Egy pragmatikus ember: Varga István

Bármely gazdasági jelentőséget tulajdonítsunk is azon kartellált (a versenytársak megállapodásán nyugvó - a szerk.) jegybankok rendszerének, az nem tagadható, hogy megvalósítása, miután egy nemzetközi megállapodás létrejöttét jelentené, hozzájárulna a nemzetközi megértés szellemének és így a béke ügyének előmozdításához.
Így buzdított egy valutaközösség létrehozására az a Varga István professzor, akit alighanem a XX. század legkiemelkedőbb magyar közgazdász gondolkodójának tekinthetünk. S ha még hozzátesszük, hogy az idézett tanulmány csaknem 100 esztendeje jelent meg az akkori Közgazdasági Szemlében a mindössze 28 éves ifjú tudós tollából - aki két év múlva, amerikai ösztöndíját követően már megbízást is kapott a Magyar Gazdaságkutató Intézet létrehozására -, akkor méltán elcsodálkozhatunk azon, hogy a közgazdaságtan számára nem éppen kedvező korszakban milyen figyelemre méltó gondolatok születtek hazánkban. Ne feledjük, ez egy olyan időszakban történt, amikor a közgazdaságtannal foglalkozó kurzusoknak még önálló alma matere sem volt, a felsőfokú képzésnek a budapesti Műegyetem adott otthont.
A világhírű tudós munkássága már csak azért is gazdaságtörténeti jelentőségű, mert húsz esztendővel később tagja volt annak a munkacsoportnak, amelynek a nevéhez fűződik a hiperinflációval küszködő Magyarország "megszabadítása" a pengőtől, amit 1946 augusztusában váltott fel a máig használatos forint. (Akkoriban 10 forint volt egy szakmunkás napi átlagbére, amelyet irányadónak tekintettek az új pénz értékének "kalibrálásánál.") Varga Istvánról akkor méltán beszélt a szakma mint a valutacsoda egyik megteremtőjéről (egyik legjelentősebb munkája „A Magyar Valutacsoda” címmel jelent meg), a "forint atyjáról". Aligha véletlen, hogy a kiemelkedő képességű közgazdász pályájának bemutatását vállaló Raffai Zsuzsa alapítványának a Valutacsoda Alapítvány nevet adta. Ez az alapítvány jelentette meg nemrégiben Török Róbert történész (az alapítvány titkára) A pragmatikus ember - Dr. Varga István közgazdász élete című könyvét. Kevés közgazdász mondhatja el magáról, hogy a több mint fél évszázada lezárt, széles spektrumú életművének számos megállapítása máig érvényes.
"Pártjelvénnyel a gomblyukamban vizsgáztam nála" - emlékezett vissza egykori egyetemi tanárára a 2007-ben elhunyt Bácskai Tamás közgazdász, egyetemi tanár, akiről 2005-ben derült ki, hogy 1956-61 között az állambiztonság ügynöke volt. "Rám nézett - folytatta a megemlékezését az egykori tanítvány - és azt mondta: látom, hogy a kolléga úr kommunista. Akkor mondja el nekem Marx gazdasági tanait. Hát én, ahogy tudtam, elmondtam. Azután azt mondta nekem, és ön elhiszi? Mondom: igen. Azt mondja, látja, ez a különbség közöttünk, én nem hiszem, de jobban tudom."
