A harmincéves háború

Japán uralkodótól merőben szokatlan dolgot tesz Akihito császár: a hónap végén lemond a trónról. Modern gesztus egy modern embertől, akit alattvalói már nem tisztelnek istenként. E régi kiváltságról az apja, Hirohito mondott le 1946-ban, a megrendítő háborús vereség után, hogy a császárság intézménye túlélje Hirosima és Nagaszaki brutális sokkját.
Onoda Hiroo (1922–2014) sokáig mit sem tudott a változásokról: ő az japán katona, aki arról híresült el, hogy a kapituláció után még három évtizeden át vívta a maga világháborúját. 1944 végén vezényelték a Fülöp-szigetek egyikére, Lubangba, hogy akadályozza az amerikaiak partraszállását. Parancsba kapta, hogy nem adhatja meg, de nem is ölheti meg magát, a végsőkig ki kell tartania. Eljutott ugyan hozzá a hír, hogy hazája letette a fegyvert, de nem hittel el; ellenséges dezinformációnak vette a röplapot.
A fiatal alhadnagy teljesítette a kötelességét, három megmaradt emberével gerilla-hadviselésre rendezkedett be az őserdőben. Kókuszdión és banánon éltek, nagy ritkán zsákmányoltak egy tehenet. Ahogy múltak az évek, évtizedek, elfogytak a bajtársak. Egyikük megszökött, majd feladta magát, a másik kettő tűzharcban esett el; merthogy egyéb ellenség híján a környékbeli parasztokkal hadakoztak néhanap. Onoda egyedül maradt. Hiába bombázták a levegőből újabb, immár személyre szóló röpcédulákkal, amelyekre családi fotókat nyomtattak a hitelesség kedvéért.
Végül egy kalandvágyó japán diák kutatta fel rejtekhelyét a dzsungelban. A magányos harcost ő sem tudta józan belátásra bírni, de legalább megígértette vele, hogy közvetlen parancsra végre hajlandó lesz abbahagyni a háborúsdit. A tokiói kormány erre előkerítette egykori elöljáróját, egy békeidőben könyvkereskedéssel foglalkozó nyugalmazott őrnagyot, aki a helyszínre utazott, és személyesen utasította a hadi cselekmények beszüntetésére. Onoda 1974. március 9-én tette le a fegyvert. Gondosan karbantartott puskája működött, maradt tölténye és kézigránátja is. Noha embereket ölt, és felgyújtotta a rizstermést, nem vonták felelősségre. Ferdinand Marcos filippínó diktátornak annyira imponált a katona vak engedelmessége, hogy elnöki kegyelemben részesítette.
Valóban, a történet kivételes példája a… minek is? Hűségnek? Őrületnek? Abszurditásnak? Nézőpont kérdése. Az obsitosból mindenesetre celeb lett a hetvenes években. Az amerikai popkultúra bohócot csinált belőle. A róla mintázott karakter szánalmas lúzer a Kincs, ami nincs című bárgyú filmvígjátékban, Bud Spencer addig pofozza, hogy inkább a csatlósául szegődik. 
Japánban hősként ünnepelték a hazatérő Onodát, ám ő keserűen csalódott honfitársaiban. Úgy érezte, elárulták. Nem szabadult a gondolattól, hogy ha mindenki olyan kitartóan szolgált volna, mint ahogy ő, akkor legyőzik az Egyesült Államokat. Hosszú, 92 éves életének hátralévő idejét nagyrészt Brazíliában töltötte. Nem tudta megszeretni az új Japánt, ahol az emberek fegyelmezetlenek, megtagadják a régi értékeket, és már a császárt sem tisztelik istenként.

Kiskáté

De, pártelnök úr, az. 
Csak ennyi jutott eszembe, amikor elolvastam, mit nyilatkozott a Fidesz obligát parazitájaként prímán éldegélő szerveződés, a Kereszténydemokrata Néppárt vezetője húsvét alkalmából: hogy "az egyház nem egy emberbaráti egyesület". És ami engem is igazán meglepett, ezúttal nem kezdtem Semjén Zsolt szövege miatt szentségelni, fölemlegetve mondjuk, hogy nagyanyám már megint forog a sírjában, mert ő speciel valóban hitt, Istenében és egyházában mélyen bízó katolikus volt. 
Nem, ezúttal csak az visszhangzott a fejemben: megver még titeket ezért az Isten. 
Megbűnhődtök azért, mert gyűlölködő, kegyetlen, a szolidaritást lassan hírből sem ismerő országgá neveltétek a hazámat, olyan hellyé, ahol a félelem és az önzés kart karba öltve regulázza a mindennapokat.

