Vesszen a tévé, éljen a tévé!

Publikálás dátuma
2019.04.20. 13:00

Fotó: Fortepan
Ahhoz képest, hogy nemrég még a lakás központi helyén állt, a szoba fő dísze volt, mára sok háztartásban nem is része az alapberendezésnek. Mióta szinte minden tévéműsor visszanézhető a neten, és egy okostelefonnal meg egy kis szerencsével – tudniillik jókor lenni jó helyen – bárkiből lehet riporter, sokan úgy vélik: a tévének leáldozott.
„Ha néhány éve a Színművészeti Egyetem tévés szakának felvételijén valaki azt mondta, nem néz tévét, nem sok esélye volt bekerülni. Ma sem előny ilyet mondani, de annyira átalakult az egész rendszer, hogy már nem kizáró ok – mondja Máté Krisztina producer. – Én magam is alig nézek tévét, pláne élőben, inkább visszanézem, ami érdekel.” Az egykori tévés műsorvezető, a Színművészeti Egyetem és a Kodolányi János Egyetem tanára (nem mellesleg a Forbes Magazin szerint a 9. legbefolyásosabb magyar női médiaszemélyiség) azt mondja, bár most is a nézettség visz mindent a kereskedelmi adók esetében, de már mások a számok és a szempontok. A kereskedelmi tévék 1997-ben indultak, egy akkori, kiug­róan magas nézettség 74 százalék volt. Ma a 10 fölöttinek már örülnek a műsorkészítők. (Máté Krisztina legújabb munkája, a Cápák között 10 százalék körüli eredményével elmarad ugyan a szuperprodukciók mögött, de nem okozott csalódást az RTL-nél.) Máté Krisztinával egy időben, ugyanott, a TV2-nél kezdte a kereskedelmi televíziós műsorkészítést Kert Attila, aki ma az Euronews budapesti igazgatója. „Először is azt a kérdést kell tisztáznunk, egyáltalán mit nevezünk tévének – mondja. – Csak azt, ami a szobádban lóg a falon, vagy azt is, ami az íróasztalodon, netán a kezedben van? A szerkesztett műsortartalmat, az on demandot vagy csak a lineáris műsort nevezzük tévéadásnak? Nem definiáltuk pontosan a fogalmat. Miközben a televízió technikai értelemben eredeti formájában – tehát amikor az antennával fogott jeleket alakítja át a tuner – már nem is létezik.” Azt, hogy a képfogyasztási szokásaink változnak, évek óta tudjuk. Az iparágban mindenki készült is rá, de azt ma sem tudja megjósolni senki, mivé alakul végül a televíziózás. „Amíg ellátunk az időben, kijelenthető, hogy videós tartalomgyártás és szolgáltatás biztosan lesz. A kérdés, hogy mi az a platform, amin ezeket nézzük. Húsz éve hallom tévés moguloktól, hogy a gyerekeik már nem néznek tévét. De ez csak részben igaz. A gyerekek valóban nem néztek már tíz éve sem és ma sem, de mire felnőnek, úgy tűnik, mégis tévénézővé válnak. Ha nem így lenne, már rég megszűnt volna ez a műfaj” – állítja.  Az utóbbi években gyökeresen változtak meg a tévézési szokások, de semmi sem úgy történt, ahogy akár csak 10 évvel ezelőtt ő maga is jósolt volna – mondja Tállya András közgazdász-médiakutató. „A 2010-es évek elején még úgy tűnt, hogy a laptopok, az internet, valamint az okostelefonok korában a televíziózás teljesen háttérbe szorul – egyre több otthonból száműzték is a tv-készülékeket, a televíziós műsorok zömét és a távkapcsolót görcsösen markoló szörfözőket pedig már-már kiátkozták a szélsőséges tévétagadók. Mivel az elsődleges hírforrások szerepét a net vette át, ahol lényegében bármi, ami érdekes lehet, megtalálható, úgy tűnt, a televízióra előbb-utóbb tényleg nem lesz szükség. S bár ma már a médiafogyasztók érdeklődésének középpontjában nem az eszköz, hanem sokkal inkább a tartalom áll, a gyakorlat azt mutatja, hogy az online tartalomfogyasztási lehetőségek bővülése mégsem ássa alá, hanem inkább kiegészíti a hagyományos tévénézési szokásokat. Az igény szerinti, tetszőleges idejű tévézés (on demand – vagyis felvételről, a szolgáltató szerveréről letöltve) lehetőségével találkozó felhasználók nem szakítanak a televízióval, hanem inkább átformálják és kibővítik mindazt, amit a televízióról és annak használatáról gondolnak.” 

Jön a push alert

„A szüleim nemzedékének hivatkozási alap, hogy hol voltak Kennedy meggyilkolásakor 1963-ban. Ezt a hírt a legtöbben anno a rádióból vagy a nyomtatott sajtóból tudták meg, illetve Amerikában sokan a tévéből. A mi generációnknak a szeptember 11. ilyen: mindenki emlékszik, hogy hol volt, mit csinált akkor, és a tévéből tudtunk a merényletekről, azt bámulta mindenki. A Charlie Hebdo elleni támadásról vagy a párizsi merényletekről már a legtöbben egy mobilra érkező értesítésből szereztünk tudomást” – mondja Kert Attila, aki az Euronews előtt volt már hírigazgató és kommunikációs vezető a Magyar Televízióban, a DTK Show kreatív producere és 1999–2005-ig a Tények főszerkesztője. – „A hírtelevíziózás modellje az, hogy műsort sugárzol, amit a nagy csatornákhoz képest kevesebben néznek ugyan, de – ha fontosabb esemény történik, akkor – a nézők odakapcsolnak, mert hiteles forrás vagy, és a néző onnan kapja a legtöbb megbízható információt, a legtöbb képet élőben. Jön a push alert a telefonodra, hogy rendkívüli esemény történt, és bekapcsolod a tévét, mert online nem kapsz annyi videót, pláne nem olyan szerkesztett formában. Ezért a fontos történéseket, a helyszínről érkező, friss híreket a hírcsatornán nézik a legtöbben.” Persze az Euronewsnak is minden egyes másodperce elérhető a weboldalukon, természetesen aktív a Facebook-, az Instagram- és a Twitter-fiókjuk is. Fontos látni, hogy más a keletkezési hagyománya az online videotartalomnak és a tévének; más a két műfaj. „A netes tartalmak fő ereje, hogy mész az utcán, történik valami és azonnal meg tudod osztani, felveszed és egyből kitolod a netre. Ám a technikai, a művészi és a szakmai minőség egészen más, a tévékben mások a sztenderdek, az elvárások – és persze jóval költségesebb a technológia. Ott lenni a világ minden gócpontján és megfelelő minőségben, felkészültséggel közvetíteni az eseményeket – erre jelenleg a youtuberek egymagukban nem képesek. Persze videókat felvenni, megvágni bárki tudhat a telefonján, léteznek megmondó és magyarázó emberek, nagyon komoly nézettségük van a neten, de a hírek világa ennél bonyolultabb és drágább műfaj” – magyarázza Kert Attila. Aki úgy véli, talán az egyidejűséget igénylő műsortípusok megmaradnak a tévé privilégiumának: a hírek, a breaking newsok, a sportközvetítések és a nagy költségvetésű show-műsorok, azok közül is főleg tehetségkutatók, illetve a nagyobb sorozatok. Az utóbbi évtized nagy költségvetésű sorozatai éppen a tévé „megmentésére” születtek. Már ott, ahol erre van fizetőképes kereslet. Nálunk ezek nemigen működnek, mert drágák, és mivel a magyar piac kicsi, a tulajdonosoknak nem éri meg erre költeni. Itthon a két fő kereskedelmi csatorna egymást határozza meg, ha valamelyik picit kockáztat és elbukja, nagyot veszít, míg a másik nagyot nyer. Ezt pedig egyikük sem akarja. „Egy 80 milliós országban, ha a lakosság 10 százaléka néz egy rétegműsort, akkor az jó biznisz, nálunk ez nem éri meg – mondja Kert. – A csatornák száma és a piac nagysága lefelé determinál.” Vagyis, ha itthon egy műsor nézettsége 8-10 százalék alá esik, kirúghatják a programigazgatót, míg Németországban egy 10 százalékos nézettségnél pezsgőt bontanak. 

