Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22. 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.

Hegyi Iván: A Majmok bolygója

Publikálás dátuma
2019.04.22. 12:34

Fotó: MONKEESLIVEALMANAC-COM
Kilencszáz-hatvanhatban hirdetés jelent meg a Hollywood Reporterben és a Daily Variety-ben: szereplőket kerestek egy tv-szériához, amelynek forgatókönyve szerint négy fiú beatzenekart alapít Monkees (Majmok) néven. Nem kevesebb mint 437 pályázó jelentkezett, köztük olyan nagyságok is, mint Stephen Stills és Harry Nilsson. Mindkettőjüket kidobták. Bennmaradt viszont Micky Dolenz, Davy Jones, Michael Nesmith és Peter Tork. A Monkees sikersorozattá vált – ötvennyolc részt forgattak le belőle –, zeneszámai pedig még inkább meghökkentő adatokat produkáltak: az együttesnek két és fél év alatt 7,5 millió kislemeze, valamint 16 millió albuma fogyott el.
Az I'm a Believer felvételén csak Dolenz működött közre a négyes tagjai közül. Ő dalolta a (világ)számot – jóllehet Jones korábban énekes volt a Broadway-n –, a kíséretet pedig sessionzenészek adták. Amúgy Dolenz, Nesmith és Tork azelőtt egyaránt gitározott, Jones viszont semmilyen hangszeren nem játszott, ezért aztán hónapokig nem is engedték koncertezni a kvartettet. Ám a rajongók hevesen követelték a fellépéseket, s a hívek már csak a tévésorozat miatt sem voltak kevesen: az I'm a Believer / I'm Not Your Stepping Stone kislemezre 1 051 280 előrendelés érkezett. Naná, hogy a megjelenés után két nappal már aranylemez lett a korongból, míg az A oldalas szám a Billboard-slágerlista élére került, éppen szilveszter napján, hogy aztán 1967-ben további hat hétig ott maradjon a topon. A dalt Neil Diamond komponálta – játszott is a lemez felvételén –, nem csekély nyomás alatt, hiszen a Monkees bemutatkozó nótája, a Tommy Boyce, Bobby Heart szerzőpárostól származó Last Train to Clarksville mindjárt listaelsővé vált hatvanhat novemberében. (A címből azt lehetne gondolni, valami falucskáról van szó, ám a Tennessee állambeli Clarksville 150 ezres város, oda nem sötétedéskor megy az utolsó vonat.)
Diamondnak nyilván nem esett jól, hogy Nesmith azt mondta az I'm a Believerről: „Nem lesz nagy szám.” Ehhez képest a dobhoz ültetett Dolenz így beszélt az első turnékról: „Azokon nem volt más, csak sikoltozás. Akárhogyan vertem a dobot, nem hallottam magam.” Jones ellenben nem akart villogni: „Annyi remek ötlet születik az egész világon, hogy újat hozni nagyon nehéz” – mondta, és feltehetően maga is csodálkozott, amiért a zenekar első nagylemeze hetvennyolc hetet töltött az amerikai listán, ennek hatodát az első helyen. A rendkívüli népszerűség nyomán a harmadik album, a Headquarters már saját szerzeményekkel és a zenekar tagjainak közreműködésével készült, a koncertkörutakon pedig a legnagyobbakkal szerepelt egy műsorban a Monkees. Jimi Hendrix például előjáték volt a „tévézenekarhoz” 1967-ben... Ki is fakadt a Melody Maker magazin riporterének: „Mennyire utálom őket!”
A közönség nem osztotta véleményét. Rövid idő alatt az együttes hét dala jutott a tengerentúli Top Tenbe, három az élre, és még idehaza is az jelent meg: „Lemezeik sikerét a magyar fiatalok között is csak a Beatles számainak népszerűsége szárnyalja túl.” Ennek megfelelően hatvanhét áprilisában a Clarksville-i gyors robogott be az Ifjúsági Magazin slágerlistájának élére, majd a Let's Spend the Night Together (Rolling Stones) és a Winchester Cathedral (New Vaudeville Band) után az I'm a Believer következett a negyedik helyen.
A színész-zenész csapat hatása olyan nagy volt, hogy megalakulása után harminc évvel világ körüli turnéra utazott – eredeti szereposztásában – a Monkees. A koncertsorozat csúcspontjaként a Wembley Arénában rendezett bulit hirdették; ezt 1996. március 19-én tartották. Ma már nem tudna összeállni a banda: Jones 2012-ben szívinfarktusban, a billentyűsként és basszgitárosként is megmerítkező Tork pedig idén februárban rákbetegség következtében meghalt.
A grupp azonban nemcsak a tévésorozat archív felvételein látható: 2000-ben film készült a Monkeesről, a zenekar egyik sikerszámának címével (Daydream Believers). Igaz, azok, akik a régi hirdetést olvasták, a csodakarrier láttán már az első év szilveszterén néztek, mint a moziban...
Szerző
Frissítve: 2019.04.22. 16:02

