Avar János: Futni hagyják a boszorkányt?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 16:56
MUELLER NEM EMELHETETT VÁDAT - De felmenteni sem tudta Trumpot
Fotó: ALEX WONG / AFP
Két éven át azon lamentált Donald Trump, hogy Robert Mueller különleges ügyész vizsgálata „boszorkányüldözés”. Márpedig manapság tudjuk, amit már Kálmán király is pedzegetett, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Ám amennyiben elfogadjuk az elnök szóhasználatát és elolvassuk Mueller vaskos jelentését, nehéz más következtetést levonni, minthogy van „boszorkány”, éppenséggel a Fehér Házban. Ahonnan két esztendeje próbálja meghiúsítani a csapata és az ellene folyó kutakodást, s kétségtelen csatát nyert, amikor az – alighanem pont evégett kiszemelt – igazságügy-minisztere a kedvére értelmezte a jelentést. Amit Trump tüstént „teljes felmentésként” kürtölt világgá.

Átfogó orosz beavatkozás

De a háború ettől még folytatódik. Túl sok terhelő anyagot halmozott fel Mueller és csapata ahhoz, hogy az alkotmányos vádemelésre jogosult képviselőházat immár többségből irányító demokraták futni hagyhatnák a „boszorkányt”. Talán még jobb politikai belátásuk ellenére sem. Publicisták sora írta meg, hogy ha nem volnának e politikai és főleg választási megfontolások, a jelentésben összegzettek (és akkor még nem is tudjuk mit tárnak fel Trump pénzügyeinek vizsgálatai) alapján az elnököt heteken belül kiraknák a Fehér Házból. Amiért módszeresen próbálta kisiklatni a nyomozást, rendszeresen hazudott és – szintén törvénysértően – nyomást gyakorolt a tanúkra. Utóvégre két évtizede a republikánus többség éppen az utóbbi, a „tanúk befolyásolása” vádpontot szavazta meg a Bill Clinton elleni alkotmányos eljárásban. Márpedig ha ilyesmiért a polgárokat súlyosan büntetik, az elnök sem úszhatná meg, lévén ő is polgár, nem király. Ideális világban nem volna miről vitatkozni, a demokratáknak taktikázni. Ám a vádat akkor megszavazó és ma is aktív jó tucat republikánus politikusnak esze ágában sincs most hasonlóan voksolni.
Pedig már ők is biztosan átrágták magukat Mueller 448 (egyelőre fekete foltokkal teli) oldalán, s ha mégis Barr miniszter szerecsenmosdató véleménye mögé állnak, azt csakis politikai okokból tehetik: nyilván most sem mernék kihívni a – tényekkel mit sem törődő – trumpista tábor haragját. Egyedül korábbi elnökjelöltjük, az immár szenátor Romney minősítette taszítónak a jelentésből kirajzolódott képet Trump Fehér Házáról. Mert ez a portré valóban megsemmisítő, még a titkolt részek híján is. Mueller részletesen taglalja (és a vitát egyszer s mindenkorra lezárja) az átfogó, szisztematikus orosz beavatkozást a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba – Trump oldalán. S noha nem talált bizonyítékot az egyeztetett akciókra, éppen az „összejátszás” nyilvánvaló, amiről – Barr nyomán – az elnök harsogja, hogy szó sem volt róla. Ez ugyanis nem jogi kategória, s ekként a Trump-csapat és az orosz ügynökök (köztük a Wikileaks) cinkos összjátéka nem volt a vizsgálat célja. Csak a bűnnek számító koordináció, amit viszont vajmi nehéz bizonyítani. S Moszkvának aligha volt rá szüksége, lévén szó szerint hasznos „idiótákkal” volt dolga (Trumpot már volt külügyminisztere is ekként minősítette). S vajon mi magyarázza, hogy egy elnök, aki váltig tagadja magát az orosz beavatkozást is, akadályozni igyekezzék országa nyomozását egy nem baráti külföldi hatalom durva manipulációinak feltárására? Hiszen ez hivatali kötelme volna. S hát ugyan miért kiáltott fel kétségbeesetten Trump, meghallva Mueller kinevezésének hírét, hogy „Óh, Istenem, ez rettenetes. Ez elnökségem vége. Megb…tak”? Van ennél beismerőbb vallomás? Mára meg már ott tartanak, hogy a két éven át letagadott orosz beavatkozásról közlik: miért ne lehetett volna elfogadni az orosz segítséget?
Az anyag egy részét különbözo okokra hivatkozva kitakarták
Fotó: ERIC BARADAT / AFP

