványvizek az asztalokra. Mára szinte teljesen önjáróak, nem kérem számon őket és ők nem is számolnak be minden mozzanatról. Nem mondom, hogy nem szoktunk beszélgetni arról a tanártársaimmal, milyen jó lenne, ha bizonyos dolgokat megosztanának velünk, amit szerintük nem kell megosztani. De minden évben bebizonyítják, hogy méltók a bizalomra” – mesél a magyar oktatási rendszerben fájóan ritkának tűnő hozzáállásról Holik Tünde. Szerinte a bizalom a legfontosabb motiváló erő, és a gyerekek döbbenetesen sok dologra képesek, ha pozitív légkör veszi körül őket. 

Sorsfordító tapasztalat

Hasonló konferenciákat szerte a világon rendeznek, az Eötvös 2007-ben kapta a hírt, hogy az egyik partneriskolájuk Rómában szervez egy ilyet. Holik Tünde az akkori nyelvi tagozatos osztályával elhatározta: megnézik, mi is ez valójában. „Onnantól rendszeresen jártunk az évenkénti római eseményre. A második alkalommal volt velünk egy diák, akinek megtetszett a dolog. A zárókonferencia után leültünk egy padra és azt mondta: csináljunk egy ilyet! Kajakómában lehettem, és azt mondtam: jó” – mesél a kezdetekről a tanárnő. Az iskola igazgatója is lelkesen állt az ötlethez, ekkortól kezdve két év telt el az első BIMUN-ig. Az Eötvös a római partneriskolától tanulta és vette át, ami megtanulható és átvehető. A gyerekek a gimnáziumban működő MUN-klubban ismerik meg a konferencia menetét, hogyan kell megfogalmazni egy felszólalást, beadványt, megtanulják a szükséges szókincset és elmélyednek a témákban, amikről szó lehet. A megmerítkezés a nemzetközi politika működésében a későbbi sorsukra, pályaválasztási döntéseikre is hatással van – Benjámin például politológiát szeretne tanulni. A fiú pedig, akivel Holik tanárnő az első rendezvény megrendezésének terveit latolgatta egy római padon, ma már férfi, Bágyi Ádám, Magyarország hágai konzulja. Számára egy diplomáciai karrier kezdetét jelentették ezek a tapasztalatok, de évfolyamából többen lettek nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó szakemberek. De ez nem jelenti azt, hogy az egykori BIMUN-osok ne lennének megtalálhatók bármilyen szakmában – a konferenciákon és szervezésükben leginkább bátorságot, magabiztosságot, nyitottságot, felelősségtudatot szereznek, ami bárhol a hasznukra válik. Mivel a programot a Magyar ENSZ Társaság és az ENSZ bécsi Információs Szolgálata is támogatja, a gyerekek által megalkotott javaslatok eljuthatnak a valódi szervezethez is. De más is történik ilyenkor, nem csak az előre eldöntött témák jönnek szóba, a résztvevők az aktuális eseményekre is reagálnak. A terveket kedden is felülírta az élet, ekkor a Franciaországot képviselő delegált Notre-Dame-ban történt tűzesetről szóló beszédével kezdődött a közgyűlés.
Szerző
Frissítve: 2019.04.20. 15:11

Vesszen a tévé, éljen a tévé!

