Lengyel László: Kis bögre tavasz

Publikálás dátuma
2019.04.27. 19:45
MARABU RAJZA
Európa: Munkácsy Mihály, Marc Chagall, Pablo Picasso és Constantin Brâncuşi Párizsban. Európa: a németül író prágai zsidó, Franz Kafka és a japán származású, angol nyelvű Nobel-díjas Kazuo Ishiguro. Nem nehéz mindezt elfelejteni, és a migráció kérdésére egyszerűsíteni azt a nagy kihívást, hogy a határok nélküli Európának külön népekből, nemzetekből, etnikumokból kellene állnia ezután is. 
Markó Béla idézte ezt fejünkre nemrég. Kis bögrényi, európai tavasz a Kárpát-medencei télben. Náluk is, nálunk is fagyott rendszerek. A 2019-es évben nemcsak több jelentős választásra kerül sor, hanem az EU költségvetésének elfogadására, az európai tisztségviselők megválasztására. Világosan látszik, hogy se európai, se nemzetállami szintű politikai mestertervek nem léteznek. Alkalmi, improvizációs politikák, bizonytalan helyzetű politikusok és törékeny koalíciók csapnak össze egymással, politikusi elszántsággal, szakértői tudással és választói akarattal alátámasztott, hosszabb távú stratégiák helyett. Káosz van a rendben, vagy a káosz rendje uralkodik. De a mélyben négy nagy szerkezet mozog: a nemzeti; a demokráciateremtő vagy -romboló; a gazdasági és társadalmi modernizáló; valamint a korrupciós maffiaállami és korrupcióellenes szerkezeti mozgás.

Nemzetegyesítés és nemzetállam-építés

Az elhúzódó gazdasági recesszió és a menekültválság hatására bekövetkező nemzeti hullámmal visszatértünk a kilencvenes évek elejére, a föderációk felbomlásának és az új nemzetállamok születésének idejére. Valakikkel és valamikkel, a migránsokkal és az EU-val szemben teremtsünk egységes nemzetet, építsünk szuverén nemzetállamot. Vegyük kezünkbe sorsunk intézését, védjük meg magunkat, mert más nem véd meg. Az állam a többségi nemzet állama: nemzeti állam. Központosítsunk és összpontosítsunk a nemzeti államba minden politikai akaratot, szuverén jogot, hogy eloszthassa és újra oszthassa a jövedelmeket és szolgáltatásokat, dönthessen arról, hogy kit enged be és kit nem. A nemzetegyesítés feladata megelőz minden más feladatot.
A nemzet egyesítése három korlátba ütközik. Mi történik akkor, ha az állam területén olyan nemzeti kisebbség él, amely ugyancsak saját nemzetisége egyesítésére törekszik, független nemzetállamot, vagy legalább ilyen-olyan autonómiát akar? Egy liberális demokráciában léteznek jogai a nemzeti kisebbségeknek, de meddig terjedhetnek ezek? Katalóniától Székelyföldig folyik erről a vita. A második korlát az államon belüli, regionális-területi jövedelmi, vagyoni, egészségügyi, oktatási, szociális, sőt, demográfiai egyenlőtlenség. Se a nemzetállamoknak, se az EU-nak nem sikerült csökkenteni a térbeli egyenlőtlenséget, a felzárkózási esélykülönbségeket: a brit államban nő a különbség London és a vidék között és ezen a Brexit nem segít, ahogy Orbán nemzetegyesítése se csökkenti az egyenlőtlenséget Budapest, Nyugat-Dunántúl és Északkelet-Magyarország között. Az európai globalizáció viszont összemérhetővé teszi az eltérő életesélyeket, ami részben tartós elvándorláshoz, részben társadalmi mozgalmakhoz vezet.
A nemzetegyesítési kísérletek fölbomlaszthatják az európai, félig kész föderációt, ahogy a nemzeti önrendelkezés az I. világháború után a soknemzetiségű birodalmakat, vagy a rendszerváltások a hidegháború után a föderációkat. Ha a három modell, a nyugat-európai nagyhatalmi brit, a dél-európai középhatalmi olasz és a kelet-európai kicsiny magyar nemzetállam-építési kísérlet sikerül, és a többiek követik őket, Európának vége. De az ötszázmilliós egységes piac, az évtizedek alatt kiépült európai intézmények erősebbnek látszanak.