Ebből a visszaemlékezésből is kitetszik, hogy Varga István nem volt marxista. Ám több hasonló gondolkodású tudóstársával szemben Magyarországon maradt, dacolva azzal, hogy érdemeit nem ismerik el, sőt igyekeznek a háttérbe szorítani. Mégis a Kádár-rendszer hajnalán, 1957-ben így fogalmazott az akkor induló Gazdasági Figyelőben: "Az a körülmény, hogy itthon élek, kétségtelenül elősegítette, hogy az utóbbi években alaposabban megismerhettem a szocializmus újabb irodalmát (a régebbit persze korábban ismertem), gyakorlati problémáit, mint ahogyan valamely tőkés ország lakosaként megismerhettem volna. Nem állítom azt, hogy amennyiben egy a lakosság széles rétegeinek magas és mindig javuló életszínvonalat biztosító kapitalista társadalomban élnék, ott erőszakkal is képes volnék az ottani társadalmi rend megdöntésére törni; de a szocializmus igazságáról vallott felfogásomnak ott is kifejezést adnék. (...) Arra kell most törekedni, hogy gazdasági eredményesség tekintetében is ez a rendszer legyen a jobbik. E törekvés megvalósításában közreműködni minden - marxista vagy nem marxista - közgazdász számára kötelesség és izgalmas feladat."
Hasonlóképpen realista módon értékelte Varga 1959-ben az újjáalakuló Magyar Közgazdasági Társaság közgyűlésén a különböző világnézetek együttélésének lehetőségét. Az ilyen gerinces magatartás az 1956-ot követő időkben meglehetősen ritkának számított: "Magam a politikai gazdaságtan vonatkozásában eklektikus vagyok. Meggyőződésem, hogy a közgazdaságtani iskolák alapítói is jórészt ilyeneknek bizonyulnak (...). Nem tagadom, hogy léteznek nézeteltérések is. De jó szándékú - persze csak a jó szándékú - szakemberek mindenkor meg tudják találni a gondolatokat tisztázó, a tudományos haladást és az általános gazdasági jólét növekedését szolgáló viták platformját. A nyugaton működő nem marxista közgazdák közül sokan elismerik: sokat tanultak és tanulhatnak a marxizmustól és a szocializmus építésének gyakorlatából. A marxisták is elismerhetik: ők is okulhattak egyik-másik nem marxista tanításából."
Varga István mindig előbbre tartotta a szakmai meggyőződését a különböző politikai kurzusokkal való megbékélésnél. Ezért nem csoda, hogy élete során az egymást váltó rendszerek mindegyikében része volt a mellőzöttségben (sőt, 1944 március végén németellenes összeesküvés vádjával letartóztatták). Páratlan tudását gyakran igénybe vették ugyan különböző kormányzati szervek, de méltó elismerésben nemigen volt része. Ugyanakkor tudott nemet mondani, ha olyan ügyeben kérték a közreműködését, amellyel nem tudott azonosulni. Élete végégéig fájlalta, hogy nem lett a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja (levelező taggá már 1945-ben, nem egész 50 évesen megválasztották.) Tanítványai viszont szép számmal kerültek be a tudományos testületbe. 1990. március 15-én posztumusz Széchenyi-díj odaítélésével rehabilitálták kivételesen sokoldalú munkásságát.
Szerző

Papp Sándor Zsigmond: Fonák és tenyeres

Publikálás dátuma
2019.04.22. 11:10

Fotó: Shutterstock
Nem ragaszkodunk a mániáinkhoz. Azt hiszem, ezt döntöttük el leghamarabb a gyerek kapcsán, amikor eldőlt, hogy a cselló után teniszórákra is jár majd. Mármint nem akarunk mindenáron zsenit nevelni belőle. Egy pillanatig sem érdekel a Polgár-féle módszer, a tudatosságot a diktatórikus szigorral ötvöző metódus, melynek végén ott áll a hálás, de meggyötört géniusz. Persze nem könnyű egyből megszabadulni a már előre érzett büszkeségtől, a rögeszmés vágytól. Én is láttam a most még négy és háromnegyed éves Dusit a wimbledoni döntőben, persze csak azután, hogy nagy sikerű koncertet adott Londonban. Talán épp ez volt az első feladat: ledobni a mániát, és annak örülni, ami van. Amikor először adja vissza a labdát, amikor először megy át a háló fölött, amikor a fülszaggató hangok közül kibújik az első dallammorzsa. És persze örülni annak, ha örül ő is.
