Forgács Iván: Tévézés a netes pusztán?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 17:53

Fotó: KÁLMÁN OLGA VIDEÓI
Kálmán Olga néhány hete rászánta magát a visszatérésre. Az interneten, saját weboldalával, a kalmanolga.hu-val lépett ismét a nyilvánosság elé. Akik kedvelik, vagy éppen csonkának érzik a hazai médiavilágot nélküle, alighanem boldogan vetették rá magukat a felületre, mohón behabzsolták az első (önálló YouTube-csatornán is elérthető) interjúkat, blogbejegyzéseket, és várják az újabb anyagokat. Be kell vallani, e sorok írója sincs ezzel másképp. Egyelőre. Mert az öröm ellenére furcsa jelzéseket érzett valahol mélyen, legbelül. Bármennyire szerette volna, nem érzékelte hétköznapjai tévés társában a korábbi erőt, határozottságot: a kultikus médiaszemélyiséget. A kalmanolga.hu Kálmán Olgája megtört, bizonytalan és elég prózai. Mondhatjuk, még újjászületőben van. De újjászülethet-e? Mennyire termékenyítőek ehhez a jelenleg kijelölt keretek? Az alapvető kérdés: kit és mit vesztettünk el 2018 nyarán, kinek és minek a visszatérését várjuk? Kálmán Olga úgy véli, egyszerűen a személyére van igény. A weboldalát beharangozó vlogjaiban (videós blogjaiban) ezzel lép újra elénk: „Az elmúlt fél évben számtalan üzenetet, levelet kaptam Önöktől, kérték, hogy térjek vissza, kérdezték, hogy hol térek vissza. Nos, megfogadtam a tanácsukat: Itt vagyok!”
„Itt vagyok!” Látni akartak, tessék! Nem változtam, olyan vagyok, mint eddig. Ismét a vlogot idézve: „A kalmanolga.hu nem egy hírportál, ebből találnak épp eleget, saját ízlésüknek megfelelően. A tuti biztosat se fogom megmondani a hírekről: Sose tettem. Felvetem a témákat, kérdezek. Csakúgy, mint eddig.”
De mehet-e egy másik típusú médiafelületen minden úgy, mint eddig? Kálmán Olga szerint igen, és erre is a személye a garancia. Keres majd érdekes alanyokat, és őszintén beszélget velük. És már láthatjuk is a szabad újságírót, a szabad szellemi világ pusztaságában vezető úton, amelynek szélén nevének betűi tűnnek fel. „Én ide költöztem. De van még hely: Jöjjenek velem! Mert egy beszélgetés nem a stúdiódíszlettől, az asztaltól vagy a széktől lesz jó. Hanem a kérdező és a kérdezett őszinteségétől.”
Ő hív, és mi megyünk vele. Megyünk vele Czeglédy Csaba, Kéri László, Békesi László otthonába, egy étterembe (kávézóba?), ahol Nagy Blankával találkozik. Látjuk-halljuk 20-25 perces egyenes beszélgetéseit meghurcolt emberekről, a miniszterelnök hatalmának rejtélyeiről és távlatairól, az ország gazdasági-pénzügyi helyzetéről. De közben egyre többször pillantunk a videolejátszó időjelzőjére. Olyan ez, mint eddig? Látszólag igen. De mégsem.
