Papp Sándor Zsigmond: Fonák és tenyeres

Publikálás dátuma
2019.04.22. 11:10

Fotó: Shutterstock
Nem ragaszkodunk a mániáinkhoz. Azt hiszem, ezt döntöttük el leghamarabb a gyerek kapcsán, amikor eldőlt, hogy a cselló után teniszórákra is jár majd. Mármint nem akarunk mindenáron zsenit nevelni belőle. Egy pillanatig sem érdekel a Polgár-féle módszer, a tudatosságot a diktatórikus szigorral ötvöző metódus, melynek végén ott áll a hálás, de meggyötört géniusz. Persze nem könnyű egyből megszabadulni a már előre érzett büszkeségtől, a rögeszmés vágytól. Én is láttam a most még négy és háromnegyed éves Dusit a wimbledoni döntőben, persze csak azután, hogy nagy sikerű koncertet adott Londonban. Talán épp ez volt az első feladat: ledobni a mániát, és annak örülni, ami van. Amikor először adja vissza a labdát, amikor először megy át a háló fölött, amikor a fülszaggató hangok közül kibújik az első dallammorzsa. És persze örülni annak, ha örül ő is.
A csellóban volt némi megakadás, amikor beütött a tenisz. Erről én tehettem, talán túl sok Federert néztem a tévében, és Dusi egyre többször kuporodott fel mellém a kanapéra, az első és legfontosabb kérdéssel: ki a magyar? Miután megbeszéltük, hogy itt csak ritkán vannak magyarok, gyorsan el kellett dönteni, hogy kinek drukkolunk. (Fociban, ha nincs magyar, és általában nincs, akkor a pirosoknak szurkolunk, mert abban legalább van mákszemnyi magyar. Éljen az illúzió!) Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy felértékelődjenek a korábban kapott teniszes játékok, s végül eljöjjön az első „edzés” ideje is, ami leginkább csak játékból áll.
Dusi most az energiabomba korszakát éli, szemmel is fárasztó követni azt a mozgásmennyiséget. Ehhez persze nem nagyon passzol a cselló. Pedig ez volt az első szerelem. Talán a Gryllus Vilmos-túladagolás vezetett oda, hogy már egész pici korában „csellózott”: a játékgitár hátán egy bottal, fák törzsén, vagy ha már tényleg nem volt más, akkor két spagetti szállal. Egy szegényebb nápolyi család heti adagját sepertük össze egy-egy „koncert” után. És hát olyan könnyű meglátni ebben a sors kezét. Vagy mijét. A fintort már kevésbé. Néhány óra után ugyanis Dusi kijelentette, hogy ő voltaképpen már meg is tanult mindent, hibátlan csellista, punktum. És az ő szempontjából igaza is volt: hihetetlen energiával szórta szét a cselló fülrepesztő hangjait a lakásban, és másodpercig sem érdekelte, hogy ezek a hangok nem állnak össze, hogy sikoltva szaladnak világgá, hogy mi is sikoltva szaladnánk világgá, mert a hangszer feléledt, és ontotta a maga szabálytalan szimfóniáit. Innen viszont már nehéz visszatérni a túlszabályozott világba. Miért is kellene? Nem épp a szabályozatlan univerzum a zseni természetes élőhelye?