Folytatás a kongresszusban?

Fura fintora a sorsnak, hogy most Trumpot segíti mindaz, amit e két év során a komoly média megbízható források alapján feltárt, s amit ő folyvást „fake news” címkével illetett: már nem hat újdonságnak szinte semmi, amit Mueller aprólékosan bizonyít, eskü alatti tanúvallomásokkal is. Ha mindez most egyszerre zúdult volna a Fehér Házra, a felháborodás az egekig csapna. Ám erről az elképesztően működő elnökségről cikkek százai rántották már le a leplet, bennfentes információkon alapuló könyvek lettek bestsellerek. Egy tavaly ilyentájt megjelent szenzációhoz képest a Mueller-jelentés unalmasan aprólékos és jogászi tényhalmaz, de mindkettő ugyanazt bizonyítja: kormányzásra (hiszen még összeesküvésre is!) tökéletesen alkalmatlan, a törvényeket semmibevevő elnök irányítja Amerikát. Egy egomániás, a tényekkel mit sem törődő ember, aki szemrebbenés nélkül képes alaptalanul dicsekedni és önmagát magasztalni. Trump többször kérkedett „világszintű” memóriájával, ám Mueller kérdéseire adott írásos válaszában három tucatszor hivatkozik arra, hogy nem emlékszik (meghallgatásától megóvták ügyvédei, okkal tartva a sorozatos hamis tanúvallomásaitól, s az ügyész nem akarta bírósággal kikényszeríteni, hiszen az éveket jelentett volna).
Szinte mindenkinek a Maffiózók tévésorozatból a Boss, Soprano jut eszébe Trump különös működéséről. Ellöki a neki valamit mondani akaró vejét: „ezt nem akarom tudni”. S ekként persze könnyű „nem emlékezni”. A maffiafőnökök fő elve a letagadhatóság. Utálja is a feljegyzéseket, megvetően beszél azokról, közte ügyvédjéről, akik rutinszerűen rögzítik az elhangzottakat. Felemlegetve hajdani jogászát, aki a hírhedt McCarthy szenátor jobbkeze volt, majd a New York-i maffiózók védője: „ő bezzeg soha sem jegyzetelt…” Ha nincs papír, lehet tetszőlegesen emlékezni: „sohasem mondtam olyat”. Ám Muellerék kvázi koronatanúja éppen a Fehér Ház ügyvédje lett, aki leírta és eskü alatt vallotta, hogy az elnök ki akarta rúgatni az őt nyomozó ügyészt. Trump mázlija persze, hogy a jogot ismerő embere ellazsálta utasítását. Ahogyan engedetlen beosztottak sorozatban ezt tették, ily módon voltaképpen megmentve őt - legalábbis az ügyész önkorlátozó vádemelésétől. Ám ezzel csak átdobta a labdát a kongresszus térfelére.
Hiszen a jelentés tíz esetet sorol fel, amikor az elnök meg akarta hiúsítani a vizsgálatokat. S ha Mueller tartotta is magát a minisztériumi elvhez, hogy ő nem is emelhet vádat az államfő ellen, az a törvényhozás dolga, akkor ezek a kísérletek bizony okkal teszik szükségessé a képviselőházi bizottságok saját vizsgálatát. Utóvégre a Watergate-ügyben éppen ezen az alapon fogalmazták és szavazták meg sorra az alkotmányos vádpontokat a ház jogi bizottságában, s ezt látva mondott le Nixon elnök. Clinton ellen pedig pont ez, az igazságszolgáltatás akadályozása lett az egyik, a szenátusi ítélőszék elé beterjesztett vád (ám elmarasztalása nem kapott kellő többséget). Nixon esetében a füstölgő pisztoly az a hangszalag lett, amelyen hallható, hogyan utasítja embereit a vizsgálat eltérítésére. Vajon Trump - ügyvédjének adott -  utasítása a kirúgásra, majd annak letagadására, mennyit ér egy jogrendben, amely bünteti a törvénytelenség kísérletét is? Mueller sorra rábizonyítja sorozatos hazugságait, s a rávalló tanúkat a börtön lehetősége kötelezte igazmondásra, amire az elnök láthatóan képtelen, nagy és kis ügyekben egyaránt.