A csellóban volt némi megakadás, amikor beütött a tenisz. Erről én tehettem, talán túl sok Federert néztem a tévében, és Dusi egyre többször kuporodott fel mellém a kanapéra, az első és legfontosabb kérdéssel: ki a magyar? Miután megbeszéltük, hogy itt csak ritkán vannak magyarok, gyorsan el kellett dönteni, hogy kinek drukkolunk. (Fociban, ha nincs magyar, és általában nincs, akkor a pirosoknak szurkolunk, mert abban legalább van mákszemnyi magyar. Éljen az illúzió!) Innen már egyenes út vezetett ahhoz, hogy felértékelődjenek a korábban kapott teniszes játékok, s végül eljöjjön az első „edzés” ideje is, ami leginkább csak játékból áll.
Dusi most az energiabomba korszakát éli, szemmel is fárasztó követni azt a mozgásmennyiséget. Ehhez persze nem nagyon passzol a cselló. Pedig ez volt az első szerelem. Talán a Gryllus Vilmos-túladagolás vezetett oda, hogy már egész pici korában „csellózott”: a játékgitár hátán egy bottal, fák törzsén, vagy ha már tényleg nem volt más, akkor két spagetti szállal. Egy szegényebb nápolyi család heti adagját sepertük össze egy-egy „koncert” után. És hát olyan könnyű meglátni ebben a sors kezét. Vagy mijét. A fintort már kevésbé. Néhány óra után ugyanis Dusi kijelentette, hogy ő voltaképpen már meg is tanult mindent, hibátlan csellista, punktum. És az ő szempontjából igaza is volt: hihetetlen energiával szórta szét a cselló fülrepesztő hangjait a lakásban, és másodpercig sem érdekelte, hogy ezek a hangok nem állnak össze, hogy sikoltva szaladnak világgá, hogy mi is sikoltva szaladnánk világgá, mert a hangszer feléledt, és ontotta a maga szabálytalan szimfóniáit. Innen viszont már nehéz visszatérni a túlszabályozott világba. Miért is kellene? Nem épp a szabályozatlan univerzum a zseni természetes élőhelye?
Velem könnyű dolguk volt a szüleimnek. (Máig hálás vagyok, hogy nem erőltették a zenélést. Így eleven gyermekkorom lehetett, és némi szánalommal hallgattam a barátom, a fölöttünk lakó Uwe kétségbeesett klimpírozását nyaranta a pianínón. Ma már tudom, hogy a zenetanulás akkor is ajándék, ha később nem lesz valaki ünnepelt zenész. Hat a mentalitásra, kitágítja a gondolkodást. Csakhogy ez foci- és pingpong-idényben, amikor mindenki az udvaron játszott, egyszerűen nem lehetett szempont.) Hiába jártam matek-fizikára, anyám folyton elkapott, hogy a matekfüzet alatt regény lapul. Mániákusan olvastam, s azon kevesek közé tartoztam, akiket ezért büntettek. Igaz, eleinte nem a kötelezőkért rajongtam, hanem Vernéért és Winnetou kalandjaiért (miért nem ezek a kötelező olvasmányok?), de szép lassan azokat is felhabzsoltam. Aztán meg írni kezdtem a magam fogalmazványait. Az első bűnügyi regényemmel tizenkét évesen készültem el. Öt oldalra rúgott, és már a másodikon ki lehetett találni a gyilkost. Anyám dicsérte, de azért megsúgta, hogy ez még nem az igazi. Talán jobb lenne, ha nem csak három szereplőt mozgatna a mű (ebből két hulla). Nem tudom mi lett volna, ha heti két alkalommal írni tanít valaki. Ha körmondatokról, cselekményről, szerkezetről és egyéb írástechnikai elemekről kezdenek nekem mesélni, oktatói szigorral, és penzumként havonta össze kell hoznom egy elbeszélést. Halál Szatmárnémetiben.
