Szüdi János: Két út, két program és az Orbán-rendszer bűnei

Publikálás dátuma
2019.04.21. 17:46
Nem tudni, hányan élnek így
Fotó: Népszava
Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez.
Az Országgyűlés az ellenzék - Jobbik, MSZP, LMP – nagy részének támogatásával elfogadta a családvédelmi akcióterv bevezetéséhez szükséges törvénymódosításokat. A történet nagyon tanulságos. Elsőként azért, mert az ellenzék szavazatára nem volt semmi szükség, ugyanis nem minősített többséghez kötött törvényjavaslatról kellett dönteni. Másodszor azért, mert a kormánypárti képviselők szavazataira sem volt szükség. Március 12-én a kormány elfogadta a babaváró támogatásról, a nagycsaládok személygépkocsi-támogatásáról és az otthonteremtési program időszerű módosításáról szóló rendeleteit. Harmadszor azért, mert hangzatos címe ellenére, a törvényjavaslat nem az orbáni családügyi vízió érdemi részéről szólt. A törvényjavaslat mindössze négy paragrafusból állt, az első adómentessé tette a babaváró támogatást, a második állami kezességvállalást biztosított a babaváró támogatással nyújtott kölcsönhöz, a harmadik felhatalmazást adott a kezességvállalás részletszabályait megállapító kormányrendelet kiadásához, a negyedik meghatározta, hogy a törvény 2019. július 1-jén lép hatályba.

Tények és tanulságok

Miért tanulságos ez a történet? Mindenekelőtt azért, mert ismét bizonyossá vált, nem a parlamentnek van kormánya, hanem a kormánynak van parlamentje. Újólag bizonyossá vált az is, hogy a kormányban egyetlen döntéshozó van, a miniszterelnök, akinek a parancsait „eredeti jogalkotói hatáskörben”, parlamenti felhatalmazás nélkül, kormányrendelet formájában kihirdetik. Nem maradt kétség a tekintetben sem, hogy, a parlament nem több egy díszletnél, a törvényesség látszatának fenntartásához. A parlament tagjai - sokadszor – úgy hoztak döntést, hogy fogalmuk sem volt arról - az előterjesztés nem szólt róla -, milyen kormányzati (orbáni) döntéshez asszisztálnak, mibe kerül, amit megszavaznak, s hol van elrejtve a be nem tervezett kiadások fedezete. Végezetül, beigazolódott – nem először, s feltehetően nem is utoljára -, hogy a kormánypártok soha nem magányosak, mindig számíthatnak az ellenzék színe-javára, amikor populista kérdésekben kell szavazniuk.
Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem gyermekbarát. Nem tanulság, hanem tény, ez a hatalom (Orbán Viktor) nem családbarát. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) nincs átfogó elképzelése a gyermekekről, a családokról. Ennek a hatalomnak (Orbán Viktornak) csak azok fontosak, akiknek már van mit a tejbe aprítaniuk, s mellesleg elkötelezett Orbán hívők.
A gyermekes háztartások ötöde volt szegény tíz éve, a mai számok hiányoznak
Fotó: Molnár Ádám / Népszava