Megfogták, és nem ereszt

Ezzel a katyvasszal kell kezdenie valamit az immár demokrata vezetésű képviselőháznak. Terhelő vallomások sorával, amelyeket nem tett semmissé a miniszter játéka a szavakkal: Barr tudatosan cserélte össze az „összejátszást” a nem bizonyított „koordinációval”. Végtére, maga Mueller is dodonai módon fogalmazott: bár vádat nem emelhetett, felmenteni sem tudta az elnököt. Aki egy napig, amíg tartott a Barr-hatás, lelkendezett az őt „felmentő jelentésről”, hogy aztán ismét nekirontson, s próbálja hitelteleníteni. Továbbá – követve ama hajdani rossz szelleme elvét – átmenni védekezésből támadásba: ő indíttatna vizsgálatot a vizsgálók ellen. Tényleg: hogy’ volt képük kutakodni a masszív orosz beavatkozás ügyében?! Nem ő, Trump esküdött össze az oroszokkal, hanem ellene esküdött össze megannyi gonosz demokrata (Mueller régi vágású republikánus, akit az FBI élére ifjabb Bush nevezett ki). Vagdalkozása közben nem törődik államérdekkel, a bűnüldözés lejáratásával. Amerika nem fontos, csakis ő, Donald Trump. Megfogták és ő nem ereszt.
Konkrétan nem eresztené a törvényhozási bizottságok elé (eskü alatti) meghallgatásra az embereit, ami potenciálisan – akár évekig elhúzódó – alkotmányos válsághoz vezethet, hiszen kétségbe vonja a kongresszus ellenőrzési jogát. Szerinte bőven elég volt, hogy ügyvédje és a többiek (zárt ajtók mögött) vallottak Muellernek. Tévécelebként jól tudja, hogy egy nyilvános meghallgatásnak mekkora hatása lenne a lakosságra, vagyis a választókra. Más egy jelentésben olvasni, s más látni a tévében, amint ügyvédje kerek-perec közli: a jogrend első számú embere eltussolásra utasította, de ő nem állt kötélnek. Trump történelmileg amúgy is legalacsonyabb elnöki népszerűsége (a felmérések korában) rögtön tovább zuhant a Mueller-jelentés nyomán. S annak bizonyos részleteit államtitkokra hivatkozva kitakarták, a törvényhozók viszont teljes betekintést követelnek. Bár azok már aligha ronthatnak a képen.
Szerző

