Marketing és démonizálás – Hitlerről napjainkban

Publikálás dátuma
2019.04.28. 14:13

Fotó: Tóth Gergő / Népszava
Hogyan lehet beszélni a fiataloknak a huszadik század legnagyobb népirtásának legfőbb felelőséről? Kell még egyáltalán foglalkozunk a diktátorral? Thomas Sandkühler könyve e kérdésekre is választ ad.
"Nincs még elege mindenkinek Hitlerből? A kérdés teljesen jogos. Adolf H., 1933 és 1945 között német diktátor ugyanis a mai napig állandó szereplője a közéletnek és a médiának. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezért van értelme egy fiatal olvasóknak szánt, modern életrajznak.” E sorokkal vezeti be Thomas Sandkühler, a Humboldt Egyetem történészprofesszora Adolf H. – Egy diktátor életútja című könyvét, amely nemrégiben jelent meg magyarul a Magistra Kiadó gondozásában. A kimondottan fiatal olvasóknak szánt Hitler-életrajz nem csupán olvasmányos, bő képanyaggal illusztrált kötet, de tudományosan is rendkívül megalapozott. Németországban sokak szerint itt lenne az ideje, hogy pontot tegyünk a történet végére, és ne foglalkozzunk tovább Hitlerrel, ezt azonban nem tehetjük – mondta a XXVI. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében szervezett könyvbemutatón Thomas Sandkühler, miután a kiadóvezető Balla Judit megemlítette, számos kritikát kaptak azzal kapcsolatban, miért zaklatják fel ezzel a témával a fiatalokat. A szerző hangsúlyozta, nem vonhatjuk ki magunkat a felelősség alól, a fiataloknak meg kell ismerniük ezeket a történéseket. Kiemelte, az is fontos szempont volt számára, hogy ne erkölcsi prédikációt tartson a műben, hanem saját nyelvén szólítsa meg azt a generációt, amely tapasztalatai szerint nem rendelkezik kellően alapos, valódi ismerettel Hitlerről. S bár a némileg könnyedebb hangnem a fiatalok elérése szempontjából fontos volt, a kötet egyik fejezete, amely az európai zsidóság történetéről ad számot, eltér attól. Azt ugyanis a szerző szerint nem lehet elmesélni, csak leírni. A kötet mindemellett a felnőtteknek is hasznos olvasmány lehet, mivel olyan gyakran homályos részletek is világossá válhatnak belőle, mint hogy miként viszonyult Ausztria az Anschlusshoz, vagy épp Hitler személyéhez – jegyezte meg Balla Judit. A németországi iskolákban tizenöt-tizenhatévesen találkoznak a gyerekek először a nemzetiszocializmussal, Sandkühler azonban már tizennégy éveseknek is szánja a könyvét, mert úgy látja, a médiának köszönhetően már sokkal előbb találkoznak a diákok Hitler nevével is. A kérdésre mennyire egyértelmű azokról az időkről alkotott kép a fiatalokban, a professzor kiemelte, Nagy Britanniában és Németországban egyaránt Adolf Hitler személye és a nemzetszocializmus bűntettei iránt érdeklődnek, míg korábban a holokauszthoz vezető előzmények érdekelték őket igazán. Hozzátette, a hetvenes években volt egy uralkodó Hitler-hullám, amikor könyvekben és a vizuális csatornákon egyaránt kiemelt figyelmet kapott a téma, és azóta marketingcélokra is felhasználják: megfigyelhető például, hogy azok az újságok, amelyek címlapján valamilyen módon szerepelt Hitler sokkal nagyobb eladási számot mutattak. Mára egy démonizált kép szilárdult meg az 1933 és 1945 közötti időszak Németországának „ünnepelt hőséről”, ami viszont Sandkühler szerint különösen veszélyes is lehet, mivel a démonizálás miatt a rendszert működtető sok ezer ember személyes felelősségéről elfeledkezünk, felmentjük őket. Semmiképp sem szabad elfelejteni, milyen tömeges imádat övezte a Führert, amelyet elsősorban retorikai fordulatainak köszönhetett – melyekben a sértett nemzet dicsőségének visszaszerzése dominált – hangsúlyozta a szerző. Úgy véli, bár ugyanebben a formában a népirtás nem következhet be, az egyes struktúrák ismétlődhetnek. Balla Judit a Kelet-európai sérelmek és a szélsőséges válaszreakciók kapcsán megemlítette Trianont is, amelyre válaszul a professzor elmondta, ezen sérelmek életben tartásáért nagy mértékben a politika is felelős, amely törekvéseinek alátámasztására használja ezeket a történéseket. Infó: Thomas Sandkühler: Adolf H. – Egy diktátor életútja, Magistra Kiadó, 2019

