Az illiberális agrárpolitika kárai

A miniszterelnök többször is hangsúlyozta az elmúlt évben, hogy baj van az agrárgazdaság versenyképességével és hatékonyságával, ezért fő feladatként határozta meg ezek javítását. S szavainak meg is lett az eredménye: év végén gyorsan megszületett egy ún. versenyképességi törvény. Ha csak ennyit tudnánk erről a „mesterműről”, akár azt is hihetnénk, hogy ettől majd elindul egy látványos növekedés a mezőgazdaságban és az élelmiszeriparban. Ezzel szemben az az igazság, hogy e törvénytől ilyen hatást egyáltalán nem remélhetünk.

Ezért vissza kell térni a miniszterelnöki feladatmeghatározáshoz, és komolyan szembenézni ennek súlyával és jelentőségével. Célszerű a jelenlegi helyzet, a tények alapos feltárása, majd ennek alapján lehet meghatározni a versenyképességet javító intézkedések sorát. Elöljáróban fontos felhívni a figyelmet arra, hogy nem újkeletű problémáról van szó, mivel a mezőgazdaság kibocsátása még ma sem éri el a rendszerváltást megelőző szintet, változatlan áron számolva. Ehhez hasonló, tartós visszaesés még sehol a világon nem történt, pedig ez idő alatt a támogatások megnégyszereződtek. A világ mezőgazdasági termelése eközben hatvan százalékkal növekedett. Nagyon lemaradtunk az európai élmezőnytől, de még a térségünkbe tartozó jobb teljesítményű országokhoz képest is. Becslések szerint kedvező adottságainknak jelenleg csak mintegy felét tudjuk kihasználni. Ez a számok nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a múlt évi kétezerhétszáz milliárd forint helyett akár ötezernégyszáz milliárd forint is lehetne a mezőgazdasági termelés. S ezzel párhuzamosan természetesen az élelmiszeripar is kétszeresére növelné a kibocsátását.

Ennek a komparatív előnyt tartalmazó nagy lehetőségnek a kihasználása ma az egyik legfontosabb gazdaságpolitikai és társadalmi kérdés, mivel stabil, kvalifikált foglalkoztatásbővüléssel járna, és az élelmiszer-gazdasági GDP dinamikusan növekedne a következő időszakban.

Azért is sürgető beszélni ezekről a kérdésekről, mert az előrejelzések csökkenő gazdasági növekedéssel számolnak a következő években, és lebegtetik egy újabb világgazdasági válság esélyeit is. Ez esetben pedig egy dinamikusan növekvő élelmiszergazdaság jótékony stabilizáló szerepet tölthetne be a gyengélkedő (sérülékeny) magyar gazdaságban. Megtapasztalhattuk az előző világválság idején, hogy a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek „válságállónak” bizonyultak, mivel érdemi keresletcsökkenés nem következett be.

Az élelmiszer-gazdaságban rejlő lehetőségek ésszerű, környezetbarát kihasználásához részben a hatékonyságnövelésen keresztül vezet az út, de fontos a piacorientált termelési szerkezet kialakítása, a technológia megújítása, a szaktudás és szervezettség növelése, az egyéb tényezők mellett. Rövid idő alatt pl. többszörösére lehetne növelni a mezőgazdasági alapanyagokra épülő jelenlegi zöldenergia-előállítást.

Egy olyan hosszútávú kormányzati programot kellene kidolgozni, amely legalább hét évre vonatkozóan, évenkénti részletezésben tartalmazza a termelésnövekedési és hatékonyságjavítási célokat (és mértékeket) és az ezek eléréséhez szükséges eszközöket, mint pl. ösztönző, diszkriminációktól mentes, versenysemleges, a versenyképességet preferáló szabályozási és pénzügyi feltételek, vagy a kedvező piacszabályozás.

E stratégiai program kidolgozásának viszont csak akkor van értelme, ha a kormány szembe tud nézni azokkal a fékező tényezőkkel (elsősorban a diszkriminatív földszabályozás és támogatáspolitika), amelyek korlátozzák a vállalkozási szabadságot, és kikapcsolják a verseny szempontjából lényeges piaci mechanizmusok érvényesülését. Megjegyzem, hogy a miniszterelnök személyes felelőssége elvitathatatlan a jelenlegi zsákutcás agrárpolitikáért, mivel az elmúlt nyolc évben a nagy károkat okozó döntéseket ő hozta meg. S azért is őt terhelné a felelősség, ha nem lenne képes lebontani a jelenlegi korlátokat, és egy ösztönző, vállalkozásbarát környezetet kialakítani.