Sebes György: Mindenki főszereplő

Publikálás dátuma
2019.04.28. 15:15

Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Álomhelyzet. Így jellemezte a Drága örökösök című tévésorozatot a program showrunnere. Ez kétségkívül igaz, ám több magyarázatot is igényel. Először is tisztázni kell, mi az a showrunner, bár nem egyszerű. Igazából ugyanis ennek az angol szónak nincs magyar megfelelője. A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ő a főnök. Jelen esetben tehát Hámori Barbara, aki úgy definiálta foglalkozását, hogy „ha tudsz írni, és van affinitásod a gyártáshoz, és tudod ezt a kettőt ötvözni, lehetsz showrunner”. Érdemes elidőzni az „álomhelyzetnél” is. Ennek magyarázata pedig az, hogy az RTL sorozatát szeretik a nézők, még a kritikusok sem utálják, ráadásul a január elsejei indulás óta a legnézettebb hétköznapi műsor Magyarországon. Így aztán nem csoda, hogy a főnök – szavai szerint – „bolondja lett” a produkciónak.
Joggal. Élvezetes és nem túlbonyolított forgatókönyv, remek szituációk, valamint egy sor egészen kiváló színész játéka jellemzi a Drága örökösöket. S bár a kiinduló pont – egy vidéken élő ember halála után hatalmas összeget hagy közvetlen hozzátartozóira, de feltételekkel – nem hétköznapi, ám az ebből következő történetek olyanok, hogy bármelyikünkkel bármikor megeshetnének. Éppen ezért a karakterek bármikor szembejöhetnek velünk a való életben. A szereplők többsége pedig remekül kihasználja a lehetőséget, hogy úgy tarthat görbe tükröt elénk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nehéz sorrendet felállítani a színészek között, de az biztos, hogy pompásan válogatták őket ki és ők kihasználják az álomhelyzetet. A tévéből már ismert arcok és esetleg csak a vidéki színházak szűkebb környezetében népszerű játékosok álltak össze kitűnő csapattá. Martin Márta, aki rengeteg klasszikus és modern darabban alakított igazi „nagy nőket”, most egy nem szépen megöregedett asszonyt állít elénk. Akiről azonban szép lassan kiderül, hogy nagyon bölcs, mindent tud és hogy a szépsége belülről jön. Frenetikus alakítás. És sok méltó párja van. Lengyel Ferenc például, aki egyszerre tud szimpatikus és ellenszenves lenni. Folyamatos kudarcok érik és mégis, gyakran képes győzni. Macsó és papucsférj egyszerre. Lubickol a szerepben, akárcsak Hajdu Steve, akivel néhány hete már példálóztam, hogy a nagy nevettető elődök nyomába tudott lépni. Egyértelmű dicséret számára, hogy bár gyakran látni különböző beszélgető-műsorokban mint afféle „megmondó-embert”, a Drága örökösök katasztrófa-védőjeként látva ez egyszer sem jut eszünkbe.