Kőkemény stratégiaváltás

Kert Attila egyébként nem borúlá­tó a tévézéssel kapcsolatban, szerinte egyre több a hír, az adatmennyiség, egyre nehezebb köztük eligazodni, ezzel pedig nő az igény a hitelességre és a szelekcióra. Szükség van támpontokra, és az emberek jobban szeretnek hinni annak, aki az arcát adja a hírekhez, aki mögött egy szervezet, egy tévécsatorna, infrastruktúra áll. „A fake news világában a hiteles szerkesztett tartalom felértékelődik: azt nézem, akinek elhiszem, mi a fontos; sőt, mi az, ami valóban megtörtént.” Ő egyébként bevallja, a hírek mellett leginkább amerikai focit, filmeket néz a televízióban, a sorozatokat pedig on demand. „Az alacsony színvonal és sok reklám miatt hazai adókra ritkábban kapcsolok. Sajnos a színvonal folyamatosan esik. Fontos hozzátenni, hogy nem a szakmai színvonalra gondolok, a legtöbb magyar produkció ilyen értelemben a világ sok csatornáján megállná a helyét. A kulturális, intellektuális, és egyes, magukat hírműsornak álcázó programok esetében az újságírói tartalom az, ami nagyon szerény. Korábban igenis voltak ilyen típusú tartalmas műsorok, még a kereskedelmi csatornákon is; most a hírműsorok többségét is az állatkerti híradó tölti ki. Ma a főműsoridőben pre-scripted realityk (előre megírt, életszerűnek beállított sorozatok – a szerk.) váltják egymást főzőshow-kkal és üvöltöző celebekkel, azokban a műsoridőkben, ahol korábban még valódi filmek, sorozatok, sőt riportműsorok futottak.” Ez a minőségesés is abba az irányba tereli a nézőt és a tartalom-előállítót, hogy különböző platformokon, párhuzamosan, egy időben találjanak egymásra. A médiakutató szerint ezek a felületek valószínűleg még sokáig párhuzamosan működnek, erősítve vagy éppen gyengítve egymást. Nemzetközi statisztikák három alapvető, újfajta felhasználói gyakorlatot különítenek el: az első az időben elcsúsztatott, a reklámok átpörgetését lehetővé tevő tévénézés, azaz a time shifting. Az egyéb digitális eszközökről a hatalmas képernyőjű okos-tévékészülékekre helyeződik át az online videofogyasztás is, illetve egyre gyakoribb a szimultán médiahasználat, a multitasking. „Az átalakulás vesztesei mindenképpen a televíziós társaságok lehetnek, hiszen az online videopiacon sorra jelennek meg a televíziós jellegű tartalomszolgáltatás elemei: az online csatornák, a médiaesemények, a sorozatok, a versenyek, az élő adások és az időben kötött programszerkesztés – magyarázza Tállya András. – Hogy a sokcsatornás médiakörnyezetben is versenyképesek maradjanak, és megpróbálják megőrizni a pozícióikat, a televíziós társaságok kőkemény stratégiaváltásban vannak: igyekeznek kiterjeszteni a kompetenciájukat az online térre is. Ilyen stratégiai fegyver például az egyes műsorokhoz kapcsolódó élmények kiterjesztése a tévén kívüli platformokra (weboldalakra, online sorozatokra, játékokra stb.); az úgynevezett moduláris tartalomgyártás és a branding. Magyarra fordítva arról a jelenségről van szó, amikor például egyes televíziós sorozatokat adott csatorna önálló márkává emel, játékot húz fel rá, talkshow-t szervez mellé, a sorozatok szüneteiben háttértörténeteket vetít” – teszi hozzá. Bár a trendek ismertek, egyelőre megjósolhatatlan, mely műsortípusok léteznek majd 5-10 év múlva – állítja Máté Krisztina. Az biztos, hogy most a sorozatok idejét éljük: minőségi, komoly rendezők komoly színészekkel készítenek nívós sorozatokat az egész világon, ezzel próbálják a tévéhez visszaültetni a nézőket. Ami igen nagy kihívás Magyarországon is. Egyrészt, mert 119 magyar nyelvű csatorna van itthon, másrészt a tévén kívül rengeteg lehetőség adott szórakozásra, kikapcsolódásra, ismeretszerzésre. Ráadásul egyre kevesebb időt szánunk mindenre: egy híradós tudósítás anno két-három perc is volt, ma már azonnal, néhány másodperc alatt akarunk mindent megtudni. „Az emberek, azt remélem, egyre inkább értékelik a kevésbé becsomagolt, kevésbé manipulatív és megrendezett dolgokat, inkább az őszinte, igazi tartalmakat keresik. Abban bízom, hogy a céltudatosan tartalmat kereső embereknek lehet majd minőségi rétegműsorokat is gyártani – tévén vagy Youtube-on vagy bármilyen netes csatornán. Tanárként is azt tapasztalom: nincs új a nap alatt, amik most a Youtube-on mennek, azokat láttuk már korábban is, csak más csatornákon” – mondja. 

