Nem ragaszkodunk a mániáinkhoz. Azt hiszem, ezt döntöttük el leghamarabb a gyerek kapcsán, amikor eldőlt, hogy a cselló után teniszórákra is jár majd. Mármint nem akarunk mindenáron zsenit nevelni belőle.
Egy pillanatig sem érdekel a Polgár-féle módszer, a tudatosságot a diktatórikus szigorral ötvöző metódus, melynek végén ott áll a hálás, de meggyötört géniusz. Persze nem könnyű egyből megszabadulni a már előre érzett büszkeségtől, a rögeszmés vágytól. Én is láttam a most még négy és háromnegyed éves Dusit a wimbledoni döntőben, persze csak azután, hogy nagy sikerű koncertet adott Londonban. Talán épp ez volt az első feladat: ledobni a mániát, és annak örülni, ami van. Amikor először adja vissza a labdát, amikor először megy át a háló fölött, amikor a fülszaggató hangok közül kibújik az első dallammorzsa.
És persze örülni annak, ha örül ő is.
A csellóban volt némi megakadás, amikor beütött a tenisz. Erről én tehettem, talán túl sok Federert néztem a tévében, és Dusi egyre többször kuporodott fel mellém a kanapéra, az első és legfontosabb kérdéssel: ki a magyar? Miután megbeszéltük, hogy itt csak ritkán vannak magyarok, gyorsan el kellett dönteni, hogy kinek drukkolunk. (Fociban, ha nincs magyar, és általában nincs, akkor a pirosoknak szurkolunk, mert abban legalább van mákszemnyi magyar. Éljen az illúzió!) Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy felértékelődjenek a korábban kapott teniszes játékok, s végül eljöjjön az első „edzés” ideje is, ami leginkább csak játékból áll.
Dusi most az energiabomba korszakát éli, szemmel is fárasztó követni azt a mozgásmennyiséget. Ehhez persze nem nagyon passzol a cselló. Pedig ez volt az első szerelem. Talán a Gryllus Vilmos-túladagolás vezetett oda, hogy már egész pici korában „csellózott”: a játékgitár hátán egy bottal, fák törzsén, vagy ha már tényleg nem volt más, akkor két spagetti szállal. Egy szegényebb nápolyi család heti adagját sepertük össze egy-egy „koncert” után. És hát olyan könnyű meglátni ebben a sors kezét. Vagy mijét. A fintort már kevésbé. Néhány óra után ugyanis Dusi kijelentette, hogy ő voltaképpen már meg is tanult mindent, hibátlan csellista, punktum. És az ő szempontjából igaza is volt: hihetetlen energiával szórta szét a cselló fülrepesztő hangjait a lakásban, és másodpercig sem érdekelte, hogy ezek a hangok nem állnak össze, hogy sikoltva szaladnak világgá, hogy mi is sikoltva szaladnánk világgá, mert a hangszer feléledt, és ontotta a maga szabálytalan szimfóniáit. Innen viszont már nehéz visszatérni a túlszabályozott világba. Miért is kellene? Nem épp a szabályozatlan univerzum a zseni természetes élőhelye?
Velem könnyű dolguk volt a szüleimnek. (Máig hálás vagyok, hogy nem erőltették a zenélést. Így eleven gyermekkorom lehetett, és némi szánalommal hallgattam a barátom, a fölöttünk lakó Uwe kétségbeesett klimpírozását nyaranta a pianínón. Ma már tudom, hogy a zenetanulás akkor is ajándék, ha később nem lesz valaki ünnepelt zenész. Hat a mentalitásra, kitágítja a gondolkodást. Csakhogy ez foci- és pingpong-idényben, amikor mindenki az udvaron játszott, egyszerűen nem lehetett szempont.) Hiába jártam matek-fizikára, anyám folyton elkapott, hogy a matekfüzet alatt regény lapul. Mániákusan olvastam, s azon kevesek közé tartoztam, akiket ezért büntettek. Igaz, eleinte nem a kötelezőkért rajongtam, hanem Vernéért és Winnetou kalandjaiért (miért nem ezek a kötelező olvasmányok?), de szép lassan azokat is felhabzsoltam. Aztán meg írni kezdtem a magam fogalmazványait. Az első bűnügyi regényemmel tizenkét évesen készültem el. Öt oldalra rúgott, és már a másodikon ki lehetett találni a gyilkost. Anyám dicsérte, de azért megsúgta, hogy ez még nem az igazi. Talán jobb lenne, ha nem csak három szereplőt mozgatna a mű (ebből két hulla). Nem tudom mi lett volna, ha heti két alkalommal írni tanít valaki. Ha körmondatokról, cselekményről, szerkezetről és egyéb írástechnikai elemekről kezdenek nekem mesélni, oktatói szigorral, és penzumként havonta össze kell hoznom egy elbeszélést. Halál Szatmárnémetiben.
Persze könnyű volt nekem. Tán ösztönösen (vagy a megállíthatatlan tehetségtől hajtva?) leltem rá arra a művészi ágra, amely elvileg nem igényel semmilyen szakmai előképzést (tán még a rajz ilyen, amíg közbe nem lép az akadémia). Bármikor lehet író valaki az azt szentesítő oklevél nélkül. Még egyetem, sőt érettségi sem kell hozzá. (Úgy döntöttem erről még nem mesélek a cselló miatt csüggedő gyereknek.) Csak az élet. Kalandok. Rahedli tapasztalat, amely aztán kiforrja a szerkezetet, a cselekményt, a mondatokat. Lehet (szinte biztos), hogy az első kétszáz oldalt ki kell dobni, de a kétszázegyedikkel már elindulhat az utazás. Viszont ezer és egy tanító sorakozik a polcokon, bármelyiktől lehet tanácsot kérni, ha szorul a hurok.
Szóval, csellózunk és teniszezünk. Hallgatjuk Gryllust, és nézzük a wimbledoni döntőt (hajrá Federer!). Álmodozunk. Egyelőre csak arról, hogy pár év múlva már együtt ütögethetünk a nagypályán. Igazi hálóval, igazi sárga labdával. Ja, és anya lesz a labdaszedő. Csak addig ne süketüljünk meg teljesen.