Publikálás dátuma
2019.04.20. 13:00

Fotó: Fortepan
Ahhoz képest, hogy nemrég még a lakás központi helyén állt, a szoba fő dísze volt, mára sok háztartásban nem is része az alapberendezésnek. Mióta szinte minden tévéműsor visszanézhető a neten, és egy okostelefonnal meg egy kis szerencsével – tudniillik jókor lenni jó helyen – bárkiből lehet riporter, sokan úgy vélik: a tévének leáldozott.
„Ha néhány éve a Színművészeti Egyetem tévés szakának felvételijén valaki azt mondta, nem néz tévét, nem sok esélye volt bekerülni. Ma sem előny ilyet mondani, de annyira átalakult az egész rendszer, hogy már nem kizáró ok – mondja Máté Krisztina producer. – Én magam is alig nézek tévét, pláne élőben, inkább visszanézem, ami érdekel.” Az egykori tévés műsorvezető, a Színművészeti Egyetem és a Kodolányi János Egyetem tanára (nem mellesleg a Forbes Magazin szerint a 9. legbefolyásosabb magyar női médiaszemélyiség) azt mondja, bár most is a nézettség visz mindent a kereskedelmi adók esetében, de már mások a számok és a szempontok. A kereskedelmi tévék 1997-ben indultak, egy akkori, kiug­róan magas nézettség 74 százalék volt. Ma a 10 fölöttinek már örülnek a műsorkészítők. (Máté Krisztina legújabb munkája, a Cápák között 10 százalék körüli eredményével elmarad ugyan a szuperprodukciók mögött, de nem okozott csalódást az RTL-nél.) Máté Krisztinával egy időben, ugyanott, a TV2-nél kezdte a kereskedelmi televíziós műsorkészítést Kert Attila, aki ma az Euronews budapesti igazgatója. „Először is azt a kérdést kell tisztáznunk, egyáltalán mit nevezünk tévének – mondja. – Csak azt, ami a szobádban lóg a falon, vagy azt is, ami az íróasztalodon, netán a kezedben van? A szerkesztett műsortartalmat, az on demandot vagy csak a lineáris műsort nevezzük tévéadásnak? Nem definiáltuk pontosan a fogalmat. Miközben a televízió technikai értelemben eredeti formájában – tehát amikor az antennával fogott jeleket alakítja át a tuner – már nem is létezik.” Azt, hogy a képfogyasztási szokásaink változnak, évek óta tudjuk. Az iparágban mindenki készült is rá, de azt ma sem tudja megjósolni senki, mivé alakul végül a televíziózás. „Amíg ellátunk az időben, kijelenthető, hogy videós tartalomgyártás és szolgáltatás biztosan lesz. A kérdés, hogy mi az a platform, amin ezeket nézzük. Húsz éve hallom tévés moguloktól, hogy a gyerekeik már nem néznek tévét. De ez csak részben igaz. A gyerekek valóban nem néztek már tíz éve sem és ma sem, de mire felnőnek, úgy tűnik, mégis tévénézővé válnak. Ha nem így lenne, már rég megszűnt volna ez a műfaj” – állítja.  Az utóbbi években gyökeresen változtak meg a tévézési szokások, de semmi sem úgy történt, ahogy akár csak 10 évvel ezelőtt ő maga is jósolt volna – mondja Tállya András közgazdász-médiakutató. „A 2010-es évek elején még úgy tűnt, hogy a laptopok, az internet, valamint az okostelefonok korában a televíziózás teljesen háttérbe szorul – egyre több otthonból száműzték is a tv-készülékeket, a televíziós műsorok zömét és a távkapcsolót görcsösen markoló szörfözőket pedig már-már kiátkozták a szélsőséges tévétagadók. Mivel az elsődleges hírforrások szerepét a net vette át, ahol lényegében bármi, ami érdekes lehet, megtalálható, úgy tűnt, a televízióra előbb-utóbb tényleg nem lesz szükség. S bár ma már a médiafogyasztók érdeklődésének középpontjában nem az eszköz, hanem sokkal inkább a tartalom áll, a gyakorlat azt mutatja, hogy az online tartalomfogyasztási lehetőségek bővülése mégsem ássa alá, hanem inkább kiegészíti a hagyományos tévénézési szokásokat. Az igény szerinti, tetszőleges idejű tévézés (on demand – vagyis felvételről, a szolgáltató szerveréről letöltve) lehetőségével találkozó felhasználók nem szakítanak a televízióval, hanem inkább átformálják és kibővítik mindazt, amit a televízióról és annak használatáról gondolnak.” 

Jön a push alert

„A szüleim nemzedékének hivatkozási alap, hogy hol voltak Kennedy meggyilkolásakor 1963-ban. Ezt a hírt a legtöbben anno a rádióból vagy a nyomtatott sajtóból tudták meg, illetve Amerikában sokan a tévéből. A mi generációnknak a szeptember 11. ilyen: mindenki emlékszik, hogy hol volt, mit csinált akkor, és a tévéből tudtunk a merényletekről, azt bámulta mindenki. A Charlie Hebdo elleni támadásról vagy a párizsi merényletekről már a legtöbben egy mobilra érkező értesítésből szereztünk tudomást” – mondja Kert Attila, aki az Euronews előtt volt már hírigazgató és kommunikációs vezető a Magyar Televízióban, a DTK Show kreatív producere és 1999–2005-ig a Tények főszerkesztője. – „A hírtelevíziózás modellje az, hogy műsort sugárzol, amit a nagy csatornákhoz képest kevesebben néznek ugyan, de – ha fontosabb esemény történik, akkor – a nézők odakapcsolnak, mert hiteles forrás vagy, és a néző onnan kapja a legtöbb megbízható információt, a legtöbb képet élőben. Jön a push alert a telefonodra, hogy rendkívüli esemény történt, és bekapcsolod a tévét, mert online nem kapsz annyi videót, pláne nem olyan szerkesztett formában. Ezért a fontos történéseket, a helyszínről érkező, friss híreket a hírcsatornán nézik a legtöbben.” Persze az Euronewsnak is minden egyes másodperce elérhető a weboldalukon, természetesen aktív a Facebook-, az Instagram- és a Twitter-fiókjuk is. Fontos látni, hogy más a keletkezési hagyománya az online videotartalomnak és a tévének; más a két műfaj. „A netes tartalmak fő ereje, hogy mész az utcán, történik valami és azonnal meg tudod osztani, felveszed és egyből kitolod a netre. Ám a technikai, a művészi és a szakmai minőség egészen más, a tévékben mások a sztenderdek, az elvárások – és persze jóval költségesebb a technológia. Ott lenni a világ minden gócpontján és megfelelő minőségben, felkészültséggel közvetíteni az eseményeket – erre jelenleg a youtuberek egymagukban nem képesek. Persze videókat felvenni, megvágni bárki tudhat a telefonján, léteznek megmondó és magyarázó emberek, nagyon komoly nézettségük van a neten, de a hírek világa ennél bonyolultabb és drágább műfaj” – magyarázza Kert Attila. Aki úgy véli, talán az egyidejűséget igénylő műsortípusok megmaradnak a tévé privilégiumának: a hírek, a breaking newsok, a sportközvetítések és a nagy költségvetésű show-műsorok, azok közül is főleg tehetségkutatók, illetve a nagyobb sorozatok. Az utóbbi évtized nagy költségvetésű sorozatai éppen a tévé „megmentésére” születtek. Már ott, ahol erre van fizetőképes kereslet. Nálunk ezek nemigen működnek, mert drágák, és mivel a magyar piac kicsi, a tulajdonosoknak nem éri meg erre költeni. Itthon a két fő kereskedelmi csatorna egymást határozza meg, ha valamelyik picit kockáztat és elbukja, nagyot veszít, míg a másik nagyot nyer. Ezt pedig egyikük sem akarja. „Egy 80 milliós országban, ha a lakosság 10 százaléka néz egy rétegműsort, akkor az jó biznisz, nálunk ez nem éri meg – mondja Kert. – A csatornák száma és a piac nagysága lefelé determinál.” Vagyis, ha itthon egy műsor nézettsége 8-10 százalék alá esik, kirúghatják a programigazgatót, míg Németországban egy 10 százalékos nézettségnél pezsgőt bontanak. 

