– Éppen 15 éve csatlakoztunk az Európai Unióhoz. Az agráriumban mi valósult meg a nagy reményekből?
– A szántóföldi növénytermesztéssel foglalkozó gazdaságok egyértelműen a nyertesei voltak a csatlakozásnak és ma is azok. Az más kérdés, hogy kevés kivételtől eltekintve, a gazdaságok megtermelt jövedelmének átlagosan a 70 százaléka származik az uniós közvetlen földalapú támogatásokból.
– A csatlakozás óta mekkora összeg érkezett a gazdák számlájára és mire használták föl?
– Összességében, a vidékfejlesztéssel együtt, több mint 7 ezer milliárd forint jutott a magyar gazdáknak a közös agrárpolitika (KAP) költségvetésből. Azért csak ennyi, mert a csatlakozáskor az uniós támogatásoknak a magyar gazdák a 25 százalékát kapták, a 100 százalékot csak 7 év után a csatlakozási szerződésnek megfelelően. Kétségtelen, hogy javultak az agrárvállalkozások termelési feltételei, a technológiai színvonal, akár a gépek, berendezések, raktározás terén, de az input anyagok, a vetőmag, a növényvédőszerek és a műtrágyák használata esetében is. Ennek is köszönhető, hogy a kalászosok, a kukorica, az olajos magvak a külpiacokon is versenyképesek, nincs szükség külön export-szubvencióra. Ennél is lényegesebb, hogy egy 500 milliós igényes és fizetőképes piacra léphettünk be, ahol vám és kvóta nélkül értékesíthetjük a termékeinket. Ma már a hazai termelők többsége nem is ismeri azt a fogalmat, hogy túltermelés, hiszen mindet felvesznek a piacok, Európában is, de Ázsiában mindenképp. A gabona és az olajos magvak hozama trendszerűen növekszik, búzából és árpából már stabilan 5 tonna felett van az átlagtermés, kukoricából közel 10 tonnát, de napraforgóból is 2,5-3 tonnát takarítanak be hektáronként. Igaz, időjárástól függően több millió tonnával nő, vagy csökken a megtermelt mennyiség egyik évről a másikra. A kalászosok és a kukorica összes mennyisége átlagos években eléri a 14, jó évben a 15-16 millió tonnát.
– A növénytermelés tehát a nyertese a csatlakozásnak?
– Leszámítva a kertészeti ágazatokat. Az unió ezt a területet nem nagyon támogatta, támogatja és a jelek szerint e nélkül nem voltunk túl hatékonyak. A szántóföldi zöldségtermesztés visszaesett, az üvegházi pedig legföljebb stagnál, igaz itt most érnek be a beruházások, azaz számíthatunk jelentős bővülésre az üvegházi zöldségtermelésben. A legdrámaibb azonban a gyümölcstermesztés teljesítményének a csökkenése. A bogyósgyümölcs-termesztés például az uniós csatlakozás előtti szint harmadára zsugorodott, a nyolcvanas években elértnek pedig a tizedrészére! Az egykor méltán híres magyar alma versenyképtelenné vált, de a kajszibarack és a meggy is a futottak még kategóriába zuhant. A málna gyakorlatilag eltűnt, miként a ribizli és az eper is visszaszorult.
– Például a málna esetében a klímaváltozást emlegetik fő okként. Helytálló ez a vélemény?
– Szerintem túlzás a klímaváltozással indokolni a leépülést. Ezek a gyümölcsök nagyon kézi munkaigényesek és a világon mindenütt vendégmunkásokkal oldják meg termesztését, különösen a szedését. Lengyelországban például a kertészeti ágazatokban több százezer ukrán, további százezer belorusz, moldáv és grúz vendégmunkás dolgozik a mezőgazdaságban. Olcsó munkaerőt jelentenek, így besegítenek a lengyel zöldség- és gyümölcs nemzetközi versenyképességének javításába. Sajnos a magyar kertészeti vállalkozások ezzel a lehetőséggel alig éltek, pedig lett volna rá lehetőség. A szőlőültetvények területe legalább egyharmadával csökkent 15 év alatt, s az egykor 100 ezer feletti szőlőterület mára 63-65 ezer hektárra csökkent.
– Hasonló aranykor köszöntött az állattenyésztőkre is?
– Sajnos korántsem. Ezen a területen soványka eredményeket produkáltunk. Például a sertéstenyésztés uniós összehasonlításban totál elveszítette versenyképességét. Magyarország szégyene, hogy amióta egyáltalán létezik állatösszeírás, statisztika, soha nem fordult elő, ami az utóbbi években, vagyis több sertéshúst importálunk, mint amennyit exportálunk. Ráadásul a belépés előtti 4-5 milliós sertésállomány is stabilan 3 millió alá zuhant, mostanában valahol a 2,8 millió darab közelében stagnál.