Ha nem vagyunk bálványimádók, lassan rá kell jönnünk, hogy nekünk nem Kálmán Olga személyisége hiányzott igazán. Hanem a remek beszélgetős hírháttér-műsorok (elsősorban az Egyenes Beszéd és az Egyenesen) emblematikus vezetője. A markáns televíziós egyéniség, aki közéleti tényezővé lubickolta önmagát ezekben az adásokban. Aki kezdetben szerény daccal fellázadt a politikusok iránti feltétlen tekintélytisztelet ellen. Aki nem engedte a mellébeszélést, keményen várta kérdéseire a választ, és így mindig jelzésértékű lett, ha nem kapta meg. Nagyon komoly támaszt, igazi lelki-szellemi mentsvárat kínált a demokratikus érzelmű nézőknek. Határozott arcélt kovácsolva az ATV-nek.
Érthető, hogy később mindez egyre több önteltséggel fűszereződött. Megjelent benne a médiahatalmi attitűd, az elszámoltatási kedv (na, hogy is van ez, barátocskám?). De ez nem volt igazán idegesítő, az alanyokat sem zavarta, főleg a férfiakat, mert az egészet átüdítette valami finom erotikus szellő. Egyfajta lebegtetett domina-játék. Gyötörj csak, Olga, ez nagyon izgalmas! Gyötörd csak, Olga, ez gyönyörű!
Majd végül, főleg a Hír TV-s időszakban ebből az egészből kialakult egy Média-Nagyasszony szerep. Kálmán Olga kitárta értékpreferenciáit, érzelmeit, jelezte, kiben bízik, kinek nem hisz. Miközben megengedőbbé vált. Kedvencei is lettek, akikkel kedvesen összemosolygott. De ez is jól működött, nem tépázta népszerűségét. Mint ahogy, némi bosszankodáson túl, az sem, hogy átment Simicska Lajos tévéjéhez.
Mindehhez azonban kellett a profi televíziós háttér. A stúdiódíszlet, az öltöztetés, a smink, a több kamera, az adásrendező. És persze a műsorok jól kitalált funkciója és szerkezete. Az aktuális politikai-közéleti történések kontextusa. A napi megjelenés, az, hogy az alanyok jönnek be a stúdióba.
Kálmán Olga televíziós arca, személyisége hiányzik nekünk. Amit aligha lehet automatikusan átmenteni az internetre. Egyetlen, hol az alanyra, hol a kérdezőre mozgó kamerával, privát helyszíneken, ahol Békesi László és Kéri László tartalmas, de „egyenes beszédes” kereteket követő megállapításai is súlytalanabbá válnak. Ahol Czeglédy Csaba egész ügyét újra ismertetni kéne (akár szövegesen), hogy a néző, napi aktualitás híján, bele tudjon helyezkedni a beszélgetésbe. De leginkább a beszélgetések műfaját, célját kellene pontosabban kitalálni. Vagyis a weboldal koncepcióját. El lehet mozdulni autózó oknyomozói irányba, tágabb összefüggéseket feltáró mélyinterjúk készítése felé, kapcsolódni más formában ahhoz, amivel például Gulyás Márton próbálkozik a Partizán netes fórumán.
Csak egyet nem érdemes csinálni: megpróbálni televíziós Kálmán Olgának maradni. Nem hiszem, hogy egy ilyen tapasztalt és tehetséges médiaegyéniség ne érezné, és ne tudná megoldani ezt a feladatot.