Egy pragmatikus ember: Varga István

Bármely gazdasági jelentőséget tulajdonítsunk is azon kartellált (a versenytársak megállapodásán nyugvó - a szerk.) jegybankok rendszerének, az nem tagadható, hogy megvalósítása, miután egy nemzetközi megállapodás létrejöttét jelentené, hozzájárulna a nemzetközi megértés szellemének és így a béke ügyének előmozdításához.
Így buzdított egy valutaközösség létrehozására az a Varga István professzor, akit alighanem a XX. század legkiemelkedőbb magyar közgazdász gondolkodójának tekinthetünk. S ha még hozzátesszük, hogy az idézett tanulmány csaknem 100 esztendeje jelent meg az akkori Közgazdasági Szemlében a mindössze 28 éves ifjú tudós tollából - aki két év múlva, amerikai ösztöndíját követően már megbízást is kapott a Magyar Gazdaságkutató Intézet létrehozására -, akkor méltán elcsodálkozhatunk azon, hogy a közgazdaságtan számára nem éppen kedvező korszakban milyen figyelemre méltó gondolatok születtek hazánkban. Ne feledjük, ez egy olyan időszakban történt, amikor a közgazdaságtannal foglalkozó kurzusoknak még önálló alma matere sem volt, a felsőfokú képzésnek a budapesti Műegyetem adott otthont.
A világhírű tudós munkássága már csak azért is gazdaságtörténeti jelentőségű, mert húsz esztendővel később tagja volt annak a munkacsoportnak, amelynek a nevéhez fűződik a hiperinflációval küszködő Magyarország "megszabadítása" a pengőtől, amit 1946 augusztusában váltott fel a máig használatos forint. (Akkoriban 10 forint volt egy szakmunkás napi átlagbére, amelyet irányadónak tekintettek az új pénz értékének "kalibrálásánál.") Varga Istvánról akkor méltán beszélt a szakma mint a valutacsoda egyik megteremtőjéről (egyik legjelentősebb munkája „A Magyar Valutacsoda” címmel jelent meg), a "forint atyjáról". Aligha véletlen, hogy a kiemelkedő képességű közgazdász pályájának bemutatását vállaló Raffai Zsuzsa alapítványának a Valutacsoda Alapítvány nevet adta. Ez az alapítvány jelentette meg nemrégiben Török Róbert történész (az alapítvány titkára) A pragmatikus ember - Dr. Varga István közgazdász élete című könyvét. Kevés közgazdász mondhatja el magáról, hogy a több mint fél évszázada lezárt, széles spektrumú életművének számos megállapítása máig érvényes.
"Pártjelvénnyel a gomblyukamban vizsgáztam nála" - emlékezett vissza egykori egyetemi tanárára a 2007-ben elhunyt Bácskai Tamás közgazdász, egyetemi tanár, akiről 2005-ben derült ki, hogy 1956-61 között az állambiztonság ügynöke volt. "Rám nézett - folytatta a megemlékezését az egykori tanítvány - és azt mondta: látom, hogy a kolléga úr kommunista. Akkor mondja el nekem Marx gazdasági tanait. Hát én, ahogy tudtam, elmondtam. Azután azt mondta nekem, és ön elhiszi? Mondom: igen. Azt mondja, látja, ez a különbség közöttünk, én nem hiszem, de jobban tudom."
Ebből a visszaemlékezésből is kitetszik, hogy Varga István nem volt marxista. Ám több hasonló gondolkodású tudóstársával szemben Magyarországon maradt, dacolva azzal, hogy érdemeit nem ismerik el, sőt igyekeznek a háttérbe szorítani. Mégis a Kádár-rendszer hajnalán, 1957-ben így fogalmazott az akkor induló Gazdasági Figyelőben: "Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségtelenül elősegítette, hogy az utóbbi években alaposabban megismerhettem a szocializmus újabb irodalmát (a régebbit persze korábban ismertem), gyakorlati problémáit, mint ahogyan valamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állítom azt, hogy amennyiben egy a lakosság széles rétegeinek magas és mindig javuló életszínvonalat biztosító kapitalista társadalomban élnék, ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott felfogásomnak ott is kifejezést adnék. (...) Arra kell most törekedni, hogy gazdasági eredményesség tekintetében is ez a rendszer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden - marxista vagy nem marxista - közgazdász számára kötelesség és izgalmas feladat."
Hasonlóképpen realista módon értékelte Varga 1959-ben az újjáalakuló Magyar Közgazdasági Társaság közgyűlésén a különböző világnézetek együttélésének lehetőségét. Az ilyen gerinces magatartás az 1956-ot követő időkben meglehetősen ritkának számított: "Magam a politikai gazdaságtan vonatkozásában eklektikus vagyok. Meggyőződésem, hogy a közgazdaságtani iskolák alapítói is jórészt ilyeneknek bizonyulnak (...). Nem tagadom, hogy léteznek nézeteltérések is. De jó szándékú - persze csak a jó szándékú - szakemberek mindenkor meg tudják találni a gondolatokat tisztázó, a tudományos haladást és az általános gazdasági jólét növekedését szolgáló viták platformját. A nyugaton működő nem marxista közgazdák közül sokan elismerik: sokat tanultak és tanulhatnak a marxizmustól és a szocializmus építésének gyakorlatából. A marxisták is elismerhetik: ők is okulhattak egyik-másik nem marxista tanításából."
Varga István mindig előbbre tartotta a szakmai meggyőződését a különböző politikai kurzusokkal való megbékélésnél. Ezért nem csoda, hogy élete során az egymást váltó rendszerek mindegyikében része volt a mellőzöttségben (sőt, 1944 március végén németellenes összeesküvés vádjával letartóztatták). Páratlan tudását gyakran igénybe vették ugyan különböző kormányzati szervek, de méltó elismerésben nemigen volt része. Ugyanakkor tudott nemet mondani, ha olyan ügyeben kérték a közreműködését, amellyel nem tudott azonosulni. Élete végégéig fájlalta, hogy nem lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (levelező taggá már 1945-ben, nem egész 50 évesen megválasztották.) Tanítványai viszont szép számmal kerültek be a tudományos testületbe. 1990. március 15-én posztumusz Széchenyi-díj odaítélésével rehabilitálták kivételesen sokoldalú munkásságát.
Szerző