Bihari Tamás: Búcsú a búcsútól

Publikálás dátuma
2019.04.28. 20:10

Fotó: HUNYADY JÓZSEF / FORTEPAN
A favágóra célozz! – tanácsolta unokabátyám, de a harmadik lövést is elvétettem. Befizette az egy forintot, s kézbe kapva a légpuskát, elsőre eltalálta a kis fémkorongot, s a baltáját a levegőben tartó arasznyi favágó zajos kattogással nekilátott hasogatni a soha el nem fogyó fatörzset. A céllövöldés elismerően füttyentett, majd megkérdezte J.-t, mit kér, similabdát, művirágot, jojót, esetleg kaucsuk kacsát, vagy pénztárcát, kacsintós nővel. Unokabátyám nagylelkűen átruházta rám a választás jogát. Végül a jojót választottam, mert imádtam, ahogy a kis korong a zsinóron le-föl liftezett.
Persze a céllövöldés nem tudhatta, amit én, hogy J. a Zagyva kecskebéka állományán gyakorolta lövőtudományát saját légpuskájával. Egyszer levitt minket is békavadászatra. Csakhogy Gyuri bátyámmal mi pacifista nevelést kaptunk és gyakori olvasmányunk volt a négykötetes, zöld kötésű Brehm Az állatok világa című munkája. Mi tehát a békák pártján álltunk és soha többé nem mentünk le unokabátyánkkal efféle mészárlásokat nézni.
Az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején minden nyáron ellátogattunk Lőrincibe nagypapához és második feleségéhez, a Mama mostohájához. Beültünk az almazöld kis P70-esünkbe a Papával és a Mamával és a szűk országúton néha óránként 60-70 kilométeres sebességgel száguldva vágtattunk Lőrincibe.
Augusztus 20-án - vagy más nyári sátoros ünnepen - sok faluban búcsút vagy vásárt rendeztek. Arra már nem emlékszem, hogy Lőrinciben vagy valamelyik szomszédos településen voltunk-e a búcsúban, de mint pesti gyereket, elvarázsolt a nyüzsgés, a kirakódóvásár, a rengeteg ember. Akkortájt még, főleg az idősebbek közül, sokan népviseletben mentek előbb a templomba, majd a búcsúba. Néha bekíváncsiskodtam a templomba is, ahol a padsorokban fekete ruhás, fekete kendős öregasszonyok zsolozsmáztak, énekeltek számomra furcsa, lassú, szomorkásnak tűnő énekeket.
Na ná, hogy ennél sokkal jobban izgatott a búcsú forgataga. A kirakodóvásáron rengeteg árus kínálta a portékáját. Voltak ott teknővájó cigányok mindenféle teknőkkel, dézsákkal, különböző méretű fakanalakkal. Máshol háztartási eszközöket, fazekakat, lábasokat, zsírosbödönöket, tökgyalut, merőkanalat és ki tudja még mi mindent kínáltak. A szűcsök a nyári hőségben kucsmát, bekecset, bélelt bőrkesztyűt próbáltak rásózni az ide-oda hömpölygő tömegre. Azokat a standokat igyekeztem kikerülni, ahol zöld posztó szegéssel vaddisznó, illetve kutya irhákat lengetett a szél. Föl nem foghattam, hogy tud valaki az ágya elé olyan szőnyeget tenni, ami egykor Bodri, Burkus, vagy más néven őrizte a házat. De nem sokat filozofáltam az emberi lélek rejtelmeiről, mert rengeteg játék és édesség is volt az efféle vásárokon.
Igaz, már megjelentek a műanyag fröccsöntött játékok, katonák, kis autók, néger babák és hajas babák, de azért túlsúlyban voltak a hagyományos fajátékok. Például a szülők „öröme”, a kerekeken tologatható, szárnyát hangosan csattogtató pillangó, különféle kereplők és játékfegyverek. Lehetett gyermekeknek való karikás ostort is venni, de a Mama igen előrelátóan a szemünk védelmében mereven elzárkózott e népművészeti termék megvásárlásától.
Gyuri bátyámmal kárpótlásul kiharcoltuk, hogy egy-egy fa „davajgitár” vagyis dobtáras géppisztoly boldog tulajdonosai lehessünk. A játékfegyverekre szerelt kis karok forgatásával egy pöcök a fa fogaskerék fogazatába akadva csiholta ki a valódi géppisztolyok ugatására emlékeztető kerepelő hangokat. Az volt a Mama és a Papa szerencséje, hogy ezek a fegyverek viszonylag gyorsan amortizálódtak és csütörtököt mondtak.
Mindenesetre felfegyverkezve látogattunk el a lacikonyhák utcájába, ahol ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben és minden kapható volt, mi szem-szájnak ingere. Pirultak a kolbászok, hurkák, oldalasok, tarják és ízlés szerint lehetett kérni a puha fehér kenyér szeletek mellé a húsokhoz mustárt, uborkát. Én speciel a véres hurkát szerettem a legjobban egy jókora adag mustárral megbolondítva.
Desszertnek pedig lehetett választani a kakas- vagy baba-nyalókák, a törökméz, a vattacukor, illetve a tükrös és tükör nélküli mézeskalácsszívek, huszárok és mézeskalács karikákból készített nyakláncok között. A mézeskalács figurákból gyorsan kiszerettem, mert többnyire kemények, fogtörőek, ráadásul forgács ízűek voltak, némi ételfesték, vagy ki tudja milyen színezék aromával dúsítva. A törökméz ízlett volna, de az meg a fogak közé ragadt, akár a Stollwerck. Helyette inkább tejkaramellát kértem, ami omlós volt, bár utólag úgy vélem, a fogaknak az sem tett jót. Rövid életű volt a vattacukor korszakom is. Bár szerettem nézni, ahogy a betonkeverőhöz hasonlító, szép rézüstbe öntött kristálycukorból egy forintért jókora csomagot varázsolt a vattacukorárus egy hurkapálcikára. Az innovatívabb, művészlelkű árusok lila, vagy piros színű vattacukrot is kínáltak.
Na és persze nem hiányozhatott a kör- és a hajóhinta sem, amiken sikoltozó lányok, fellibbenő szoknyák és erejüket fitogtató legények rótták a köröket, illetve szálltak az ég felé. A legbátrabbak át is fordultak a hajóhinta tengelyén.
A búcsú fénypontján rázendített a helyi rezesbanda. A repertoár és a képzettség hiányosságait pótolta a lelkesedés. Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt.
Szerző