Az ifjúságról, a családról

A parlament utoljára 2009-ben tárgyalt előterjesztést az ifjúság helyzetéről és megsejtve a jövőt elfogadta a Nemzeti Ifjúsági Stratégiáról szóló határozatot. Talán ennek az elnevezésnek köszönhető, hogy ez az országgyűlési határozat még ma is hatályban van, sőt végrehajtásához 2012-ben, 2014-ben, 2016-ban kormányzati cselekvési tervek is készültek. Ez nem jelenti azt, hogy a stratégia helyzetelemzésében feltárt problémák megszüntetésére megszülettek volna a szükséges döntések. A közel tíz esztendős problémahalmaz többsége ma is helytálló.
Az akkori helyzetértékelés szerint „Magyarországon, a 20 éven aluli eltartottak közel egyötöde, 420 ezer fiatal él a szegénységi küszöb alatt. A létminimum alatt élő fiatalok aránya ennek közel kétszerese (850 ezer). A 0-15 év közöttiek 25,2 százaléka, a 16-24 év közöttiek 18,3 százaléka szegény. A gyermekes háztartások 20,5 százaléka szegény.” A kormányzati válasz kézenfekvő, a Központi Statisztikai Hivatal felhagyott a létminimum számításával.
A Policy Agenda 2018. júniusában közzétett számításai szerint Magyarország lakosságának egyharmada él a létminimum szintje alatt. Az oktatás teljesítménye alapján érthető, miért nincs kedve a parlamentnek szembesülnie a tényekkel. Mit mond az oktatásról a helyzetértékelés? „A szakiskolákban kiemelkedően magas a lemorzsolódók aránya (20-25 százalék). (…) Az OECD által végzett PISA-vizsgálat szerint a magyarországi 15 éves tanulók ötöde alapvető olvasási készségekkel sem rendelkezik. 57 ország eredményeit figyelembe véve a magyar diákok átlaga a szövegértés-szövegalkotás tekintetében a 23. és 30. pozíció közötti tartományban található.” A hvg.hu 2016. decemberében a 2015-ben elvégzett mérések eredményeiről közöl tájékoztatót: „a 2012-ben mért PISA-kutatáshoz képest jelentős a magyar tanulók visszaesése: természettudományokból 494 pontról 477 pontra, olvasás-szövegértésből 488 pontról 470 pontra esett vissza, míg matematikából tartottuk a három évvel ezelőtti 477 pontos szintet.” Az Európai Bizottság által készített – Oktatási és Képzési Figyelő 2017 című – jelentés szerint az oktatást elhagyó 18-24 évesek aránya 2016-ban az uniós 10,7 százalékos rátát meghaladva 12,4 százalékra “sikeredett”. 2016-ban az olvasás terén alulteljesítők aránya 27,5 százalék volt, szemben a 19 százalékos uniós aránnyal.
Kevés időszerűbb kérdés van annál, miképpen alakult a gyermekek, a gyermekes családok helyzete az említett stratégia elfogadása óta. Jó lenne tisztázni, hány család, hány gyermek él lakásnak nem nevezhető – konyha, WC, víz nélküli – kalyibában. Jó lenne tisztázni, hány gyermeknél számít ünnepi vacsorának a zsíros kenyér. Jó lenne tisztázni, hány szülőtől vonták meg a családi pótlékot, mert cipő és ruha hiányában gyermeke hiányzott az óvodából. Jó lenne tisztázni, hogy 2013. július 1-jétől (ekkor léptek hatályba az ezt megengedő büntetőjogi szabályok) hány 12-14 éves gyermeket ítéltek szabadságelvonásra. Jó lenne tisztázni, hány tizenéves vett részt – iskolába járás helyett - közmunkában. Száz és száz kérdést fel lehet, fel kell még tenni, ahhoz, hogy tiszta vizet önthessünk a pohárba.

Két külön program

Egy szó, mint száz, kellene egy program, amely világossá teszi, hogy Magyarországon a tisztességes élethez való jog megillet mindenkit, s meg is mondja, mi jár a tisztességes élethez. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élethez való jog feltételeinek a megteremtése megelőz minden más programot. Kellene egy program, amely világossá teszi, hogy a tisztességes élet feltételeinek megteremtése becsületbeli közügy, amelynek megvalósításához közös erőfeszítésre, s minél tehetősebb valaki, annál nagyobb áldozatvállalásra van szükség. Egy program, amelynek végrehajtásához hozzárendelik a szükséges költségvetési fedezetet is.
Orbán Viktor viszont már közölte a nyilvánossággal, mi a fontos számára. Meghirdette saját programját: állítsuk meg a bevándorlókat. Ehhez kéri a nép támogatását.
Hol tartunk? Íme, egy korántsem teljes leltár: álproblémákon rágódunk. Álmegoldásoknak örvendünk. Álparlamentarizmussal álcázzák a diktatúrát. A kollaborálás bevett gyakorlattá vált. A félelem kézzelfogható és jogos: van kitől. A jobboldal oszlopos képviselője örvendezik nemzetünk – Horthy által visszaadott - önbecsülésén. Érezni még az égett hús orrfacsaró illatát, amit ránk hagytak a krematórium kéményein közel hetven éve eltávozó zsidó és cigány honfitársaink.
Mi jöhet még? Íme, egy korántsem kibontott vízió: megküzdünk a bevándorlókkal vagy elkészítjük a tisztességes élethez való jog megvalósításának programját. Ez két külön út. Ez két külön program. A választók döntenek. A választók nem hülyék, állítják a baloldal rangos képviselői. Mit mond a történész ötven év múlva?