Elsőkönyves pillanatok

Idén tizenkilencedik alkalommal rendezték meg az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját. Az első regényüket – de nem feltétlenül az első művüket – az elmúlt évben publikáló szerzőket az immár hagyománnyá vált módon, a panelbeszélgetések során Gács Anna és Forgách András kérdezte. Hazánkat idén a Margó-díjas Mécs Anna képviselte, akinek tavaly jelent meg Gyerekzár című novelláskötete. Az évről-évre ismétlődő, szórakoztató program ez alkalommal is kellemes perceket kínált a résztvevőknek, a beszélgetéseken ugyanis nem kizárólag a különböző országok elsőkönyves szerzőihez kerülhetünk közelebb, de a nemzetközi kortárs irodalmi irányzatokba is bepillanthatunk. 

Kérdéses helyszín

Az elmúlt években már többször szó esett arról, hogy a Könyvfesztivál kinőtte a Millenáris Parkot, s ez a felvetés idén is megalapozottnak tűnt. Holott a könyvkiadók, a szervezők, és a hazai irodalom bármely résztvevője számára az idén is kiemelkedő részvétel bizonyára sikeresnek tekinthető - a piaci szempontokon túl is -, talán érdemes lenne megfontolni a helyszín bővítését. A legtöbb beszélgetés ez alkalommal is teltházas volt, nagyon sokan be sem jutottak egy-egy programra. Különösen igaz volt ez a díszvendég, Karl Ove Knausgard részvételével zajló programokra, a szombati beszélgetésre nagyon sokan nem is jutottak be, és a magas érdeklődés miatt a beszélgetés közben váratlanul a tolmácsolás menetén is változtatni kellett. Habár, nagyobb siker nincs annál, mint amikor a galériáról is emberek lógnak, egy nemzetközi eseményen valószínűleg ennél több lenne elvárható. Ugyanakkor a nemrég átadott Nemzeti Táncszínház épülete, amely a Gyermek(b)irodalomnak adott helyet, a korábbiakhoz képest némileg jobban szervezett helyszínnek bizonyulhatott a látogatók számára. 

Szerző
Frissítve: 2019.04.28. 16:19

Magyar művészek alkotásait mutatják be Párizsban

Publikálás dátuma
2019.04.27. 11:50
Beothy: Femme drapée; Elephant; Couple III.
A nem geometrikus absztrakt művészet hazai képviselői is szerepelnek két párizsi galéria tárlatán.
Öt magyar származású művész, Brassaï, Beöthy István, Ebneth Lajos, Moholy-Nagy László és Réth Alfréd műveivel is találkozhatnak a látogatók június végéig a párizsi Le Minotaure és az Alain Le Gaillard Galériákban. A Biomorfizmus című kiállítás az 1920 és 1950 közötti periódus művészetével foglalkozik, olyan elismert művészek alkotásain keresztül, mint Jean Arp, Joan Miró, André Masson, César Doméla, Man Ray, Auguste Herbin, Jean Hélion vagy Léon Tutundjian.
A biomorf művészet megnevezést elsőként Alfred Barr használta 1936-ban, a New York-i MOMA-ban rendezett Kubizmus és absztrakt művészet című kiállítás rendezésekor. A művészettörténész korának két nagy irányzatát geometrikus és nem geometrikus absztrakcióra különítette el, ez utóbbit biomorf absztrakt művészetként megnevezve. Az irányzatot az intuícióval és az érzelemmel hozta összefüggésbe, amely organikus, biomorf és formavilágát tekintve inkább körkörös formákkal dolgozik. A két világháború közti időszakban elterjedt formanyelv a széles földrajzi kiterjedésen túl a művészeti ágakban is sokféleképpen megmutatkozott: a festészetben, szobrászatban, fotóban, dizájnban és építészetben egyaránt találkozhatunk vele. 
A kiállításon különböző kategóriákba sorolt, ugyanakkor valamilyen szálon a biomorfizmushoz kapcsolódó alkotók munkáival találkozhatnak az érdeklődők. Moholy-Nagy László igazi kuriózumnak számító CH7 című, 1939-es olajképe mellett, Brassai, (Halász Gyula) 1934-es Korall című fotográfiája, Ebneth Lajos 1928-as papír munkája, Réth Alfréd 1934-es festménye, valamint a szobrász Beöthy István négy alkotása látható. A tárlat jelentősége számunkra azonban nem csupán a hazai művészek nemzetközi ismertségét tekintve lehet számottevő. Az egymás mellé állított, ám gyakran egymásnak ellentmondó alkotói eszközök és technikák váratlan, újító megközelítésmódokat és összefüggéseket is kínálnak. Réth Alfréd és Man Ray, Beöthy István és Joan Miró művei egyszerre nyithatnak meg új utakat a képzőművészet értelmezésében.  