Forgács Iván: Tévézés a netes pusztán?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 17:53

Fotó: KÁLMÁN OLGA VIDEÓI
Kálmán Olga néhány hete rászánta magát a visszatérésre. Az interneten, saját weboldalával, a kalmanolga.hu-val lépett ismét a nyilvánosság elé. Akik kedvelik, vagy éppen csonkának érzik a hazai médiavilágot nélküle, alighanem boldogan vetették rá magukat a felületre, mohón behabzsolták az első (önálló YouTube-csatornán is elérthető) interjúkat, blogbejegyzéseket, és várják az újabb anyagokat. Be kell vallani, e sorok írója sincs ezzel másképp. Egyelőre. Mert az öröm ellenére furcsa jelzéseket érzett valahol mélyen, legbelül. Bármennyire szerette volna, nem érzékelte hétköznapjai tévés társában a korábbi erőt, határozottságot: a kultikus médiaszemélyiséget. A kalmanolga.hu Kálmán Olgája megtört, bizonytalan és elég prózai. Mondhatjuk, még újjászületőben van. De újjászülethet-e? Mennyire termékenyítőek ehhez a jelenleg kijelölt keretek? Az alapvető kérdés: kit és mit vesztettünk el 2018 nyarán, kinek és minek a visszatérését várjuk? Kálmán Olga úgy véli, egyszerűen a személyére van igény. A weboldalát beharangozó vlogjaiban (videós blogjaiban) ezzel lép újra elénk: „Az elmúlt fél évben számtalan üzenetet, levelet kaptam Önöktől, kérték, hogy térjek vissza, kérdezték, hogy hol térek vissza. Nos, megfogadtam a tanácsukat: Itt vagyok!”
„Itt vagyok!” Látni akartak, tessék! Nem változtam, olyan vagyok, mint eddig. Ismét a vlogot idézve: „A kalmanolga.hu nem egy hírportál, ebből találnak épp eleget, saját ízlésüknek megfelelően. A tuti biztosat se fogom megmondani a hírekről: Sose tettem. Felvetem a témákat, kérdezek. Csakúgy, mint eddig.”
De mehet-e egy másik típusú médiafelületen minden úgy, mint eddig? Kálmán Olga szerint igen, és erre is a személye a garancia. Keres majd érdekes alanyokat, és őszintén beszélget velük. És már láthatjuk is a szabad újságírót, a szabad szellemi világ pusztaságában vezető úton, amelynek szélén nevének betűi tűnnek fel. „Én ide költöztem. De van még hely: Jöjjenek velem! Mert egy beszélgetés nem a stúdiódíszlettől, az asztaltól vagy a széktől lesz jó. Hanem a kérdező és a kérdezett őszinteségétől.”
Ő hív, és mi megyünk vele. Megyünk vele Czeglédy Csaba, Kéri László, Békesi László otthonába, egy étterembe (kávézóba?), ahol Nagy Blankával találkozik. Látjuk-halljuk 20-25 perces egyenes beszélgetéseit meghurcolt emberekről, a miniszterelnök hatalmának rejtélyeiről és távlatairól, az ország gazdasági-pénzügyi helyzetéről. De közben egyre többször pillantunk a videolejátszó időjelzőjére. Olyan ez, mint eddig? Látszólag igen. De mégsem.
