Alfred Hitchcock nagy találmányaként a Psycho előzetese arról szólt, hogy a rendező összefoglalta: egy hátborzongatóan izgalmas filmet készített, de kéri a nézőket, hogy akik látták, ne szivárogtassanak azoknak az embereknek az irányába, akik még nem látták, mert azzal csorbítanák a moziélményüket. A Bosszúállók Végjáték címmel ellátott negyedik részénél a Marvel stúdió számos felületen ugyanezt kéri, ám a helyzet itt sokkal bonyolultabb. Igaz, azoknak, akik nem látták a Marvel moziuniverzum (MCU) megelőző huszonegy részét, azoknak hiába mondanám, melyik karakternek milyen sors és végzet jut a mindent lezáró(?) epizódban, hiába mondanék bármit is, semmit sem értenének az egészből. Mint ahogy a film megtekintése is totálisan felesleges lenne a számukra, mert csupán a látvány nem viszi el a hátán a „mindent és mindenkit bele” féle, Marvel best of csinnadrattát: az univerzum ismerete nélkül egyszerűen nem értenénk a poénokat, és ami rosszabb, a cselekmény dráma töltetét sem. Egyszóval: a végjáték elsősorban a visszatérő rajongóknak (esetleg a mindent látó ellendrukkereknek) szól, elvégre ők hozzák a sok pénzt a konyhára. Jó hír viszont, hogy a végjáték számos ponton katartikus tud lenni. Ezt pedig Marvel mozi még nem igazán tudta eddig felmutatni.
Ennek pedig egyszerű dramaturgiai okai vannak, hiszen az eddigi produkciók nagy százaléka úgynevezett eredettörténet volt, melyek egyes szuperhősöket mutatta be. Akadt, aki népszerű volt és több filmet kapott (mint a Vasember és Thor), voltak, akikből egy élmény is elég volt (Doktor Strange, A Fekete párduc) és voltak, akik egy önálló bemutatkozást sem érdemeltek ki (Hadigép, Skarlát boszorkány). A Bosszúállók című produkciók voltak azok, melyek kvázi összefogták a teljes univerzumot, és pályára lehetett küldeni mindenkit, de mivel a kettő-három órás játékidő nem elég 25-30(!) karakter részletes dramaturgiai bemutatására, így minden egyes momentum összefügg az előzményekkel. Például: ha nem tudjuk, hogy a Vasember miért neheztel Amerika kapitányra, nem fogjuk megtudni a hátteret, de még csak érteni sem, konfliktust.
A harmadik, végtelen háború alcímű Bosszúállók mozi, melyet tavaly mutattak be, tulajdonképpen a Végjáték első fele volt, melyben – végre valahára – bevezettek egy olyan főgonoszt, aki érdemben fel tudott lépni a szuperek ellen: Thanos-t. Mivel a játékidő zöme erre a karakterre ment el, nagyon nehéz volt a szuperhősökre koncentrálniuk a rendezőknek és a film végén elhelyezett cliffhanger nagyon segített: Thanos, miután megszerezte az univerzum alapköveit, egy csettintéssel elporlasztotta az ismert világegyetem élőlényeit. Így a végjátékra a szuperekből is sokkal kevesebb maradt, mint korábban. Így egyrészt sokkal könnyebb volt Anthony és Joe Russo rendezőknek történetet mesélni, másrészt a felállás elképesztően drámai lett.
Bizony, igen jót tett a Marvel moziuniverzumnak, hogy a hősök el tudnak bukni. Ezt a kártyát ki is játsszák a lezáró grande produkcióban, a hőseink is emberek idea pedig lehetővé teszi, hogy leírjam: bár a megcélzott közönség továbbra is a tizenévesek, de az MCU pár szituáció erejéig felnőtteknek (is) emészthető tudott végre lenni.
