Ha van politikai fogalom, mellyel hozzáértés nélkül dobálózunk, az a karizmatikus szó. Politikusok és újságírók járnak élen a fogalom felhígításában és szakszerűtlen osztogatásában, de bekerült a (közélet szempontjából) hétköznapi emberek szótárába is. A minap azt olvastam, a mai magyar ellenzéknek öt-hat karizmatikus politikusra lenne szüksége. Mintha a karizmatikus csupán a tehetséges, a népszerű vagy a jó szinonimája volna.
Eredendően a karizma az a szentelt olaj, mellyel az érsek vagy a pápa keresztet rajzolt az új király vagy császár homlokára a koronázási szertartás során. Max Weber, bő száz évvel ezelőtt élt szociológus alkotott elméletet a hatalomról. Ebben hagyományos, racionális és karizmatikus hatalomról beszél. A hagyományos hatalom az ókor vagy középkor örökletes királyaié, vagy az olyan, arisztokratikus vagy oligarchikus köztársaságoké, mint amilyen az ókori Róma vagy a középkori Velence. A racionális hatalom nem isteni eredetre és az erekben csörgedező királyi vérre, hanem valamilyen alkotmányosságra és népfelségre vezethető vissza. A karizmatikus hatalom isteni eredetű képességeken (vagy az ilyen képességekbe vetett hiten) alapszik. Weber megkülönböztet vallási (Jézus, Buddha) és politikai (Caesar, Napóleon) karizmát. A karizmatikus politikus a hagyományos hatalomhoz képest gyakran forradalmiként, a racionálishoz képest inkább ellenforradalmi devianciaként tűnik fel.
Egy intézménynek is lehet karizmája. Jó példa erre a római pápáké. Benedek tehetsége valószínűleg meg sem közelítette az előtte hatalmon lévő II. János Pálét vagy az őt követő Ferencét, ám az intézményből sugárzó karizmatikus erőt és hitet ő is élvezhette. A rendszerváltás utáni Magyarországon a köztársasági elnöki intézmény vált kissé hasonlóvá. A politikában nyilván nem tökéletes, de igen népszerű Göncz Árpád tízéves elnöksége olyan patinát ajándékozott ennek a hivatalnak, amelyet Mádl, Sólyom és Áder is élvezhet. Ezek a korábban sem igazán ismert, sem igazán népszerű politikusok hirtelen, előzmények nélkül emelkedtek, tisztségükkel együtt a népszerűségi listák élére, miközben a mindenkori elnök népszerűségi indexe azért rendre alacsonyabb, mint az előző elnöké.
Ha egy politikusról megállapítom, hogy karizmatikus, ezzel egyszerre dicsérem és bírálom. Hiszen állítom, hogy kivételes képességek birtokosa, vagy legalábbis ilyen benyomást tud önmagáról kialakítani. De azt is megfogalmazom, hogy hatalma nem racionális; dionüszoszi és nem apollói, több köze van a szorongásokhoz és ösztönökhöz, mint a gondolatokhoz. Karizmatikus hatalom birtokosa is halhat meg ágyban, párnák között, mint Mao Ce-tung. Ám ez túl gyakran nem így történik. A karizmatikus vezért sokszor meggyilkolják (Caesar, Lincoln, Gandhi) vagy kivégzik (Mussolini), öngyilkos lesz (Hitler, Gracchus), vagy hosszú száműzetésbe kényszerül (Napóleon, Perón). A karizmatikus politikus megkophat, a belé vetett hit alábbhagy, elpárologhat. Ezért mindig valami extrát kell nyújtania. A konszolidáció, a békés hétköznapok nem a karizmatikus politikus esete. És karizmatikus vezérből nincs több, mint egy generációban egy.
Valamikor 2000 körül egy dán politikus nyilatkozott a Kossuth Rádióban. Dániának az elmúlt évtizedekben szerencsére egyetlen nagy politikusa sem volt – mondta. Talán épp a karizmatikus államférfi közveszélyes alakja lebeghetett a szeme előtt.