Persze könnyű volt nekem. Tán ösztönösen (vagy a megállíthatatlan tehetségtől hajtva?) leltem rá arra a művészi ágra, amely elvileg nem igényel semmilyen szakmai előképzést (tán még a rajz ilyen, amíg közbe nem lép az akadémia). Bármikor lehet író valaki az azt szentesítő oklevél nélkül. Még egyetem, sőt érettségi sem kell hozzá. (Úgy döntöttem erről még nem mesélek a cselló miatt csüggedő gyereknek.) Csak az élet. Kalandok. Rahedli tapasztalat, amely aztán kiforrja a szerkezetet, a cselekményt, a mondatokat. Lehet (szinte biztos), hogy az első kétszáz oldalt ki kell dobni, de a kétszázegyedikkel már elindulhat az utazás. Viszont ezer és egy tanító sorakozik a polcokon, bármelyiktől lehet tanácsot kérni, ha szorul a hurok.
Szóval, csellózunk és teniszezünk. Hallgatjuk Gryllust, és nézzük a wimbledoni döntőt (hajrá Federer!). Álmodozunk. Egyelőre csak arról, hogy pár év múlva már együtt ütögethetünk a nagypályán. Igazi hálóval, igazi sárga labdával. Ja, és anya lesz a labdaszedő. Csak addig ne süketüljünk meg teljesen.

Sebes György: Díjesőben

Publikálás dátuma
2019.04.22. 08:36

Fotó: Facebook
Az elismerés persze mindenkinek fontos és a díjazás jól is esik. Már azoknak, akik kapják. Akik meg – bármilyen okból – lemaradnak, vérmérsékletüknek megfelelően vehetik tudomásul az eredményt. Az viszont sokat elárul egy díjról, hogy miképpen tálalják.
Nemrég nagyszabású gálaest keretében osztották ki a Televíziós Újságírók Díját. Ez immár hatéves múltra tekinthet vissza és – írásban lefektetett – célja, hogy „klasszikus kritikai szempontok alapján emelje ki a legprofesszionálisabb magyar tévés teljesítményeket”. Ez már önmagában is kérdéseket vet fel, hát még az, hogy a mintegy kétszáz vendég jelenlétében zajlott rongyrázós esemény a bulvársajtóban és a különböző portálokon főleg két dolog miatt vált emlékezetessé. Az egyik a műsorvezető személye. Megtudhattuk, hogy Demcsák Zsuzsa nem kevés botránnyal, valamint celebséggel tarkított pályafutásának újabb állomására szép csipkeruhában érkezett és dolga végeztével gyorsan távozott, de – ismét, ki tudja, hányadszor – új életet kezdett. (Jelenleg egyébként már a második Ázsia Expressz színhelyén, valahol a távoli keleten van.) Nem kevésbé jelentős része volt a gálának, hogy az egyik díjazott, Istenes Bence tréningruhában – ha úgy tetszik: jogging öltözékben – érkezett. Mint elmondta, nem volt ideje átöltözni és különben is, így még többen figyeltek fel rá.
Ja, igen: 14 kategóriában kiosztottak díjakat is, mintegy mellékesen, de nagy csinnadrattával. Olyan világhírű médiumok „szakújságírói” szavaztak, mint a 24.hu, a Hír7, az Index comment:com blogja, a Kreatív, a Marketing&Media, a Media1, a Médiapiac, az Origo, a SorozatWiki, a Színes RTV, a Telenovella-Epizód magazin és a Tvr-hét. Minden kategóriában három jelölt volt – ki tudja, milyen alapon jelölték pont őket – és közülük nyert az egyik. Ugyancsak biztosan nagyon komoly szempontok alapján.