Ezer arcát láthatjuk a sorozatban Járó Zsuzsának is. Mint a legnagyobb kavaró-gépet ismertük meg, de – akárcsak a szereplők többsége – ő is változik a történet folyamán. S kiderül róla, hogy nem csupán a machinátort tudja pompásan életre kelteni, hanem az érző, néha elveszettnek látszó embert is. Az ő alakításához hasonlóan reveláció Kocsis Judit produkciója. Mint postás és feleség is több színben játszik, egyszerre kedves és boszorkány, szerencsétlen és démonikus. Miközben nem tesz mást, mint egy abszolút hétköznapi nőt hoz. Hozzá hasonlóan többsíkú szerepében Molnár Gusztáv. A kezdetben kicsit málészájúnak látszó postásról lassacskán megtudjuk, hogy jól képzett katona, maffiózókat és gengsztereket képes ártalmatlanná tenni, egyúttal pedig bizonytalan és kicsit szerencsétlen hősszerelmes. Mindez persze egyszerre és ugyanakkor kitűnően.
Németh Kristóf, aki már hosszú pályafutása alatt volt minden, talán akasztott ember is, még sosem volt annyira jó, mint a macsó ügyvéd-polgármester szerepében. Úgy hoz egy abszolút negatív figurát, hogy nemcsak nevetségessé teszi, hanem kicsit meg is szeretteti. Ugyanígy az ellenszenvesből indult Mohai Tamás alakítása. De aztán ez a szerep is átfordult, ami a színész teljesen hiteles játékának köszönhető. Tény, ezeket a figurákat jól meg kell írni, de a színészek nagyon sokat hozzá is tesznek a karakterekhez.
És akkor még nem említettük a falu népét, megannyi epizodistát. Közülük is első helyen kell kiemelni a két pletykás öregasszonyt mesterien játszó Bessenyei Emmát és Fekete Györgyit. Egykor egész sorozatot írtak a Minden lében két kanálra (Roger Moore és Tony Curtis), ők ketten is megérdemelnének egy ilyent, bár gyilkosságokat – legalább is egyelőre – nem oldottak meg. Jó volt látni a harmadik falusi nénike szerepében Tóth Juditot, akit egykor délceg fiatal nőket alakítva ismertünk meg, de szakmai tudása láthatóan nem halványodott mostanra sem. Pompásan alakítja a panzió mindig sértett takarítónőjét Csonka Ibolya. Jól hozza a katasztrófa-védő butuskának látszó lányát Palágyi Melitta, akiről persze az is kiderül, hogy azért megvan a magához való esze.
Még hosszan sorolhatnánk a remek színészeket, akik lubickolnak szerepükben. Ennek a sorozatnak nincs igazi főszereplője, de lényegében mindenki az. A már említetteken kívül hol a fővadászt és papucsférjet játszó Bede-Fazekas Csaba, hol a kocsmáros és anya szerepében kitűnő Fekete Linda, hol pedig a bölcsen visszahúzódó feleséget alakító Csarnóy Zsuzsa ragadja magához – egy időre – a játék előremozdítását. Úgy sejtjük, hogy szerez még meglepetést az elhunyt apukát videó-üzeneteiben megjelenítő Koltai Róbert, valamint az ő érdekeit képviselő ügyvédnőt alakító Benkő Nóra is. Négy hónap alatt 81 rész ment le a Drága örökösökből és a történetnek egyáltalán nincs vége.
Korlátlanul folytatható és – valószínűleg a játszó személyekkel együtt – ebben bízunk is.