Szerző

Tokaj jelképe mindannak, ami ma Magyarországon történik - és ez nagyon-nagyon szomorú

Publikálás dátuma
2019.04.21. 13:56

Fotó: Shutterstock
A tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, ehelyett...
Tokaj városkájában sétálgatni olyasmi érzés, mintha az ember az újpesti bőrgyár hátsó falánál recskázna még egyet egy esős novemberi délutánon, mielőtt fölköti magát. Annyi élet pezseg az utcákon, mint egy mediterrán fürdőhelyen, ahol egymást érik a jobbnál jobb Michelin-csillagos éttermek, borbárok, pompás wellness szállodák és olcsó panziók, este tízkor lendülnek neki a baba- és a fagylaltos kocsik, bongyor hajú lányok robognak a Vespákon színes banánszoknyákban, mindenhonnan élőzene csendül fel és hajnali kettőig kavarog a boldog nép. Ja, nem.
Igazából úgy érzed, épp’ atomtámadás után vagyunk és te vagy az egyetlen túlélő. És ezzel Tokaj jelképe mindannak, ami itt és most történik. Eszenciája mintegy a rész az egésznek (az eszencia az aszúszemekből a kádban önsúlyától kipréselődő színlé). Mer’ azt bátran ki lehet jelenteni, hogy tényleg a tokaji a világ legjobb bora, ez nem vitás. (Anyalapomnál, a BORIGO magazinban 10 év alatt kétszer adtunk 100 pontot - márpedig 100 pontot nem ad az ember, mert az olyan, mint az istenlátás, létező fenomén nem lehet száz pontos -, mindkétszer aszúnak: Szepsy és a Lapis 2006-os hatputtonyosának).
Miénk a világ legjobb bora, amit nem tudtunk világcsodává és -szenzációvá emelni, a bort el tudjuk készíteni (vagy kéttucatnyi olyan kisebb-nagyobb, modern pincészet van, ahol tökéletes tokaji készül), de se körülötte a kontextust (szállodák, éttermek, turizmus), se az eladást (marketing és értékesítés) nem igazán tudtuk felemelni az elmúlt bő negyedszázadban, márpedig a jó bor az, ami el van adva és ki van fizetve. Veszteséges pincék, eladatlan készletek, röhejes árak (kannás aszúk fillérekért), noha a tokajira az egész országimázst fel lehetne fűzni, mézédes Magyarország, ha az államállatnak erről lenne víziója, nem a voksokért a határokon kívül épített futball-stadionokról. És kézbe venné a piacépítést és a marketinget, a kutatást és az oktatást. Ha nem pénzt osztogatna a rokoni és baráti borászatoknak, hanem az eladást támogatná, akkor ki lehetne mozdulni ebből a lefagyottságból. Eltelt egy generációnyi idő a bolsi világ összeomlása óta és nincs még egy borvidék, ahol ilyen sötét és szegény utcácskák vennék körül a világ legjobb borát készítő pincészetek világító szigeteit; egy meglehet, szélsőséges vélemény szerint hiába áramlott vagy 100 milliárd forint magántőke és tengernyi fejlesztési pénz a térségbe a rendszerváltás óta, a Tokaj-hegyaljai borvidék tkp. ma már nem is létezik. És a megosztásra épülő politika pont ellenkező irányba hat, mint kéne: a sikerhez közösség és kooperáció kellene, nem a hatalom alapjának képzelt megosztás fokozása, a tisztogatás és a gyűlöletkampányok…
Volt szerencsém egy olyan bort kóstolhatni, ami miatt érdemes foglalkozni a borral. Ez Demeter Zoltán 2017-es Anett-je, egy istenbizonyíték sárga-muskotály, intenzív illatában a női princípium virág-, kajszi és pézsmaillatú lényege, a mézédes korty valószínűtlenül finom. Ilyen villámcsapásszerű, látomásos borélményem csak Szepsy küvéje és egy Banfi Chianti kóstolásakor volt. Demeter nem mellesleg a brit Decanterben 2006-os Eszter nevű borával 96 pontot ért el, ami világszenzáció, amivel tele kéne lennie a magyar médiának, igazi büszkeségre okot adó teljesítmény: Demeter for president. Jobban járnánk…
Szerző
Témák
bor Tokaj