Kőkemény stratégiaváltás

Kert Attila egyébként nem borúlá­tó a tévézéssel kapcsolatban, szerinte egyre több a hír, az adatmennyiség, egyre nehezebb köztük eligazodni, ezzel pedig nő az igény a hitelességre és a szelekcióra. Szükség van támpontokra, és az emberek jobban szeretnek hinni annak, aki az arcát adja a hírekhez, aki mögött egy szervezet, egy tévécsatorna, infrastruktúra áll. „A fake news világában a hiteles szerkesztett tartalom felértékelődik: azt nézem, akinek elhiszem, mi a fontos; sőt, mi az, ami valóban megtörtént.” Ő egyébként bevallja, a hírek mellett leginkább amerikai focit, filmeket néz a televízióban, a sorozatokat pedig on demand. „Az alacsony színvonal és sok reklám miatt hazai adókra ritkábban kapcsolok. Sajnos a színvonal folyamatosan esik. Fontos hozzátenni, hogy nem a szakmai színvonalra gondolok, a legtöbb magyar produkció ilyen értelemben a világ sok csatornáján megállná a helyét. A kulturális, intellektuális, és egyes, magukat hírműsornak álcázó programok esetében az újságírói tartalom az, ami nagyon szerény. Korábban igenis voltak ilyen típusú tartalmas műsorok, még a kereskedelmi csatornákon is; most a hírműsorok többségét is az állatkerti híradó tölti ki. Ma a főműsoridőben pre-scripted realityk (előre megírt, életszerűnek beállított sorozatok – a szerk.) váltják egymást főzőshow-kkal és üvöltöző celebekkel, azokban a műsoridőkben, ahol korábban még valódi filmek, sorozatok, sőt riportműsorok futottak.” Ez a minőségesés is abba az irányba tereli a nézőt és a tartalom-előállítót, hogy különböző platformokon, párhuzamosan, egy időben találjanak egymásra. A médiakutató szerint ezek a felületek valószínűleg még sokáig párhuzamosan működnek, erősítve vagy éppen gyengítve egymást. Nemzetközi statisztikák három alapvető, újfajta felhasználói gyakorlatot különítenek el: az első az időben elcsúsztatott, a reklámok átpörgetését lehetővé tevő tévénézés, azaz a time shifting. Az egyéb digitális eszközökről a hatalmas képernyőjű okos-tévékészülékekre helyeződik át az online videofogyasztás is, illetve egyre gyakoribb a szimultán médiahasználat, a multitasking. „Az átalakulás vesztesei mindenképpen a televíziós társaságok lehetnek, hiszen az online videopiacon sorra jelennek meg a televíziós jellegű tartalomszolgáltatás elemei: az online csatornák, a médiaesemények, a sorozatok, a versenyek, az élő adások és az időben kötött programszerkesztés – magyarázza Tállya András. – Hogy a sokcsatornás médiakörnyezetben is versenyképesek maradjanak, és megpróbálják megőrizni a pozícióikat, a televíziós társaságok kőkemény stratégiaváltásban vannak: igyekeznek kiterjeszteni a kompetenciájukat az online térre is. Ilyen stratégiai fegyver például az egyes műsorokhoz kapcsolódó élmények kiterjesztése a tévén kívüli platformokra (weboldalakra, online sorozatokra, játékokra stb.); az úgynevezett moduláris tartalomgyártás és a branding. Magyarra fordítva arról a jelenségről van szó, amikor például egyes televíziós sorozatokat adott csatorna önálló márkává emel, játékot húz fel rá, talkshow-t szervez mellé, a sorozatok szüneteiben háttértörténeteket vetít” – teszi hozzá. Bár a trendek ismertek, egyelőre megjósolhatatlan, mely műsortípusok léteznek majd 5-10 év múlva – állítja Máté Krisztina. Az biztos, hogy most a sorozatok idejét éljük: minőségi, komoly rendezők komoly színészekkel készítenek nívós sorozatokat az egész világon, ezzel próbálják a tévéhez visszaültetni a nézőket. Ami igen nagy kihívás Magyarországon is. Egyrészt, mert 119 magyar nyelvű csatorna van itthon, másrészt a tévén kívül rengeteg lehetőség adott szórakozásra, kikapcsolódásra, ismeretszerzésre. Ráadásul egyre kevesebb időt szánunk mindenre: egy híradós tudósítás anno két-három perc is volt, ma már azonnal, néhány másodperc alatt akarunk mindent megtudni. „Az emberek, azt remélem, egyre inkább értékelik a kevésbé becsomagolt, kevésbé manipulatív és megrendezett dolgokat, inkább az őszinte, igazi tartalmakat keresik. Abban bízom, hogy a céltudatosan tartalmat kereső embereknek lehet majd minőségi rétegműsorokat is gyártani – tévén vagy Youtube-on vagy bármilyen netes csatornán. Tanárként is azt tapasztalom: nincs új a nap alatt, amik most a Youtube-on mennek, azokat láttuk már korábban is, csak más csatornákon” – mondja. 

