Sebes György: Mindenki főszereplő

Publikálás dátuma
2019.04.28. 15:15

Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Álomhelyzet. Így jellemezte a Drága örökösök című tévésorozatot a program showrunnere. Ez kétségkívül igaz, ám több magyarázatot is igényel. Először is tisztázni kell, mi az a showrunner, bár nem egyszerű. Igazából ugyanis ennek az angol szónak nincs magyar megfelelője. A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ő a főnök. Jelen esetben tehát Hámori Barbara, aki úgy definiálta foglalkozását, hogy „ha tudsz írni, és van affinitásod a gyártáshoz, és tudod ezt a kettőt ötvözni, lehetsz showrunner”. Érdemes elidőzni az „álomhelyzetnél” is. Ennek magyarázata pedig az, hogy az RTL sorozatát szeretik a nézők, még a kritikusok sem utálják, ráadásul a január elsejei indulás óta a legnézettebb hétköznapi műsor Magyarországon. Így aztán nem csoda, hogy a főnök – szavai szerint – „bolondja lett” a produkciónak.
Joggal. Élvezetes és nem túlbonyolított forgatókönyv, remek szituációk, valamint egy sor egészen kiváló színész játéka jellemzi a Drága örökösöket. S bár a kiinduló pont – egy vidéken élő ember halála után hatalmas összeget hagy közvetlen hozzátartozóira, de feltételekkel – nem hétköznapi, ám az ebből következő történetek olyanok, hogy bármelyikünkkel bármikor megeshetnének. Éppen ezért a karakterek bármikor szembejöhetnek velünk a való életben. A szereplők többsége pedig remekül kihasználja a lehetőséget, hogy úgy tarthat görbe tükröt elénk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nehéz sorrendet felállítani a színészek között, de az biztos, hogy pompásan válogatták őket ki és ők kihasználják az álomhelyzetet. A tévéből már ismert arcok és esetleg csak a vidéki színházak szűkebb környezetében népszerű játékosok álltak össze kitűnő csapattá. Martin Márta, aki rengeteg klasszikus és modern darabban alakított igazi „nagy nőket”, most egy nem szépen megöregedett asszonyt állít elénk. Akiről azonban szép lassan kiderül, hogy nagyon bölcs, mindent tud és hogy a szépsége belülről jön. Frenetikus alakítás. És sok méltó párja van. Lengyel Ferenc például, aki egyszerre tud szimpatikus és ellenszenves lenni. Folyamatos kudarcok érik és mégis, gyakran képes győzni. Macsó és papucsférj egyszerre. Lubickol a szerepben, akárcsak Hajdu Steve, akivel néhány hete már példálóztam, hogy a nagy nevettető elődök nyomába tudott lépni. Egyértelmű dicséret számára, hogy bár gyakran látni különböző beszélgető-műsorokban mint afféle „megmondó-embert”, a Drága örökösök katasztrófa-védőjeként látva ez egyszer sem jut eszünkbe.
Ezer arcát láthatjuk a sorozatban Járó Zsuzsának is. Mint a legnagyobb kavaró-gépet ismertük meg, de – akárcsak a szereplők többsége – ő is változik a történet folyamán. S kiderül róla, hogy nem csupán a machinátort tudja pompásan életre kelteni, hanem az érző, néha elveszettnek látszó embert is. Az ő alakításához hasonlóan reveláció Kocsis Judit produkciója. Mint postás és feleség is több színben játszik, egyszerre kedves és boszorkány, szerencsétlen és démonikus. Miközben nem tesz mást, mint egy abszolút hétköznapi nőt hoz. Hozzá hasonlóan többsíkú szerepében Molnár Gusztáv. A kezdetben kicsit málészájúnak látszó postásról lassacskán megtudjuk, hogy jól képzett katona, maffiózókat és gengsztereket képes ártalmatlanná tenni, egyúttal pedig bizonytalan és kicsit szerencsétlen hősszerelmes. Mindez persze egyszerre és ugyanakkor kitűnően.