Az EU-ról illúziók nélkül - interjú Böröcz Józseffel

Publikálás dátuma
2019.04.21. 07:25

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Interjú Böröcz Józseffel, a Rutgers Egyetem (USA) professzorával.
Irány az Európai Egyesült Államok – üzeni a balliberális ellenzék. Ezzel szemben egy kormánykorifeus szerint az Európai Unió (EU) biztonsági kockázat Magyarország számára. Ön hogy látja?
Nem vagyok politikus, nem tisztem ilyen megszólalásokat kommentálni. Annyit azonban történeti szociológusként megjegyeznék, hogy az EU eddigi integrációs folyamatai – az egységes piac és jogrend, az euró, mint közös fizetőeszköz, vagy az átjárható államhatárok – mind a nemzetekfelettiség irányába mutatnak. Erről persze hallani sem akar az európai szélsőjobb, köztük a magyar kormánypárt. Befolyásukat, hatalmukat féltve irtóznak minden újabb hatalomátadástól.

Mindeközben a magyar közvélemény nem igazán tud valós képet formálni az Unióról, amiben bizonyára közrejátszik a Brüsszelt kárhoztató propaganda. 
A karikatúraszerűen vulgáris, egyoldalúan EU-ellenes kormányretorikán túl fokozza a zavarodottságot, hogy az EU fura szerzet: államként jelenik meg, holott nem az. Van zászlaja, himnusza, elnöke, követségeket tart fenn és sokféleképpen, mondhatnám Janus-arccal lép fel a világpolitika porondján. A 28 tagállam külön-külön szavaz az ENSZ-ben, de ha érdekük úgy kívánja, az uniós csapat tagjaiként sorakoznak például a világkereskedelmi körtárgyalásokon. Zavarba ejtő lehet az is, hogy a brüsszeli irányító központ főigazgatóságai miniszteriális szervezetekre emlékeztetnek, miközben „alattuk” szinte teljesen hiányzik a végrehajtó apparátus. A közhatalmi teendőket szerződéses alapon a tagállamok hivatalai látják el, vagy éppen más nemzetközi intézményekre testálják. Ez utóbbira markáns példa, hogy a katonai stratégia, a védelem jó részét kiszervezték a NATO-ba. Mindennek eredményeként az államhatalmi működésre fordított uniós büdzsé aránya a tagországok együttes hazai össztermékének (GDP) kevesebb mint 1 százaléka, míg a világ összes modern állama, így az uniós országok esetében ez minimum 30 százalék. Az EU – mint egyfajta fővállalkozó – létrejöttétől kezdve arra törekedett, hogy összerendezze, maga alá rendelje a tagok részérdekeit. Erejének egyik forrása a tagállamok összsúlya – az EU ezáltal válik tényezővé a globális versenyben.