Avar János: Futni hagyják a boszorkányt?

Publikálás dátuma
2019.04.28. 16:56
MUELLER NEM EMELHETETT VÁDAT - De felmenteni sem tudta Trumpot
Fotó: ALEX WONG / AFP
Két éven át azon lamentált Donald Trump, hogy Robert Mueller különleges ügyész vizsgálata „boszorkányüldözés”. Márpedig manapság tudjuk, amit már Kálmán király is pedzegetett, hogy boszorkányok pedig nincsenek. Ám amennyiben elfogadjuk az elnök szóhasználatát és elolvassuk Mueller vaskos jelentését, nehéz más következtetést levonni, minthogy van „boszorkány”, éppenséggel a Fehér Házban. Ahonnan két esztendeje próbálja meghiúsítani a csapata és az ellene folyó kutakodást, s kétségtelen csatát nyert, amikor az – alighanem pont evégett kiszemelt – igazságügy-minisztere a kedvére értelmezte a jelentést. Amit Trump tüstént „teljes felmentésként” kürtölt világgá.

Átfogó orosz beavatkozás

De a háború ettől még folytatódik. Túl sok terhelő anyagot halmozott fel Mueller és csapata ahhoz, hogy az alkotmányos vádemelésre jogosult képviselőházat immár többségből irányító demokraták futni hagyhatnák a „boszorkányt”. Talán még jobb politikai belátásuk ellenére sem. Publicisták sora írta meg, hogy ha nem volnának e politikai és főleg választási megfontolások, a jelentésben összegzettek (és akkor még nem is tudjuk mit tárnak fel Trump pénzügyeinek vizsgálatai) alapján az elnököt heteken belül kiraknák a Fehér Házból. Amiért módszeresen próbálta kisiklatni a nyomozást, rendszeresen hazudott és – szintén törvénysértően – nyomást gyakorolt a tanúkra. Utóvégre két évtizede a republikánus többség éppen az utóbbi, a „tanúk befolyásolása” vádpontot szavazta meg a Bill Clinton elleni alkotmányos eljárásban. Márpedig ha ilyesmiért a polgárokat súlyosan büntetik, az elnök sem úszhatná meg, lévén ő is polgár, nem király. Ideális világban nem volna miről vitatkozni, a demokratáknak taktikázni. Ám a vádat akkor megszavazó és ma is aktív jó tucat republikánus politikusnak esze ágában sincs most hasonlóan voksolni.
Pedig már ők is biztosan átrágták magukat Mueller 448 (egyelőre fekete foltokkal teli) oldalán, s ha mégis Barr miniszter szerecsenmosdató véleménye mögé állnak, azt csakis politikai okokból tehetik: nyilván most sem mernék kihívni a – tényekkel mit sem törődő – trumpista tábor haragját. Egyedül korábbi elnökjelöltjük, az immár szenátor Romney minősítette taszítónak a jelentésből kirajzolódott képet Trump Fehér Házáról. Mert ez a portré valóban megsemmisítő, még a titkolt részek híján is. Mueller részletesen taglalja (és a vitát egyszer s mindenkorra lezárja) az átfogó, szisztematikus orosz beavatkozást a 2016-os amerikai elnökválasztási kampányba – Trump oldalán. S noha nem talált bizonyítékot az egyeztetett akciókra, éppen az „összejátszás” nyilvánvaló, amiről – Barr nyomán – az elnök harsogja, hogy szó sem volt róla. Ez ugyanis nem jogi kategória, s ekként a Trump-csapat és az orosz ügynökök (köztük a Wikileaks) cinkos összjátéka nem volt a vizsgálat célja. Csak a bűnnek számító koordináció, amit viszont vajmi nehéz bizonyítani. S Moszkvának aligha volt rá szüksége, lévén szó szerint hasznos „idiótákkal” volt dolga (Trumpot már volt külügyminisztere is ekként minősítette). S vajon mi magyarázza, hogy egy elnök, aki váltig tagadja magát az orosz beavatkozást is, akadályozni igyekezzék országa nyomozását egy nem baráti külföldi hatalom durva manipulációinak feltárására? Hiszen ez hivatali kötelme volna. S hát ugyan miért kiáltott fel kétségbeesetten Trump, meghallva Mueller kinevezésének hírét, hogy „Óh, Istenem, ez rettenetes. Ez elnökségem vége. Megb…tak”? Van ennél beismerőbb vallomás? Mára meg már ott tartanak, hogy a két éven át letagadott orosz beavatkozásról közlik: miért ne lehetett volna elfogadni az orosz segítséget?
Az anyag egy részét különbözo okokra hivatkozva kitakarták
Fotó: ERIC BARADAT / AFP

Folytatás a kongresszusban?