Németh Kristóf, aki már hosszú pályafutása alatt volt minden, talán akasztott ember is, még sosem volt annyira jó, mint a macsó ügyvéd-polgármester szerepében. Úgy hoz egy abszolút negatív figurát, hogy nemcsak nevetségessé teszi, hanem kicsit meg is szeretteti. Ugyanígy az ellenszenvesből indult Mohai Tamás alakítása. De aztán ez a szerep is átfordult, ami a színész teljesen hiteles játékának köszönhető. Tény, ezeket a figurákat jól meg kell írni, de a színészek nagyon sokat hozzá is tesznek a karakterekhez.
És akkor még nem említettük a falu népét, megannyi epizodistát. Közülük is első helyen kell kiemelni a két pletykás öregasszonyt mesterien játszó Bessenyei Emmát és Fekete Györgyit. Egykor egész sorozatot írtak a Minden lében két kanálra (Roger Moore és Tony Curtis), ők ketten is megérdemelnének egy ilyent, bár gyilkosságokat – legalább is egyelőre – nem oldottak meg. Jó volt látni a harmadik falusi nénike szerepében Tóth Juditot, akit egykor délceg fiatal nőket alakítva ismertünk meg, de szakmai tudása láthatóan nem halványodott mostanra sem. Pompásan alakítja a panzió mindig sértett takarítónőjét Csonka Ibolya. Jól hozza a katasztrófa-védő butuskának látszó lányát Palágyi Melitta, akiről persze az is kiderül, hogy azért megvan a magához való esze.
Még hosszan sorolhatnánk a remek színészeket, akik lubickolnak szerepükben. Ennek a sorozatnak nincs igazi főszereplője, de lényegében mindenki az. A már említetteken kívül hol a fővadászt és papucsférjet játszó Bede-Fazekas Csaba, hol a kocsmáros és anya szerepében kitűnő Fekete Linda, hol pedig a bölcsen visszahúzódó feleséget alakító Csarnóy Zsuzsa ragadja magához – egy időre – a játék előremozdítását. Úgy sejtjük, hogy szerez még meglepetést az elhunyt apukát videó-üzeneteiben megjelenítő Koltai Róbert, valamint az ő érdekeit képviselő ügyvédnőt alakító Benkő Nóra is. Négy hónap alatt 81 rész ment le a Drága örökösökből és a történetnek egyáltalán nincs vége.
Korlátlanul folytatható és – valószínűleg a játszó személyekkel együtt – ebben bízunk is.

Papp Sándor Zsigmond: Aranyérem veszekedésben

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:49

Fotó: Shutterstock
Nem tudok veszekedni. Illetve tudok, mert minden külső jegynek megfelelek ilyenkor: vérben forog a szemem, gesztikulálok, és emelt hangon ejtek ki minden szót, főként a kisípolósokat. A vak is láthatja tehát, hogy nem felolvasok meggyőző erővel egy regényből, nem az érvelés hőfoka sodort el holmi éteri gondolatkísérletben (vajon meddig bírnák a fókák termálvízben?), hanem kidagadt nyaki erekkel mondom el mindennek a szemben állót. Utólag persze azon is töprengtem, hogy milyen érdekes szerv is az agy. Vagy a pszichológia. Mert vagy eleve olyan szavakat választ ki, amelyeket gond nélkül ki tudok mondani a veszekedés hevében, vagy maga a civakodás állít át egy másik pályára, amelyen nincsen akadályok dadogás formájában. Magyarán: a csúcsponton folyékonyan tudok ordibálni, nem akasztanak meg a zöngétlen mássalhangzóval kezdődő szavak, pedig hát k-val és p-vel számos olyan kifejezés kezdődik, amely igencsak jól passzol az elborult agyhoz.
Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hideg fővel, szinte precízen fogok majd veszekedni. Ahogy a tőrözők. Felállnak egymással szemben, talpig fehérben, majd elkezdik egymást szépen szurkálni. Döfizni. Csak a törzs játszik, főként a szív környéke. Hiszen ölni akarunk, és nem azt, hogy lesántuljon a másik. Az mégis kinek lenne jó? Szóval, így mennének az asszók, s a végén lenne valami számszerű eredmény, hogy ki győzött, s akkor legalább ez nem szülne újabb vitákat. Ide-oda pöttyentenénk tehát a szervekre egy-egy finom találatot, szinte hallanánk mögöttünk az elismerő tapsot, hogy milyen átgondolt és szépen kivitelezett támadás volt ez a májra, és milyen remek lábmunka. A bíró pedig gyönyörű, szinte lebegő francia szavakkal vezetné le az egészet, ítélné oda a pontot, ha a gép nem jelezne semmit, aztán már mondaná is érces hangján, hogy: en garde!