Ha nem vagyunk bálványimádók, lassan rá kell jönnünk, hogy nekünk nem Kálmán Olga személyisége hiányzott igazán. Hanem a remek beszélgetős hírháttér-műsorok (elsősorban az Egyenes Beszéd és az Egyenesen) emblematikus vezetője. A markáns televíziós egyéniség, aki közéleti tényezővé lubickolta önmagát ezekben az adásokban. Aki kezdetben szerény daccal fellázadt a politikusok iránti feltétlen tekintélytisztelet ellen. Aki nem engedte a mellébeszélést, keményen várta kérdéseire a választ, és így mindig jelzésértékű lett, ha nem kapta meg. Nagyon komoly támaszt, igazi lelki-szellemi mentsvárat kínált a demokratikus érzelmű nézőknek. Határozott arcélt kovácsolva az ATV-nek.
Érthető, hogy később mindez egyre több önteltséggel fűszereződött. Megjelent benne a médiahatalmi attitűd, az elszámoltatási kedv (na, hogy is van ez, barátocskám?). De ez nem volt igazán idegesítő, az alanyokat sem zavarta, főleg a férfiakat, mert az egészet átüdítette valami finom erotikus szellő. Egyfajta lebegtetett domina-játék. Gyötörj csak, Olga, ez nagyon izgalmas! Gyötörd csak, Olga, ez gyönyörű!
Majd végül, főleg a Hír TV-s időszakban ebből az egészből kialakult egy Média-Nagyasszony szerep. Kálmán Olga kitárta értékpreferenciáit, érzelmeit, jelezte, kiben bízik, kinek nem hisz. Miközben megengedőbbé vált. Kedvencei is lettek, akikkel kedvesen összemosolygott. De ez is jól működött, nem tépázta népszerűségét. Mint ahogy, némi bosszankodáson túl, az sem, hogy átment Simicska Lajos tévéjéhez.
Mindehhez azonban kellett a profi televíziós háttér. A stúdiódíszlet, az öltöztetés, a smink, a több kamera, az adásrendező. És persze a műsorok jól kitalált funkciója és szerkezete. Az aktuális politikai-közéleti történések kontextusa. A napi megjelenés, az, hogy az alanyok jönnek be a stúdióba.
Kálmán Olga televíziós arca, személyisége hiányzik nekünk. Amit aligha lehet automatikusan átmenteni az internetre. Egyetlen, hol az alanyra, hol a kérdezőre mozgó kamerával, privát helyszíneken, ahol Békesi László és Kéri László tartalmas, de „egyenes beszédes” kereteket követő megállapításai is súlytalanabbá válnak. Ahol Czeglédy Csaba egész ügyét újra ismertetni kéne (akár szövegesen), hogy a néző, napi aktualitás híján, bele tudjon helyezkedni a beszélgetésbe. De leginkább a beszélgetések műfaját, célját kellene pontosabban kitalálni. Vagyis a weboldal koncepcióját. El lehet mozdulni autózó oknyomozói irányba, tágabb összefüggéseket feltáró mélyinterjúk készítése felé, kapcsolódni más formában ahhoz, amivel például Gulyás Márton próbálkozik a Partizán netes fórumán.
Csak egyet nem érdemes csinálni: megpróbálni televíziós Kálmán Olgának maradni. Nem hiszem, hogy egy ilyen tapasztalt és tehetséges médiaegyéniség ne érezné, és ne tudná megoldani ezt a feladatot.