Velem könnyű dolguk volt a szüleimnek. (Máig hálás vagyok, hogy nem erőltették a zenélést. Így eleven gyermekkorom lehetett, és némi szánalommal hallgattam a barátom, a fölöttünk lakó Uwe kétségbeesett klimpírozását nyaranta a pianínón. Ma már tudom, hogy a zenetanulás akkor is ajándék, ha később nem lesz valaki ünnepelt zenész. Hat a mentalitásra, kitágítja a gondolkodást. Csakhogy ez foci- és pingpong-idényben, amikor mindenki az udvaron játszott, egyszerűen nem lehetett szempont.) Hiába jártam matek-fizikára, anyám folyton elkapott, hogy a matekfüzet alatt regény lapul. Mániákusan olvastam, s azon kevesek közé tartoztam, akiket ezért büntettek. Igaz, eleinte nem a kötelezőkért rajongtam, hanem Vernéért és Winnetou kalandjaiért (miért nem ezek a kötelező olvasmányok?), de szép lassan azokat is felhabzsoltam. Aztán meg írni kezdtem a magam fogalmazványait. Az első bűnügyi regényemmel tizenkét évesen készültem el. Öt oldalra rúgott, és már a másodikon ki lehetett találni a gyilkost. Anyám dicsérte, de azért megsúgta, hogy ez még nem az igazi. Talán jobb lenne, ha nem csak három szereplőt mozgatna a mű (ebből két hulla). Nem tudom mi lett volna, ha heti két alkalommal írni tanít valaki. Ha körmondatokról, cselekményről, szerkezetről és egyéb írástechnikai elemekről kezdenek nekem mesélni, oktatói szigorral, és penzumként havonta össze kell hoznom egy elbeszélést. Halál Szatmárnémetiben.
Persze könnyű volt nekem. Tán ösztönösen (vagy a megállíthatatlan tehetségtől hajtva?) leltem rá arra a művészi ágra, amely elvileg nem igényel semmilyen szakmai előképzést (tán még a rajz ilyen, amíg közbe nem lép az akadémia). Bármikor lehet író valaki az azt szentesítő oklevél nélkül. Még egyetem, sőt érettségi sem kell hozzá. (Úgy döntöttem erről még nem mesélek a cselló miatt csüggedő gyereknek.) Csak az élet. Kalandok. Rahedli tapasztalat, amely aztán kiforrja a szerkezetet, a cselekményt, a mondatokat. Lehet (szinte biztos), hogy az első kétszáz oldalt ki kell dobni, de a kétszázegyedikkel már elindulhat az utazás. Viszont ezer és egy tanító sorakozik a polcokon, bármelyiktől lehet tanácsot kérni, ha szorul a hurok.
Szóval, csellózunk és teniszezünk. Hallgatjuk Gryllust, és nézzük a wimbledoni döntőt (hajrá Federer!). Álmodozunk. Egyelőre csak arról, hogy pár év múlva már együtt ütögethetünk a nagypályán. Igazi hálóval, igazi sárga labdával. Ja, és anya lesz a labdaszedő. Csak addig ne süketüljünk meg teljesen.

Sebes György: Díjesőben

Publikálás dátuma
2019.04.22. 08:36

Fotó: Facebook
Az elismerés persze mindenkinek fontos és a díjazás jól is esik. Már azoknak, akik kapják. Akik meg – bármilyen okból – lemaradnak, vérmérsékletüknek megfelelően vehetik tudomásul az eredményt. Az viszont sokat elárul egy díjról, hogy miképpen tálalják.
Nemrég nagyszabású gálaest keretében osztották ki a Televíziós Újságírók Díját. Ez immár hatéves múltra tekinthet vissza és – írásban lefektetett – célja, hogy „klasszikus kritikai szempontok alapján emelje ki a legprofesszionálisabb magyar tévés teljesítményeket”. Ez már önmagában is kérdéseket vet fel, hát még az, hogy a mintegy kétszáz vendég jelenlétében zajlott rongyrázós esemény a bulvársajtóban és a különböző portálokon főleg két dolog miatt vált emlékezetessé. Az egyik a műsorvezető személye. Megtudhattuk, hogy Demcsák Zsuzsa nem kevés botránnyal, valamint celebséggel tarkított pályafutásának újabb állomására szép csipkeruhában érkezett és dolga végeztével gyorsan távozott, de – ismét, ki tudja, hányadszor – új életet kezdett. (Jelenleg egyébként már a második Ázsia Expressz színhelyén, valahol a távoli keleten van.) Nem kevésbé jelentős része volt a gálának, hogy az egyik díjazott, Istenes Bence tréningruhában – ha úgy tetszik: jogging öltözékben – érkezett. Mint elmondta, nem volt ideje átöltözni és különben is, így még többen figyeltek fel rá.