És igen, lehetett volna ez egy olyan európai ország, ahol a hit sokaknak szellemi muníciója, a keresztény egyházak pedig erkölcsi mércéül, tanítóul, a szociális gondoskodás bázisául szolgálnak a szekuláris államban. Lehetett volna. De abban a pillanatban, amikor kicsinyes és nemtelen háborút indítottatok Iványi Gábor egyháza ellen, minden bírósági ítélet dacára továbbra is ellehetetlenítve azt a keresztény közösséget, amely hajlékhoz és ételhez juttatja, vigasszal segíti a hozzá forduló rászorulókat, bizonyítottátok, hogy nemcsak gonoszak vagytok, hanem tudatlanok is. Fogalmatok sincs például, mi egy egyház. 
Egyszer még visszaüt, hogy eltapostátok a sajtószabadságot, és szétdúltátok azt a méltóságteljes polgári életérzést, amely visszaemelt minket Európába. Sőt talán egyszer kapiskálni fogjátok, mekkora történelmi bűn, hogy beszennyeztétek, hazugságokkal relativizáltátok a rendszerváltás értékeit, a demokrácia dicső pillanatait.
Semjén úr, kedves, pedig jó, ha tudja: nem a politika csicskása. Hanem egy emberbaráti egyesület.
Szerző
N. Kósa Judit

Beszélőiszony

A horvát-magyar viszony a politika tényeken és értelmen túli világában is sajátos színt képvisel. Mintha a két fél abban versengene, ki lódít nagyobbat, ki adja el minél látványosabb füsttel a minél nagyobb semmit.
Kezdődött azzal, hogy a magyar Mol nem átallotta megszerezni a horvát INA olajcég irányítását. Egy nemzetnek nem feltétlenül esik ez jól, lásd az OMV Mol-felvásárlási akciója ellen kiépített nagykoalíciós védművet, vagy akár az energiaszektor külföldi befektetői elleni évtizedes Fidesz-fenekedést. De ez azért kezelhető. Az Orbán-kormány éppenséggel magát Németh Szilárdot vetette be, aki bizonyos számlaszínek és helyesírási hibák kötelezővé tételével, no meg 25 százalékos árvágással igyekezett ajtót mutatni a multiknak. Amazok, leverve magukról a port, jelezték: vagyonukért, fájdalom, pénzt várnak. (Ellenértékként anno Lázár János ugyan felajánlott egy „ez ezermilliárd forint” feliratú cetlit, de az ötletet sem a befektetők, sem az EU nem díjazta.)
A Mol el is kezdte az INA átszervezését, nyilván budapesti logikával, ami a horvátokat akár sérthette is. Erre sajátos ellentámadást ötlöttek ki. Korrupcióval vádolták meg ugyanis a Mol elnökét és az INA-irányítás átadásáról döntő akkori horvát miniszterelnököt. Ivo Sanadernek tényleg sok minden lehet a füle mögött, hisz hol ezért, hol azért ül. Ám Mol-ügyben a bizonyítékok - a lelkes sajtóhabverés dacára - változatlanul foghíjasak. A fajsúlyos bírálatok ellenére a mindenkori horvát kormány mégis ragaszkodik az eljárásokhoz. Ez ellen, ne tagadjuk, Hernádi Zsolt is beveti az Orbán-rezsim teljes, etikussággal kevéssé vádolható védelmi rendszerét. A vak is látja, hogy Zágráb valójában az INA "ár alatti" visszaadására igyekszik ily módon rászorítani a Molt. De ez nem így megy. Egy ilyen ötlet nem menne át a cég döntési szintjein, sőt a zsarolásnak engedve a nemzetközi piacon is hitelüket vesztenék.
Miközben ezt az olvasatot a mindenkori horvát kormány természetesen mereven elveti, az Orbán-kabinet is felveszi a kesztyűt. Habár javasolja az INA-eladás megfontolását, jelzi, hogy persze csak jó árról lehet szó. Ja, úgy könnyű – moroghatják erre a horvátok, akik évek óta bejelentik, kilátásba helyezik, égre kiáltják stb. az INA visszavételi szándékát, ám az ellenérték sehogy sem kerül elő.
Ehhez jön most a hajón szállított cseppfolyósgáznak a horvát Krk-szigetre tervezett lefejtőállomása, aminek az elmúlt évtizedek során az ára és a mérete is egyre jelentéktelenebbé zsugorodott. Miután kiderült, hogy az oroszokkal új gázszerződést kötő horvátoknak nincs is rá szükségük, felmerült a magyar állami beszállás. Majd mégis Zágráb nyúlt a zsebébe, mi pedig visszakoztunk, elvetvén a – szokatlanul magas helyi szállítási díjak miatt amúgy is az egekbe drágított - gáz előzetes megvásárlásának feltételét.
A szívélyes, kölcsönösen kétoldalú stb. találkozók és nyilatkozatok nagyjából ennek mentén, hírszerűnek látszó, valójában semmitmondó, önellentmondásos, vagy épp teljesen valótlan kijelentésekre korlátozódnak.
Innen szép nyerni.
Szerző
Marnitz István