Avar János: Futni hagyják a boszorkányt?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 16:56
MUELLER NEM EMELHETETT VÁDAT - De felmenteni sem tudta Trumpot
Fotó: ALEX WONG / AFP
Két éven át azon lamentált Donald Trump, hogy Robert Mueller különleges ügyész vizsgálata „boszorkányüldözés”. Márpedig manapság tudjuk, amit már Kálmán király is pedzegetett, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Ám amennyiben elfogadjuk az elnök szóhasználatát és elolvassuk Mueller vaskos jelentését, nehéz más következtetést levonni, minthogy van „boszorkány”, éppenséggel a Fehér Házban. Ahonnan két esztendeje próbálja meghiúsítani a csapata és az ellene folyó kutakodást, s kétségtelen csatát nyert, amikor az – alighanem pont evégett kiszemelt – igazságügy-minisztere a kedvére értelmezte a jelentést. Amit Trump tüstént „teljes felmentésként” kürtölt világgá.

Átfogó orosz beavatkozás

De a háború ettől még folytatódik. Túl sok terhelő anyagot halmozott fel Mueller és csapata ahhoz, hogy az alkotmányos vádemelésre jogosult képviselőházat immár többségből irányító demokraták futni hagyhatnák a „boszorkányt”. Talán még jobb politikai belátásuk ellenére sem. Publicisták sora írta meg, hogy ha nem volnának e politikai és főleg választási megfontolások, a jelentésben összegzettek (és akkor még nem is tudjuk mit tárnak fel Trump pénzügyeinek vizsgálatai) alapján az elnököt heteken belül kiraknák a Fehér Házból. Amiért módszeresen próbálta kisiklatni a nyomozást, rendszeresen hazudott és – szintén törvénysértően – nyomást gyakorolt a tanúkra. Utóvégre két évtizede a republikánus többség éppen az utóbbi, a „tanúk befolyásolása” vádpontot szavazta meg a Bill Clinton elleni alkotmányos eljárásban. Márpedig ha ilyesmiért a polgárokat súlyosan büntetik, az elnök sem úszhatná meg, lévén ő is polgár, nem király. Ideális világban nem volna miről vitatkozni, a demokratáknak taktikázni. Ám a vádat akkor megszavazó és ma is aktív jó tucat republikánus politikusnak esze ágában sincs most hasonlóan voksolni.
Pedig már ők is biztosan átrágták magukat Mueller 448 (egyelőre fekete foltokkal teli) oldalán, s ha mégis Barr miniszter szerecsenmosdató véleménye mögé állnak, azt csakis politikai okokból tehetik: nyilván most sem mernék kihívni a – tényekkel mit sem törődő – trumpista tábor haragját. Egyedül korábbi elnökjelöltjük, az immár szenátor Romney minősítette taszítónak a jelentésből kirajzolódott képet Trump Fehér Házáról. Mert ez a portré valóban megsemmisítő, még a titkolt részek híján is. Mueller részletesen taglalja (és a vitát egyszer s mindenkorra lezárja) az átfogó, szisztematikus orosz beavatkozást a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba – Trump oldalán. S noha nem talált bizonyítékot az egyeztetett akciókra, éppen az „összejátszás” nyilvánvaló, amiről – Barr nyomán – az elnök harsogja, hogy szó sem volt róla. Ez ugyanis nem jogi kategória, s ekként a Trump-csapat és az orosz ügynökök (köztük a Wikileaks) cinkos összjátéka nem volt a vizsgálat célja. Csak a bűnnek számító koordináció, amit viszont vajmi nehéz bizonyítani. S Moszkvának aligha volt rá szüksége, lévén szó szerint hasznos „idiótákkal” volt dolga (Trumpot már volt külügyminisztere is ekként minősítette). S vajon mi magyarázza, hogy egy elnök, aki váltig tagadja magát az orosz beavatkozást is, akadályozni igyekezzék országa nyomozását egy nem baráti külföldi hatalom durva manipulációinak feltárására? Hiszen ez hivatali kötelme volna. S hát ugyan miért kiáltott fel kétségbeesetten Trump, meghallva Mueller kinevezésének hírét, hogy „Óh, Istenem, ez rettenetes. Ez elnökségem vége. Megb…tak”? Van ennél beismerőbb vallomás? Mára meg már ott tartanak, hogy a két éven át letagadott orosz beavatkozásról közlik: miért ne lehetett volna elfogadni az orosz segítséget?
Az anyag egy részét különbözo okokra hivatkozva kitakarták
Fotó: ERIC BARADAT / AFP