Ja, igen: 14 kategóriában kiosztottak díjakat is, mintegy mellékesen, de nagy csinnadrattával. Olyan világhírű médiumok „szakújságírói” szavaztak, mint a 24.hu, a Hír7, az Index comment:com blogja, a Kreatív, a Marketing&Media, a Media1, a Médiapiac, az Origo, a SorozatWiki, a Színes RTV, a Telenovella-Epizód magazin és a Tvr-hét. Minden kategóriában három jelölt volt – ki tudja, milyen alapon jelölték pont őket – és közülük nyert az egyik. Ugyancsak biztosan nagyon komoly szempontok alapján.
Azt már mindenki döntse el maga, hogy az X-Faktor mennyiben múlta felül a Sztárban sztárt, vagy a Ninja Warrior Hungaryt. Hiszen itt az alma és a körte tipikus összevetéséről van szó, mint még nem egy kategóriában. Az is figyelemre méltó, hogy az RTL Klub öt díjat szerzett meg, de volt egy kategória – a reality -, amelyben csak ennek a csatornának a műsorai versenyeztek (Keresem a családom, Nyerő páros, valamint a győztes Survivor). Ugyancsak vicces, hogy ezúttal a legjobb zsűritagra is lehetett szavazni, itt Majka vitte a pálmát, de nem volt nehéz dolga, mert „ellenfelei” a Sztárban sztár mindig vihogó másik ítésze, Papp Szabi, valamint az X-Faktorban képességei csúcsára jutott mentor, ByeAlex voltak. Érdekes kérdés továbbá, hogy miért jobb színésznő az egyébként valóban kitűnő Kovács Patrícia, mint Ónodi Eszter, vagy Lovas Rozi. Valamint, hogy a tényleg remek Thuróczy Szabolcs miben múlja felül Nagy Ervint. És szinte minden kategóriánál felmerülhetnek hasonló problémák, de tisztában vagyunk vele, az ilyesfajta összehasonlítás és értékelés mindig ízlés dolga. Akire meg többen voksolnak a „szakújságírók” közül, az nyer. Hogy ez a győzelem mennyit ér, az persze más kérdés.
Hiszen végső soron úgyis a nézők ítélkeznek. Az ő kezükben van a távirányító és a kattintásaikkal, a csatorna-váltásokkal szavaznak. Ebből aztán kialakul bizonyos nézettségi sorrend, amivel az élen állók nyilván büszkélkednek, a többiek meg esetleg „bundát” kiáltanak. De azért jól látható, hogy – akár az agymosás közepette is – mely programok vonzzák a közönséget, ergo melyeket lehet megtömni jól fizető hirdetésekkel. Mert a kereskedelmi tévéknél ez lehet a fő szempont. Már vannak olyan sikeres sorozatok, amelyek kb. egy órás játékideje közben háromszor láthat a néző reklám-blokkot. Tíz-tizenkét percenként szakítják tehát meg a filmet, hogy a kereskedők és cégek üzeneteit célba juttassák. Nem mellesleg, a Televíziós Újságírók Díját olyan műsoroknak és személyiségeknek adják, akik jó eséllyel indulnak ebben az etetésben.