És arról az érzetről nem is beszélve, amikor az aranyérmet a nyakadba akasztják a végén. Kvázi papírom (ércem) lenne arról, hogy a másik nem fizette ki a gázszámlát, a másik bánt érzéketlenül az érzéseimmel, az ő anyja miatt indult az egész, az ő érthetetlensége miatt tartunk itt. És máris szólhatna a himnusz.
Ehelyett viszont van duzzogás, fogaknak csikorgatása, indulat és káromkodás. Aztán újra ez a második menetben. Ránk D.-vel ugyanakkor a hipergyors civakodás jellemző. Nemhogy hangolás vagy nyitány, de még első felvonás sincs, pár perc és egyből a csúcsponthoz ugrunk, és elhatározzuk, hogy az egyikünk minimum az Uránuszra, a másik meg a Merkúrra költözik, és soha, de tényleg SOHA többé nem beszélünk egymással. Még szerencse, hogy az űrben nem terjed a hang. Az SMS meg eleve nem játszik.
Ha a temperamentum nem is, de a koreográfia azért változhat kapcsolatról kapcsolatra, évről évre. Egyszer elhatároztam, hogy csak a veszekedések kapcsán építek fel egy párt, ennek alapján rakom össze az életüket a megismerkedéstől a majdhogynem megsemmisüléssel felérő válásig, a pirruszi győzelemig. Akár regény, de talán még dráma (vagy hangjáték) is lehetett volna belőle. És az első, a feleket szinte meglepetésként érő első csetepatétól jutottunk volna el az izzó, szenvedélyes, sok érzelmeket megmozgató hangoskodáson át a szinte már apátiába süllyedő konfrontációig, amikor szinte már alig van súlyuk a szavaknak, igazából csak arra jók, hogy feltépjék a régi, igazából soha be nem gyógyult sebeket. Nem mondom, talán lehet még ebből valami, ám könnyen én is úgy járhatok, mint a lusta szerző a Lázár Ervin novellában, akit egy nap felkerestek a meg nem írt szereplői, és a fejére olvasták a tunyaság bűnét.
Én is látom magam a veszekedéseim tükrében, ebben a nagyon bizarr fotóalbumban, melyben csak a rossz pillanatok kaptak helyet: kifordult karácsonyok, elrontott születésnapok, gallyra ment húsvétok. Csupa-csupa kényszerű feltámadás. Látom magam viszonylag bölcsen, és teljesen kililult fejjel, agresszíven, már-már egészen közel a pofonhoz, ami azért csak nem csattant el. Látom magam, amint képzeletbeli győzelmemet ünneplem, vagy épp a sebeimet nyalogatom, ahogy dühösen elhajtok, vagy még dühösebben maradok. Ahogy minden szó újabb szót rángat elő belőlem, vagy épp ahogy összeszorított szájjal hallgatok. Igazából egyiken sem ismerem föl magam, mégis tagadhatatlanul mind én vagyok. Látom magam, ahogy sóváran gondolok azon párokra, amelyek között „soha egy hangos szó nem esett”, irigykedve nézem őket, hiszen ők legalább megállapodtak egy közös hazugságban.
Persze jó lenne tudni, hogy hol a határ. Hiszen minden komoly veszekedésben eljön az a pillanat, amikor a másikon ejtett seb már minket is kikezd, amikor a másik vesztesége a mi vereségünk is, s minél tovább tart még ilyenkor, annál inkább válik helyrehozhatatlanná. Szóval, arra gondoltam, ha lenne valami, ami úgy működne, mint a szén-monoxid-jelző, és sípolva figyelmeztetné a feleket, ha már túl sok fájdalommolekula kering a levegőben, akkor az majdnem olyan jót tenne az emberiségnek, mint a rák ellenszere. Már persze, ha a boldogtalanság, az önsorsrontás ellen bármi is felírható. Talán a józan ész, ám pont az tud elveszni ilyenkor, mint egy rakoncátlan kulcscsomó. Így aztán maradunk a talán már rég kinyílt ajtók mögött dörömbölve.