Azt már mindenki döntse el maga, hogy az X-Faktor mennyiben múlta felül a Sztárban sztárt, vagy a Ninja Warrior Hungaryt. Hiszen itt az alma és a körte tipikus összevetéséről van szó, mint még nem egy kategóriában. Az is figyelemre méltó, hogy az RTL Klub öt díjat szerzett meg, de volt egy kategória – a reality -, amelyben csak ennek a csatornának a műsorai versenyeztek (Keresem a családom, Nyerő páros, valamint a győztes Survivor). Ugyancsak vicces, hogy ezúttal a legjobb zsűritagra is lehetett szavazni, itt Majka vitte a pálmát, de nem volt nehéz dolga, mert „ellenfelei” a Sztárban sztár mindig vihogó másik ítésze, Papp Szabi, valamint az X-Faktorban képességei csúcsára jutott mentor, ByeAlex voltak. Érdekes kérdés továbbá, hogy miért jobb színésznő az egyébként valóban kitűnő Kovács Patrícia, mint Ónodi Eszter, vagy Lovas Rozi. Valamint, hogy a tényleg remek Thuróczy Szabolcs miben múlja felül Nagy Ervint. És szinte minden kategóriánál felmerülhetnek hasonló problémák, de tisztában vagyunk vele, az ilyesfajta összehasonlítás és értékelés mindig ízlés dolga. Akire meg többen voksolnak a „szakújságírók” közül, az nyer. Hogy ez a győzelem mennyit ér, az persze más kérdés.
Hiszen végső soron úgyis a nézők ítélkeznek. Az ő kezükben van a távirányító és a kattintásaikkal, a csatorna-váltásokkal szavaznak. Ebből aztán kialakul bizonyos nézettségi sorrend, amivel az élen állók nyilván büszkélkednek, a többiek meg esetleg „bundát” kiáltanak. De azért jól látható, hogy – akár az agymosás közepette is – mely programok vonzzák a közönséget, ergo melyeket lehet megtömni jól fizető hirdetésekkel. Mert a kereskedelmi tévéknél ez lehet a fő szempont. Már vannak olyan sikeres sorozatok, amelyek kb. egy órás játékideje közben háromszor láthat a néző reklám-blokkot. Tíz-tizenkét percenként szakítják tehát meg a filmet, hogy a kereskedők és cégek üzeneteit célba juttassák. Nem mellesleg, a Televíziós Újságírók Díját olyan műsoroknak és személyiségeknek adják, akik jó eséllyel indulnak ebben az etetésben.
Ami egyébként egy pillanatig nem szünetelhet. Az olyan többnapos ünnepek pedig, mint most a húsvét, még fokozottabban ingerlik a csatornákat, hogy – egymással is vetélkedve – magukhoz próbálják láncolni a nézőket. A TV2 nem véletlenül időzítette húsvét hétfőre az Exatlon Hungary című végeérhetetlennek tetsző reality-műsorának végső és döntő adását. Ez este héttől négy órán át tart majd, de közben az RTL Klubon már elkezdődik a hat Oscar-díjjal – méltán – elismert Kaliforniai álom vetítése. Csak tessék nyugodtan megpróbálni választani köztük. És nem ez az egyetlen nap, amikor döntési helyzet alakul ki és netán családi viták is kirobbannak, hogy akkor most melyik programra kapcsoljanak. A sikeres és népszerű filmekkel az immár munkaszüneti nappá avanzsált Nagypéntektől bombázzák a nézőket, akik nyilván képtelenek kikerülni az ezekhez kapcsolódó reklám-tömegnek még egy részét sem. A választék hatalmas és valóban vannak olyan alkotások, amelyeket érdemes akár sokadszorra is megnézni. A saját gyártású programok pedig ilyenkor általában szünetelnek. Hogy aztán az ünnepek után a vezető csatornák újult erővel – és persze új műsorokkal - igyekezzenek legyőzni a többieket és magukhoz édesgetni a sok „jótól” megcsömörlött embereket.
Szüntelen körforgás. Ezen pedig lényegesen nem változtat megannyi díjeső sem.