Olcsón, sokaknak

A különbség inkább az előállítási költségekben van. Egy hagyományos, televíziós produkció ma még általában jóval több pénzből készül, mint egy kizárólag internetre szánt műsor. Hol van már a Dallas és a Szomszédok, amikor akár egy kamasz is képes többmilliós követőtábort (értsd: nézőt) és komoly summát gyűjteni magának az otthon készített videóival? E képek és videók főszereplői, az úgynevezett influencerek, vagyis a követőik vásárlási és életvezetési szokásait befolyásoló önjelölt sztárok sokat dolgoznak saját imidzsükön, hogy az a lehető legeladhatóbb legyen. A vlogolásról (voltaképpen személyes videoüzenetek közzétételéről) és arról, hogy miképpen is lehet a semmiből felépíteni egy ilyen üzletet, több népszerű hazai YouTubert is kérdeztünk – volna. Az online térben aktívan jelen lévő Dancsó Pétert, az 1 millió feliratkozóval büszkélkedő Videómánia csatorna létrehozóját és Viszok Fruzsinát, népszerű beauty vloggert több különböző csatornán is kerestük, de elérni egyiküket sem sikerült. Örömmel beszélt viszont a Visszhangnak Balogh Elek, a Dikh TV vezetője. Ez Magyarország első online roma tv-csatornája. A 2015-ben indult Dikh TV palettáján politikai beszélgetős, kulturális, főző-, zenei és tehetségkutató műsor is szerepel. A fiatalok közt elterjedt nagy kedvenc a Minden álmod című sorozat. „A magyarországi cigányságnak nem volt médiája, ezért gondoltuk, hogy ha már más lehetőség nincs, készítünk egy online tévét. Eleinte csak a magunk szórakoztatására csináltuk a műsorokat, de egyre több nézőnk lett. A Facebookon jelenleg 150 ezer körüli a kedvelőnk száma, míg a YouTube-csatornánkat 270 ezernél is többen követik” – mondja Balogh Elek. A videóik népszerűek, vannak olyan sorozatrészek vagy klipek, melyek 100-200 ezres megtekintésnél járnak. Mégsem reklámoznak náluk a cégek. Balogh Elek szerint azért, mert úgy vélik, a romák nem célközönség. Azért, hogy fenntarthatóbbá váljon a helyzet, jelenleg is tárgyalnak a kábel­szolgáltatókkal, és ősztől várhatóan felveszik a tévét a hivatalos csatornák közé, így elérhető lesz a háztartásokban. Az előfizetési díjból pedig már lesz bevétel. Legalábbis ezt remélik a készítők. „Nincs olyan tizen-, huszon­éves fiatal, aki ne nézné a YouTube-ot vagy ne használná a Facebookot és az Instagramot. Még én is használom ezeket akkor is, ha egyébként be van kapcsolva a tévé. Egyre erősebb az online térhódítás, ez a jövő, de az előfizetői díj miatt nekünk szükségünk van arra is, hogy a kábeltévén is elérhetőek legyünk. Aki ügyes, meg tud élni a YouTube-bevételekből, de nálunk ez nem opció. A helyi cigányönkormányzat támogat minket, így tudunk összehozni például egy klipet, de nagyrészt önkéntesek dolgoznak nálunk” – tudjuk meg Balogh Elektől. 