Ami egyébként egy pillanatig nem szünetelhet. Az olyan többnapos ünnepek pedig, mint most a húsvét, még fokozottabban ingerlik a csatornákat, hogy – egymással is vetélkedve – magukhoz próbálják láncolni a nézőket. A TV2 nem véletlenül időzítette húsvét hétfőre az Exatlon Hungary című végeérhetetlennek tetsző reality-műsorának végső és döntő adását. Ez este héttől négy órán át tart majd, de közben az RTL Klubon már elkezdődik a hat Oscar-díjjal – méltán – elismert Kaliforniai álom vetítése. Csak tessék nyugodtan megpróbálni választani köztük. És nem ez az egyetlen nap, amikor döntési helyzet alakul ki és netán családi viták is kirobbannak, hogy akkor most melyik programra kapcsoljanak. A sikeres és népszerű filmekkel az immár munkaszüneti nappá avanzsált Nagypéntektől bombázzák a nézőket, akik nyilván képtelenek kikerülni az ezekhez kapcsolódó reklám-tömegnek még egy részét sem. A választék hatalmas és valóban vannak olyan alkotások, amelyeket érdemes akár sokadszorra is megnézni. A saját gyártású programok pedig ilyenkor általában szünetelnek. Hogy aztán az ünnepek után a vezető csatornák újult erővel – és persze új műsorokkal - igyekezzenek legyőzni a többieket és magukhoz édesgetni a sok „jótól” megcsömörlött embereket.
Szüntelen körforgás. Ezen pedig lényegesen nem változtat megannyi díjeső sem.

A Mága-jelenség

Publikálás dátuma
2019.04.21. 19:39

Fotó: Népszava
Tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy a világ legnevesebb hangversenytermeiben játszhat és amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját?
Bejárta a magyar sajtót a hír, ismét hatalmas sikerrel koncertezett Amerikában Mága Zoltán: a négy állomásból álló turné a Carnegie Hallban ért véget április 11-én. A hegedűművész a saját maga alapította Budapesti Gypsy Virtuózok zenekarral turnézott; ez nem újdonság, évek óta megszokhattuk, hogy a világ olyan neves hangversenytermeiben lép fel, mint az említett New York-i, vagy a bécsi Musikvereinssaal, és a város másik híres koncerthelyszíne a Konzerthaus. Ezeket a komolyzene templomainak tartjuk, és a sportcsarnokokban is fellépő művész műsorát ismerve sokakban felmerülhet a kérdés, vajon miként lehet, hogy a klasszikus zeneművek felől nézve sokszor igencsak megkérdőjelezhető minőségű darabokat felvonultató programok e szentélyek színpadaira kerülhetnek, beleértve a Vigadót és a Budapesti Operaházat is.
Emellett komoly magyar állami kitüntetések birtokosa is Mága Zoltán - mindkét oldalról. Bizonyára vannak píszíre – a politikai korrektségre – hajazó, és mindenféle más politikai okai is ennek, de ez nem tárgya írásunknak. A kérdés inkább az, vajon tényleg olyan tudású hegedűs-e, hogy e pódiumokon játszhat és hogy az, amit hegedül, megérdemelten találja-e meg útját az említett helyszínekre.
Amit Mága tesz, az alapjaiban nem más, mint a hagyományos cigányzene új dimenziókba helyezése. A műfaj igazi fénykora a XIX. század közepétől a XX. század közepéig tartott, és tudnivaló, hogy bár a zene magyaros motívumokkal is bőven tarkított, nem azonos sem a magyar, sem a cigány népzenével, de azzal a magyar népzenével sem, amit falusi – nem főállású – cigány muzsikusok szólaltattak meg. Az első ismert, mai értelemben vett cigány hegedűvirtuóz, prímás Czinka Panna volt, aki 1772-ben halt meg, ő alakította ki még fiatal korában a kis cigányzenekarok ma ismert két hegedű, cimbalom, bőgő felállású formáját. Azokban az időkben a klasszikus hegedű elérte fejlettségének maximumát, csak a hangterjedelme és a hangereje növekedett a következő évtizedekben, és kialakult az a vonófajta is, amivel mindent meg lehetett szólaltatni rajta. Paganini, aki az 1700-as évek végén kezdett Olaszországban koncertezni, képes volt egy egész baromfiudvart lejátszani tyúkostul, kakasostul, kutyástul, macskástul, nyikorgó szekerestül. (Aki tudja, hallgassa meg Mágát az interneten, amint Dinicu A pacsirtáját énekelteti hangszerén.) De az ördög hegedűse, ahogy Paganinit nevezték, a klasszikus műveket, köztük saját – a hegedűirodalom technikai csúcsait jelentő - darabjait is játszotta, ámulatba ejtve az egész világot, Liszt Ferencet is. Ő egyébként meg volt róla győződve, hogy az a zene, amit akkoriban a városi cigányzenekarok játszottak, vagyis a verbunkos és a valódi magyar népdalokat valamilyen szinten utánozni próbáló műdalok - a par excellence magyar népzene.