Fura fintora a sorsnak, hogy most Trumpot segíti mindaz, amit e két év során a komoly média megbízható források alapján feltárt, s amit ő folyvást „fake news” címkével illetett: már nem hat újdonságnak szinte semmi, amit Mueller aprólékosan bizonyít, eskü alatti tanúvallomásokkal is. Ha mindez most egyszerre zúdult volna a Fehér Házra, a felháborodás az egekig csapna. Ám erről az elképesztően működő elnökségről cikkek százai rántották már le a leplet, bennfentes információkon alapuló könyvek lettek bestsellerek. Egy tavaly ilyentájt megjelent szenzációhoz képest a Mueller-jelentés unalmasan aprólékos és jogászi tényhalmaz, de mindkettő ugyanazt bizonyítja: kormányzásra (hiszen még összeesküvésre is!) tökéletesen alkalmatlan, a törvényeket semmibevevő elnök irányítja Amerikát. Egy egomániás, a tényekkel mit sem törődő ember, aki szemrebbenés nélkül képes alaptalanul dicsekedni és önmagát magasztalni. Trump többször kérkedett „világszintű” memóriájával, ám Mueller kérdéseire adott írásos válaszában három tucatszor hivatkozik arra, hogy nem emlékszik (meghallgatásától megóvták ügyvédei, okkal tartva a sorozatos hamis tanúvallomásaitól, s az ügyész nem akarta bírósággal kikényszeríteni, hiszen az éveket jelentett volna).
Szinte mindenkinek a Maffiózók tévésorozatból a Boss, Soprano jut eszébe Trump különös működéséről. Ellöki a neki valamit mondani akaró vejét: „ezt nem akarom tudni”. S ekként persze könnyű „nem emlékezni”. A maffiafőnökök fő elve a letagadhatóság. Utálja is a feljegyzéseket, megvetően beszél azokról, közte ügyvédjéről, akik rutinszerűen rögzítik az elhangzottakat. Felemlegetve hajdani jogászát, aki a hírhedt McCarthy szenátor jobbkeze volt, majd a New York-i maffiózók védője: „ő bezzeg soha sem jegyzetelt…” Ha nincs papír, lehet tetszőlegesen emlékezni: „sohasem mondtam olyat”. Ám Muellerék kvázi koronatanúja éppen a Fehér Ház ügyvédje lett, aki leírta és eskü alatt vallotta, hogy az elnök ki akarta rúgatni az őt nyomozó ügyészt. Trump mázlija persze, hogy a jogot ismerő embere ellazsálta utasítását. Ahogyan engedetlen beosztottak sorozatban ezt tették, ily módon voltaképpen megmentve őt - legalábbis az ügyész önkorlátozó vádemelésétől. Ám ezzel csak átdobta a labdát a kongresszus térfelére.
Hiszen a jelentés tíz esetet sorol fel, amikor az elnök meg akarta hiúsítani a vizsgálatokat. S ha Mueller tartotta is magát a minisztériumi elvhez, hogy ő nem is emelhet vádat az államfő ellen, az a törvényhozás dolga, akkor ezek a kísérletek bizony okkal teszik szükségessé a képviselőházi bizottságok saját vizsgálatát. Utóvégre a Watergate-ügyben éppen ezen az alapon fogalmazták és szavazták meg sorra az alkotmányos vádpontokat a ház jogi bizottságában, s ezt látva mondott le Nixon elnök. Clinton ellen pedig pont ez, az igazságszolgáltatás akadályozása lett az egyik, a szenátusi ítélőszék elé beterjesztett vád (ám elmarasztalása nem kapott kellő többséget). Nixon esetében a füstölgő pisztoly az a hangszalag lett, amelyen hallható, hogyan utasítja embereit a vizsgálat eltérítésére. Vajon Trump - ügyvédjének adott -  utasítása a kirúgásra, majd annak letagadására, mennyit ér egy jogrendben, amely bünteti a törvénytelenség kísérletét is? Mueller sorra rábizonyítja sorozatos hazugságait, s a rávalló tanúkat a börtön lehetősége kötelezte igazmondásra, amire az elnök láthatóan képtelen, nagy és kis ügyekben egyaránt.