Harc a nézőért

Volt már szó a lineáris televíziós nézőszámok csökkenéséről. A jelenséget már évek óta ismerik a szakemberek, de egyelőre még nem tudják, mit kezdjenek vele. Legtöbbször a számokkal bűvészkednek: nézői korcsoportokat tologatnak, és megpróbálják meggyőzni a hirdetőket, hogy a valódi (értsd: kereskedelmileg hasznos) közönség náluk elérhető. „A hazai médiakonglomerátumok azért küzdenek, hogy a saját csatornáikon összesen legyen meg az a nézőszám, amit néhány éve a főcsatorna egyedül elért. Amíg csak lineárisan néztük a tévét, addig másnap megvolt az ítélet, számok formájában, ma már vannak olyan műsorok, amelyeket többen néznek vissza a neten, tehát egyrészt lassabban jönnek be az adatok, másrészt önmagában az, hogy a televízióadást hányan nézték, nem releváns” – magyarázza Máté Krisztina. Tállya András ehhez hozzáteszi, az új médiarendszerben a nézettség mennyiségi mutatóiról a fogyasztói viselkedés minőségi mutatóira helyeződik át a hangsúly. Vagyis a nézettség mérése helyett a fogyasztói elköteleződés és lojalitás – érzelmi viszony, részvétel, aktivitás – mérésére és kontrollálása válik kardinális kérdéssé. „E lojalitás mérése elkerülhetetlen a sokplatformos médiakörnyezetben, ahol a fogyasztói viselkedés olyannyira összetett és ellenőrizhetetlen, hogy csak az érdeklődés, a lelkesedés és az érzelmi viszony kifejezésének pillanatában ragadható meg” – teszi hozzá Tállya András. Üzleti szempontból, hosszú távon jobb feltételekkel indul harcba az online a hirdetőkért. Számukra az a fontos ugyanis, hogy minél célzottabban érjék el a fogyasztóikat. Az interneten azonnal kiderül, kik és hányan néznek egy műsort vagy videót, akár név szerint. És mivel a Google és a Facebook mindent tud rólunk, még a fogyasztói preferenciák is tudhatók, így sokkal könnyebb megtalálni a célcsoportot, a potenciális vevőt. „A tévénél csak statisztikák vannak, arányokat, számokat lehet tudni. Miközben a tévé viszonylag stabil, alig változó platform, addig az online egyfolytában változik. Kicsit csavarnak valamit a Facebook algoritmusán, és máris átalakul minden, borul az üzleti modell. Az online-t a technológia, a piaci környezetváltozás időről időre a teljes ökoszisztéma megváltoztatására sarkallja” – mondja Kert Attila.

Jönnek az albánok!