Erre mondják: nagy ötlet. Fennkölten úgy szoktak fogalmazni, történelmi léptékű az a teljesítmény, hogy az EU mára eljutott a mélyreható integrációig, a világkereskedelem éllovasa, s ennek is köszönhető, hogy már több mint 70 éve béke honol a kontinensen. Ez minden pénzt megér.
A nyugat-európai nagytőkének mindenképpen. Az sem vitás, hogy az EU állampolgárai, benne a magyarok, szintén részesülnek Unió biztosította előnyökben: szinte korlátok nélkül élhetnek, dolgozhatnak, tanulhatnak, üzleti tevékenységet végezhetnek a tagországokban, feltéve, ha megengedhetik maguknak. Ám egyéb, némileg összetettebb ügyek – így a termeléskihelyezés, a tőkebefektetés és a profitkivitel, a piacszervezés, illetve a társadalmi jólét és jövedelemelosztás – tekintetében már jóval egyenlőtlenebb módon oszlanak el az előnyök és a hátrányok, főként a legutóbb felvett kelet-közép-európai tagállamok, köztük Magyarország esetében. Itthoni tapasztalat, hogy a fejlettebb tagokhoz mért hátrány az óriási közvetlen uniós tőkebefektetések, valamint a szubvenciók és a külföldön dolgozó állampolgárok hazaküldött megtakarításai ellenére sem csökken.

Könyvében keményen fogalmaz: az EU nem a jóság megtestesülése, hanem az elitek paktuma. Hogyan jutott erre a megállapításra?
Társadalomtudósként az a feladatom, hogy a világ komplexitását elemezzem. Természetesen engem is felháborít a politikai és gazdasági bűnözés, a szociális igazságtalanságok minden formája. Látni kell azonban, hogy az EU nem „a jó birodalma” (sem a „rosszé”), hanem geopolitikai és a tőkemegtérülési logikával, racionálisan kialakított, globális érdekérvényesítő szervezet. Nem az a célja, hogy bennünket, vagy bárki mást „felemeljen”. Amikor belevágtam az EU tanulmányozásába, legfőképpen az foglalkoztatott: miképpen volt lehetséges, hogy a nyugat-európai nemzetállamok – mindenekelőtt a két rivális, a francia és a német – évszázados háborúskodás után egyszer csak leültek és létrehoztak egy olyan szervezetet, amelyben hajlandóak jórészt lemondani államiságuk legféltettebb kincséről, szuverenitásukról. Globális nézőpontból az is szembetűnő, hogy a hat alapító ország között többségben voltak az európai gyarmattartók, azok a társadalmak, melyek a XVI. századtól a világ Európán kívüli részének nagy többségét uralmuk alá hajtották. Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália későbbi felvételével azután lényegében teljessé vált ez a lista. Közismert, hogy a gyarmattartó társadalmak történelmi „sikerei” – az életminőség ugrásszerű javulása, a technikai haladás, az élettartam meredek növekedése – nagyrészt a világ leigázott térségeinek kiszipolyozásával, politikai, emberi jogaik lábbal tiprásával ment végbe, vadul rasszista ideológiai keretben. Gazdasági értelemben Kína, az indiai szubkontinens és az afrikai térség volt e folyamat legnagyobb áldozata, jóllehet a kapitalizmus előtti időkben meghatározó szerepet játszottak a globális értéktermelésben és a kereskedelemben, jóval fontosabbak voltak, mint a fölöttébb „elmaradott”, marginális helyzetű Nyugat-Európa. A kolonializmus nyers válfajainak mára jórészt vége, ám a gyarmati múltból örökölt függőségi viszonyok tovább élnek, s azok mai haszonélvezői nagyrészt az EU-ban, az EU védőszárnyai alatt léteznek.