Megfogták, és nem ereszt

Ezzel a katyvasszal kell kezdenie valamit az immár demokrata vezetésű képviselőháznak. Terhelő vallomások sorával, amelyeket nem tett semmissé a miniszter játéka a szavakkal: Barr tudatosan cserélte össze az „összejátszást” a nem bizonyított „koordinációval”. Végtére, maga Mueller is dodonai módon fogalmazott: bár vádat nem emelhetett, felmenteni sem tudta az elnököt. Aki egy napig, amíg tartott a Barr-hatás, lelkendezett az őt „felmentő jelentésről”, hogy aztán ismét nekirontson, s próbálja hitelteleníteni. Továbbá – követve ama hajdani rossz szelleme elvét – átmenni védekezésből támadásba: ő indíttatna vizsgálatot a vizsgálók ellen. Tényleg: hogy’ volt képük kutakodni a masszív orosz beavatkozás ügyében?! Nem ő, Trump esküdött össze az oroszokkal, hanem ellene esküdött össze megannyi gonosz demokrata (Mueller régi vágású republikánus, akit az FBI élére ifjabb Bush nevezett ki). Vagdalkozása közben nem törődik államérdekkel, a bűnüldözés lejáratásával. Amerika nem fontos, csakis ő, Donald Trump. Megfogták és ő nem ereszt.
Konkrétan nem eresztené a törvényhozási bizottságok elé (eskü alatti) meghallgatásra az embereit, ami potenciálisan – akár évekig elhúzódó – alkotmányos válsághoz vezethet, hiszen kétségbe vonja a kongresszus ellenőrzési jogát. Szerinte bőven elég volt, hogy ügyvédje és a többiek (zárt ajtók mögött) vallottak Muellernek. Tévécelebként jól tudja, hogy egy nyilvános meghallgatásnak mekkora hatása lenne a lakosságra, vagyis a választókra. Más egy jelentésben olvasni, s más látni a tévében, amint ügyvédje kerek-perec közli: a jogrend első számú embere eltussolásra utasította, de ő nem állt kötélnek. Trump történelmileg amúgy is legalacsonyabb elnöki népszerűsége (a felmérések korában) rögtön tovább zuhant a Mueller-jelentés nyomán. S annak bizonyos részleteit államtitkokra hivatkozva kitakarták, a törvényhozók viszont teljes betekintést követelnek. Bár azok már aligha ronthatnak a képen.
Szerző