Olcsón, sokaknak

A különbség inkább az előállítási költségekben van. Egy hagyományos, televíziós produkció ma még általában jóval több pénzből készül, mint egy kizárólag internetre szánt műsor. Hol van már a Dallas és a Szomszédok, amikor akár egy kamasz is képes többmilliós követőtábort (értsd: nézőt) és komoly summát gyűjteni magának az otthon készített videóival? E képek és videók főszereplői, az úgynevezett influencerek, vagyis a követőik vásárlási és életvezetési szokásait befolyásoló önjelölt sztárok sokat dolgoznak saját imidzsükön, hogy az a lehető legeladhatóbb legyen. A vlogolásról (voltaképpen személyes videoüzenetek közzétételéről) és arról, hogy miképpen is lehet a semmiből felépíteni egy ilyen üzletet, több népszerű hazai YouTubert is kérdeztünk – volna. Az online térben aktívan jelen lévő Dancsó Pétert, az 1 millió feliratkozóval büszkélkedő Videómánia csatorna létrehozóját és Viszok Fruzsinát, népszerű beauty vloggert több különböző csatornán is kerestük, de elérni egyiküket sem sikerült. Örömmel beszélt viszont a Visszhangnak Balogh Elek, a Dikh TV vezetője. Ez Magyarország első online roma tv-csatornája. A 2015-ben indult Dikh TV palettáján politikai beszélgetős, kulturális, főző-, zenei és tehetségkutató műsor is szerepel. A fiatalok közt elterjedt nagy kedvenc a Minden álmod című sorozat. „A magyarországi cigányságnak nem volt médiája, ezért gondoltuk, hogy ha már más lehetőség nincs, készítünk egy online tévét. Eleinte csak a magunk szórakoztatására csináltuk a műsorokat, de egyre több nézőnk lett. A Facebookon jelenleg 150 ezer körüli a kedvelőnk száma, míg a YouTube-csatornánkat 270 ezernél is többen követik” – mondja Balogh Elek. A videóik népszerűek, vannak olyan sorozatrészek vagy klipek, melyek 100-200 ezres megtekintésnél járnak. Mégsem reklámoznak náluk a cégek. Balogh Elek szerint azért, mert úgy vélik, a romák nem célközönség. Azért, hogy fenntarthatóbbá váljon a helyzet, jelenleg is tárgyalnak a kábel­szolgáltatókkal, és ősztől várhatóan felveszik a tévét a hivatalos csatornák közé, így elérhető lesz a háztartásokban. Az előfizetési díjból pedig már lesz bevétel. Legalábbis ezt remélik a készítők. „Nincs olyan tizen-, huszon­éves fiatal, aki ne nézné a YouTube-ot vagy ne használná a Facebookot és az Instagramot. Még én is használom ezeket akkor is, ha egyébként be van kapcsolva a tévé. Egyre erősebb az online térhódítás, ez a jövő, de az előfizetői díj miatt nekünk szükségünk van arra is, hogy a kábeltévén is elérhetőek legyünk. Aki ügyes, meg tud élni a YouTube-bevételekből, de nálunk ez nem opció. A helyi cigányönkormányzat támogat minket, így tudunk összehozni például egy klipet, de nagyrészt önkéntesek dolgoznak nálunk” – tudjuk meg Balogh Elektől. 

Harc a nézőért

Volt már szó a lineáris televíziós nézőszámok csökkenéséről. A jelenséget már évek óta ismerik a szakemberek, de egyelőre még nem tudják, mit kezdjenek vele. Legtöbbször a számokkal bűvészkednek: nézői korcsoportokat tologatnak, és megpróbálják meggyőzni a hirdetőket, hogy a valódi (értsd: kereskedelmileg hasznos) közönség náluk elérhető. „A hazai médiakonglomerátumok azért küzdenek, hogy a saját csatornáikon összesen legyen meg az a nézőszám, amit néhány éve a főcsatorna egyedül elért. Amíg csak lineárisan néztük a tévét, addig másnap megvolt az ítélet, számok formájában, ma már vannak olyan műsorok, amelyeket többen néznek vissza a neten, tehát egyrészt lassabban jönnek be az adatok, másrészt önmagában az, hogy a televízióadást hányan nézték, nem releváns” – magyarázza Máté Krisztina. Tállya András ehhez hozzáteszi, az új médiarendszerben a nézettség mennyiségi mutatóiról a fogyasztói viselkedés minőségi mutatóira helyeződik át a hangsúly. Vagyis a nézettség mérése helyett a fogyasztói elköteleződés és lojalitás – érzelmi viszony, részvétel, aktivitás – mérésére és kontrollálása válik kardinális kérdéssé. „E lojalitás mérése elkerülhetetlen a sokplatformos médiakörnyezetben, ahol a fogyasztói viselkedés olyannyira összetett és ellenőrizhetetlen, hogy csak az érdeklődés, a lelkesedés és az érzelmi viszony kifejezésének pillanatában ragadható meg” – teszi hozzá Tállya András. Üzleti szempontból, hosszú távon jobb feltételekkel indul harcba az online a hirdetőkért. Számukra az a fontos ugyanis, hogy minél célzottabban érjék el a fogyasztóikat. Az interneten azonnal kiderül, kik és hányan néznek egy műsort vagy videót, akár név szerint. És mivel a Google és a Facebook mindent tud rólunk, még a fogyasztói preferenciák is tudhatók, így sokkal könnyebb megtalálni a célcsoportot, a potenciális vevőt. „A tévénél csak statisztikák vannak, arányokat, számokat lehet tudni. Miközben a tévé viszonylag stabil, alig változó platform, addig az online egyfolytában változik. Kicsit csavarnak valamit a Facebook algoritmusán, és máris átalakul minden, borul az üzleti modell. Az online-t a technológia, a piaci környezetváltozás időről időre a teljes ökoszisztéma megváltoztatására sarkallja” – mondja Kert Attila.

Jönnek az albánok!