Folytatás a kongresszusban?

Fura fintora a sorsnak, hogy most Trumpot segíti mindaz, amit e két év során a komoly média megbízható források alapján feltárt, s amit ő folyvást „fake news” címkével illetett: már nem hat újdonságnak szinte semmi, amit Mueller aprólékosan bizonyít, eskü alatti tanúvallomásokkal is. Ha mindez most egyszerre zúdult volna a Fehér Házra, a felháborodás az egekig csapna. Ám erről az elképesztően működő elnökségről cikkek százai rántották már le a leplet, bennfentes információkon alapuló könyvek lettek bestsellerek. Egy tavaly ilyentájt megjelent szenzációhoz képest a Mueller-jelentés unalmasan aprólékos és jogászi tényhalmaz, de mindkettő ugyanazt bizonyítja: kormányzásra (hiszen még összeesküvésre is!) tökéletesen alkalmatlan, a törvényeket semmibevevő elnök irányítja Amerikát. Egy egomániás, a tényekkel mit sem törődő ember, aki szemrebbenés nélkül képes alaptalanul dicsekedni és önmagát magasztalni. Trump többször kérkedett „világszintű” memóriájával, ám Mueller kérdéseire adott írásos válaszában három tucatszor hivatkozik arra, hogy nem emlékszik (meghallgatásától megóvták ügyvédei, okkal tartva a sorozatos hamis tanúvallomásaitól, s az ügyész nem akarta bírósággal kikényszeríteni, hiszen az éveket jelentett volna).
Szinte mindenkinek a Maffiózók tévésorozatból a Boss, Soprano jut eszébe Trump különös működéséről. Ellöki a neki valamit mondani akaró vejét: „ezt nem akarom tudni”. S ekként persze könnyű „nem emlékezni”. A maffiafőnökök fő elve a letagadhatóság. Utálja is a feljegyzéseket, megvetően beszél azokról, közte ügyvédjéről, akik rutinszerűen rögzítik az elhangzottakat. Felemlegetve hajdani jogászát, aki a hírhedt McCarthy szenátor jobbkeze volt, majd a New York-i maffiózók védője: „ő bezzeg soha sem jegyzetelt…” Ha nincs papír, lehet tetszőlegesen emlékezni: „sohasem mondtam olyat”. Ám Muellerék kvázi koronatanúja éppen a Fehér Ház ügyvédje lett, aki leírta és eskü alatt vallotta, hogy az elnök ki akarta rúgatni az őt nyomozó ügyészt. Trump mázlija persze, hogy a jogot ismerő embere ellazsálta utasítását. Ahogyan engedetlen beosztottak sorozatban ezt tették, ily módon voltaképpen megmentve őt - legalábbis az ügyész önkorlátozó vádemelésétől. Ám ezzel csak átdobta a labdát a kongresszus térfelére.
Hiszen a jelentés tíz esetet sorol fel, amikor az elnök meg akarta hiúsítani a vizsgálatokat. S ha Mueller tartotta is magát a minisztériumi elvhez, hogy ő nem is emelhet vádat az államfő ellen, az a törvényhozás dolga, akkor ezek a kísérletek bizony okkal teszik szükségessé a képviselőházi bizottságok saját vizsgálatát. Utóvégre a Watergate-ügyben éppen ezen az alapon fogalmazták és szavazták meg sorra az alkotmányos vádpontokat a ház jogi bizottságában, s ezt látva mondott le Nixon elnök. Clinton ellen pedig pont ez, az igazságszolgáltatás akadályozása lett az egyik, a szenátusi ítélőszék elé beterjesztett vád (ám elmarasztalása nem kapott kellő többséget). Nixon esetében a füstölgő pisztoly az a hangszalag lett, amelyen hallható, hogyan utasítja embereit a vizsgálat eltérítésére. Vajon Trump - ügyvédjének adott -  utasítása a kirúgásra, majd annak letagadására, mennyit ér egy jogrendben, amely bünteti a törvénytelenség kísérletét is? Mueller sorra rábizonyítja sorozatos hazugságait, s a rávalló tanúkat a börtön lehetősége kötelezte igazmondásra, amire az elnök láthatóan képtelen, nagy és kis ügyekben egyaránt.