Sebes György: Mindenki főszereplő

Publikálás dátuma
2019.04.28. 15:15

Fotó: RTLKLUB.SAJTOKLUB.TV
Álomhelyzet. Így jellemezte a Drága örökösök című tévésorozatot a program showrunnere. Ez kétségkívül igaz, ám több magyarázatot is igényel. Először is tisztázni kell, mi az a showrunner, bár nem egyszerű. Igazából ugyanis ennek az angol szónak nincs magyar megfelelője. A legközelebb akkor járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, ő a főnök. Jelen esetben tehát Hámori Barbara, aki úgy definiálta foglalkozását, hogy „ha tudsz írni, és van affinitásod a gyártáshoz, és tudod ezt a kettőt ötvözni, lehetsz showrunner”. Érdemes elidőzni az „álomhelyzetnél” is. Ennek magyarázata pedig az, hogy az RTL sorozatát szeretik a nézők, még a kritikusok sem utálják, ráadásul a január elsejei indulás óta a legnézettebb hétköznapi műsor Magyarországon. Így aztán nem csoda, hogy a főnök – szavai szerint – „bolondja lett” a produkciónak.
Joggal. Élvezetes és nem túlbonyolított forgatókönyv, remek szituációk, valamint egy sor egészen kiváló színész játéka jellemzi a Drága örökösöket. S bár a kiinduló pont – egy vidéken élő ember halála után hatalmas összeget hagy közvetlen hozzátartozóira, de feltételekkel – nem hétköznapi, ám az ebből következő történetek olyanok, hogy bármelyikünkkel bármikor megeshetnének. Éppen ezért a karakterek bármikor szembejöhetnek velünk a való életben. A szereplők többsége pedig remekül kihasználja a lehetőséget, hogy úgy tarthat görbe tükröt elénk, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Nehéz sorrendet felállítani a színészek között, de az biztos, hogy pompásan válogatták őket ki és ők kihasználják az álomhelyzetet. A tévéből már ismert arcok és esetleg csak a vidéki színházak szűkebb környezetében népszerű játékosok álltak össze kitűnő csapattá. Martin Márta, aki rengeteg klasszikus és modern darabban alakított igazi „nagy nőket”, most egy nem szépen megöregedett asszonyt állít elénk. Akiről azonban szép lassan kiderül, hogy nagyon bölcs, mindent tud és hogy a szépsége belülről jön. Frenetikus alakítás. És sok méltó párja van. Lengyel Ferenc például, aki egyszerre tud szimpatikus és ellenszenves lenni. Folyamatos kudarcok érik és mégis, gyakran képes győzni. Macsó és papucsférj egyszerre. Lubickol a szerepben, akárcsak Hajdu Steve, akivel néhány hete már példálóztam, hogy a nagy nevettető elődök nyomába tudott lépni. Egyértelmű dicséret számára, hogy bár gyakran látni különböző beszélgető-műsorokban mint afféle „megmondó-embert”, a Drága örökösök katasztrófa-védőjeként látva ez egyszer sem jut eszünkbe.
Ezer arcát láthatjuk a sorozatban Járó Zsuzsának is. Mint a legnagyobb kavaró-gépet ismertük meg, de – akárcsak a szereplők többsége – ő is változik a történet folyamán. S kiderül róla, hogy nem csupán a machinátort tudja pompásan életre kelteni, hanem az érző, néha elveszettnek látszó embert is. Az ő alakításához hasonlóan reveláció Kocsis Judit produkciója. Mint postás és feleség is több színben játszik, egyszerre kedves és boszorkány, szerencsétlen és démonikus. Miközben nem tesz mást, mint egy abszolút hétköznapi nőt hoz. Hozzá hasonlóan többsíkú szerepében Molnár Gusztáv. A kezdetben kicsit málészájúnak látszó postásról lassacskán megtudjuk, hogy jól képzett katona, maffiózókat és gengsztereket képes ártalmatlanná tenni, egyúttal pedig bizonytalan és kicsit szerencsétlen hősszerelmes. Mindez persze egyszerre és ugyanakkor kitűnően.
Németh Kristóf, aki már hosszú pályafutása alatt volt minden, talán akasztott ember is, még sosem volt annyira jó, mint a macsó ügyvéd-polgármester szerepében. Úgy hoz egy abszolút negatív figurát, hogy nemcsak nevetségessé teszi, hanem kicsit meg is szeretteti. Ugyanígy az ellenszenvesből indult Mohai Tamás alakítása. De aztán ez a szerep is átfordult, ami a színész teljesen hiteles játékának köszönhető. Tény, ezeket a figurákat jól meg kell írni, de a színészek nagyon sokat hozzá is tesznek a karakterekhez.
És akkor még nem említettük a falu népét, megannyi epizodistát. Közülük is első helyen kell kiemelni a két pletykás öregasszonyt mesterien játszó Bessenyei Emmát és Fekete Györgyit. Egykor egész sorozatot írtak a Minden lében két kanálra (Roger Moore és Tony Curtis), ők ketten is megérdemelnének egy ilyent, bár gyilkosságokat – legalább is egyelőre – nem oldottak meg. Jó volt látni a harmadik falusi nénike szerepében Tóth Juditot, akit egykor délceg fiatal nőket alakítva ismertünk meg, de szakmai tudása láthatóan nem halványodott mostanra sem. Pompásan alakítja a panzió mindig sértett takarítónőjét Csonka Ibolya. Jól hozza a katasztrófa-védő butuskának látszó lányát Palágyi Melitta, akiről persze az is kiderül, hogy azért megvan a magához való esze.
Még hosszan sorolhatnánk a remek színészeket, akik lubickolnak szerepükben. Ennek a sorozatnak nincs igazi főszereplője, de lényegében mindenki az. A már említetteken kívül hol a fővadászt és papucsférjet játszó Bede-Fazekas Csaba, hol a kocsmáros és anya szerepében kitűnő Fekete Linda, hol pedig a bölcsen visszahúzódó feleséget alakító Csarnóy Zsuzsa ragadja magához – egy időre – a játék előremozdítását. Úgy sejtjük, hogy szerez még meglepetést az elhunyt apukát videó-üzeneteiben megjelenítő Koltai Róbert, valamint az ő érdekeit képviselő ügyvédnőt alakító Benkő Nóra is. Négy hónap alatt 81 rész ment le a Drága örökösökből és a történetnek egyáltalán nincs vége.
Korlátlanul folytatható és – valószínűleg a játszó személyekkel együtt – ebben bízunk is.