Az egyik legnevesebb amerikai médiamogul, Jeffrey Bewkes a Warner stúdió elnök-vezérigazgatójaként mondta még 2010-ben arra a kérdésre, hogy a nemzetközi terjeszkedést bejelentő Netflix valaha dominálhatja-e a szórakoztatóipart, hogy az körülbelül annyira valószínű, mintha az albán hadsereg elfoglalná a világot. Nos, 2019-re ebből az egyik mindenképpen megtörtént: évtizedek óta nem tapasztalt átrendeződés van a mozgóképes iparágban, mely kihat a mindennapi tartalomfogyasztási szokásainkra is. Sokan inkább úgy fogalmaznak: globális háborút indított a Netflix, és az elmúlt két évben minden piaci szereplő a válaszlépésekre koncentrál. A nagy hollywoodi stúdiók világszinten, míg Európa inkább helyben. A kontinensen leginkább a francia helyzet kiélezett: itt a legszigorúbb a törvényi szabályozás az úgynevezett megjelenési ablakok terén. Azaz, hogy egy filmalkotás mikor kerülhet a mozibemutató után optikai hordozón (DVD, Blue Ray stb.) forgalomba, majd úgynevezett streaming (egy tartalom lejátszása online, letöltés nélkül) platformra. A francia szabályozás ezt az ablakot fél évben határozza meg, míg a Netflixet nem érdeklik a szabályok: szerintük az ő platformjuk az első, felőlük mehetnek a filmjeik moziban is – miután náluk elérhető az adott produkció. Bewkes albán hasonlatát mindenki komolyan vette, így a Netflix streaming szolgáltatását Hollywood eleinte arra használta, hogy a szerintük anyagilag kockázatosabb filmeket, melyeket valamilyen oknál fogva legyártottak, de nem volt merszük forgalmazni, „odadobták” a Netflixnek. Nem a régi, klasszikus amerikai stúdiórendszer az, melynek a jövőjét átrendezte a Netflix. Amikor 1997-ben Marc Randolph és Reed Hastings megalapította a céget, az idea az volt, hogy postán kölcsönzik ki a DVD-ket. A forradalmai ötlet, hogy az amerikai polgárnak nem kell elautóznia a tékáig, annyira bejött, hogy bedőlt az egész iparág, még a Blockbuster nevű lánc is lehúzta a rolót. Aztán a Netflix önmagán is túllépett, amikor 2007-ben kitalálta a streaminget, azaz innentől kezdve nem kellett a filmeket már postázni sem. Az igazi nagy lépést azonban 2016-ban tette meg a cég, amikor Kínát kivéve kvázi bevette a világot, azaz elérhetővé tette mindenhol a szolgáltatását. Nem kellett hozzá két év sem, hogy a teljes filmipar pánikba essen. Mivel a Netflix úgynevezett start up cég, a befektetőknek teljesen rendben van, hogy veszteséges, amíg rapid módon növekszik. Az adatok elképesztőek. A streaming szolgáltató brutálisan felpörgette a tartalomszolgáltatást: 2017-ben 8,9 milliárd dollárt, 2018-ban pedig 12 milliárd dollárt költöttek filmek és sorozatok létrehozására. 2019 márciusára az előfizetőik száma elérte a 150 milliót. Ez már súlyosan károsítja a kábeltévés iparágat, egyes felmérések szerint a kábelszolgáltatók nagyon sok előfizetést vesztettek, hiszen a streaming szolgáltatón azt nézünk és akkor, amikor csak akarunk, ráadásul a Netflix bőven tele van gyerekeknek és felnőtteknek szánt tartalommal. A klasszikus piaci szereplők, jelesül a kábelszolgáltatók és a moziüzemeltetők panaszkodnak, de nem igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel. Európában a nemzeti filmgyártók legnagyobb konkurenciájának tartják a Netflix megjelenését, és nemcsak azért, mert egyre több neves alkotó dolgozik nekik, hanem mert veszélyeztetik az úgynevezett független filmet (a nagy gyártóktól független finanszírozásban készülő alkotásokat) is. Ennek nincs ugyan nagy kultúrája az Egyesült Államokban, az öreg kontinensen viszont annál inkább. A pánik akkor tört ki igazán, amikor a streaming szolgáltató – történetében először – kiadta egy filmje nézettségi adatait. A Sandra Bullock főszereplésével készült Bird Box című, amúgy erősen közepes thrillert 45 millió felhasználó nézte meg a premier utáni első héten, és egy hónap alatt ez a szám 80 millió fölé kúszott. Konkrét válaszlépései eddig csak Hollywoodnak vannak – igaz, ezzel elkezdték ők is ásni a kábeltévés ipar sírját. A klasszikus nagyhatalmak közül a Disney lépett igazán nagyot: nemrég jelentette be a saját streaming szolgáltatását, melynek a Disney+ nevet adta. Olcsóbb lesz, mint a Netflix és szakosodik majd: csak itt lesz látható a Marvel és Star Wars univerzum összes epizódja, illetve bejelentették számos sorozat indulását. Ennek a platformnak a létrejöttében fontos lépés volt a Twentieth Century Fox felvásárlása, mellyel elképesztő könyvtárhoz jutottak hozzá, és nem mellékesen, így tudták megszerezni a Marvel által korábban eladott X-Men és A fantasztikus négyes jogait. A nem annyira családbarát tartalmak a szintén a nemzetközi színtérre kilépő Hulu nevű streaming szolgáltatón lesznek elérhetők, mely 60 százalékban immár szintén Disney-tulajdon. Ha ez nem lenne elég, új piaci szereplő lesz az Apple. A cég úgy néz ki, eldöntötte, mibe fekteti a potom 245 milliárd dolláros készpénztartalékát: beszáll a tartalomgyártásba, és – hogy csak egyetlen nevet említsünk – még azt a Steven Spielberget is megnyerte magának, aki a Netflix egyik fő ellenségeként még az Oscarról is kitiltaná őket, mivel nem moziba tervezett műveket gyártanak. Ha már számok: az Apple a világ összes számítógépe mellett a csaknem 1,4 milliárdnyi iOS-t futtató eszközön nyomja majd néhány hónap múlva a megújuló Apple-alkalmazást, melynek keretében nemcsak a saját streaming tartalmakat kínál, hanem a Huluét, az Amazon Prime Videóét és az HBO Góét is. Utóbbin már most elérhető majd’ 2400 sorozat és 19 ezer film. (A Netflix és a Disney+ nem kért az Apple vendégszeretetéből.) Elemzők szerint nem kérdés, hogy a kábeltévés világnak meg vannak számlálva a napjai, inkább azt tartják valószínűnek, hogy ennyi „jóra” előfizetni már nem is lesz olyan olcsó, így újra trendivé válhat majd a torrent (kalózletöltés). Persze ezek a folyamatok idén főleg az Egyesült Államokban és a világ boldogabbik felén indulnak el most, Magyarországra a tervek szerint 2020 második felében érkezik meg a Disney+ és az Apple+. 

Teher alatt nő a neurobiológus

Publikálás dátuma
2019.04.14. 17:00

Fotó: Déri Miklós
A hét elején adták át a Roma Sajtóközpont által alapított Aranypánt-díjat, melyet idén már ötödik alkalommal ítéltek oda az év hétköznapi roma hősének. Bár a legtöbb szavazatot nem Kocsis Krisztián neurobiológus kapta, hősiesség és példamutatás tekintetében az övé az egyik legtanulságosabb életút.
Ahogy Kocsis Krisztián hétfőn, 10 jelölttársával együtt felment a színpadra, nem tudott nem feltűnni – és kitűnni – eleganciája és szerény visszafogottsága. Kicsit még el is nézett, zavartan, ahogy egy barátja videobejátszásban méltatta, hogy meggyőzze a szavazókat: Krisztián nem csak méltó az Aranypántra, de egyenesen jár neki. Alkatilag nem feltűnő jelenség, vékonydongájú, meleg tekintetű, csak épp van benne valami feltűnően európai. Tudják, az a fajta makulátlanság, ami a svájci nyugdíjasról, az olasz üzletemberről és a német professzorról is lerí. Doktorandusz a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvosi Karának Neurobiológiai Klinikáján – az idén 10 éves Neuroima­ging Kutatócsoport tagjaként 2012 óta tanulmányozza az agyi viselkedést és merül egyre mélyebbre a képalkotó eljárások, azon belül is elsősorban az MR rejtelmeiben. Leginkább a figyelem térbe helyezett fókuszai foglalkoztatják, erről írja majd doktori disszertációját, de a kognitív idegtudomány és a rehabilitációs lehetőségek is izgatják, vagyis például, hogy miként lehet javítani stroke-os betegeknél a finommozgásokat. Mindemellett kiválóan játszik furulyán, klarinéton és zongorán, volt országos kenubajnok, és ha egyértelműsíteni szeretne, hogy biztosan értsem, mire gondol, latin közmondásokat és Adyt idéz. A magyar Ugaront: „A gaz lehúz, altat, befed.” 