Az egyik legnevesebb amerikai médiamogul, Jeffrey Bewkes a Warner stúdió elnök-vezérigazgatójaként mondta még 2010-ben arra a kérdésre, hogy a nemzetközi terjeszkedést bejelentő Netflix valaha dominálhatja-e a szórakoztatóipart, hogy az körülbelül annyira valószínű, mintha az albán hadsereg elfoglalná a világot. Nos, 2019-re ebből az egyik mindenképpen megtörtént: évtizedek óta nem tapasztalt átrendeződés van a mozgóképes iparágban, mely kihat a mindennapi tartalomfogyasztási szokásainkra is. Sokan inkább úgy fogalmaznak: globális háborút indított a Netflix, és az elmúlt két évben minden piaci szereplő a válaszlépésekre koncentrál. A nagy hollywoodi stúdiók világszinten, míg Európa inkább helyben. A kontinensen leginkább a francia helyzet kiélezett: itt a legszigorúbb a törvényi szabályozás az úgynevezett megjelenési ablakok terén. Azaz, hogy egy filmalkotás mikor kerülhet a mozibemutató után optikai hordozón (DVD, Blue Ray stb.) forgalomba, majd úgynevezett streaming (egy tartalom lejátszása online, letöltés nélkül) platformra. A francia szabályozás ezt az ablakot fél évben határozza meg, míg a Netflixet nem érdeklik a szabályok: szerintük az ő platformjuk az első, felőlük mehetnek a filmjeik moziban is – miután náluk elérhető az adott produkció. Bewkes albán hasonlatát mindenki komolyan vette, így a Netflix streaming szolgáltatását Hollywood eleinte arra használta, hogy a szerintük anyagilag kockázatosabb filmeket, melyeket valamilyen oknál fogva legyártottak, de nem volt merszük forgalmazni, „odadobták” a Netflixnek. Nem a régi, klasszikus amerikai stúdiórendszer az, melynek a jövőjét átrendezte a Netflix. Amikor 1997-ben Marc Randolph és Reed Hastings megalapította a céget, az idea az volt, hogy postán kölcsönzik ki a DVD-ket. A forradalmai ötlet, hogy az amerikai polgárnak nem kell elautóznia a tékáig, annyira bejött, hogy bedőlt az egész iparág, még a Blockbuster nevű lánc is lehúzta a rolót. Aztán a Netflix önmagán is túllépett, amikor 2007-ben kitalálta a streaminget, azaz innentől kezdve nem kellett a filmeket már postázni sem. Az igazi nagy lépést azonban 2016-ban tette meg a cég, amikor Kínát kivéve kvázi bevette a világot, azaz elérhetővé tette mindenhol a szolgáltatását. Nem kellett hozzá két év sem, hogy a teljes filmipar pánikba essen. Mivel a Netflix úgynevezett start up cég, a befektetőknek teljesen rendben van, hogy veszteséges, amíg rapid módon növekszik. Az adatok elképesztőek. A streaming szolgáltató brutálisan felpörgette a tartalomszolgáltatást: 2017-ben 8,9 milliárd dollárt, 2018-ban pedig 12 milliárd dollárt költöttek filmek és sorozatok létrehozására. 2019 márciusára az előfizetőik száma elérte a 150 milliót. Ez már súlyosan károsítja a kábeltévés iparágat, egyes felmérések szerint a kábelszolgáltatók nagyon sok előfizetést vesztettek, hiszen a streaming szolgáltatón azt nézünk és akkor, amikor csak akarunk, ráadásul a Netflix bőven tele van gyerekeknek és felnőtteknek szánt tartalommal. A klasszikus piaci szereplők, jelesül a kábelszolgáltatók és a moziüzemeltetők panaszkodnak, de nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel. Európában a nemzeti filmgyártók legnagyobb konkurenciájának tartják a Netflix megjelenését, és nemcsak azért, mert egyre több neves alkotó dolgozik nekik, hanem mert veszélyeztetik az úgynevezett független filmet (a nagy gyártóktól független finanszírozásban készülő alkotásokat) is. Ennek nincs ugyan nagy kultúrája az Egyesült Államokban, az öreg kontinensen viszont annál inkább. A pánik akkor tört ki igazán, amikor a streaming szolgáltató – történetében először – kiadta egy filmje nézettségi adatait. A Sandra Bullock főszereplésével készült Bird Box című, amúgy erősen közepes thrillert 45 millió felhasználó nézte meg a premier utáni első héten, és egy hónap alatt ez a szám 80 millió fölé kúszott. Konkrét válaszlépései eddig csak Hollywoodnak vannak – igaz, ezzel elkezdték ők is ásni a kábeltévés ipar sírját. A klasszikus nagyhatalmak közül a Disney lépett igazán nagyot: nemrég jelentette be a saját streaming szolgáltatását, melynek a Disney+ nevet adta. Olcsóbb lesz, mint a Netflix és szakosodik majd: csak itt lesz látható a Marvel és Star Wars univerzum összes epizódja, illetve bejelentették számos sorozat indulását. Ennek a platformnak a létrejöttében fontos lépés volt a Twentieth Century Fox felvásárlása, mellyel elképesztő könyvtárhoz jutottak hozzá, és nem mellékesen, így tudták megszerezni a Marvel által korábban eladott X-Men és A fantasztikus négyes jogait. A nem annyira családbarát tartalmak a szintén a nemzetközi színtérre kilépő Hulu nevű streaming szolgáltatón lesznek elérhetők, mely 60 százalékban immár szintén Disney-tulajdon. Ha ez nem lenne elég, új piaci szereplő lesz az Apple. A cég úgy néz ki, eldöntötte, mibe fekteti a potom 245 milliárd dolláros készpénztartalékát: beszáll a tartalomgyártásba, és – hogy csak egyetlen nevet említsünk – még azt a Steven Spielberget is megnyerte magának, aki a Netflix egyik fő ellenségeként még az Oscarról is kitiltaná őket, mivel nem moziba tervezett műveket gyártanak. Ha már számok: az Apple a világ összes számítógépe mellett a csaknem 1,4 milliárdnyi iOS-t futtató eszközön nyomja majd néhány hónap múlva a megújuló Apple-alkalmazást, melynek keretében nemcsak a saját streaming tartalmakat kínál, hanem a Huluét, az Amazon Prime Videóét és az HBO Góét is. Utóbbin már most elérhető majd’ 2400 sorozat és 19 ezer film. (A Netflix és a Disney+ nem kért az Apple vendégszeretetéből.) Elemzők szerint nem kérdés, hogy a kábeltévés világnak meg vannak számlálva a napjai, inkább azt tartják valószínűnek, hogy ennyi „jóra” előfizetni már nem is lesz olyan olcsó, így újra trendivé válhat majd a torrent (kalózletöltés). Persze ezek a folyamatok idén főleg az Egyesült Államokban és a világ boldogabbik felén indulnak el most, Magyarországra a tervek szerint 2020 második felében érkezik meg a Disney+ és az Apple+. 