Megfogták, és nem ereszt

Ezzel a katyvasszal kell kezdenie valamit az immár demokrata vezetésű képviselőháznak. Terhelő vallomások sorával, amelyeket nem tett semmissé a miniszter játéka a szavakkal: Barr tudatosan cserélte össze az „összejátszást” a nem bizonyított „koordinációval”. Végtére, maga Mueller is dodonai módon fogalmazott: bár vádat nem emelhetett, felmenteni sem tudta az elnököt. Aki egy napig, amíg tartott a Barr-hatás, lelkendezett az őt „felmentő jelentésről”, hogy aztán ismét nekirontson, s próbálja hitelteleníteni. Továbbá – követve ama hajdani rossz szelleme elvét – átmenni védekezésből támadásba: ő indíttatna vizsgálatot a vizsgálók ellen. Tényleg: hogy’ volt képük kutakodni a masszív orosz beavatkozás ügyében?! Nem ő, Trump esküdött össze az oroszokkal, hanem ellene esküdött össze megannyi gonosz demokrata (Mueller régi vágású republikánus, akit az FBI élére ifjabb Bush nevezett ki). Vagdalkozása közben nem törődik államérdekkel, a bűnüldözés lejáratásával. Amerika nem fontos, csakis ő, Donald Trump. Megfogták és ő nem ereszt.
Konkrétan nem eresztené a törvényhozási bizottságok elé (eskü alatti) meghallgatásra az embereit, ami potenciálisan – akár évekig elhúzódó – alkotmányos válsághoz vezethet, hiszen kétségbe vonja a kongresszus ellenőrzési jogát. Szerinte bőven elég volt, hogy ügyvédje és a többiek (zárt ajtók mögött) vallottak Muellernek. Tévécelebként jól tudja, hogy egy nyilvános meghallgatásnak mekkora hatása lenne a lakosságra, vagyis a választókra. Más egy jelentésben olvasni, s más látni a tévében, amint ügyvédje kerek-perec közli: a jogrend első számú embere eltussolásra utasította, de ő nem állt kötélnek. Trump történelmileg amúgy is legalacsonyabb elnöki népszerűsége (a felmérések korában) rögtön tovább zuhant a Mueller-jelentés nyomán. S annak bizonyos részleteit államtitkokra hivatkozva kitakarták, a törvényhozók viszont teljes betekintést követelnek. Bár azok már aligha ronthatnak a képen.
Szerző