Papp Sándor Zsigmond: Aranyérem veszekedésben

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:49

Fotó: Shutterstock
Nem tudok veszekedni. Illetve tudok, mert minden külső jegynek megfelelek ilyenkor: vérben forog a szemem, gesztikulálok, és emelt hangon ejtek ki minden szót, főként a kisípolósokat. A vak is láthatja tehát, hogy nem felolvasok meggyőző erővel egy regényből, nem az érvelés hőfoka sodort el holmi éteri gondolatkísérletben (vajon meddig bírnák a fókák termálvízben?), hanem kidagadt nyaki erekkel mondom el mindennek a szemben állót. Utólag persze azon is töprengtem, hogy milyen érdekes szerv is az agy. Vagy a pszichológia. Mert vagy eleve olyan szavakat választ ki, amelyeket gond nélkül ki tudok mondani a veszekedés hevében, vagy maga a civakodás állít át egy másik pályára, amelyen nincsen akadályok dadogás formájában. Magyarán: a csúcsponton folyékonyan tudok ordibálni, nem akasztanak meg a zöngétlen mássalhangzóval kezdődő szavak, pedig hát k-val és p-vel számos olyan kifejezés kezdődik, amely igencsak jól passzol az elborult agyhoz.
Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hideg fővel, szinte precízen fogok majd veszekedni. Ahogy a tőrözők. Felállnak egymással szemben, talpig fehérben, majd elkezdik egymást szépen szurkálni. Döfizni. Csak a törzs játszik, főként a szív környéke. Hiszen ölni akarunk, és nem azt, hogy lesántuljon a másik. Az mégis kinek lenne jó? Szóval, így mennének az asszók, s a végén lenne valami számszerű eredmény, hogy ki győzött, s akkor legalább ez nem szülne újabb vitákat. Ide-oda pöttyentenénk tehát a szervekre egy-egy finom találatot, szinte hallanánk mögöttünk az elismerő tapsot, hogy milyen átgondolt és szépen kivitelezett támadás volt ez a májra, és milyen remek lábmunka. A bíró pedig gyönyörű, szinte lebegő francia szavakkal vezetné le az egészet, ítélné oda a pontot, ha a gép nem jelezne semmit, aztán már mondaná is érces hangján, hogy: en garde!
És arról az érzetről nem is beszélve, amikor az aranyérmet a nyakadba akasztják a végén. Kvázi papírom (ércem) lenne arról, hogy a másik nem fizette ki a gázszámlát, a másik bánt érzéketlenül az érzéseimmel, az ő anyja miatt indult az egész, az ő érthetetlensége miatt tartunk itt. És máris szólhatna a himnusz.
Ehelyett viszont van duzzogás, fogaknak csikorgatása, indulat és káromkodás. Aztán újra ez a második menetben. Ránk D.-vel ugyanakkor a hipergyors civakodás jellemző. Nemhogy hangolás vagy nyitány, de még első felvonás sincs, pár perc és egyből a csúcsponthoz ugrunk, és elhatározzuk, hogy az egyikünk minimum az Uránuszra, a másik meg a Merkúrra költözik, és soha, de tényleg SOHA többé nem beszélünk egymással. Még szerencse, hogy az űrben nem terjed a hang. Az SMS meg eleve nem játszik.
Ha a temperamentum nem is, de a koreográfia azért változhat kapcsolatról kapcsolatra, évről évre. Egyszer elhatároztam, hogy csak a veszekedések kapcsán építek fel egy párt, ennek alapján rakom össze az életüket a megismerkedéstől a majdhogynem megsemmisüléssel felérő válásig, a pirruszi győzelemig. Akár regény, de talán még dráma (vagy hangjáték) is lehetett volna belőle. És az első, a feleket szinte meglepetésként érő első csetepatétól jutottunk volna el az izzó, szenvedélyes, sok érzelmeket megmozgató hangoskodáson át a szinte már apátiába süllyedő konfrontációig, amikor szinte már alig van súlyuk a szavaknak, igazából csak arra jók, hogy feltépjék a régi, igazából soha be nem gyógyult sebeket. Nem mondom, talán lehet még ebből valami, ám könnyen én is úgy járhatok, mint a lusta szerző a Lázár Ervin novellában, akit egy nap felkerestek a meg nem írt szereplői, és a fejére olvasták a tunyaság bűnét.
Én is látom magam a veszekedéseim tükrében, ebben a nagyon bizarr fotóalbumban, melyben csak a rossz pillanatok kaptak helyet: kifordult karácsonyok, elrontott születésnapok, gallyra ment húsvétok. Csupa-csupa kényszerű feltámadás. Látom magam viszonylag bölcsen, és teljesen kililult fejjel, agresszíven, már-már egészen közel a pofonhoz, ami azért csak nem csattant el. Látom magam, amint képzeletbeli győzelmemet ünneplem, vagy épp a sebeimet nyalogatom, ahogy dühösen elhajtok, vagy még dühösebben maradok. Ahogy minden szó újabb szót rángat elő belőlem, vagy épp ahogy összeszorított szájjal hallgatok. Igazából egyiken sem ismerem föl magam, mégis tagadhatatlanul mind én vagyok. Látom magam, ahogy sóváran gondolok azon párokra, amelyek között „soha egy hangos szó nem esett”, irigykedve nézem őket, hiszen ők legalább megállapodtak egy közös hazugságban.
Persze jó lenne tudni, hogy hol a határ. Hiszen minden komoly veszekedésben eljön az a pillanat, amikor a másikon ejtett seb már minket is kikezd, amikor a másik vesztesége a mi vereségünk is, s minél tovább tart még ilyenkor, annál inkább válik helyrehozhatatlanná. Szóval, arra gondoltam, ha lenne valami, ami úgy működne, mint a szén-monoxid-jelző, és sípolva figyelmeztetné a feleket, ha már túl sok fájdalommolekula kering a levegőben, akkor az majdnem olyan jót tenne az emberiségnek, mint a rák ellenszere. Már persze, ha a boldogtalanság, az önsorsrontás ellen bármi is felírható. Talán a józan ész, ám pont az tud elveszni ilyenkor, mint egy rakoncátlan kulcscsomó. Így aztán maradunk a talán már rég kinyílt ajtók mögött dörömbölve.