Teher alatt nő a neurobiológus

Publikálás dátuma
2019.04.14. 17:00

Fotó: Déri Miklós
A hét elején adták át a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat, melyet idén már ötödik alkalommal ítéltek oda az év hétköznapi roma hősének. Bár a legtöbb szavazatot nem Kocsis Krisztián neurobiológus kapta, hősiesség és példamutatás tekintetében az övé az egyik legtanulságosabb életút.
Ahogy Kocsis Krisztián hétfőn, 10 jelölttársával együtt felment a színpadra, nem tudott nem feltűnni – és kitűnni – eleganciája és szerény visszafogottsága. Kicsit még el is nézett, zavartan, ahogy egy barátja videobejátszásban méltatta, hogy meggyőzze a szavazókat: Krisztián nem csak méltó az Aranypántra, de egyenesen jár neki. Alkatilag nem feltűnő jelenség, vékonydongájú, meleg tekintetű, csak épp van benne valami feltűnően európai. Tudják, az a fajta makulátlanság, ami a svájci nyugdíjasról, az olasz üzletemberről és a német professzorról is lerí. Doktorandusz a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának Neurobiológiai Klinikáján – az idén 10 éves Neuroima­ging Kutatócsoport tagjaként 2012 óta tanulmányozza az agyi viselkedést és merül egyre mélyebbre a képalkotó eljárások, azon belül is elsősorban az MR rejtelmeiben. Leginkább a figyelem térbe helyezett fókuszai foglalkoztatják, erről írja majd doktori disszertációját, de a kognitív idegtudomány és a rehabilitációs lehetőségek is izgatják, vagyis például, hogy miként lehet javítani stroke-os betegeknél a finommozgásokat. Mindemellett kiválóan játszik furulyán, klarinéton és zongorán, volt országos kenubajnok, és ha egyértelműsíteni szeretne, hogy biztosan értsem, mire gondol, latin közmondásokat és Adyt idéz. A magyar Ugaront: „A gaz lehúz, altat, befed.” 

Hánykódni a nincstelenségben

Nem sokon múlt, hogy Krisztiánt is befedje. Ha ott marad, ahová született, ma nagy valószínűséggel leleményben és dörzsöltségben mérnék a tehetségét. Még nem volt 3 éves, amikor először elküldték a boltba hagymáért – pénz nélkül. Mivel üres kézzel tért haza, jól megbüntették ügyetlenségéért és visszazavarták, menjen, és valahogy vágja át azt a gordiuszinak tűnő csomót. „Hála” a következetes és klasszikus kondicio­nálásnak, nagyon gyorsan kialakult benne a pavlovi reflex: ha sikerült hagymát lopni, megveregették a vállát, ha nem, elagyabugyálták. Bár kötődni nemigen kötődött senkihez, és a lopáshoz sem fűlt a foga, a valahová tartozás belső kényszere mindig rávette, hogy megtegye, amit elvárnak tőle. Olyannyira nem kötődött, hogy még azt is csak utólag, már onnan kimentve tudta meg, hogy akivel élt, az az anyja. Soha nem nevezte anyjának a vér szerinti anyját, nem ismerte a család fogalmát, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy gyereknek, jó esetben, szülei vannak. Éltek bele a nincstelenségbe, miért pont ők és miért együtt, ki tudja, télen-nyáron mezítláb, és Krisztián egyre ügyesebben olvasztotta a kábelt és lopta a fát. „Ez is egy tudás – meséli némi iróniával –, ami ugyanúgy bevésődik, mint az alapképességek. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem. Néha előfordul – bár nem ez a jellemző –, hogy ha bemegyek egy boltba, árnyékként kísér a biztonsági őr. Nem bánt, nem zavar igazán, de azért azt gondolom magamban ilyenkor, hogy minek ez a hűhó, ha akarnám, úgyis meg tudnám csinálni…” Aztán egy napon eljött érte valaki. Egy férfi megfogta és a Pécs melletti, faluszéli putriból felvitte a fővárosba, egy lakásba. Ötéves forma lehetett, így emlékszik, de hogy miért történt, ami történt, arról a mai napig fogalma nincs. Annyit tud felidézni, hogy bár a körülmények alapvetően megváltoztak, továbbra is szegénységben éltek. Télen nem volt fűtés, süvített a hideg szél az ablakréseken. Hogy ne fázzon annyira, tüzet rakott a szoba közepén, ahogy azt odahaza is csinálták. A férfi, akiről szintén utólag derült ki, hogy az édesapja volt, első felindulásában azonnal bevitte a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ismertebb nevén a gyivibe, és otthagyta. Túl problémás gyerek, inkább mégse kell! „Nem nagyon vannak emlékeim ezekről az időkről, de azt tudom, hogy utáltam ott lenni. Mint ahogy a korábbi életem is csak homályos foltokban van meg. Tudom, hogy laktam több helyen is, de hogy kiknél, arról csak eposzi jelzőim vannak: például a zöld wartburgoséknál, vagy Terinél.” 