Hánykódni a nincstelenségben

Nem sokon múlt, hogy Krisztiánt is befedje. Ha ott marad, ahová született, ma nagy valószínűséggel leleményben és dörzsöltségben mérnék a tehetségét. Még nem volt 3 éves, amikor először elküldték a boltba hagymáért – pénz nélkül. Mivel üres kézzel tért haza, jól megbüntették ügyetlenségéért és visszazavarták, menjen, és valahogy vágja át azt a gordiuszinak tűnő csomót. „Hála” a következetes és klasszikus kondicio­nálásnak, nagyon gyorsan kialakult benne a pavlovi reflex: ha sikerült hagymát lopni, megveregették a vállát, ha nem, elagyabugyálták. Bár kötődni nemigen kötődött senkihez, és a lopáshoz sem fűlt a foga, a valahová tartozás belső kényszere mindig rávette, hogy megtegye, amit elvárnak tőle. Olyannyira nem kötődött, hogy még azt is csak utólag, már onnan kimentve tudta meg, hogy akivel élt, az az anyja. Soha nem nevezte anyjának a vér szerinti anyját, nem ismerte a család fogalmát, mint ahogy azt sem tudta, hogy egy gyereknek, jó esetben, szülei vannak. Éltek bele a nincstelenségbe, miért pont ők és miért együtt, ki tudja, télen-nyáron mezítláb, és Krisztián egyre ügyesebben olvasztotta a kábelt és lopta a fát. „Ez is egy tudás – meséli némi iróniával –, ami ugyanúgy bevésődik, mint az alapképességek. Így szocializálódtam, ez volt az első közeg, ahol tanítottak, ekkor kezdtem felfogni, hogy egyáltalán létezem. Néha előfordul – bár nem ez a jellemző –, hogy ha bemegyek egy boltba, árnyékként kísér a biztonsági őr. Nem bánt, nem zavar igazán, de azért azt gondolom magamban ilyenkor, hogy minek ez a hűhó, ha akarnám, úgyis meg tudnám csinálni…” Aztán egy napon eljött érte valaki. Egy férfi megfogta és a Pécs melletti, faluszéli putriból felvitte a fővárosba, egy lakásba. Ötéves forma lehetett, így emlékszik, de hogy miért történt, ami történt, arról a mai napig fogalma nincs. Annyit tud felidézni, hogy bár a körülmények alapvetően megváltoztak, továbbra is szegénységben éltek. Télen nem volt fűtés, süvített a hideg szél az ablakréseken. Hogy ne fázzon annyira, tüzet rakott a szoba közepén, ahogy azt odahaza is csinálták. A férfi, akiről szintén utólag derült ki, hogy az édesapja volt, első felindulásában azonnal bevitte a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézetbe, ismertebb nevén a gyivibe, és otthagyta. Túl problémás gyerek, inkább mégse kell! „Nem nagyon vannak emlékeim ezekről az időkről, de azt tudom, hogy utáltam ott lenni. Mint ahogy a korábbi életem is csak homályos foltokban van meg. Tudom, hogy laktam több helyen is, de hogy kiknél, arról csak eposzi jelzőim vannak: például a zöld wartburgoséknál, vagy Terinél.” 

Kell a káosz

A gyivi, annak ellenére, hogy poroszos nevelésével kivívta a leggyűlöltebb helynek járó elismerést Krisztiánban, sorsfordító jelentőségű volt az életében. Itt ismerte meg ugyanis a nevelőszüleit, akik nem kifejezetten érte érkeztek az intézménybe, de olyannyira meggyőzően üvöltötte, sírta, hogy vigyék magukkal, hogy végül őt választották. Elvitték Kápolnásnyékre, ahol végre „rendes” családban élhetett, óvodába, iskolába járhatott. Nem ment azonnal könnyen: olyan tudásbeli hiányossággal indult, hogy kisegítő iskolába tanácsolták, de a nevelőszüleinek – örökbe nem fogadhatták, mert a gyámügy jobbnak látta nem bolygatni az anyai jogokat, ekképpen hivatalosan sohasem mondott le róla a vér szerinti családja – gyanús volt a gyerek kreativitása. A pszichológusi szakvélemény megerősítette: semmiképp nem visszamaradott szellemileg, sőt jó eszű, okos kisfiú, érdemes vele foglalkozni és a kisegítő iskola helyett inkább pótolni a hiányosságokat. „Nagyon igaznak tartom azt az irgalmatlan közhelyet, hogy az élet elvesz és ad egyszerre. A magam életében legalábbis eléggé kiegyensúlyozott ez a játszma – mondja 31 éve minden bölcsességével. – Az általános iskolában még megvoltak ugyan a magam csibészségei, de már akartam valamit. Pontosabban nem akartam lemaradni. Tanulni nem szerettem, de tudni igen! Az motivált, hogy ne legyek utolsó. A szüleim nagyon hamar észrevették, hogy én akkor működöm jól, ha le vagyok terhelve. Ha valahová odatesznek, azt igáslóként tolom végig. Ez egyébként a mai napig így van. Ha kevés a terheltség, szétesem. Kell némi káosz. Szóval, már az általánosban jó alaposan leterheltek, hogy ne legyen időm szétcsúszni. Furulyáztam, klarinétoztam, zongoráztam – a vérem megvolt hozzá, mondjuk úgy: volt bennem egy-két vonóval, tetszik ez a hasonlat –, és kenuztam a VVSI-ben (Velencei-tavi Vízi Sportiskola). Az első ember, akire a szüleimen kívül felnéztem, az edzőm, Ligeti Laci bácsi vaskalapos, kemény ember volt, sokszor helyre tett, 15 évesen országos bajnoki címig hajszolt. Azt hiszem, ezen áll vagy bukik minden: kikkel, milyen jó emberekkel, mentorokkal hoz össze a sors. Nyolcadikban már három út állt előttem: konzervatóriumba megyek, folytatom a sportot és a váci piaristáknál tanulok tovább vagy megyek Pannonhalmára, a bencésekhez gyarapítani a tudásomat. Titkon erre vágytam, a hely már a felvételin lenyűgözött, úgyhogy csak erősítette a döntésemet, amikor elsőként innen érkezett meg a felvételt tanúsító válaszlevél.” Az élet itt is egy karizmatikus mentort sodort a fiú útjába: Répásy József biológiatanár meglátta benne a lehetőséget, és – ahogy Krisztián fogalmaz –, „nem engedte, hogy kikötődjek”, vagyis, hogy lankadjon az érdeklődése a biológia iránt. Az egyetemet már, ahol ­OTDK-győzelemig (Országos Tudományos Diákköri Konferencia) is jutott, summa cum laude végezte el, és azóta is épp ilyen „unalmasan” ível felfelé a pályája: hamarosan megszerzi doktori címét a SZTE ÁOK Neurológiai Klinikáján.