Közép-európai érdeklődés

A két francia galéria nem először állít ki magyar művészek munkáiból, 2018-ban például nekik köszönhetően kerültek elő a magyar avantgarde egyik legfontosabb alkotójának, Réth Alfrédnak eddig ismeretlen művei. Benoit Sapiro, a Galerie Le Minotaure tulajdonosa évtizedek óta foglalkozik az 1910-es és 20-as évek avantgarde művészetével, főként közép-európai alkotókkal. „A Közép-Európa iránti érdeklődésem és vonzalmam nem véletlen, személyes okokra is visszavezethető: felmenőim között akadnak romániai származásúak is” - nyilatkozta a galériatulajdonos lapunk korábbi megkeresésekor.

Szerző

Elveszett életek – Katartikus előadás a Nemzeti Színház fesztiválján

Publikálás dátuma
2019.04.27. 10:45

Fotó: Valeriia Landar
Az Ivanov, a Ványa bácsi és Shakespeare Coriolaniusa is szerepelt az idei MITEM-en a Nemzeti Színházban. Mindhárom előadás markáns rendezői kézjegyet és erőteljes színészi játékot mutat. Ismét bebizonyosodott, hogy Csehov egyszerűen levehetetlen az európai színpadokról.
A Kijevi Nemzeti Színház Coriolanusa nagyon véres. Főként a címszereplő tocsog a vérben. Nem is tudja magáról lemosni, végig rajta marad a kezén. Shakespeare drámáját szokták ilyen naturális eszközökkel játszani, csakhogy Dmitro Bogomazov rendezésében a nyers, a nézőket sokkoló megoldások keverednek a vallomásos, költői, elemelt és kissé a humorba hajló jelenetekkel. Persze összességében a dráma uralja a színpadot. A folyamatosan ismétlődő motívumokból álló zene, olykor talán túl didaktikusan is arra utal, hogy ennek bizony nem lesz jó vége. A tér rendkívül plasztikus és lényegre törő. A változó erőviszonyokat pontosan és hatásosan érzékelteti.

Az előadás a hatalom természetrajzát kutatja. És keserű látlelettel szolgál. A hatalomra törőnek félre kell tenni az érzelmeit, szinte kötelező manipulálni, különben hiába harcolt, szerzett sebeket a hazájáért, tért haza győztesen a háborúból, ez mit sem ér. A mérhető eszközöket felülírják más nagyon is emberi motívumok. Szerencsére a kijevi produkció ennek a kissé közhelyes állításnak az árnyalatait, hullámait és mélységeit is képes megmutatni. A rendező az alap szimbólumokat markánsan vázolja fel és ehhez jön, például ahogy a népet, a szavazókat, vagy a szószólóikat ábrázolja. Az árulás, a felbujtás, a cselszövés szinte futószalagon, máskor elkerülhetetlen örvényként van jelen. A balladai, sötét hangulatot néha azonban megtörik a némafilmekre emlékeztető gegek. Egy-egy jelenet már csaknem súrolja a bohóctréfa határát, hogy aztán jöjjön újra a sötét tónus.