Ha jól értem, azt állítja, hogy az Unió a tőkés világrend szüleménye, ma is zajlik a késhegyre menő verseny, csak éppen civilizáltan, a kapitalizmus liberális játékszabályai szerint?
Az EU – csakúgy, mint riválisai – saját tőkés osztályai érdekét képviselő szervezet, nem jótékonyságra találták ki. Küzdelem folyik a globális erőforrásokért, a hatalomért és a befolyási övezetekért – mégpedig globális méretekben. E versenyben az elmúlt harminc év folyamán szenzációs felfutást produkáló Kína, valamint az EU és az USA egyaránt 20-20 százalék körüli részesedésnél tart a világ-GDP-n belüli arányt tekintve. Kína az 1820 előtti időszakban évezredekig a világtermelés negyedét-harmadát adta. ”Szegény ország” csak 150-160 évig volt, mai sikere lényegében nem más, mint visszatérés a történelmen átívelő helyére. Ebben az értelemben Kína felfutása megállíthatatlan, s ez a világ mai szerkezeti átalakulásának lényege. Az új világrendért folyó versenyfutásban a nyugat-európai multinacionális tőke, s annak globális képviselője, az EU nyilván nem óhajt lemaradni. E játszmában az EU egyik újítása, hogy sikerült elhitetnie, maga a megtestesült Jóság. Kialakulni látszik egy olyan szereposztás, melyben az USA a világ csendőre, az Unió pedig az erőszakmentesség angyala volna – holott ez így messze nem igaz. A NATO-ban például az amerikaiak mellett tevékenyen részt vesznek az európaiak, az amerikai hadigépezet pedig a nyugat-európai tőke érdekeit is képviseli.

De hát az EU demokratikus szervezet, a döntéshozatal széles alapokon nyugszik, abba bevonják az uniós polgárt, s az imént fejtegette, hogy az Unió sikeresen tudja harmonizálni a részérdekeket. Miért mondja, hogy az állam és a tőke jegyesek, a nyugat-európai multik is éppen olyan üzleti technikákat követnek, mint elődeik a gyarmati korban?
A centrumországok egy részében a tőke ma már különösebb tiltakozás nélkül elfogadja, hogy profitja egy részét az állam visszaforgassa a társadalomba, amiért olyan munkásosztályt kap cserébe, amely egészséges, jól képzett, fegyelmezett, megfogja a munka végét, s ritkán sztrájkol. Ám a távolabbi végeken ugyanez a nyugat-európai tőke kevésbé szívbajos. Nem kell messzire menni, vegyük a magyarországi rabszolgatörvényt. A kormány – amely vad nacionalista és EU-szapuló retorikával nyeri a választásokat – elképesztő nyíltsággal szolgálja a befektető nyugati nagytőke érdekeit a magyar társadalommal szemben. Föl sem merül, hogy a nyugat-schengeni tőke kelet-közép-európai profitjának meghatározott részét visszaforgassák a helyi társadalomba. Vajon miért nem?

Nem gondolja, hogy a kormány unióellenessége ellenére a félperifériás Magyarország EU-tagsága révén közelebb kerülhet a nyugat-európai centrumhoz? Emelkedetten: kompország végre kiköthet a túlsó parton?
A magyar kormány abszolút nem EU-ellenes, csak polgári jogok nélküli, neoliberális europiacot szeretne, minden más területen korlátozatlan nemzetállami – sőt miniszterelnöki – szuverenitással. Ami az utolérés metaforáját illeti, nagyon szép, csak az a baj vele, hogy értelmetlen a mi helyzetünkben. Magyarország egy főre jutó nemzeti jövedelme hosszú időkre visszatekintve a világátlag 120-140 százalékos sávjában mozog. Hozzáteszem, higgadt mérlegelés alapján arra kell jutnunk: a tartósan a világátlag feletti magyar jövedelemszint nem is olyan rossz teljesítmény – a világ lakosságának kétharmada összetenné érte a kezét. A nagyvilágban egyébként ritka kivétel az olyasfajta „utolérés”, mint amiről a kelet-közép-európai társadalmak álmodoznak. Szerintem Magyarország bajai nem a bruttó nemzeti jövedelem szintjével, hanem az egyenlőtlen elosztási viszonyokkal függnek össze. Persze pár százalékkal a GDP is bővülhetne, de ennek hatása elenyészik amellett, hogyan osztjuk el a megtermelt jövedelmeket. Miképpen érjük el, hogy a közszféra a társadalmat szolgálja, hogy jobb legyen a szociális ellátás, a kórház, az iskola, s a mai leszakadtak is jobban részesüljenek a javakból. Állítom, már ma is van az országban annyi bruttó nemzeti jövedelem, hogy szépen, jól, kiszámíthatóan éljen a társadalom. Amíg azonban a közszolgálati funkciókat a profitelvű magántőkének szervezi ki az állam, és még ezen is profit keletkezik, amit egy szűk, kormányközeli csapat, illetve a nyugat-schengeni transznacionális tőke fölöz le, minden, az EU-tagságból fakadó, mérsékelt versenyelőnyünk elenyészik.

