Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni.

Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt.

Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz!

Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba.

A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.