Nincs repeta, a végén még kifehéredsz

Bár a származása miatt többször is érték atrocitások, onnantól, hogy beindult az élete, nem nagyon foglalkozott az iskolai „büdös cigányozásokkal”. Egy alkalommal, már középiskolásként, Fehérvárcsurgón indultak barátaival egy focikupán. A nap végén, fáradtan, éhesen állt sorba repetáért, ám étel helyett megjegyzést kapott: nem kapsz többet, mert kifehéredsz! Annak ellenére, hogy a szülei belénevelték, a származása miatt neki mindig kétszer annyit kell teljesítenie, hogy elismerjék, valahogy kezdte kizárni a cigányságát. Aztán néhány évvel ezelőtt, Szegeden megnézte a Somnakaj című roma musicalt, és ahogy ösztönösen rámozdult a ritmusra, valami újra megnyílt a lelkében. 2013-ban csatlakozott a Czinka Panna vidékfejlesztő roma ­fiatalok ösztöndíjasainak csoportjához – az egyéves programba, melynek elsődleges célja, hogy a vidékfejlesztés szempontjából afféle kovászembereket neveljen, be volt kapcsolva a cigányság is. Egyre inkább érezte, van benne valami, ami már talán kiveszőben, de ha odakoncentrál, újra meg tud dobbanni. „Mindig is volt bennem egyfajta megmagyarázhatatlan kényelmetlenségérzés, és itt rájöttem, hogy ha teszek valamit, akkor a rossz érzés is megszűnik. Megértettem, hogy én is tudok tenni valamit. Pusztán attól, hogy példával járunk elöl, még nem lesz kenyér senkinek az asztalán. Fontos az aktivitás. A másik nagyon lényeges kérdés, hogy meddig tartozunk csupán hálával, és mikor kezdjük visszafizetni mindazt, amit kaptunk. A tékozló fiú is ismeri a határait, előbb-utóbb hazamegy, és jó gyerek lesz. Valahogy így voltam vele én is, amikor kapcsolatba kerültem a Keresztény Roma Szakkollégiummal – szeretnénk kiépíteni egy olyan hálózatot, ami segít kibontakoztatni a cigány fiatalokat. Nem szeretem a tehetséggondozás szót, mert itt sok esetben egyelőre csak arról beszélhetünk, hogy egy fiatal jusson el ­egyáltalán középiskolába. Ha egyet is sikerül eljuttatni, akkor az már jó. Ha egy ilyen bázis egyszer felnő, akkor ők már talán képesek lehetnek megváltoztatni a rossz beidegződéseket. A legtitkosabb vágyam egy amolyan árvaház létrehozása – az első közös karácsonyról, egy tonna gyerkőccel, már régóta ábrándozom.”

A tíz befutós jelöltből – volt köztük például építész, gyárigazgató, műfordító, riporter vagy politikatudományi doktorandusz – a szavazatok alapján magasan Sztojka Edina hospice ápolónő bizonyult a leghősiesebbnek.

Szerző

Egy bátor skót Budapesten

Publikálás dátuma
2019.04.14. 11:46

„Ne féljetek gyerekek, ebédre itthon leszek.” Ezt mondta Jane Haining, amikor a Gestapo nyomozói 1944. április 25-én elvitték őt a budapesti Skót Misszió Vörösmarty utcai iskolájából. Növendékei akkor látták őt utoljára. Glasgow-ban a héten jelent meg a skót misszió mártírjának életéről szóló könyv, amely nemcsak Jane Haining példamutató bátorságáról szól, hanem arról is, mit kerestek a skótok Magyarországon, és miért volt különleges a presbiteriánus egyház viszonya a világ zsidóságához.
Jane Haining 1932-ben, egyházközösségének hetilapjában fedezte fel a Jewish Mission Committee hirdetését, amelyben a szervezet budapesti internátusába keresett vezető nevelőt. Egyetlen percig nem habozott, jelentkezett. Pályázata lenyűgözte MacDonald Webstert, a Church of Scotland titkárát, Jane elnyerte a felügyelői állást. Úgy tűnt, az akkor 35 éves Jane Haining világéletében erre a munkára készült. Az aprócska dél-skóciai Dunscore falu szülötte ötéves, amikor anyját és újszülött húgát elveszti. Édesapja neveli tovább, aki ekkor a helyi gyülekezet presbitere. Tizenkét évesen a dumfriesi akadémia diákja lesz. Mindig kitűnő tanuló, különösen a nyelvekben és a történelemben je­leskedik. Az iskola évkönyvei szerint összesen 41 díjat nyer. A dumfriesi leányotthonban lakik, és csupán nyaranta tér haza, a családi farmra. Olyankor a földeken dolgozik. Érettségi után Glasgow-ban tanul üzleti tudományokat, majd Paisle-ben, az ottani cérnagyárban kap irodai állást. Tíz évig dolgozik itt, és közben egyre aktívabb tagja a helyi presbiteriánus közösségnek. Bibliaórákat tart a vasárnapi iskolában, és főleg gyerekekkel foglalkozik. 25 éves, amikor elveszti apját, kénytelen eladni a farmot, és végleg elhagyja Dunscore-t. Bár szereti a munkáját, és őt is igencsak megbecsülik, érzi, hogy nem ez az ő útja. Amikor 1932 januárjában elolvassa a budapesti álláshirdetést, már tudja: ez az, amit keresett. A skótok akkoriban már nem ismeretlenek a magyar fővárosban. Az első budapesti hidat, a Lánchidat egy angol építész, William Tierney Clark tervezte, de egy skót, Adam Clark építette. Clarkkal és munkatársaival együtt több skót presbiteriánus lelkész is érkezett Magyarországra. A legenda szerint az első két misszionárius éppen úton volt hazafelé, Skóciába egy palesztinai tanulmányútról, amikor megbetegedtek egy dunai hajón. József nádor felesége, a mélyen hívő református Mária Dorottya vette védőszárnyai alá őket. Gyógyulásuk után azt kérte, küldjenek lelkészeket, és folytassanak missziót a magyarországi zsidók között. A brit birodalomban elnyomott skótok régóta szimpatizáltak a zsidókkal. Valamiféle sorsközösséget éreztek a szétszóratott néppel. Ellentétben a többi keresztény egyházzal, a skót presbiteriánusok azt vallották, a zsidók nem bűnösök kollektíven Jézus megfeszítésében. Azt gondolták, ha megtérítenék őket, az elvezetne Krisztus második eljöveteléhez. 1842-től indítottak zsidó missziókat szerte Európában. Magyarországra is így kerültek. Pesten akkoriban nagyszámú zsidó polgár élt, közöttük kezdték el a missziós munkát. A Pesti Református Egyház részeként, főleg skóciai adakozásból dolgoztak. Lapot indítottak, amelyben beszámoltak tevékenységükről. 1846-ban nyitották meg elemi leányiskolájukat a Hold utcában. Az, hogy éppen leányiskolát indítottak, nem volt véletlen. Skóciában és különösen a presbiteriánus egyházban nagy hagyománya volt a nők iskolázásának. A misszió koncepciója pedig az volt, hogy ha egészen kis kortól kezdve egy padba ültetnek egy keresztyén és egy zsidó lányt, akkor megszeretik egymást, és nem alakulnak ki az előítéletek. Főleg a szegényebb zsidó családokat célozták, akiknek nem volt pénzük drága iskolába járatni a gyerekeiket, de ragaszkodtak a nívós oktatáshoz. A korabeli beszámolók szerint sok protestáns is ide járatta gyermekét. Népszerű volt az iskola, mert az oktatás magas színvonalú volt, a szellemisége pedig szabad. A skót misszionáriusok nem voltak agresszív hittérítők. A szeretetben és a toleranciában hittek. A Hold utcai intézménybe napi bejárása volt a rabbiknak is, akik a Tórát tanították a zsidó növendékeknek. 1910-re a misszió kinőtte a Hold utcai épületet, és a Vörösmarty utcában építették meg új elemi és immár polgári iskolájukat és internátusukat. 1932-ben, amikor Jane Haining ideérkezik, már több mint 400 tanulója van az iskolának, a beiratkozott gyerekek háromnegyede zsidó származású. 