Bóta Gábor: Játékos elegancia

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:44

Fotó: Szalmás Péter
Lendülete, jó ritmusa van a Fővárosi Nagycirkusz új műsorának, nem akasztják meg a számok közötti átrendezések, konferanszié szövegek, az attrakciók szinte egymásba hömpölyögnek. A Repülőcirkusz című produkció visszavarázsol bennünket az 1920-30-as évek, a klasszikus cirkusz világába. Ha úgy tetszik, retró program. Most - amikor a cirkusz a társművészetektől is sok mindent elcsenve igyekszik temérdek új dolgot kitalálni, hogy versenyre kelljen a filmek látványvilágával, hatásosságával - nincsenek kivetítések, váratlan hangeffektusok, örökösen vibráló lézerfények, nincs semmi extravagancia, és manapság tán ez számít igazi vagányságnak.
A rendező Kristóf Krisztián, aki amúgy a nálunk épp a mozikban látható Tim Burton által rendezett, bájos repülőelefántról szóló Dumbó című film cirkuszi szakértője volt. Ebben a filmben is a békebeli cirkusz világát idézik meg, persze igencsak felturbózott látvánnyal. A Fővárosi Nagycirkuszban nincs ennyi hatáselem, bár a világítás, a zenei hangszerelés, a gördülékenység modern. Hiszen valaha természetes volt, hogy a konferanszié minden számot külön-külön bemond, fel is dicséri, netán világszámnak titulálja azt, ami közel sem az, és közben ki-berámolják a rekvizitumokat, amivel gyakran túlzottan is sok idő eltelik. Ezúttal ilyen nincs, pikk-pakk megy minden, még ki se mentek az előző artisták, már bent vannak a következők, másodpercnyi üresjárat sincs, véletlenül sem hagyják lankadni a figyelmet.
A középpontban a világklasszis olasz bohóc, Natalino Giovanni Huesca, művésznevén Fumagalli áll, aki bátyjával, Darisszal lép fel. Együtt szerezték meg az első helyezést, az Arany Bohócdíjat 2015-ben a cirkuszok olimpiáján, a Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon is. Édesapjuk Fellini Bohócok című filmjében is szerepelt. Régi idők manézsbeli vicceit csinálják, amelyek még a commedia dell'arte-ből erednek. Van egymás kifigurázása, vízzel leöntése, szájjal spriccelése, adódnak kaján, nyelvöltögető tréfák. Olykor kicsit a közönséget is piszkálják, nem mindenki ússza meg egészen szárazon, de a nagyérdeműt buzdításra is használják, hangorkánszerű ovációra, tapsra, a különböző szektorokat is versenyeztetve. Lehetne azt mondani, hogy elavult, ócska, régi trükkök. És bizonyos szempontból tényleg azok. De hát nem mindegy hogyan csinálják. Egy fenékbe billentés lehet vacak ripacséria, és lehet költői, művészi, akár könnyeztető. Ők, mint két rosszcsont kölyök, hihetetlenül beleélik magukat közös játékaikba, úgy tudnak örülni, hogy boldogságuknak szinte nincs határa, és úgy képesek elkámpicsorodni, mintha azon nyomban itt lenne a világvége. Jókora szakmai tudás, tehetség birtokában, széles érzelmi skálán mozognak, és ettől bennünk is sok mindent megmozgatnak. Nevetünk, sőt röhögünk, ahogy belefér, de drámai csendek is adódnak. Mivel annyira beleéljük magunkat abba, amit csinálnak - hiszen remek a két figura, improvizatív, ugyanakkor minden pillanatában mégis kidolgozott a játék -, hogy akár tragikusnak tarthatunk mi is egy elhasalást, fenékre huppanást, hogy aztán hamarosan megint erőteljesen hahotázzunk. Nagy művészeket látunk. Amikor a Nemzeti Színház színészóriása, Gobbi Hilda a Korona Cukrászdában tartott estjén azt mondta, ha tehetségesebb lett volna, bohócnak megy, és mi ezen nevettünk, ránk szólt, hogy ő ezt igencsak komolyan gondolja. Most tanulmányozható, hogy mire is gondolhatott.