E zenének, amely egészen színvonalas volt, s a zenetörténetben is helye van, komoly szerepe volt a nemzettudat formálásában. Czinka Pannáról Kodály ís írt – megbukott - daljátékot Balázs Béla szövegére 1948-ban. Cigányzenészek a 48-as szabadságharcban is részt vettek, az egyik leghíresebb közülük Sárközi Ferenc, aki Kossuth hadnagya volt – innen Mága zenészeinek huszáros ruhája. De a következő évtizedekben is fontos szerepet játszottak, zenéjükkel őrizték a lángot. A XIX. század második felében a tehetségesebb cigányzenekarok külföldön turnéztak, rendszeresen játszottak Párizs legelőkelőbb szórakozóhelyein, a Riviérán, és a kor nevezetes gyógyfürdő központjaiban is. Eljutottak a walesi herceg és az orosz cár udvarába is. Majd jött Bartók és Kodály, akik feltárták a Kárpát-medence és környéke népei zenéjének valódi természetét, mibenlétét és nagyszerűségét, miközben a cigányzene egyre periférikusabbá vált, forradalmi töltetének elvesztésével üresedni kezdett, kávéházak, mulatók szórakoztatóipari terméke lett. Egyre több könnyed operett és szalonzene-darab szerepelt a zenekarok műsorán, a nóták pedig teljesen elvesztették a népdalokkal való, kezdetben pozitívnak is nevezhető kapcsolatukat. Bár a híres prímásokat csodálták, a komolyzenészek, zenetudósok teljesen elveszették érdeklődésüket cigányzene iránt, ahogy a „könnyűzene” más műfajai iránt is.
Mint látható, Mága egyrészt valóban nem tett mást, mint hogy feltámasztotta egyrészt a régi pozitív hagyományokat - a New York-i koncert interneten látható amatőr felvételén szerepel a Kossuth-nóta is -, emellett előszeretettel játszik könnyed, noha nem teljesen könnyűzenei darabokat, mint Monti Csárdása, a Keresztapa című film zenéje és hasonlók. Másrészt, ami teljesen új, hogy lévén valóban klasszikusan is képzett, technikailag igazán kiváló hegedűs, játszik például Bachot is eredeti formájában hangversenytermi koncertjein, Shlomo Mintz megkérdőjelezhetetlenül klasszikus, világhírű hegedűssel együtt például előszeretettel adja elő Bach d-moll kettősversenyét, de például Bartók Román népi táncok című műve is szerepelt az amerikai turné műsorában. A XX. század közepére szinte teljesen jelentőségét vesztett, csak néhány étteremben továbbélő műfaj, a cigányzene tehát Mága tevékenysége révén újra magasan szárnyal, igen, beleértve a szintén hagyományosan hozzátartozó giccset is, amit show-műsoraiban látványelemként a végletekig hajt.
Hogy valójában reneszánszról van-e szó, vagy csak a hírek szerint egy menedzsernek is kiváló zenész egyedi tündökléséről, aligha tudható egyelőre. Ez függ attól is, mi a hozzáállása Mágához azoknak a kritikusoknak, akik az említett termek klasszikus zenei programjait látogatják. Nem találtam nyomát írásaiknak, tehát illusztris helyszínek és hatalmas közönségsikerek - amelyekről rendre csak píár ízű híradások tudósítanak - ide vagy oda, láthatólag külföldön sem gondolják, hogy ez lenne a klasszikus zene eddig méltatlanul mellőzött, közönségbarát ága, amellyel megújítható a műfaj.
Szerző