Miss Haining

Jane azonnal beleveti magát az iskola életébe. Még egyetlen szót sem tud magyarul, de ő is elkíséri a bentlakásos gyerekeket nyaralni, Egerbe. A Jane Hainigről készült dokumentumfilmben (Szeretettel, Jane. IKON Stúdió, 2014, rendező: Kormos Gyula) egykori tanítványa, Beck Judit elmeséli, hogy Miss Haining szigorú volt, már-már katonás fegyelmet tartott. Egyszer húsleves volt ebédre és paradicsomos krumpli. Ő nem akarta megenni, mire „Miss Haining beleborította a krumplit a levesbe". Nem tűrte a pazarlást. Ugyanakkor gyengéd, közvetlen és kedves volt, ha bárkinek gondja volt, hozzá mindig fordulhatott. Amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a '30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint" zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, ... 
Egy másik növendék úgy emlékszik, hogy amikor beteg volt, Miss Haining éjszakára a saját szobájában fektette le, és ápolta reggelig. Afféle pótszülője volt a lányoknak, különösen az iskola internátusában élőknek. A gyerekeknek a ’30-as évek fasizálódó Magyarországán egyre nagyobb szükségük volt a biztonságra. Miközben „odakint” zsidótörvényeket fogadtak el, és mindenféle módon diszkriminálták a zsidókat, a Skót Misszió iskolájában béke és szeretet uralkodott. A gyerekek önképzőkörökbe jártak, hegedülni tanultak, tornáztak, s saját cserkészcsapatuk volt. 1935-ben George F. Knight lett a vezető lelkész, aki nyíltan bírálta Hitler és a náci Németország politikáját. 1937-től nagy számban érkeztek lengyel, cseh és német zsidó menekültek. A misszió őket is segítette: a gyerekeket ideiglenesen befogadták, és mindent megtettek annak érdekében, hogy biztonságban utazhassanak tovább. Jane 1939 nyarán hazautazik Skóciába. Vele tart az iskola igazgatója, jó barátnője Prém Margit is. Ő volt az, aki Jane-t bevezette a pesti életbe, összeismertette a magyarországi református egyház elöljáróival, és akitől megtanult magyarul. A háború kirobbanásának híre Dunscore-ban éri őket. Barátai, rokonai marasztalása ellenére visszaindul Budapestre. 

Szeretettel, Jane

1939-ben Magyarországon már a harmadik zsidóellenes törvénycsomagot fogadja el a parlament. A numerus clausus (1920) és az első zsidótörvény (1938) után május 5-én jelenik meg a Közlönyben az 1939:IV törvénycikk „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról”. A jogszabály nagyrészt faji szempontból határozta meg, hogy ki számít zsidónak, bár a vallási hovatartozás is fontos viszonyítási alap maradt. A törvény jelentősen szűkítette a zsidók életlehetőségeit. A szellemi pályákon 6 százalékban maximálta számukat, kitiltotta őket az állami közigazgatási és igazságügyi apparátusból, középiskolai tanári karokból. Zsidó nem tölthetett be színházaknál és lapoknál vezető állást. Bizonyos engedélyköteles ipari és kereskedelmi ágazatokból a zsidókat kizárták. Az első két zsidótörvény különösen a kis- és középpolgárságot lehetetlenítette el: országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei romlottak jelentősen. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy egyre többen szerették volna a Skót Misszióba járatni gyermeküket. 1940 nyarán Knight tiszteletes így írt a Budapestről küldött jelentésében: „Iskolánk épülete Mennyország a külvilág dühödt antiszemitizmusával szemben.” A lelkész – az egyre feszültebbé váló magyarországi helyzet miatt – 1941 májusában hazatér családjával. Haininget is felszólítja az egyház, hogy hagyja el Budapestet, de ő hajthatatlan. Azt mondja: rá itt van szükség. Neveltetése, világszemlélete miatt képtelen elfogadni, hogy bárkit vallási vagy faji hovatartozása miatt hátrányos megkülönböztetés érjen. Knight távozása után gyakorlatilag ő vezeti a missziót. Folytatják az embermentést: az iskola menedéke mellett a tanulmányaikkal már végzett diákokat álláshoz segíti Nagy-Britanniában. Sokuknak ezzel menti meg az életét. Nagybaczoni Nagy Lajos segédlelkésszel brit hadifoglyokat látogat. 1944. március 19-én Budapestre bevonulnak a németek. Az iskolában április 5-én még kiosztják a bizonyítványokat, de a diákoknak másnap már fel kell varrniuk a sárga csillagot. A Skót Misszió, amely a németek szemében amúgy is vörös posztó, hivatalosan bezár. Csak az árvák maradnak a falak között, és azok, akikért nem tudtak jönni a szüleik. Jane minden alkalmazottat elküld, akinek van hova mennie, de ő marad. Április 25-én a Gestapo letartóztatja. „Ne féljetek, gyerekek, ebédre itthon leszek” – mondja, de tisztában van vele, hogy itt a vége. Jól tudja, hogy mit tesz. A végsőkig kitart, és készül az áldozatra. A Fő utcai börtönbe viszik. A vád: kollaboráció brit kémekkel és zsidók bújtatása. Levéltári iratokból tudható, hogy bár a misszió rajta volt a németek halállistáján, Haininget a házvezetőnőjének nyilas veje jelentette fel, mert Jane észrevette, hogy a férfi a lányok számára összeszedett élelmiszert dézsmálja. Ravasz László református püspök minden követ megmozgatott, hogy kihozza a börtönből – hiába. Májusban marhavagonba rakják, több zsidó fogollyal együtt, az első transzportok egyikével Auschwitzba viszik. Két hónappal később ott hal meg. Egy hónappal később a magyar külügyminisztérium hivatalosan is értesíti a Skót Missziót Jane haláláról. A levélben – cinikusan – „sajnálatos egészségügyi problémák fellépéséről” írnak. Évekkel később előkerül Jane Haining egyetlen és utolsó levele, amelyet Auschwitzból írt kedves barátnéjának, Prém Margitnak. „Margit, a liszttel mit tervezel tenni? Eladod? Ami fent van, az a legjobb. De tudod, mindent, ami megmaradt. A tojásokat is felhasználtad? Hogy van mindenki? Éjjel-nappal rátok gondolok szeretettel és vágyakozással. Az itteni dolgokról nincs sok mesélnivalóm. Itt is vannak hegyek a Mennybe vezető úton. Bár kisebbek, mint a ­mieink, de akkor is. Üdvözlöm az egész családot. Téged csókollak és ölellek. Szeretettel, Jane.”