– Törvényszerű volt ez a lejtmenet?
– Egyáltalán nem. Igaz, az állattenyésztés a növénytermesztéshez képest jóval szerényebb uniós támogatást kap, de azért lett volna lehetőség a fejlődésre. Sajnos az állattenyésztés egészének teljesítménye jelenleg nem éri el a csatlakozás előtti szintet sem.
– Volt-e valamilyen pozitív hatása a csatlakozásnak az állattenyésztésre?
– Amíg a tejkvóta rendszer létezett, a tejágazatot egyértelműen uniós forrásokkal sikerült stabilizálni. Ennek köszönhetően a termelés a csatlakozás előtti szint közelében állapodott meg. Ugyancsak a közös agrárpolitika előírásainak köszönhető, hogy nagyot léptünk előre a környezetterhelés csökkentése terén. Például szerves és a hígtrágya kezelésre sok száz milliárd uniós forrás vált elérhetővé, amivel a nagy szakosított tejtermelő telepek szinte kivétel nélkül éltek. Ma már elképzelhetetlen, hogy legálisan működő állattartó telepekről kezeletlenül kerüljön trágya a környező vizekbe, földekre. A megfelelően kezelt trágya pedig a fenntartható gazdálkodásban a mezőgazdasági művelés alatt álló földeken segíti a tápanyag utánpótlást.
– Hogyan használták fel a magyar gazdák az uniós ezermilliárdokat?
– Sokakat elkényelmesített az „ingyen” pénz. Leszoktatta a gazdák jelentős részét, hogy minden nap megküzdjön a megélhetésért. Jelenleg hektáronként 70 ezer forint körüli a földalapú támogatás. 10-20 hektártól már számottevő adómentes bevétel. Ez megélhetési gazdálkodókat tartott és tart életben. Nagyon személyfüggő volt, hogy ki forgatta vissza a valóban nagyvonalú támogatásokat a gazdaságába fejlesztésre, beruházásra és ki élte fel a támogatást. Vizsgálódásaim szerint a gazdák 5-8 százaléka rendelkezett tiszta, világos jövőképpel és invesztált a gazdasága fejlesztésébe. No persze elsősorban a könnyebbik oldalába, a szántóföldi növénytermelésbe. Ez egyben extenzív irányba is vitte a magyar agráriumot. Ma a hazai mezőgazdaság egy hektárra vetítve mindössze 1800 euró termelési értéket állít elő, az EU28-ak átlaga pedig meghaladja a 2500 eurót. Ami bosszantó, hogy még az osztrák gazdák is hatékonyabbak nálunk, pedig nekik inkább csak gyöngécske hegyi legelőik vannak...
– Hányan élnének meg a mezőgazdaságból uniós támogatás híján?
– Amikor beléptünk az unióba még 565 ezren foglalkoztak valamilyen fokon mezőgazdasági tevékenységgel. Jelenleg 410 ezer úgynevezett mezőgazdasági háztartást tartanak nyilván. Ebből szerintem az uniós támogatások ésszerű felhasználásával 30-35 ezer családi vállalkozás és 3-4 ezer agrártársaság vált hosszabb távra is életképessé, azaz a mezőgazdálkodással foglalkozók mindössze 10-12 százaléka. Ezeknek a gazdaságoknak a sikerében szerepet játszott az is, hogy jelentősen tudták bővíteni birtokukat az elmúlt 15 év alatt. Erőteljes birtokkoncentráció ment végbe különösen a "családi gazdaság" kategóriában. A mintegy 15 ezer ilyen státuszú agrárbirtok átlagos mérete már eléri a 60 hektárt, ami messze az uniós átlag felett van.
– Ha körülnézünk a régióban, van igazi sikertörténet?