Kell a káosz

A gyivi, annak ellenére, hogy poroszos nevelésével kivívta a leggyűlöltebb helynek járó elismerést Krisztiánban, sorsfordító jelentőségű volt az életében. Itt ismerte meg ugyanis a nevelőszüleit, akik nem kifejezetten érte érkeztek az intézménybe, de olyannyira meggyőzően üvöltötte, sírta, hogy vigyék magukkal, hogy végül őt választották. Elvitték Kápolnásnyékre, ahol végre „rendes” családban élhetett, óvodába, iskolába járhatott. Nem ment azonnal könnyen: olyan tudásbeli hiányossággal indult, hogy kisegítő iskolába tanácsolták, de a nevelőszüleinek – örökbe nem fogadhatták, mert a gyámügy jobbnak látta nem bolygatni az anyai jogokat, ekképpen hivatalosan sohasem mondott le róla a vér szerinti családja – gyanús volt a gyerek kreativitása. A pszichológusi szakvélemény megerősítette: semmiképp nem visszamaradott szellemileg, sőt jó eszű, okos kisfiú, érdemes vele foglalkozni és a kisegítő iskola helyett inkább pótolni a hiányosságokat. „Nagyon igaznak tartom azt az irgalmatlan közhelyet, hogy az élet elvesz és ad egyszerre. A magam életében legalábbis eléggé kiegyensúlyozott ez a játszma – mondja 31 éve minden bölcsességével. – Az általános iskolában még megvoltak ugyan a magam csibészségei, de már akartam valamit. Pontosabban nem akartam lemaradni. Tanulni nem szerettem, de tudni igen! Az motivált, hogy ne legyek utolsó. A szüleim nagyon hamar észrevették, hogy én akkor működöm jól, ha le vagyok terhelve. Ha valahová odatesznek, azt igáslóként tolom végig. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kevés a terheltség, szétesem. Kell némi káosz. Szóval, már az általánosban jó alaposan leterheltek, hogy ne legyen időm szétcsúszni. Furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam – a vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: volt bennem egy-két vonóval, tetszik ez a hasonlat –, és kenuztam a VVSI-ben (Velencei-tavi Vízi Sportiskola). Az első ember, akire a szüleimen kívül felnéztem, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. Azt hiszem, ezen áll vagy bukik minden: kikkel, milyen jó emberekkel, mentorokkal hoz össze a sors. Nyolcadikban már három út állt előttem: konzervatóriumba megyek, folytatom a sportot és a váci piaristáknál tanulok tovább vagy megyek Pannonhalmára, a bencésekhez gyarapítani a tudásomat. Titkon erre vágytam, a hely már a felvételin lenyűgözött, úgyhogy csak erősítette a döntésemet, amikor elsőként innen érkezett meg a felvételt tanúsító válaszlevél.” Az élet itt is egy karizmatikus mentort sodort a fiú útjába: Répásy József biológiatanár meglátta benne a lehetőséget, és – ahogy Krisztián fogalmaz –, „nem engedte, hogy kikötődjek”, vagyis, hogy lankadjon az érdeklődése a biológia iránt. Az egyetemet már, ahol ­OTDK-győzelemig (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is jutott, summa cum laude végezte el, és azóta is épp ilyen „unalmasan” ível felfelé a pályája: hamarosan megszerzi doktori címét a SZTE ÁOK Neurológiai Klinikáján.

Nincs repeta, a végén még kifehéredsz

Bár a származása miatt többször is érték atrocitások, onnantól, hogy beindult az élete, nem nagyon foglalkozott az iskolai „büdös cigányozásokkal”. Egy alkalommal, már középiskolásként, Fehérvárcsurgón indultak barátaival egy focikupán. A nap végén, fáradtan, éhesen állt sorba repetáért, ám étel helyett megjegyzést kapott: nem kapsz többet, mert kifehéredsz! Annak ellenére, hogy a szülei belénevelték, a származása miatt neki mindig kétszer annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, valahogy kezdte kizárni a cigányságát. Aztán néhány évvel ezelőtt, Szegeden megnézte a Somnakaj című roma musicalt, és ahogy ösztönösen rámozdult a ritmusra, valami újra megnyílt a lelkében. 2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma ­fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához – az egyéves programba, melynek elsődleges célja, hogy a vidékfejlesztés szempontjából afféle kovászembereket neveljen, be volt kapcsolva a cigányság is. Egyre inkább érezte, van benne valami, ami már talán kiveszőben, de ha odakoncentrál, újra meg tud dobbanni. „Mindig is volt bennem egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmetlenségérzés, és itt rájöttem, hogy ha teszek valamit, akkor a rossz érzés is megszűnik. Megértettem, hogy én is tudok tenni valamit. Pusztán attól, hogy példával járunk elöl, még nem lesz kenyér senkinek az asztalán. Fontos az aktivitás. A másik nagyon lényeges kérdés, hogy meddig tartozunk csupán hálával, és mikor kezdjük visszafizetni mindazt, amit kaptunk. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így voltam vele én is, amikor kapcsolatba kerültem a Keresztény Roma Szakkollégiummal – szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el ­egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők már talán képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A legtitkosabb vágyam egy amolyan árvaház létrehozása – az első közös karácsonyról, egy tonna gyerkőccel, már régóta ábrándozom.”

A tíz befutós jelöltből – volt köztük például építész, gyárigazgató, műfordító, riporter vagy politikatudományi doktorandusz – a szavazatok alapján magasan Sztojka Edina hospice ápolónő bizonyult a leghősiesebbnek.

Szerző