Utópista realizmus

Mi lenne, ha létrejönne egy olyan globális elosztási rendszer, amelyben a gazdagabb államok kötelesek lennének több pénzt betenni a világ szegény országait felemelő alapba? Böröcz József e kérdésről elmélkedve arra jut: a módosabb országok életszínvonala nem csökkenne vészesen, sőt az infrastrukturális fejlesztésekből még hasznot is húzhatnának, viszont a világ nyomorult társadalmainak életkörülményei, lehetőségei sokat javulnának. „Gondolatkísérlet a globális elosztásról” című 2005-ös írása emlékeztet, hogy az ENSZ égisze alatt már többször meghirdették a szegénység elleni küzdelmet, de a programokból vajmi kevés vált valóra. Böröcz azonban fontos politikai állásfoglalásként értékeli, hogy a vonatkozó ENSZ-dokumentumok az egyenlőtlenségekben jelölik meg a nyomor fő kiváltó okát. A szociológus számításai szerint a leggazdagabb államok 420-szor akkora átlagjövedelmet biztosítanak polgáraiknak, mint a legszegényebbek, utóbbiaknál az egy főre jutó jövedelem a világátlag 2-7 százaléka. Ha a nemzetközi közösség bevezetne egy olyan államközi jövedelem-elosztó rendszert, amely csökkenteni tudná a szakadékszerű különbségeket, az meglepő eredményeket hozna. Böröcz állítja: a gazdag, finanszírozó társadalmakban az átlagjövedelmek csökkenése nem okozná az életfeltételek társadalmi szinten kezelhetetlen összeomlását, ugyanakkor a mélyszegények világában az életminőség látványosan javulna. A születéskor várható élettartam pl. a jelenlegi 34,5-52,5 évről 70-re, az írni-olvasni tudók száma pedig 40-200 százalékkal ugrana feljebb. Mindez valóságos erőforrás-robbanást eredményezne a világ népességének nagyobb részét kitevő szegény régiókban. Többen léphetnének a munkaerő-piacra, növekedhetne a vállalkozási készség és a kreativitás, könnyebben lehetne kezelni a társadalmi konfliktusokat. Böröcz szerint érdemes lenne elgondolkodni, „vajon a nemzetközi közösség, képes-e, hajlandó-e arra, hogy az egyenlőtlenségek legkülönfélébb rafinált formáinak létrehozatala, fenntartása és állandó újratermelése helyett azok hosszú távon átgondolt csökkentésére törekedjen”. Úgy véli, egy ilyen újraelosztó rendszer az emberiség előtt álló nagy kihívások egyike.

Böröcz József

A 63 éves szociológus az amerikai Rutgers Egyetem (New Jersey) szociológiai tanszékének egyetemi tanára, a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóprofesszora. Egyetemi tanulmányait Debrecenben kezdte, doktori címét a baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen szerezte, 2004 óta az MTA doktora. Globális történeti kérdésekkel foglalkozik, a világrendszer-szociológia vezető tudósainak egyike. Munkássága Magyarország, Kelet-Közép-Európa és Európa globális pozíciójának meghatározására, s ezen át a világ átalakulási tendenciáinak megértésére irányul. Tudományos teljesítményéért 2005-ben lovagkeresztet kapott, amit Bayer Zsolt későbbi, hasonló kitüntetése miatt visszaadott. 2006-ban megkapta a belgiumi Ghenti Egyetem Immanuel Wallersteinről elnevezett Globális Etika-díját. Számos tanulmány szerzője, magyarul legutóbb Hasított fa (2017) címen válogatás-kötete, illetve Az EU és a világ (2018) címmel monográfiája jelent meg.