Jane Haining életét és áldozatát, születésének 100. évfordulóján a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza kitüntetéssel ismerte el. Budapesten a budai alsó rakpart Lánchíd és Erzsébet híd közti szakaszát róla nevezték el. A Vörösmarty utcai iskolában a mai napig minden évben megrendezik a Jane Haining Emlékversenyt.

A náciknak segíthetett a szeretet missziója

  Egy skót asszony írt könyvet egy másik skót asszonyról. Író és hőse sok mindenben hasonlítanak. Mary Miller is egész életét a szegény sorasú gyermekek megsegítésére áldozta, éppen, mint Jane Haining. Előbbi a glasgow-i lakhatási szegénységgel és a HIV-vírussal harcolt, utóbbi az antiszemitizmussal és a náci embertelenséggel. Mary Miller 2009-ben elnyerte az Év Skót Asszonya címet, Jane Haining 1944-ben Auschwitzban halt meg és születésének 100. évfordulóján Jeruzsálemben megkapta a Jad Vasem Intézet Világ Igaza elismerését. Mary Millerrel beszélgettünk most megjelent könyve, a Szeretetről és bátorságról – Jane Haining élete kapcsán. Mennyit tudott Jane Hainingről vagy a magyar történelemről, vagy a Skót Misszióról, mielőtt belefogott ebbe a monumentális vállalkozásba? Alig valamit. Hainingről mindössze annyit, hogy zsidó gyerekekkel foglalkozott Budapesten, és a háború kitörésekor nem volt hajlandó visszatérni Skóciába, bár szervezete ezt határozottan kérte tőle. Ja, és természetesen hallottam az 1956-os magyar forradalomról, de hogy egészen őszinte legyek, a tudásom nem túl kimerítő. Úgy gondolom, ezzel nagyjából mindannyian így vagyunk, itt Skóciában. Különös módon magáról a misszióról is elég kevés a tudásunk, pedig az része a skót történelemnek. Ha ismerünk is valamit, az talán Jane személye és az ő önfeláldozása. Erről már többen hallottak. Remélem, hogy mindannyian tanulunk majd az ő és magyar kollégái bátorságából és elhivatottságából. Ön nem író, hanem szociális szakember. Mit gondol, Haining önfeláldozása a keresztényi hitéből, vagy a pedagógusi elhivatottságából fakadt leginkább? Mindenekelőtt abból a humanitásból, amit a gyerekek és a kollégái iránt érzett és gyakorolt. Ezen felül volt benne egy nagy adag bátorság és kompromisszum képtelenség a rasszizmus és az antiszemitizmus minden formájával szemben. Könyve kapcsán nemcsak a magyar történelemről szerzett ismereteket, hanem a Magyarországon alig ismert Skót Misszióról is. Hogyan változott az ő hozzáállásuk a magyarországi zsidósághoz a XIX. század közepétől a vészkorszakig? Az európai Zsidó Misszió a XIX. században elsősorban vallási alapokon nyugvó elképzelés volt. A fő cél a más vallásúak (értsd: zsidók) megtérítése volt, amelyet eleink úgy értelmeztek, hogy ha sikerrel járnak, ez lesz Jézus második eljövetele. Alapításától kezdve a budapesti Skót Missziós Iskola azt az elvet vallotta, hogy a zsidó és a keresztény gyermekeket egyenlőként kell kezelni. Ha megértik és megismerik egymás hagyományait, szokásait, az vezethet a kölcsönös megértéshez és bizalomhoz. Ez a megközelítés aztán a 30-as évektől kezdve lassan, de biztosan megváltozott. A körülmények más prioritásokat igényeltek, hogy úgy mondjam. A misszió egyre inkább elhagyta a vallási dogmákat, és a humanitárius megközelítés felé. mozdult el. Ahogy nőtt az elkeseredettség és kétségbeesés a magyarországi zsidóság körében, úgy szüntették meg például azt a gyakorlatot, hogy az iskola keresztény kurzusaira csak igazoltan keresztények, vagy kikeresztelkedett zsidók jelentkezhettek. Ettől kezdve csak szeretetre és védelemre vágyó kislányokat láttak a tanulóikban. Az antiszemitizmus egyike a legégetőbb társadalmi problémáknak Európában. Mennyire érzékelik ezt Nagy Britanniában és különösen az Ön hazájában, Skóciában? Skóciában nem létezik erős és tudatos antiszemitizmus, mivel az itteniek túlságosan elfoglaltak a katolikusok és a protestánsok közötti háborúskodásban. De fel kell ismernünk benne az örök egyetemest. Azt, hogy még rengeteg dolgunk van a saját előítéleteink lebontásában. Könyvemben megosztom a kétségeimet az olvasókkal arról, hogy a zsidó misszió ötlete nem erősítette-e azt a gondolatot, hogy a zsidók idegenek és rosszabbak a keresztényeknél? Fel kell tennünk a kérdést, hogy ez milyen mértékben segített a náciknak abban, hogy dehumanizálják a zsidókat, és olyan légkört teremtsenek, amely végül elvezetett a holokauszthoz. Remélem, a misszió és Jane Haining története arra ösztönzi majd az olvasókat is, hogy gondolkodjanak erről, és közelebb hozza a skótokat, magyarokat, keresztényeket, zsidókat. 

Szerző
Frissítve: 2019.04.15. 11:43