Leginkább attól Repülőcirkusz a műsor címe, hogy fellép benne egy német férfi, Daniel Golla, aki szintén olyan, mint egy pajkos kölyök. Nyolcéves korában kezdett el szenvedélyesen modellrepülők reptetésével foglalkozni. Az azóta eltelt húsz évben abszolút tökélyre fejlesztette az általa barkácsolt modellekkel bemutatott műsorát. Két kis gép szárnyal, jön akár egészen közel hozzánk, forog, pörög, piruettezik, vagy éppen sebesen hasítja a levegőt, miközben földöntúli boldogság tükröződik a távirányítót kezelő Golla arcán, hogy ezt csinálhatja.
A Dumbóban szereplő német kutyaszám most jelen van Budapesten is. Jana és Joschi Posna ugyanolyan szeretettel néznek az amúgy a lakásukban velük együtt élő pudlijaikra, mint Golla a repülőire. Van köztük egészen pici, meg már-már borjúnyi méretű; viháncolnak, rohangásznak, ugrabugrálnak a porondon, tulajdonképpen nem csinálnak semmi különöset, ennél sokkal, de sokkal nagyobb kunsztokat láthattunk már kutyáktól. De kedvesek, játékosak, hasonlóan létezhetnek a manézsban, mint otthon. Ez az egyetlen állatprodukció, a klasszikus cirkuszban nyilvánvalóan több volt.
Nem csinál sosem látott attrakciókat a kupola tetejéről lelógó csilláron az Ukrajnából érkezett Lena Dolinskaya sem, de esztétikusan, látványosan tornázik a légben. Az Oroszországi Trio Arabey lányai közül a felső, legalábbis a premieren, rendszeresen megingott, nem tartotta ki a pózt a gúlaszámban, ami így egyáltalán nem volt megfelelően kidolgozott, kiforrott. Abszolút ellentétben a parádés, oroszországi illetőségű Trio Dandy rúdprodukcióval, amiben laza könnyedséggel, pazar eleganciával megugrott, gyönyörűségesen üzembiztos rúdra érkezésekkel kivitelezett, hármas szaltókat is megcsodálhatunk.
Oleg Spigin a trapézon
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
Csupán egy magyar szám van, a Trio Sárközi. Szintén elegánsak, lehengerlően jókedvűek, szélsebesen dobálják buzogányaikat, karikáikat, akár úgy is, hogy egymás hegyére-hátára állnak. Jó a ritmusérzékük, lendületesek. És ezen mit sem változtat, hogy a legutolsó kunsztot elrontják, sok karika landol a földön. De aztán másodjára megcsinálják. Ennyi belefér, így még nagyobb az üdvrivalgás.
Ami nagy a Mongol Cirkusz Társulat artistáinak mindkét produkciója esetében is. Bámulatos variációkban, formációkban ugrálnak át köteleket. Másik produkciójuk, a program zárószáma, még jelentősebb. Hatalmas golyókon lavírozva, tehát anélkül, hogy biztos talaj lenne a lábuk alatt, tornáznak, repülve a társuk vállára érkeznek, könnyedén, és ismét elegánsan, ami akár az egész program egyik kulcsszava lehet.
A Szakál László vezette, a szokásos magas pulpitusról testközelbe telepített zenekar erőteljesen, a fellépőkkel együtt lélegezve szól. Polyák Eszter jelmeztervező még a jegyszedőnőket is olyan toalettekbe öltöztette, hogy rögvest mehetnének benne charlestonozni. De fantáziadús ruhát kapott az egyik bohócszámból is oroszlánrészt vállaló Maka Gyula porondmester, Gábor Anita énekesnő, és a Szabó Réka koreográfiájával fejlődőképesnek mutatkozó tánckar is.
A Repülőcirkusz profi módon megvalósított, pergő, élvezetes műsor.
Szerző
Témák
cirkusz bohócok