– A lengyeleké mindenképpen az. A lengyel agrárexport nagyjából 4 milliárd euróról 15 év alatt 25 milliárdra nőtt. Összehasonlításul: a magyar kivitel 3,5-ről csak 8,5 milliárdra bővült s ekörül stagnál már évek óta. A lengyelek a javukra tudták fordítani, hogy az átlagos birtokméret túl kicsi, mindössze 7 hektár volt. Ráadásul ezekre a törpebirtokokra hektáronként a magyar támogatási összeg alig 60 százalékát kapták. Csakhogy éppen emiatt ott erős együttműködési háló épült ki a gazdák között, az uniós pénzeket egyebek mellett intenzív kertészeti ágazatokba forgatták be. Ma már európai szinten burgonya, zöldség és gyümölcs nagyhatalommá váltak. Sokat költöttek az állattenyésztésre is és sok száz feldolgozó üzem épült, amik szövetkezeti alapon működnek a gazdák felügyelete mellett. Nálunk ez nagyon nem akar sikerülni... Ők egyre intenzívebbé és integráltabbá váltak, mi meg pont fordítva. Aggasztó, ahogy egyre extenzívebbek vagyunk és a kormány agrárpolitikája is ebbe az irányba tolja a magyar mezőgazdaság szekerét. Nem szerencsés, hogy az agrár GDP közel 60 százalékát a növénytermelés adja, a jóval több kézimunkát lekötni tudó állattenyésztés már csak a harmadát. A többit pedig az ágazathoz kapcsolódó szolgáltatások. Nálunk a kis, manufakturális élelmiszeripari cégeket támogatta a kormány, ami úgy vélem zsákutcának bizonyult. E cégek még a hazai piacon sem tudnak megkapaszkodni, nemhogy külföldön. Hiba volt az is, ahogy csődbe ment nagyobb húsipari cégeket külön-külön szanáltak milliárdokért, ahelyett, hogy megragadva az alkalmat egybefogták volna őket s aztán történt volna meg reorganizációjuk. Évekkel ezelőtt javasoltam, hogy pápai, gyulai, kaposvári, kapuvári, debreceni feldolgozók maradványaiból egy állami holdingot hozzanak létre s e romokon egy európai mértékben is versenyképes húsipar alakulhatott volna ki. Nem ez történt. Ehelyett mindegyiket külön konszolidálták a helyi fideszes önkormányzatok közbeiktatásával. Az eredmény, amelyik még működik, az is marginális szereplője a húsiparnak.
– Hol tévesztettünk utat?
– Az állattenyésztéssel szinte kizárólag a háztáji, egyéni gazdaságokban hagytak fel. A nagy gazdaságokban stabil az állomány, sőt, nőhetett volna, ha az Orbán kormányok a földforgalmi törvénnyel egyéb jogszabályokkal nem akadályozta volna ezt meg. A legjobban működő 520 agrártársaság szembesült az őket sújtó birtoknagyság korlátokkal. Ráadásul a szabályozás azt sem garantálta, hogy az addigi bérlő előhaszonbérleti joggal élhet, a szerződések lejártával folyamatosan csökkent még a bérelt területük így pedig kevesen mertek hosszú távra állományt fejleszteni, új beruházásba kezdeni.
– A vidékfejlesztés, a népesség megtartás elválaszthatatlan az agráriumtól. Az oda áradó milliárdoknak mi lett a sorsa?
– A legnagyobb szégyen, hogy a lemaradó térségek leszakadása nemhogy megállt volna, de még növekedett is. Szerintem az elmaradott térségek felzárkóztatása elmúlt 15 év totális csődje volt az uniós kohéziós források rossz felhasználása miatt. A felzárkóztatási pénzeknek 1,5-2 százaléka jutott a legrászorultabb, legszegényebb térségekbe. A látványos kudarc mementói között lehet sorolni a közhellyé kopott példákat, hogy munkahelyteremtő beruházások helyett a települési térkövezési mániáról, a 40 centis „kilátóról”, illetve egy szabolcsi település 12 kilátójáról, a használhatatlan kerékpárutakról, illetve a tiszafüredi kerékpár kilátóig, vagy a felcsúti kisvasút építési mániáig. És akkor még nem beszéltem a burjánzó korrupcióról. Nem véletlen, hogy kevés olyan uniós tagország van, ahol ilyen rossz hatékonysággal hasznosultak a vidékfejlesztésre szánt uniós források.
– Mi lehetne tenni a vidék megmentéséért?
– A mezőgazdaságra épülő magyar falut át kell alakítani egyéb vállalkozásokat, gazdasági és szolgáltató tevékenységre épülő faluvá. Az elmúlt 30 évben legalább 800 ezer falusi munkahely szűnt meg, s emiatt drámaivá vált az elvándorlás. Tömegével maradtak lakatlan porták vidéken. A dilettáns politikusaink azonban ma is a falura úgy tekintenek, hogy a mezőgazdaságnak kellene eltartania az ott élő népességet. Márpedig a korszerű technológiáknak köszönhetően agrárium egyre kevesebb élőmunkát igényel, egyre kevesebb munkahelyet teremt. A magyar faluszerkezet a ’60-as-’70-es években a háztájival, a nagyüzemi-kisüzemi integráció logikája alapján alakult át olyanná, amilyen jelenleg is. Annak a működési formának vége van, már nem fog visszatérni. Ezért kell az új település-szerkezet, a jelenleginél nagyobb portákra van szükség, amelyek teret engednek nagyobb kapacitású ipari, élelmiszer-feldolgozói beruházások létesítésének, akár telkek összevonásával, akár faluszéli zöldmezősök létesítésével. Ha az ország nem lép egy ilyen új falufejlesztési program irányába, megállíthatatlanul folytatódni fog a vidékről való elvándorlás, a falu elöregedése, egyes régiók, azon belül falvak százainak elnéptelenedése. És ezért csak magunkat okolhatjuk.