A liberális demokrácia új formái vagy autokrácia

Az európai politikai térben három erő mozog. A hagyományos pártok és politikusok bejáratott rendszerei; a "tömegdemokratikus" illiberalizmus és/vagy autokrácia új formái, illetve az új, liberális demokrata mozgalmak. A válság hatására a hagyományos pártrendszerek megroppantak. A merkeli újítás a hagyományos középerők, tartós, kormányzói nagykoalíciója nemzetközi és európai szinten a szélsőséges erőkkel szemben. Ennek a politikai szerkezetnek fő eleme a kormányzóképesség stabilitása. Nincs mesterterv arra, hogy merre, csak arra, hogyan kormányzunk. A szélsőségek elleni fő kifogás: nem tudnak kormányozni.
Az illiberális kísérlet visszatérés a II. világháború előtti tömegdemokrácia korába, amikor az egyszerű többséggel szemben nem létezett a kisebbséget védő politikai és jogi korlát. A nép dönt, a régi politikai, jogi, kulturális elitek kussolnak, mert mindent elrontottak: rosszul kezelték az euró- és a migránsválságot. Nem alkalmasak a nemzetek és a társadalmak vezetésére. Gyors, hatékony, a nemzeti többség által követelt politikát kell és lehet folytatni. Minden szavazgatás nélkül lezárjuk a határainkat és kikötőinket! Összerakjuk a nép követelte költségvetésünket! Ha akarunk bent maradunk, ha akarunk kiválunk az Európai Unióból! Minden tőlünk függ, csak akarjunk! Egyesítsük a népi elégedetleneket, a szuveréneket!
Mind a bevett pártokkal, mind az autokrata kísérletekkel szemben megjelentek a liberális demokrata mozgalmak egy új közép egyesítésére. Ezzel próbálkozik Macron Franciaországban, ez választotta Čaputovát elnökké Szlovákiában. De európai szinten sem az illiberálisok, sem az "újliberálisok" nem törtek át: marad a hagyományos erők nagykoalíciója. Honnan lesz itt politikai és jogi reform? Az illiberális rendszerek polgárainak öntudatra ébredése? Az EU-elit reformja és az Unió demokratizálása? Ki tudja.

Gazdasági és társadalmi modernizáció

Az európai Nagy Recesszió megmutatta, hogy nemzetállami szinten nincs, csak európai nagyságrendben lehetséges gazdasági és társadalmi modernizáció. De ennek tervei mindig a tervezőasztalon maradnak. A hozzáértők tudják, a maastrichti kritériumok alkalmatlanok a tisztánlátásra és a szabályozásra, de nincs erő, amely új kritériumokat határozna meg. A centrum és a periféria országai közötti kiéleződő viszony egyértelművé tette, hogy az egységes piac versenyképessége és az integráció kormányzása elkerülhetetlenné tette a társadalmi konvergencia, vagyis a társadalmi felzárkózás kritériumainak meghatározását és számonkérését.
Az egyik lehetőség a fejlettek, a társadalmi és gazdasági kritériumokat folyamatosan teljesítő kulcsországok szorosabb integrációja, s a fejletlenebbek, a periféria leszakítása. Az európai globális versenyképességhez szükséges tőke, munkaerő, tudás megkötése, európai nagyvállalatok és pénzintézetek a centrumban, a piaci befolyás megőrzése a periférián. Ki az integrációellenes britekkel, az alkalmatlan dél- és kelet-európaiakkal, összpontosítsuk erőinket a nyugati Európa-erődre. Ott a közös pénz, költségvetés, adósság, parlament, határ. Használjuk a piac nagyságának előnyét, de szüntessük meg a fejletlenek lehúzó intézményi hátrányát. A határ a csatorna partján és a Lajtánál van. A kis-Európa Macron-terve többé-kevésbé ebben gondolkodik. (Mint amikor az 1860-as évek elején az amerikai Észak számos képviselője azt hirdette: hagyjuk a Délt, nincs mit kezdenünk velük!)
A sokat támadott Merkel szeretné megőrizni az egységes nagy-Európát, békében és konszenzusos módon. Látta, mennyire nehezen ment a német egység megteremtése, de nem gondolja, hogy nem kellett volna Németországot egyesíteni. Bent akarja tartani Nagy-Britanniát a játékban, éppúgy mint a szélre húzó Itáliát és Ausztriát, Magyarországot és Lengyelországot. De így minden lassan és áldozatokkal megy végbe. Nem elégedettek a fejlettek, akik nem akarnak áldozni a fejletlenekre, és gyűlölködnek a fejletlenek: nem leszünk német, európai gyarmat. Egyre több és sokszor piszkos az alku. Együttélés az illiberálisokkal és az autokratákkal, korruptakkal és rasszistákkal: nincsenek rossz népek, csak rossz vezetők. Hagyjuk, hogy a népek magukra találjanak, maguk vegyék észre, hogy melyek az érdekeik és értékeik. Nagy rendszereket gyakorlatias pragmatizmussal kormányzunk.
Egy Macron-Merkel vegyes rendszer lesz. Ha szerencsénk van, akkor nem az előnytelen, hanem az előnyös oldalak találkoznak majd. De mikor volt nekünk szerencsénk?

Korrupció és korrupcióellenes mozgalmak

Egy reggel fölébrednek és megtudják, hogy miniszterelnökük a leggazdagabb ember a világon. Örülnek vagy búsulnak? Nem tudom. Én már most se örülök.
Frissítve: 2019.04.27. 20:51

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22. 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Szerző

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22. 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.