Ehhez a legelső lépés (fájdalmas is lehet, de enélkül nem fog menni): számba kell venni a versenyképességet rontó valamennyi tényező negatív hatását; ezt követően pedig olyan új szabályozási és pénzügyi feltételeket kell kialakítani, amelyek között kibontakozhat a vállalkozói kedv a versenysemleges szabályozás és a piaci verseny feltételei között. Lényegében egyszerű dologról van szó: minél jobban hasonlít majd az új magyar agrárpolitika a fejlett mezőgazdasággal rendelkező országokéhoz (versenysemleges szabályozás és a piac szerepének érvényesülése), annál jobb eredményeket tudunk majd elérni. Illiberális megoldások nem maradhatnak az új rendszerben, mert azok egyértelműen korlátozzák a lehetőségeink kihasználását.

Nem felesleges ez a megjegyzés, mert eredménytelen is lehet egy kormányprogram, ha a feltételek nincsenek szinkronban a célokkal. Itt van például az abszolút sikertelen sertésprogram. Ennek célja az volt, hogy megduplázódjon a sertésállomány, de a kormányprogram ellenére egyetlen darabbal sem növekedett az elmúlt öt évben. Fontos megjegyezni, hogy a teljes sertéslétszám nyolcvan százalékát a gazdasági szervezetek tartották az elmúlt évben, s az egyéni gazdaságokban tizennégy százalékkal csökkent az állomány egy év alatt. Ez az arány és a tendencia is elég meggyőző, ami a két szektor teljesítményét jellemzi. Ennek ellenére a gazdasági szervezetek ellen a kormány egészpályás letámadásokat folytatott az elmúlt években, az egyéni gazdaságokat viszont külön preferenciákban részesíti. Ezt azonban nem a valós teljesítmények alapján teszi, hanem egyéb megfontolásból, miközben ezzel csökkenti az egész ágazat teljesítőképességét. Pedig a kormánynak a versenyképesség növelését kellene szolgálni, hogy ezáltal a mezőgazdaság és az élelmiszeripar növekvő mértékben járulhasson hozzá a GDP bővüléséhez, s így több jusson bérekre, nyugdíjakra, egészségügyre, oktatásra és szociális kiadásokra. Ennek pedig egyik fontos feltétele az erős, versenyképes mezőgazdaság és élelmiszeripar.

Az illiberális agrárpolitikai döntések súlyos károkat okoztak a versenyképesség csökkentésével, ezt a tényszámok is egyértelműen igazolják. Az adózás előtti eredmény és a beruházások is drasztikusan csökkentek 2015-től, ezt követően újra növekedtek ugyan, de még a múlt évben sem érték el a 2014. évi szintet reálértéken számolva. Teljesen érthető, hogy a társas gazdaságok beruházási hajlandósága visszaesett a kormány diszkriminatív és bizonytalan jövőt előrevetítő intézkedései hatására. Ennek az lett a következménye, hogy a hatékonyságot növelő beruházások megvalósítása helyett a gazdaságok a betétállományukat növelték folyamatosan 2010-től, összege már eléri a hatszáz milliárd forintot. Ez az összeg mintegy két év beruházási teljesítményének felel meg, ilyen nagyságrendű fejlesztéseket nem valósítottak meg a kormányzati illiberális intézkedésekkel meggyengített és elbizonytalanított gazdaságok.

Romló versenyképességet mutat továbbá a mezőgazdasági és élelmiszer-ipari termékek külkereskedelmi egyenlegének alakulása is a KSH adatai szerint: ennek összege közel fél milliárd euróval, tizenhárom százalékkal csökkent a múlt évben a megelőző évhez képest, annak ellenére, hogy a feldolgozott termékek aránya nőtt az exporton belül. Az egyenleg 2012-ben elért rekord szintjét (3,6 milliárd euró) egyik évben sem sikerült produkálni az elmúlt hat évben. Ezen tényszámok is a meggyengült (pontosabban fogalmazva: a kormány által meggyengített!) versenyképességre hívják fel a figyelmet.

A fentiek egyértelműen bizonyítják, hogy a versenyképességet korlátozó jelenlegi szabályok megváltoztatása nélkül az élelmiszer-gazdaság továbbra sem lesz képes kitörni a „futottak még” körből, s így nem válhat a társadalom jólétét növelő, stabilizáló tényezővé.