Erőteljes a színészi játék. A főszereplők és az egész társulat jól érti a rendező a nézők érzelmeit és érzékeit megcélzó színházi nyelvét. Az előadás vége pedig egyenesen katartikus. Coriolanus elbukik ugyan, de az őt meggyilkoló és a saját hozzátartozói egyaránt meggyászolják. Az édesanya azonban nem felejt és nem bocsájt meg, még akkor sem, ha Róma megmenekült.
Két Csehov-darab is érkezett a MITEM-re. A belgrádi szerb Nemzeti Színház az Ivanovot hozta a fesztiválra. Tatjana Mandic Rigonat rendezőnőt elsősorban a női sorsok érdekelték a darab kapcsán. Miként élheti meg a vágyait egy nő egy férfin keresztül. Eljöhet-e a feltételek nélküli beteljesülés, vagy a férfi csak eszköz marad, később pedig egyre nehezülő teher? Ebben az előadásban Ivanov már az elején teher, elsősorban önmaga számára, Fekszik a biliárdasztalon és leszámol magával. Valaminek vége van, nincsenek már tevei, elszállt az ambíciója, de van felesége, kötelezettsége és minden más, ami nyomasztja. A nők aztán próbálják megmenteni, ezáltal boldogok lenni, de a vállalkozás eleve kudarcra van ítélve.

A nézők három szektorban gyakorlatilag körbeülik az intim játékteret. Oldalt, mint egy múzeumi vitrin, egy külön kis játéktér, ott helyezkedik el a zenekar és onnan lépnek ki bizonyos figurák. Például a feleség, hogy aztán amikor már nem él, menyasszonyi ruhában visszakerüljön a vitrinbe, ahonnan végig nézi férje későbbi vergődését. A belgrádi társulat is erős, minden karakter telitalálat. Az előadás azonban a hatásos jelenetekkel együtt is, kissé terjengős, vannak benne üresjáratok. A végén Ivanov ott végzi, ahol elkezdte. Holtan a billiárd asztalon. Hiába a rajongás, még a nők tevékeny szerelme sem segített. Az élők pedig kereshetik az új médiumot.
A moszkvai Vahtangov Állami Színház a Ványa bácsival tette le a névjegyét az idei MITEM-en. A világhírű litván rendező Rimas Tuminas néhány rendezését láthattuk már Budapesten, a Ványa bácsi tíz évvel ezelőtt készült, mégis nagyon is frissnek hat. Már ahogy bevonulnak a főszereplők a professzor és felesége, illetve egy asztalnál megbújik Ványa bácsi és a társasága, sok mindent elárul. Egy olyan világot mutat, ahol mindenki szerepet játszik. Önmagát zárja be a hazugságba. És minden alkalommal gondosan be is bizonyítja, hogy miért kell ennek így maradnia. Önmaga elől zárja el a kiutat. Ványa és az orvos Asztrov ebben az álságos világban szeretnének önmaguk lenni, de ketten nem tudják megváltani a világot.

Az előadás egyik emblematikus jelenete, amikor Asztrov elcsábítja a professzor feleségét, és közben érkezik meg Ványa a virágcsokorral. Rohan, és nem hisz a szemének. Asztrov már a vágyott aktusra koncentrál, amit Ványa félbeszakít. Az orvos kényszeres cselekvésbe kezd, majd egy hirtelen mozdulattal átviszi a nőt a padon a virágcsokrot szorongató Ványa ölébe. Ennyit a kiútról. A szereplők pedig folyton erre vágynak, nemhiába, van amikor üresben rohangálnak a színpadon. Újat akarnak, valami mást, de közben minden marad a régiben. Elveszett életek, szomorú körtánca pereg. Amikor a professzor és felesége elutazik, Ványa szinte összeomlik, tehetetlenül, marionett figuraként táncol ki az életből, amiben korábban naiv tisztasággal hitt.

Csehov: Ivanov Szerb Nemzeti Színház, Belgrád Rendező: Tatjana Mandic Rigonat MITEM, Nemzeti Színház Csehov: Ványa bácsi Vahtangov Állami Színház, Moszkva Rendező: Rimas Tuminas MITEM Nemzeti Színház Shakespeare: Coriolanus Ivan Franko Nemzeti Dráma Színház, Kijev Rendező: Dmitro Bogomazov MITEM Nemzeti Színház 
Szerző